Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

Sámán a sátor előtt NYELVMŰVELŐ SOROK Miniatűr cikk a miniről A mini igazi Járványszó. Teqed, mint a ragály. Ma már jól kitapinthatok a gó­cai is. Napilapjaink, ismeret- terjesztő folyóirataink a vét­kesek abban, hogy a mini élősdi szócsaládja egyre né­pesebbé válik. Érdemes utánanyomozni, Jiogy honnan is származik ez a hirtelen feltűnt, s olyany- nyira divatossá vált szavunk. A mini mesterséges nyelvi fejlemény. Őse — sokak sze­rint — a miniatűr szó. Ebből a kisméretű festményt, arcké­pet jelentő főnévből jöhetett létre elvonás, rövidítés útján. Néha még ma is szinoni­maként, azonos értelemben szerepelnek. „Angliából ter­jedt át a mini basket — a miniatűr kosárlabda.” „Ez a miniatűr alkotás igazi mini­portré.” De hallottam már a miniatűr töltőtoll és a mini­töltőtoll kifejezéseket is — teljesen azonos értelemben. A mini-divatbemutató mellett a miniatűr divatbemutató szin­tén használatos. Sőt, mostanában — a Je­lentés azonosságát kihasznál­va — mintha maga a minia­tűr akarná visszaszorítani a gátlástalan minit. A modern technikai vívmányok nevei például nem szívesen páro­sulnak a rövid alakkal. Egyre többször beszélünk miniatűr magnóról, rádióról, tévéről, mosógépről, s terjednek az olyan jelzős szerkezetek is, mint a miniatűr cső, miniatűr üveg stb. Erősen tartja magát az a nézet is, hogy a latin mini­mus, minimális (valaminek a legkisebb foka. mértéke) len­ne mini szavunk őse. Annál is inkább vallják ezt, mert a mini igen, gyakran a maxi szóval áll szemben, amely vi­szont biztosan a latin maxi- mus, maximalis hangsorokból származik. (Miniszoknya— maxiszoknya, minibrikett — maxikalória.) A miniszoknya 1966-ban tűnt fel nálunk, s a mini di­vatja egy évre rá kezdődött nyelvünkben. Azóta már mi is felsóhajthatnánk az egyik francia folyóirattal együtt: „Lassan minden mini már!” De valljuk be: nem hat ide- genszerűen. Ügy érezzük, mintha -i képzős melléknév lenne — rokon a pici-vei és a kicsi-vei. Először a divat népszerűsí­tette, azután a sport. Később az intézmények, épületek vonzották: Mini cukrászda, Mini eszpresszó, minigrill, minigaléra, miniszélmalom stb. Otthonos lett a sajtó, az irodalom s a művészetek vi­lágában is: minihang játék, miniesszé, miniújság, mini­lexikon, minikiállítás. Ha az utóbbi mini-összeté­teleket nézzük, kiderül, hogy ezekben az esetekben igazán a helyén van ez a divatos szó. Stílusosnak érezzük, mert kecses, és gazdaságosan tö­mörít, kicsinyít. Az újságokban gyakran ta­lálkozunk azonban stílustalan, feleseges és erőltetett megol­dásokkal: mini-kormányvál­ság, miniháború, miniülés­szak, stb. A mini járványszó. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden esetben helyteleníte­ni kell. Ha nem veszi el más szavak elől a levegőt, hasz­nálhatjuk nyugodtan. De íz­léssel és kellő mérséklettel. Dr, Szabó Károly A SÁMÁN ELEVEN halat vett a kezébe, íját háromszor célzásra emelte, majd kilőtte a nyilát. Aztán felhasította a halat. Hálaénekbe kezdett, s ezzel valóságos színjáték kö­vetkezett. „Zsákot vett elő. belerakta a halat és elír -._■!. hogy az isten elé vigye. Anél­kül, hogy eltávozott volna, a jurtából, úgy tett, mintha vándorolna; hegyre mászott, majd lejött onnan, megbot­lott, folyón úszott át, kutyák elöl menekült, majd meg az erdei vadak, vagy szellemek elöl rejtőzött el. Eközben utá­nozta az ebek ugatását és a vadak üvöltését. Végtére sok baj és akadály