Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

Távol a h... r „A VIETNAMIAK ritkám nevetnek, de mindig moso­lyognak. .— jut eszembe egy mondat Róbert László ri­portkönyvéből. Egerben, a Ho Si Mink nevét viselő Tanár­képző Főiskola egyik új ok­tatási helyiségében kilenc vi­etnami ösztöndíjassal beszél­getünk. Valamennyien fiata­lok, akik azért jöttek Ma­gyarországra, azért töltenek öt esztendőt távol családjuk­tól, hazájuktól, hogy majd ha­zatérve a hazát szolgálják, ta­nítsanak, oktassanak, nevelje­nek. — Hó apó annakidején azt üzente nekünk, fiataloknak, hogy első dolgunk a tanulás — mondja Dinh Thi Ai Lien, magyar nevén Mária, aki egy tanévet már elvégzett az agyonbombázott vinhi Ta­nárképző Egyetem „őserdei utódjában”. A két tanárképző intéz­mény között éppen tíz esz­tendeje alakult ki a kapcso­lat. Ennek értelmében rend­szeresen kicserélik az okta­tással, a neveléssel kapcsola­tos tapasztalataikat és most már második esztendeje viet­nami ösztöndíjasok ismerked­nek — elsősorban — a termé­szettudományokkal Egerben. Dr. Szűcs László, az Egri Ta­nárképző Főiskola főigazgató­ja egy delegáció tagjaként ellátogatott 1970-ben a VDK- ba, Vinhbe is, s így a két intézmény között a kapcsolat még szorosabbá, személyeseb­bé váít. Tavaly pedig a vinhi pedagógiai intézet rek­tora ismerkedett meg az Egerben folyó munkával. Ca Van Timh, aki másod­éves, és láthatólag az egész csoport vezetője, arról beszél, hogy milyen jól érzik magu­kat Magyarországon, hogy magyar kollégáik milyen so­kat segítenek a tanulásban, de az életben is. — A Holdújévet itt, Eger­ben is megünnepeltük — me­séli Pham Duy Lieu. — Az egyetem KISZ-szervezete kö­szöntött minket ebből az al­kalomból, mi pedig távol a hazától, lehetőségeinkhez mér­ten ünnepeltünk. Igaz, nem volt vietnami értelemben terí­tett az ünnepi asztal, nem volt rajta bang csüng, ez a rizsiből készült, tekerccsé gön­gyölt, porhanyós leveles süte­mény, nem volt a poharak­ban lua mai, a rizspálinka, csak tea. De volt az ünnepi asztalunknál sok szó, sok jó szó, dalok a vietnami hősök harcáról, mesék, legendák, né­pünk történelméből és jelen­korából. De elénekeltük azt a magyar népdalt is, amelyet már itt tanultunk, s amelyik így kezdődik: „Tavaszi szél vizet áraszt...” A gyöngyeső jut eszembe, a Da Long — az Ezer Szikla öble — legendája, amit tő­lük hallottam: „Amikor ide­gen kalózok támadtak ránk, a király az éghez fordult segít­In memóriám (Nagy Zsolt Csaba emlékére) Kialudt a pipád, Csaba bátyám. Pedig épp csak meglangyosodott a nemes gyökér. Volt benne még jócskán dohány, V égig szívhattad volna, Mint régen, A lógó hátú széken, A kollégiumban. Körülültünk, tejfeles szájú tacskók, S hallgatuk halk, megrágott szavaid. Mi minden keringett rendben Kerek, kémény kun koponyádban .. . S akit csak egyszer is ért Barna arcodból kivillcmö szemed Sötét sugara, Megmoccant abban valami, Es megfeszült kezén az izom. Az aranyszínű dohányt Betakarta a szürke hamu. Végigszívhattad volna. Hamar kialudt a pipád. De amíg égett, Csaba bányám Sok mécses gyvMadt parazsánál. Gáspár Imre ségért. Az ég ura gyöngy esői küldött a földre, s mire a gyöngyök leértek, óriás szik­lákká, hegyekké nőttek. El­zárták a kalózhajók útját.. „Tavaszi szél vizet áraszt...” ÉS MARIS arról beszélge­tünk, ami a kemény tanulá­son kívül a legjobban foglal­koztatja őket, déli testvéreik offenzívájáról, az amerikaiak észak-vietnami bombázásáról. „A vietnamiak ritkán ne­vetnek, de mindig mosolyog­nak. .. — A vietnami nép kivívja győzelmét — mondja Nguyen Dinh Thuoc —, akármit tesz­nek az amerikaiak. Nguyen The Binh, akinek a faluja alig száz kilométerre van. Hanoitól, arról emlékezik, mit