Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
' s- NEM LÁTTÁD VALAHOL? ■— Nem. Miért keresed? Nem tudok válaszolni nekik. Nem tudom miért keresem mindig, amikor a mólók végén betöltik az aknavetőszerű viharágyút, amikor háború utáni aknászokként a siltes sapkás kikötőőrök, kapitányok maguk után a dobról óvatosan engedik az elektromos kábelt, amikor soha nem tudom megfogni egyszerre az apró szikra kék fényét és az aknavető torkolattüzét. , Lintet keresem mindég, bántsák a lángok. Meri tudom, a tábortüzéről kell majd megismernem Lintet. Egyszer meglátom. És azt mondja: — Gyere melegedni Én meg átugrom majd, és a hajó orra megsüllyed majd a súlyom alatt és ettől táncot jár majd a tűz. És, hogy ne aludjon el, borult hajók darabjait merjük a víziből, rálehelünk, s tűzre dobva hallgatjuk a száraz fák pattogását. Éjjel, amikor szerelmesek lépnek nagy lábukká! egyszerre Aztán odébb mennék és hagynám, hogy a pöfíök billentsék a hajót, fehér, foltozott vitorlám integetne a zöld hajónak. — Kimész a vízre? — Ki. — Vigyél el magaddal. — Mondd Zsu? Szereted ,te Lintet ? — Ki az? Szeretem. — Gyere. És mesélnék neki Lin.tről. És azt mondja Zsu: — Testvéred? — Nem tudom. Meg kell találnom. Talán ő is keres. 5. Dodp András: Keresem Lintet amikor a hirtelen kinyíló rakéták fénye, ha alacsonyan járnak a felhők, megfesti a tarajosok fodrait is. Olyankor kiállók mindég és levesző vitorlát keresek a vízen. Magányosan lengő árbocot, mely előtt hívogatón táncol az orrvitorla, csalja beljebb és beljebb a hajót, hogy aztán eltűnjön az északi szélben, s partra vetődjön kapitányával vizesen Kaposvárott, vagy Pécsett. — Linttel szeretnék beszélni. — Azóta? — kérdezik. — Azóta — mondom. ' Mikor este végigmegyek a mólón, benézek minden hajóba. Nem tudom hajója nevét. Olyannak gondolom, mint a huszonötbe alumínium, amelyen mindig röhögnöm kell. Hallottam egyszer, mikor jó szélre indulóban, körbekiabálták a bárkák; „télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van”. Otromba testét körbepofozták a hullámok. Otromba lehet Lint hajója. És mégis a leggyorsabb. Kék szalagokat húz maga után a vízen és nincs bocija, mert minek. Ha akar, Lint partra «iszik. Olyan hajót keresek a kikötőket járva, aminek százliteres hordó a bójája és matracok lógnak az oldalán, hogy a kő ne törje és mindennap másfajta lakája van farmerben, félmeztelenül és az emberek mellére betűk vannak mind tetoválva. És hatalmas márványlap van Carrarai márvány a kajüt tetején. A bum meg félrehúzva, hogy ne az összeolvadó sötétben, amikor a Holdat körbeüvöltik a kutyák és a szálloda beatzenéje, amikor a sima vízen az árbocok billenése is tükröződik, akkor dagadó vitorlákkal kifutunk majd Linttel. És akkor a kabinból feljönnek a lányok, csak azért, hogy megsimítsák a homlokunkat és bikinijük testszínű lesz és melegek lesznek, mint télen bezárt, behavazott ablakok előtt a fűtőtestek... — Nem láttátok Linitet? — Nem. Amikor fellövik a rakétát a pirceat, mindig olyankor kérek kölcsön hajót, de nem engednek vízreszállni. Viharban nem szabad. Pedig tudom, akkor megtalálnám. Hisz ketten lennénk a vízen. Lehet hogy a nádban találnám meg. Ott, ahol senki sem keresné és zöld lenne az árboca. Titokban fogott máskor nádhoz kötött pontyok vonnák hajóinkat s amikor annyira vagyunk, hogy: — Ahoi Unt! — Ahoi! Akkor megsimogatnám a eudárpontyokat és elengedném őket. Kikötném a hajót ahol „Vida Bálint etetett helye. Magánterület” és a hosz- szatbbik pontyozóval, amivel leszállítottak a buszról, odatenném az úszót ahol mozdul a nád, ahol a kövér, lusta, undorító