után, mintha az isten lakásához ért volna, térdre hullott, és alázatos hangon kérdezte, ki a beteg­ség okozója, vagy mi az oka? Választ kapván az istentől, amely a többiek előtt titok­ban maradt, a sámán úgy tett, mintha visszatérne a be­teghez. Aztán nem volt egyéb teendője, mint mégkenni a fájó testrészt az áldozati hal vérével és zsírjával, s aztán lenyelni azt”. Az eltűnt magyar színjáték nyomában című munkájában Hont Ferenc írja le ilyen lát— tatóan a legősibb színjáték­varázslatot: a szertartást, amit a sámán a gyógyítás érdeké­ben végzett. Ha jól utánagon­dolunk, egymagában volt a színjáték szerzője, rendezője, fő- és mellékszereplője. Mert gyakran előfordult az is. hogy a táltos, a sámán önmaga földi kísérőjét is eljátszotta. Azt, aki rettegve a sejtelmes isteni világtól, talán a földi ésszerűséget is képviselve, nem akar feljebb menni. A sámánnak ilyenkor nagy vi­tái voltak, hogy meggyőzze, rávegye kísérőjét az út foly­tatására, a kísérőt — akit egyébként ugyancsak ő ját­szott el. S persze ő volt a jelmeztervező is, bár ezek a jelmezek eléggé sablonosak voltak. Medvék, madarak, bö­lények fejét öltötték magukra, s nem is volt mindig mentes a játék a vaskosabb utánzá­soktól. Például madarak pár­zását elevenítették meg, az­zal a célzattal, hogy majd az igazi madarak, állatok is sza­porodjanak. Még gyakrabban az állatok megölését játszot­ták el, többnyire az egész törzs előtt. hogy a vadászat sikerét előre, jelképesen biz­tosítsák. S végül persze a sámán szolgáltatta a szertar­táshoz a zenekíséretet is: a dobbal. HOGY MINDEZ mennyire nemcsak magyar, s nemcsak Mindig csodálom az élénk emlékeze­tű öregeket, akik életük bármely sza­kaszából magabiztosan dobálóznak az évre, hónapra, napra, sőt órára szóló pontos dátumokkal. Vagy az ő memó­riájuk rendkívüli, vagy az enyémmel van baj, hiszen már azon is törnöm kell a fejem, melyik évben jártam kül­földön, pedig ez nem mindennapi, ne­vezetes esemény. Mégis gondban va­gyok, amikor űrlapokat töltök ki, még a szüleim születési dátumaival is. Az­zal vigasztalom magam, hogy évek, évtizedek óta túl sok élményt, impul­zust kellett és kell raktároznom, s úgy látszik, a szervezet úgy védekezik a túlterhelés ellen, hogy a fölösleges­nek, nélkülözhetőnek tetszőt kiejti az emlékezet fiókjából. Vannak napok, él­mények azonban, amelyeket nem aka­runk feledni, sőt nagyon is meg aka­runk őrizni önmagunk és mások szá­mára is. Ilyen napok sokunk • életében, úgy vélem, a második világháborút követő első békenap, amelyet a győzelem nap­jának szokás nevezni. Több esztendős vérontás, kegyetlenkedés, népirtás ért véget ezen a napon, amelyről nem tudnám megmondani, hogy vasárnap volt-e vagy munkanap. Es még sok mindenre nem emlékszem. Csak rém­lik, hogy Wroclavban, ahol akkor tar­tózkodtam, esett az eső, nagy bolyhos felhők kavarogtak az égi mezőn. Ment­ségemre szóljon, hogy egy több eme­letnyi mélységbe nyúló, föld alatti kórház lakója voltam, s legfeljebb a ki járati lépcsőnél láthattunk ki a kül­világra, mint a börtönbe zárt rabok. De arra pontosan emlékszem, hogy hatalmas feszültségek oldódtak föl, az emberek felszabadultan és nagy-nagy szeretettel mosolyogtak össze, s egy­szeriben megteltünk tervekkel és re­ménnyel, pedig ebben a kórházban sen­kinek sem lehetett különös oka az op­timizmusra. Betegnek és egészségesnek egyszeriben terhes lett az egyenruha, s megannyi fogadkozás hangzott el: „Ha VASÁRNAPI JEGYZET Mire