jelentett számukra az el­ső bombatámadás és hogyan edzette meg őket, hogyan tet­te még keményebbé, erősebbé falujukat az ellenség támadá­sa. Hoang Van Cu ma is tes­tében viseli annak az ameri­kai rakétának az acélszilánk­jait, amelyek négy esztendeje megsebesítették. Trinh Ngoc Don, akinek bátyja katona, azt magyarázza, hogy rizster­melő parasztnak lenni majd­nem olyan veszélyes mester­ség, mint katonának. Gábor, Pham Van Chung nehezen, könnyékkel küszködve beszél, hiszen bátyja katonaként, hős­ként áldozta életét, bátyjá­nak özvegyen maradt felesé­ge pedig egy bombázás alkal­mából megsebesült. Utolsóként István, Mai Van Tuyet szólal meg, ezt mondja: — Harmincegy esztendős vagyok. Mielőtt Magyaror­szágra jöttem, tíz évig taní­tottam és közben a tanító­képző esti tagozatát végez­tem. Apám 1945-ben, a nagy éhínség idején közel kétmil­lió társával éhenhalt, A nagy bombázások idején öcsém megsebesült, egy másik öcsém pedig katona. Feleségem van, aki utánam és a helyemre lépett a katedrán. Tanítónő. Mikor eljöttem, még csak két lányunk volt. Már Magyar- országon voltam, amikor megszületett a kisfiúnk. Ed­dig csak fényképről láttam. S, ha rágondolok, még jobban megerősítem a szívemet és még keményebben tanulok. Hiszen azért vagyunk távol, hogy hazatérve, hazánk szol­gálatába álljunk. Azt akarom, hogy a fiam szabadságban, jó­létiben, békében éljen. „A VIETNAMIAK riöcán nevetnek, de mindig moso­lyognak”. Mosolyognak a homlokukká!, a szemükkel, nyüt tekintetükkel, meleg kézszorításukkaL, hazájukért dobogó szívükkel Oravec János Göröngyös és mégis tartalmas életút Félévaxáxad a pártban „Indokok: Lefolytatott nyo­mozati adatokból megállapí­tottam azt, hogy Sándor Ispán Pál Vizslás községben szovjet propagandát terjesztett mun­kás társai előtt. Nevezett ezen magatartása és tevékenysége a közrend és fontos állami ér­dek szempontjából a mostani viszonyok között igen aggályos, miért ellene az internálást kellett elrendelnem. Salgótar­ján, 1941. augusztus hó 9.” Pe­csét és aláírás. Más dokumentumot is elő­szedtünk annál a beszélgetés­nél. amit az utóbbi napokban Sándor Pál kisterenyei laká­sán folytattunk. A dokumen­tumok közül a legértékesebb, amelyik azt bizonyítja, hogy Sándor Pál 1922. március 13- tól vesz részt a munkásmoz­galomban, s tagja a pártnak. Egy másik igazolás arról szól, hogy a mindenki által ismert Pali bácsi ez év június 26-án tölti be hetvenedik életévét. Hét évtized. Ebből öt a pártban, a párt tagjaként. Hét évtized göröngyös és mégis tartalmas életút. Nehéz a krónikás helyzete. Egy rendkívül gazdag, szép, tüskékkel megtűzdelt életutat leírni hűen. és úgy, hogy ab­ban minden szerepeljen, alig­ha lehet. A lassan hetven esztendős, teljesen ősz hajú, kis bajuszú Pali bácsit jómagam éppen két évti­zede ismerem. Erről az utób­bi két évtizedről könnyebb is írni. Ez volt a szebb, még ak­kor is, ha ezek az évek is te­li voltak harccal, küzdéssel, fáradsággal Nehezebb a ko­rábbi harminc évről úgy for­galmazni, hogy abban minden benne legyen, egy fiatalember élete, a mostani betegágyig. Hogy is kezdődött? — Ma is jól emlékszem. 1922. március 13-án egy na­pon léptem be a pártba és a szakszervezetbe. Az első évek­ben csak tapogatóztunk, de szerveztük a munkásokat. 