tóponytok nem férnek el a nádárkádban. És amikor megúnnám pőrére vetkőznék és úsznék egyet a vízben, innék keveset. Keszegeznék! Látnám, ahogy rövid eresztéken kerülik kenyeremet a halak. Sorompóknál, az úton, mindig lesem a nyitott ablakokat ahol ketten, néznek. De csak a vasutassapkákat látom mindig, a másikat sohasem. És ha bajba jutott kocsit vontatnak előttem. ha látom, hogy fényei síneket vágnak a betonon, egészen a közelébe megyek: hátha ő az... Amikor mezítláb vezetem az autót, amikor már jól be- fűtött a ventillátor, amikor meleg már a gázpedál gumija, mint Zsu talpa, ha lefekvés után talpunkat összetartjuk, akkor azért taposom a pedált laasan-lassan, ahogy a kéj szalad a gerincen, hogy egyszer utolérjem. Mert keresem mindig. Amikor a kanyarban egyszerre lépek a fékre és a gázra, és irányba állva csúszok a kanyarban, pont úgy, mint amikor reffelve oldalról kapom a szelet. Így keresem Lintet — És közben utálom a tükröket. Anyám egyszer, mikor cukorra költöttem a kenyérjegy árát, a tükör elé állított, azt mondta „köpd szemen magad”. És azóta soha nem találok tiszta tükröket. A folt mindig ott marad, pedig próbálták sokan lehelni, pucolni, sokan már tükreimet. Ügy szeretném, ha hatalmas üvegablakon keresztül látnám Untét. Mennénk másfelé, éppúgy, mint a tükörben. Tudom, nem lenne folt az üvegen. — MIT MONDASZ ZSU? — Mondd? Nem hülyéskedsz velem? És ez a Lint éppen olyan, mintha te. — Hallgass! Keresem Untét. TASNÄDI VARGA ÉVA: Május elseje Tulipán bíbor szirmai tárulnak most a napra, friss fű zsendül a réteken, elmúlt a tél haragja. Együtt ünnepelünk te meg én, és mind az ország népe, öreg, fiatal énekel dalt, május elsejére. Együtt ünnepiünk, gyere hát, emeld zászlód magasra, szavunkat most már minden nép, az egész világ hallja! WEÖRES SÁNDOR: Napsugár a levegőben Napsugár a levegőben, Tündököl a rét, Kincseit az ifjú tavasz Bőven önti szét. Szántogatók dala száll, Égig evez a madár, Méz-illatú libegéssel Közeleg a nyár. Fényes idő lelke jár, Belepezisdül a határ, Lengjünk, mint a harang nyelve. Énekelve már? MÁJUS Visz a vonat. Megyek a tavasz után. Füvek, fák, bokrok, illatok után. Mintha növényavatási ünnepségre készülődne a természet, a földhányások karzatán galambok gyülekeznek, büszkén fölmagasodva a fák kibontják zöld selymü lobogóikat, a vetések hallgatag, rendezett sorokba tömörülnek, üdvözlő beszédet sugalmaz a szél, s diszlépésben gyűrűzik a folyó a még oly távoli tengerek felé is. Hiányzott a tavasz, hiányzott idegeinkből, mindennapjainkból, hiányzott a tavasz a gyárak, házak, játszóterek változó, de örökérvényű háttereként. Hatalmas, élő organikus szervezetét lassan támasztotta fel március, nevelgette a kamasz április, s íme, május boldog s boldogító ifjú felnőtté érlelte. Falutól városig terjed, országtól országig a. füvek, virágzó fák, termést fölnevelő szántások, szemet gyönyörködtető parkok, erdők panorámájának nemzetközi szolidaritásában. A virágok érzelmeket rejtegetnek, derűt és jókedvet évszázadokon át módosuló szirom és levél formáikkal, ók egyszerűen, öncélúan szépek. A kerti virágok hasznossága az esztétikum. A megújulás harmóniájában építkezik a táj, reggeltől, kora hajnaltól a déli harangszóig, harangszótól alkonyatig. Mennyi csicsergés, játékosság, madárfütty, lombmeditáció, s ugyanakkor rejtve a szárakban, gyökerekben mennyi megfeszített, szorgos munka, küzdelem a napfény, eső kedvező körülményeiért, ápoló, gondos munkáskézért. Csak általa valósul meg élet a földön. A határozott céllal történő erőkifejtés a leglényegesebb mozzanat az emberré válás