emlékezünk? rajtunk múlik, nem lesz többé háború!” S a betegszobákban hasonló nyilatko­zatokról és fogadalmakról sugárzott hí­reket az ajtók felől a hangszóró. Mint­ha csak az emberiség lelkiismerete szó­lalna meg egy föld alatti „Ür hangja”- ként. Az emberiség — úgy hiszem — kevésszer került ilyen közel egymás­hoz, mint azon a napon. Szent meg­győződésem, hogy mindenki nagyon őszintén gondolta azt, ami ma már ki­csit jelszóként hangzik, hogy: „Soha többé háborút!” S ha militarista hang­vételű fasiszta tisztek keveredtek volna közénk, tán még meg is fojtottuk vol­na a béke és szeretet szent nevében. Az emberiség hittel a béke, a tartós béke mellett tett nyilatkozatot. Talán ez is a lényege ennek az első békenapnak, a győzelem napjának. A fasiszta fenevad porban hevert, s a győztesek alig várták, hogy szerszá­mot, kalapácsot, kaszát, kormánykere­ket fogjanak a kezükbe. Képzeletben már mi is távoli szeretteinket öleltük magunkhoz, s nem lószőrmatracon és lópokróc alatt feküdtünk egyenalsóban, hanem a fehér ágyban, civil öltözék­ben. Hazai tájak, ízek, érzések sejlet­tek föl. S nem hittük volna, hogy az első nap áhítatos, templomi csendjé­ben már újabb bombák, aknák, löve­dékek robbanása érlelődik, hogy az élet ünnepén agresszív erők már a ha­lállal kötnek újabb szövetséget. Ki hitte volna, hogy három évtized sem múlhat el a világban fegyverro­pogás, tűz, és pusztulás nélkül! Ki hitte volna, hogy a fasizmus hat levá­gott feje helyén egy új, hatalmas nő. S ez a hetedik talán még vakmerőbb' és kegyetlenebb, mint amelyet közös szövetségben sikerült ártalmatlanná tenni. Amilyen jóleső érzés volt azon a na­pon a rádió hírei között böngészni, amelyek minden nyelven közérthetőt sugároztak: kapituláció, Viktória, any- nyira hátborzongató a huszonnyolca­dik évforduló közeledtén a háborús fe­nekedés hangjaival találkozni az éter­ben. A világ csendőre most már elfe­ledte áz elődök békés nyilatkozatait, szégyentelenül ígéri a háború, az ag­resszió kiterjesztését, eszkalációját, szemtelenül bombaterhek tonnáit me- neszti a békét, szabadságot kívánó né­pek kiirtására. Olyan megbcsáthatatlan, kegyetlen bűnök nemzik egymást esztendők óta Indokínában és a Közel-Keleten, ame­lyeket legalább annyira nem szabad elfelejteni, mint a béke első napját. A fasiszta jellegű népirtásért előbb, vagy utóbb a bűnösöknek fizetniük kell, nem lehet (ez elképzelhetetlen!) a huszadik században a jobb érzésű világ szeme láttára emberek, népek kiirtására be­rendezkedni, csak azért, hogy a fegy­veres banditák maguknak kaparintsák meg a természet értékeit, ráerőszakol­ják gyarmatosítók módjára egész né­pekre, nemzetekre a maguk önző aka­ratát. A csendőr diktálni akar a vi­lágban, s nem tudja megérteni, hogy vérengző kegyetlenkedése nem rémít­heti el, nem tántoríthatja el azt, aki az igazság győzelméért, függetlensége, szabadsága védelmében emel fegy­vert. Mert az időjárás alakulását, hétköz­napok és ünnepek eseményeit félre- tehetjük emlékezetünk .raktárában, de az agresszorok bűneit nem szabad so­ha elfelednünk. A tartós béke, a jövő érdekében a gaztettekre későbben is emlékeznünk kell! régi hagyomány, azt e sorok írójának módja volt szemé­lyesen tapasztalná a távoli Mongóliában, ahol a kerek jurta, a kör aiakú nemez­sátor ma is olyan mindenna­pi lakóhely, mint az ősmagyar sámánok idején, akik az is­tenhez tett kirándulások szín­játékait éppen ilyen jurták­ban, vagy azok előtt játszot­ták el. Rincsen professzor, a mangolisztika, a mongol nyelv, irodalom és néprajz vi­lághírű tudósa mesélte el, hogy saját színi hagyomá­nyaiknak ugyanilyen gyökerei vannak, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük a két nép életformájának hajdani azonosságát. Ami azonban még érdekesebb: elmondta, hogy nem is olyan nagyon régen a jurták és a lámako­lostorok előtt hasonló történe­teket játszottak el. A legked­veltebb egy bölcs lámaköltő drámai históriája volt. Mind­össze három szereplő kellett hozzá: az erdőben remetéske- dő költőláma, akinek magát az írót kellett megszólaltania: egy vadász — és egy őz „akit” természetesen szintén egy szí­nész személyesített meg. Mikor nyár végén az álla­tok tízezreit behajtották a nagyobb településekre, rend­szerint a kolostorok környéké­re, hogy eladják azokat: könnyebben folyt a pénz, a pásztoroknak is akadt egy kis idejük, meg ünnep is volt ez időben: a Na-dom, a mongo­lok nagy, háromnapos júliusa nemzeti ünnepe, melyben ak­kor még inkább a vallásos jelleg dominált. A ténfergő, várakozó, időtöltő emberek könnyen összeverődtek min­denütt, ahol valami látnivaló ígérkezett. A színészek meg ugyancsak igyekeztek, hogy felhívják magukra a figyel­met. Néha csak egy nagyobb jurta bejárata, néha egy kő­kolostor kerítésének kapuja előtt kezdtek hozzá az egy­szerű, de már költő írta drá­mai játékhoz. Az a színész, amelyik a re­meteköltőt játszotta, ecsetelte, hogy milyen szabályai vannak a szent, a jámbor, a befelé forduló, a világnak hátat for­dító életnek. Aztán egyszer feltűnt a nagy agancsos szí­nész, akinek a homlokára ere­deti szarvakat raktak: az öz. Sántított egy kicsit, merthogy a vadász meglőtte. A remete természetesen befogadta, ápol­ni kezdte, mert a buddhista ember tudja, hogy a lélek vándorol, s ki tudja, kinek a lelke költözött az agancsos jószágba? S ami még fonto­sabb: ki tudja, mivé lesz ez a lélek, ha az őztest már el­pusztult? Ápolni kell tehát az állatot, nem szabad hozzá­nyúlni, kárt akozni benne. ÁM EKKOR megjelenik a színen a haragos vadász. Idáig követte a vérző állat nyomát, s most követeli, hogy a remete szolgáltassa ki neki zsákmányát. A jámbor szent persze hallani sem akar er­ről, s hiába dühöng a vadász: az Öz marad. Az előadás akkor aratott különösen nagy sikert a né­zők előtt, amikor a vita he­vében a vadász arra hivatko­zott, hogy itt a környéken hány földbirtokos, állatte­nyésztő vadászik rendszere­sen, s eszük ágában sincs be­tartani a vallás állátölésre vonatkozó tilalmait. A remete természetesen szidta őket ezért. Nemcsak vidáman ha- hotázott a közönség ilyenkor, de még közbe is kiabált, újabb neveket mondott, vagy éppen újabb érveket a reme­te, esetleg a vadász javára. Igazán élő, eleven színjátszás volt ez. A mai színházrende­zők épp vágynak arra, hogy a közönséggel efféle élő kapcso­latot teremtsenek. Ha a színjátéknak ezt a két ősi formáját magunk elé képzeljük, máris együtt talá­lunk minden fontosat, ami a színházat jellemzi a világon, amióta csak a sámonok és a táltosok, varázslók és főpapok hozzákezdtek gyógyító szer­tartásaikhoz. Nézzük csak, mi a két legfontosabb, ha úgy tetszik: alapkelléke a szín­háznak? Annál is érdekesebb erre a kérdésre választ ke­resni, mert több ezer évvel a sámánok letűnése után, ma sem befejezett a vita: mi a legfontosabb a színháziban? ■ Nos, képzeljük csak el még- egyszer az istenhez panto­mimmozgással felmászó, meg visszamászó sámánt, a beteg és családja előtt, meg a sebe­sült őzet, a remetével és a vadásszal, a vásári sokadalom előtt. Tulajdonképpen már meg is fogalmaztuk a választ ezzel a két történettel. A leg­fontosabb a színjátékban minden bizonnyal a színész, aki valaki mást játszik, mint ami ő valójában, s teszi ezt mindig valakik, tehát a kö­zönség előtt. Azok előtt, akik tudják, hogy amit eljátszanak, az nem igaz, s tudják, hogy akik játsszák azok nem iste­nek, ám tehetséges emberek: „cseoűrágó” színészek. Majdnem bizonyos, hogy a színház legfontosabb, nélkü­lözhetetlen két kelléke: a szí­nész és a közönség. Minden más elhagyható — a maszk a kosztüm, az írott szöveg, az épület, vagy a dobogó, mind­ez elmaradhat — csak a szí­nész és a közönség nem. FURCSA'SZERZET ez a színész, akár sámán, akár napjaink Kossuth-díjasa. Tu­lajdonképpen alig csinál mást, mint mi, hétköznapi emberek valamennyien, gye­rekkorunktól halálunkig: sze­repet játszunk. Mi is ezt tesz- szük: úgy viselkedünk, ahogy egy szűkebb vagy nagyobb társadalmi közösség elvárja tőlünk". A közösségnek kiala­kult elképzelése van arról, ho­gyan kell élnie, viselkednie, mondjuk egy tisztviselőnek, egy orvosnak, egy munkás­nak, egy diáknak, & így to­vább. Többnyire meg is bot- ránkoztat, ha valaki nem al­kalmazkodik ezekhez az el­képzelésekhez. Azért érdemel ez a gondo­lat említést, hogy világosab­ban kiderüljön: mégis, miben különbözik a színész szerep- vállálalása attól, amit vala­mennyien — kisebb vagy na­gyobb mértékben — magunk is vállalunk? A legfőbb kü­lönbség talán éppen az, hogy mi többnyire hosszú távra, néha egy egész életre vállal­juk a szerepünkkel való őszinte.és teljes azonosulást; többnyire nem is tudunk kü­lönbséget tenni magunk és a magunk választotta szerep között. A színész viszont né­hány heti próba után estén­ként két-három órára vállal­ja az azonosulást, egy tőle teljesen idegen ember jelle­mével, magatartásával. Nála kimondatlanul is mindig tud­juk; nem azonos a szerepé­vel — s mégis hiszünk neki. Miként a jámbor beteg meg a családja; ha hitt is a va­rázsló emberfelettiségében, mindig tudta, hogy ez a sá­mán, aki a szeme előtt az is­tenhez megy tárgyalásra, ott él valahol a szomszéd jurtá­ban, részt kap a zsákmány­ból, ugyanúgy marcangolja fogaival a birkahúst, issza a lótejet, mint a többiek. Mégis, volt a színjáték szertartásnak egy rövidebb, vagy hosszabb pillanata, amikor elfeledke­zett mindenről, úgy érezte: most az istenhez Igyekvő utast látja. Ez a varázst«, ez a miszti­kus pillanat ma is éppúgy bekövetkezik a nézőtéren* mint több ezer éve a sátor­ban. A bársonyszékben ülve tudjuk, hogy annak a színész­nek ott nem az a színésznő a felesége, akit a színpadon megcsókol, néha azt is tud­juk, milyen autótípussal jár be a színházba, vagy hogy mi­kor vált el. Mégis — ha jó az előadás, jó a színész — a legjobb pillanatokban min­denről megfeledkezünk és előttünk az autóval színházba igyekvő színész, mint Adám vagy mint Lucifer, mint ame­rikai dokkmunkás, vagy ma­gyar földesúr jelenik meg. S mi komolyan vesszük, elfo­gadjuk ezt a majdnem misz­tikus varázslatot. amely egy kicsit mindig megmagyaráz­hatatlan, egy kicsit mindig borzongató, mert majdnem a lehetetlen történik meg: a szemünk előtt valaki mássá változott, mint ami EZ A SZÍNJÁTÉK alapvető varázsa. A gyökerek az em­beriség legtávolabbi múltjába nyúlnak vissza. Bernáth László NŐGRÁD — 1972. május 7-, vasárnap 7

Next

/
Thumbnails
Contents