1924-ben Targos Árpáddal és Lovász Józseffel már szer­veztük a sztrájkot. Lebukott a párt. Illegalitásba kellett vonulnunk. Megalakítottuk a pártsejteket. De sokat tudna mesélni a kazári völgy, a Fri­gyes-akna, a vizslási erdő nagy része, ahol a sejttalál­kozókat. gyűléseket szervez­tük! Ilyen helyeken váltottunk eszmecserét. Ilyen helyeken találkoztunk az „idegenek­kel”, akik előadásokat tartot­tak számunkra. A konspiráció másodperces pontosságot kö­vetelt. Akár vittük, akár hoz­tuk a röplapokat, másodperc­nyi pontossággal kellett meg­jelenni a randevú helyén... Vizsláson erős volt a munkás­mozgalom. A pártsejten kívül 32 tagja volt ebben az időben a szakszervezetnek. Az elnyo­másról még most is nehéz szólni. Azért mi soha nem csüggedtünk, mindig bíztunk valami másban, egv más jö­vőben. Ezért gyűltünk össze estéről estére, sokszor még a lakásomon is, s biztattuk egy­mást. .. 1932—36 között a vizslási pártsejt ritkábban kapott ér­tesítést. Sándor Pálék azonban dolgoztak. Szervezték a szak­szervezetet, hogy egységbe tö- mörítsék a munkásokat. Aztán bekövetkezett a második világégés. — Rádió csak egy volt a faluban. A Hangya-szövetke­zetben. Ott hallottuk, hogy Hitler megtámadta Lengyel- országot, majd később a Szov­jetuniót. Vitatkoztunk. Én egy hordó sörre fogadtam, hogy Hitler elveszti ezt a háborút és győz a Szovjetunió. Jegy­zőkönyvi fogadást írtunk alá. Megtudták ezt a csendőrök is. Kutattak Sándor Pál tevé­kenysége után. Az üzletes fi­gyelmeztette arra, hogy a csendőrök figyelik, keresik a jegyzőkönyvet. És két hét múlva negyedmagával letar­tóztatták Sándor Pált. „A salgótarjáni főszolgabírói hi­vatalban őrizetben levő Sán­dor Ispán Pál vizslási, 1902. évbeni születésű, rk. vall., vá­jár foglalkozású vizslási la­kost a 8130/1939. ME. sz. kor­mányrendelet 1. §-a, s a 760/1939. BM. sz. rendelet alapján internálom. Rendőr- hatósági őrizetben tartása to­vábbi intézkedésig foganato­Nem kell komolyan venni Mii nem kell komolyan venni? nyom lelkendezik az el Ne tessék félreérteni, nem adó, hogy megerősítse a ve valami általános, nagy népi könnyelműségre buzdít ez a mondat, hogy vegyük fél­vállról kisebb és nagyobb gondjainkat. Ügye, jobb hí­ján, ha már mást nem te­hetünk? A, szó se róla. Azért akad jó néhány do­log, amit valóban nem kell komolyan venni. Mire gon­dolok? Mivel nem szeretnék túlságosan sokat markolni, vegyük ezúttal csak a ke­reskedelmet_ és a vendéglá­tóipart. Mivel nemcsak „Mindentelhisz” nagymamák, hanem „Mindentelhisz” vá­sárlók és vendégek is van­nak, őket szeretném megkí­•t AH* * 1Jl. Pataki József : ABLAK mélni az újabb és újabb csalódástól, amikor elárulom, után valami jobb mit nem szabad komolyan zik. venni. Képzeljünk csak el egy nagy divatáruházat. Egy kö­zépkorú hölgy izgatottan vá­logat a szebbnél szebb ruhák között. Boldogtalan férje tisztes távolból szemléli szép árut úgyse talál más- ezt a hosszadalmas művele- hol a piacon.” Olyan terme­tet. Az asszony végre rá- szetes és magától értetődő akad egy kedvére való da- hangon szólította a boltjára rabra. támaszkodó nénikét fiatal­jó ízlése van, asszo- asszonynak, hogy az a feje­-- búbjáig elvörösödött örömé­ben. Fáj, hogy bánatot kell okoznom ennek az idős asz- szonyságnak. Ezt sem sza­bad komolyan venni. Saj­nos, a megszólítástól még senki sem lett fiatalabb. Étteremben is érheti meg­lepetés az embert. — Egy pillanat, máris jövök — mondja a pincér. Nagy csa­lódás lehet, ha valaki a futtában elharsogott udvari­as mondatot készpénznek veszi. Mert ez az egy perc akár fél óráig is eltarthat. Ennél már néha az is jobb, ha a pincér nem ígér sem­mit. Azt legalább betartja. Most már csak a keres­kedőktől tartok. Azt mond­hatják, hohó, azért mégse olyan fekete az ördög, mint , ... amilyennek festik. És iga­salgotarpam zuk van Mif is mondhai_ nék, hogy ne nehezteljenek rám, amiért a rovásukra példálódzóm. Nem kell komolyan ven­ni!. .. vő vásárlási szándékát. —. Ez a modell egyedi darab. Nem fog vele az utcán ta­lálkozni. Hát ez az, kérem. Ne tes­sék komolyan venni! Leg­alább háromezer van még belőle a