ősidői óta változatlanul. Boldog az az ember, aki szereti a munkát. Aki megtalálja hivatását és konok elszántsággal, kalapácsot, vésőt vagy bármilyen munkaeszközt markoló kezével monumentálisán a hétköznapok fölé nő. Az ímmel-ám- mal végzett munka silányitja az embert, az örömmel végzett munka fölmagasztalja. Az a titkos folyamat, amely a növények száraiban, teveleiben végbemegy, végbemegy bennünk is, hogy célratörő lendülettel megszervezzük az egyéni adottságok számára kedvező körülményeket, a tanulást, a tudás tápsóit bejuttatva a fiatal évek fogékony talajába, s lenyessük a homályos, rossz ösztönű vágy vadhajtásait. Milyen pótolhatatlan támasztéka az embernek a vállalkozások nagyszerűsége, az elvégzem-megelégszem-újrakezdem folyamata ... Visz a vonat. Megyek a tavasz után. Füvek, fák, bokrok, illatok után. Május van, május elseje. Minden évben eljön, friss bizsergés, lelkesedés parádézik a szemekben, zászlók szöknek a magasba, ünnepi meghatottságban állnak a fák és tisztelegnek az ég előtt, mint- ahogy az emberek tisztelegnek a munka eszméje előtt. Pardi Anna Alföldi táj (Lóránt János tusrajza) Palotai Boris: Anyai tekintő E z még akkor történt, amikor ádáz küzdelem folyt köztem és a fiam között. Péter már kiskorában mindent látott, mindent megfigyelt, csak éppen azt nem akarta észrevenni, hogy az édesanyja „irodalommal foglalkozik.” Pedig mindent elkövettem; hogy imponáljak neki. Ha gyengeségeimet kellett lepleznem, olyan óvatos voltam, mint egy nagytőkés. Emlékszem rá, hogy ifjabb éveimben, amikor gyűjtőívvel szedegetem össze lelkes olvasóimat — úgy dugdostam előle a gyűjtőívet, mintha dinami- tot rejtegetnék a lakásban. Holott Péter abban az időben olvasni sem tudott, s így sejtelme sem volt róla, mily kínos olvasmány egy gyűjtőív. Később, amikor megtanult olvasni, hanyagul az asztalán felejtettem a folyóiratot, amelyben épp aznap jelent meg valami írásom. Bele sem nézett. Ilyenkor hanyagul újra ott felejtettem, s egészen könnyedén, mintegy véletlenül, ott nyitottam fel, ahol a nevem állt. Alig vártam már, hogy szerénykedhessek: nem olyan nagy dolog... De sohasem került rá a sor, hogy szerénykedjek. Egyszer történt meg, hogy olvasás közben jóízűen felnevetett. — Egy sajtóhiba! — villant fel a szeme, s kuncogva felolvasta a sajtóhibát. Hadd mulassak én is... Előfordult, hogy a kiadónál üldögéltem egész délelőtt. Javítani, húzni, változtatni kellett, a lektor szerint csupa lényegtelen dolgot, nekem mégis az volt az érzésem, hogy minden azon múlik, amit történetesen ki kell hagyni. Ragaszkodtam hozzá, megnőtt a szememben, mint minden, ami elmúlásra van ítélve Nem tudom megcsinálni, gondoltam feldúlva, inkább fát vágok, vagy lemondok a könyv megjelenéséről, ami a favágásnál is nehezebb! S aztán, hogy, hogy nem, mégis elkészültem vele. Délelőtt hívtam fel a kiadót, amikor Péter hazajött az iskolából. Hadd hallja ő is, „hogyan tárgyalok a kiadómmal”. Az ilyesmi mégiscsak... hm... Ügy intéztem a telefonbeszélgetést, hogy a gyerek érezze, milyen keresett, elfoglalt, népszerű, satöbbi vagyok. Világért sem mondtam volna, hogy rohanok aláírni a szerződést, erre várok hónapok óta. Ehelyett azt mondtam, hogy megpróbálok időt szakítani, s majd felnézek, ha arra járok. (Tudtam, hogy már aznap délután arra járok.) Nem bocsátkoztam részletekbe; hadd lássa a gyerek, milyen nagyvonalú vagyok. Fölényes és szerény voltam, amilyennek a nagy és satöbbi írókat képzelik. Nem tudom, figyelt-e rám Péter, mindenesetre ott sörgölődött a készülék körül, s igyekezett a drótot a lábamra csavarni, ami úgy látszik, felért azzal az örömmel, hogy az édesanyja a kiadóval tárgyal. Amikor Péter kamaszkorba került, váratlan izgalmak zúdultak rám. Éppen azon törtem a fejemet, miképpen „adjam be neki”, hogy olaszra fordítják a könyvemet, csak úgy mellesleg, miközben töltöm a teát... De ő elémbe vágott. — Anyu, most olvasom Mikes leveleit. Ugye szépek? — Hogyne... nagyon — mondtam lankadtan. — Neked melyik rész tetszik legjobban? Be kell vallanom, nem emlékeztem Mikes leveleire, ezért türelmetlenül rászóltam: — Ne piszmogj azzal a vajas kenyérrel. (Most kell kirukkolni az olasz dologgal, mert minden pillanatban bajba sodorhatnak Mikes levelei.) Te, majd elfelejtettem... — mondtam könnyedén, és a kiadóról azt állítottam, hogy a „legislegjobb”, és általában elszórtam néhány leg-szócskát, hadd lássa a fiú: jó helyre’ született... — És mennyit kapsz érte? — érdeklődött. Itt sajnos, nem használhattam semmiféle fokozást, ezért elfogott a türelmetlenség. — Szedd össze a holmidat, mindent szanaszéjjel hagysz. Büntetésből megkérdezte: — Mondd, anyu, te olvastad Moliére Képzelt beteg-ét? — Természetesen. — Hogy végződik igazából? Mert egyszer láttam a színházban, és biztos nem úgy végződik, ahogy ott előadták. „E szavaknál meghalt Moliére” — mondta a színész, és lement a függöny. Hát így nem Írhatta meg. Igaz? — Igaz. — No ugye? Hát hogyan írta? Kivert az izzadság. Azt mégse mondhattam, hogy évek óta nem volt a kezemben Moliére. Tehát: — Nézz utána, fiam. Az ember maga néz utána olvasmányainak. Sokkal nagyobb öröm, ha egyedül jön ra az igazságra. (Ha nem tudok valamit, mindig ilyen bölcs vagyok.) Mikor azt a történélly mi színdarabot írtam, hetekig bújtam a könyvtárakat. (Egy csapásra két legyet ütök. Ügyesen becsempészem a színdarab ügyet, és jó példával járok elöl, ami a lankadatlan szorgalmat illeti.) Az volt az érzésem, hogy tekintélyem helyreállt. Szeme érdeklődve bolyongott rajtam. — Hol fogják előadni a színdarabot? — Még nem tudom. Láss te is munkához. Kipreparáltad a latint? így ment ez. Mihelyt valami kényeset kérdezett, rögtön leckét sóztam a nyakába. Csak igy tudtam elterelni magamról a figyelmét, ha eszébe juttattam, milyen kicsi még, és én hozzá képest milyen nagy vagyok. Néhány nap múlva azzal lepett meg, hogy a leves és a hús között ártatlan arccal mesélte: — Képzeld, Fagulyát leültette a tanár, mert nem tudta a thermopülei feliratot. — Hallatlan! — mondtam felháborodva. — Ezt még a leghülyébb is tudja az osztályban. Jó isten; csak ne feszegesse a thermopülei feliratot — Láttad a könyvemet a kirakatban? — Ezzel próbáltam ellensúlyozni, ha mégis kiderülne, hogy felháborodásomnak , nincs semmi alapja. A thermopülei feliratot minden baj nélkül megúsztam, ám ami a „művemet” illeti, egy mákszemnyi csodálatot sem sikerült kicsiholni belőle. Elejtett megjegyzéseim hatástalanul peregtek le róla, s nem kis bosszúsággal állapítottam meg, hogy ebben a kölyökben nincs semmi lelkesedés. ügy napon elhatároztam, •*-' hogy sálat kötök neki. Péter a másik szobából rohant be, valamit kiáltozott is, de amint meglátott kötéssel a kezemben, megakadt a hang a torkán. Pár pillanatig megbűvölten nézett rám. — Te tudsz kötni? — kérdezte a legmélyebb tisztelet hangján. — S milyen gyorsan csinálod! — Mögém állt, s nem bírt betelni a látványnyal. — Hol tanultál kötni? — Csak úgy magamtól — mondtam, s az őstehetségek tömör erejével szedtem le a szemeket a tűről. — Milyen tehetséges vagy! — kiáltotta, s szemében ki- gyúlt a lelkesedés, az a büszke láng, melyet évek óta hasztalan kerestem... NÖGRÁD — 1972. április 30., vasárnap 9 «