raktáron. Aztán, ha valami hiányzik az üzlet­ben, arra azt szokták mon­dani: „A hét végére várunk árut. Nézzen be talán a jövő héten”. Higgyék el, a leg­ritkább esetben érdemes új­ra benézni. Ezt ■ csak úgy mondják. De néha azért be­válik. Elvégre, a vak tyúk is talál szemet, nem? Hiszen mindenképpen nagy az es­hetőség, hogy rossz idő követke­Múltkor a piacon hallottam, amikor egy kis öregasszonyhoz így szólt a középkorú elárusító­nő: „Jöjjön csak bátran kö­zelebb, fiatalasszony. Ilyen sítandó...” hangzik a végha­tározat, amikor Sándor Pál internálását 1941. augusztus 9-én elrendelték. Budapest, Mosoni úti to- loncház. Aztán Kistarcsa kö­vetkezett, ahol több esetben felkereste a letartóztatott szervezett munkásokat Ságvá- ri Endre. így megvolt a kap­csolat a külvilággal. A kis- tarcsai börtönben volt egy hetes bizottság is. Ennek volt a tagja Sándor PáL Kinyílott a börtön kapuja is. Hazatérte után házkutatás házkutatást ért. Járt a kiste­renyei téglagyárba röpcédu­láért. Hordta az anyagot Sal­gótarjánba. Zagyvapá! fal vára, Baglyasaljára. De hiába nyílt ki a börtön kapuja. Sándor Pál egészen a felszabadulásig csendőri. illetve rendőri fel­ügyelet alatt állt. .. .és megnyerte a fogadást. 1944. december 22-én a déli órákban Vizsláson Sándor Pál is meglátta az első felszaba­dító szovjet katonát. — Jakab Feriékkel, meg a többiekkel mindjárt megala­kítottuk a pártszervezetet. A helyi csoport párttitkára let­tem. 1945 márciusában már földet osztattunk a községben, hamarabb, mint azt a debre­ceni kormány törvényben ki­mondta volna. Földet osztot­tunk, szerveztük a pártot, s dolgoztunk a bányában is, a föld alatt, mert kellett a szén. Aztán az üzemi bizottság el­nöke lettem. Később bevittek Salgótarjánba, a központi he­tes bizottságba... Innét aztán rohant az idő. 1948-ban Nóg- rád megyében én voltam az első munkásigazgató... Szép idő volt. Néhány évvel ezelőtt még a börtön, az internálás és a toloncház. Aztán a fel* szabadulás, és igazgató... — Kellett a szén az ország­nak. Mindent elkövettünk, szerveztük a sikeres széncsa­tákat. A magunk módján, a magunk javára. Valóban rohant az idő. Az első munkásigazgatóból ké­sőbb Budapesten a MÁSZ-nál vezérigazgató lett. Aztán a szénbányászati igazgatóság ve ­zetője. majd a bányászati főosztály első munkásveze­tője. 1951-ben a nagybáto- nyi bánya élén állt. Emlékszem, amikor 1952 őszén először kopogtattam be a Nógrádi Szénbányászati Tröszt igazgatójának ajtaján. _ Az asztal mögött hévvel, len­dülettel telített munkásember ült, Sándor Pál személyében. Egy évvel később már Ká- nyásom, az igazgatói szobában találkoztam vele. Kányáson, ahol építették az új aknát, hogy minél hamarább, minél több és jobb szenet adjanak a népgazdaságnak. Szóval ott volt mindenütt, ahová a párt, a dolgozó nép küldte mindad­dig, míg betegsége 1954-ben arra kényszerítette. hogy meg­váljon a munkahelyétől. Ez a mozgalmakban; ered­ményekben, sikerekben és ku­darcokban gazdag élet tartal­mas még a mai napon is. l&56fban az ellenforradalom napján is azt mondta, amit most a legutóbbi beszélgeté­sen: — Itt vagyok, állok a párt rendelkezésére... Júliusban leszek hetvenéves. Addig sze­retném megtartani azt a fegy­vert a nép szolgálatában, amit 1956-ban kaptam, s talán ezen. a napon le is szerelek a mun­kásőrségből. .. Fárasztja a beszélgetés. Be-' teg most Sándor Pál. Amikor előszedjük azt a nyolc kor­mánykitüntetést, amelyet munkássága elismeréséül ka­pott, s amikor kezébe veszi a Szociálisig Hazáért Érdem­érem kitüntetést, felcsillan a szeme, most valóban fiatalnak látszik. Somogyvári László NŰGRÁD — 1972. április 30., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents