Nógrád. 1972. március (28. évfolyam. 51-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
DEVECSERI GÁBOR: A tükör visszacsókol* í lehajoltam az unokőmhozj menjen a kertbe játszani. Előbb egy csókot kérve tőle, előszöris, mert jólesik, ' emellett, hogy azt ne érezze, elküldöm; nem. énnekem, sajnos, más dolgom van most, csak azért, ö fölágaskodott. * Egész közel került az arca arcomhoz, mint a magamé, mikor tükörbe néztem csaknem félszáz éve — és az az arc volt, az a vidám, csodálkozó, rejtvényfejtő arc. Én még most sem fejtettem meg semmit az élet jelenségeiből, csak néztem, miként most őt és mint ő engem. De jó érzés, hogy segít lennem, ámulva és előre-törve, s majd az után is, mikor én — valamely munkám közepén — besétálok a nagytükörbe. • (A költő hátrahagyott, még publikálatlan verse.) semmi. Befejeződött a történet. Bevallom, voltak hosszú hónapok és eszembe se jutott, észre sem vettem, csak utólag, a Zeneteremben. Az emberi lény átalakul, s magam is megütődve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem, Prezsüli Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átalakult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs semmi előttem. Nincsenek feladataim, tudományos ambícióim. Csaknem vége az életemnek. Ügy érzem — hátrakulcsolta a kezét Nikolaj Jegorovics és puhán, de biztosan állt. s beszélt az ablaküvegnek — nincs semmi teendőm. Sok írásmű, több zenetörténet és -tanulmány áll mögöttem, hiszen maga is tudja, s úgy érzem, kiürültem, kiöntöttem magamat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drs^a gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gondoltam aztán most ianuárban. te öregedő vitéz, hívd el Prezsüli Máriát és mondd el neki. hogy szereted. Ne értsen félre. Sajnos, véget ért ember vagyok, maga csak szenvedett értem, pillanatnyilag se gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most. tizenhat év után megfogalmazódott bennem, hogy szeretem. — Nevetett a tanár, öreges nevetéssel. — Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnék, harmincnégy éves korában, bosszantó, ügyetlen, ostoba dolog ezt hallaná. Ne mondtam volna? Elmondtam. Talán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohase udvaroltam senkinek, magának se. sőt, mikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem törődtem volna a maga szerelmével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes, tanáros módján ellene, okoskodtam és kiszorítottam az idillt az életemből, kottákkal, zengzetek- kel, betűkkel, könyvekkel. Ma is látom, milyen szép nyaka volt. Haja színére is emlékszem, nem kell érte hátrafordulni. Mert az idillt, a lenézett és siralmas idillt nem lehet kiirtani. Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben. kezünk virágaiban, lelkünk rózsáiban. A szerelem sokáig politika, ügyesdi, hadállás-változtatás, győzelem-vereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, helyesebben másokkal sem, inkább azok kísérelték meg velem. De elmúlt és szenvedéseim árán sem emlékszem egyetlen arcvonásra sem, pedig forrók voltak és sokszor bágvasztóan illatosak. — Kicsit elhallgatott Szóval nincs ennek semmi realitása, Mária Szergejevna Prezsüli. — Semmi. Olyan az én szerelmem, mint' a művészet. A valóság van benne, de nem a valóságért, az érzés van benne, de nem az érzésért. Milliószor visszautasítottam magamban azt a gondolatot, hogy ezt egyáltalán megfogalmazzam, de aztán előállt bennem és kész lett, mint azok a csekély zenedarabok, melyekkel megörvendeztettem hazámat, kis városunk lelkes lakosságát. Belső zene ez, monoton, s egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik, hogy azt játssza, szeretem, szeretem. Ügy érzem, mintha előadnék most is, katedrán állnék, s olykor az ember többet tud néha, mint a szavak csendjében. Kiprédikálom az osztálynak az én régi. helyesebben a mi régi titokzatosságunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát szeretem. Meg vannak döbbenve. Igazuk is van. Nem illik ilyet mondani. Hallom, hogy elutazik. Jól teszi. Mondhatnám, ideje. Maga is megelégelte a rám való várakozást, én is a maga dilemmáit. Franciaország szép város, akarom monáani hely, meglátjuk meddig bírja. Örülök hogy megkapta az ösztöndíjat. Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait, pedig ritkán nevetett. Inkább nézett. Az szép volt. Egyáltalán, s egészben véve, ha tudományos pontossággal kellene meghatároznom, hogy milyen volt, azt Illusztráció Illés Endre; Hamis játékos című művéhez (Jánossy Ferenc metszete) Balek Sándomé 1937-ben krumnliszedés közben rosszul lett. Letette a kapát, hazasietett a pusztára — a középső cseléd házban lakott, asz- szonylányával közös konyhán —, megrakta a tüzet, egy fazékban vizet tett föl melegedni. s pár perc múlva megszülte Mihály nevű fiát, A varrókosárból elővette az ollót, elvágta a gyerek köldökzsinórját, megfürdette. Este a grófné tyúklevest küldött neki. Másnap Bakk Sándomé újra kiment krumplit szedni. Ez az ősrégi történet a pattogatott kukoricáról iutott eszembe. Valamelyik forgalmas utcasarkon pattogatott kukorica szaga csapott meg, s nem sokkal később észrevettem a kis. ügyesen megszerkesztett vaskályhát Is. Eev tudőbajos forma ember állt mögötte, s szakértelemmel húzogatta a parázs fölött síneken futkosó drótketrecet. A pusztán mindig nagy ünnepnek számított a kukorica- pattogatás. Különös szertartás volt. némi ősközösségi beütéssel. Persze, nyoma sem volt ott az erre acélra szerkesztett kályhának. Egy asz- szony kellett hozzá, meg rosta, meg tűz. Jó száraz fából, vagy szotyolaszárból raktuk a tüzet, s mikor a füstié már elszállt, odaállt mellé az asz- szony a rostával. A tüzet mindenkinek szabad volt körülülni. a pattogatott kukoricából szabad volt mindenkinek enni. A gyerekek tiszte volt a rostából kipattanó „ko- kasokat” fölenni, a földről, ők ropogtatták a barnásfeketére sült „cipót” is. Ahogy ott álltam a pattogatott kukoricával elegy benzinszagban, fölrémletlek a régi pusztai esték, a lobogó tűz, s a rostát forgató, tüzesre pirult arcú asszonyok. Bakk Sándorné. Cukovics Boskóné. Varga Mihályné és persze Fejér Imréné is. bár arra nem emlékszem, hogy ő valaha is pattogatott volna kukoricát. Olyanok voltak ezek a pusztai asszonyok mint a kőszikállja a helyét Ó, hiszen, mindenki beszélte a pusztán.: Varga Mihály ki akartá irtani a családját. De még mennyire ki akarta! Hazament részegen, üvöltözött, a sarokból előkapta a fejszét) „Most meghaltok!” Erre a felesége szépen felkelt, csendesen kiment Varga Mihályhoz, kivette a kezéből a fejszét. és két akkora pofont Lázár Ervin: Pattogatott kukorica la. mint a lombját szívósan újra meg újra kizsendítő tölgy. Egy kis. ijedt szemű tanítónő került egyszer a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem volt iskola, tizenhat— tizennyolc család lakott csak a pusztán), s azt kérdezte a paptól, miért van. hogy olyan nagy különbségek vannak egy-egy család gyerekei között. Az egyik mindig rongyos, nincs cipője, télen nem jár iskolába, a másak meg, ha foltosán is, de mindig tisztán jár. szebben beszél, tisztelettudóbb. Mert isznak — mondta a kősziklafejű, boltozatos hamlokú nap, az atyákra célozva, akik közül egyik-másik tényleg nem vetette meg a poharat. Most már tudom, hogy nem ez volt az ok. Hiszen Varga Mihály ivott. A gyerekek — volt belőlük hét — mégis tisztességesen járták, s mo6t, felnőtten is mindegyik megadott neki. hogy a gyerekek ijedtükben behunyták a szemüket. Lerángatta a férie ruháit, belenyomta az ágyba betakargatta és azt mondta: „Aludj, az anyád istenit!” Ilyen volt Varga Mihályné. Vukovics Boskóné háromszor vitte végig a faluig vezető ötkilométeres földúton az urát — a hátán. Először akkor amikor a csikó rárúgott az ember lábára és sokat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A doktor legyintett, azt mondta semmiség ez, csak borogassák. Vukovicsné hazavitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött jajgatott —. s megint nem kapott kocsit, újra a hátán vitte a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit az állomásra, akkor iött haza Vukovics Boskó a kórházból — levágott lábfejjel. Az egész család a vékony, kis sötét szemű szerb asszony nyakába szakadt. S nem adta meg magát! Vukovicsné gyerekei azután is a legrendesebbek voltak a pusztán. Voltak másmilyenek is. Olyanok, akikbe beleivódott a közös konyha meg a földes szoba nyomorúsága. Fejér Istvánné, mikor a kilencedik gyereket szülte a lánya, hideg vízbe máriogatta a csecsemőt, hogy pusztuljon el — minek ekkora családba még egy szái? A gverek nem pusztult el. szívós lett. sovány fakóreg szemű — soha sem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, mint hat más. De Fejér Istvánné csak egy volt. kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában, megvetettje a ronda szájú, hangoskodó, vastag lábú, kis tüdőbajos cselédasszonyoknak, akik úgv őrködtek a családjuk fölött, mint a tigrisek. Nem volt hát igaza a papnak. hiába látogatott el minden héten kétszer a pusztára, hiába hallgatta végig a cselédasszonyok félszeg gyónásait, nem sejtette meg ennek a pusztai matriarchátusna.k a titkát. Igaz. azt egyik sem gyónta meg, hogy tizenketten szoronganak egy szobában, hogy egész télen babon meg főtt szemes kukoricán élnek, hogy nappal dolgoznak, éjjel meg szakadt ingek és mosóteknő fölé görnyednek, hogy fogytán a liszt, fogytán a „petrólium”, fogytán a ‘ kenyér — ez nem volt bűn! A tüdöhaios forma ember egy övtenért adott barna zacskóban egy fél liter pattogatott kukoricát. Voltak közte kakasok is, meg volt közte cipó is. SZ. MROZEK: DILEMMA Pontyot kell venni az ünnepre. No. de, hogy a ponty a végórájáig friss maradjon, a fürdőkádba kell tenni. S, hogy ezt a műveletet el lehessen végezni, előbb el kell távolítani a fürdőkádból a szenet. Bár az igaz, hogy a szenet ki le- hetne hordani az előszobába, de hova tegyük akkor a krumpTöprengünk, törjük a fejünket, hogy mitévők is legyünk, s legvégül az anyósom jön rá a megoldásra: a krumplit hordjuk át a konyhába, a szenet az előszobába, s akkor bcletehetjük a halat a kádba. Persze, ez eddig rendben is lenne, de mit csináljunk akkor a nyulakkal? Egy biztos: ki kell őket költöztetni a konyhából. Ezt így könnyű is kijelenteni, — de hogy hova költöztessük a tapsifüleseket, ez a kérdés nehezebbik oldala. Ismét töprengünk hát egy ideig, egészen addig, amíg valamelyikünk ki nem ötli, hogy költöztessük be a nyulakat a spájzba. No. de ott meg a nagyapa lakosztálya van ám! Alit csináljunk ővele? At lehetne telepíteni abba a szobácskába, ahol most a tévé van, a tévét pedig az albérlő ágya helyére lehetne állítani. De így meg hova a csudába tegyük az albérlőt?! Persze, az albérlő a fürdőkádban is alhatna, de akkor meg a halnak nem lenne helye ... Alit tegyünk?... A helyzet kilátástalan. Itt van az ünnep a nyakunkon, s nem tudjuk hova tenni a pontyot! Keressük a megoldást így is, úgy is, meg amúgy is — hiába. Nincs megoldás. Igazi fejtörő, valóságos szellemi vetélkedő ez a halprobléma... S, még jó, hogy segít a véletlen! Délután ugyanis a szokásosnál hamarabb érkezem haza, és — mit látok otthon? Rettenetes dolgot! Az albérlőm az én ágyamban alszik. (Még szerencse, hogy egyedül!) De ez adja a megoldás kulcsát, mert igy a szenet a fürdőkádból gyorsan át lehet hordani az előszobába, a burgonyát az előszobából a konyhába, a nyulakat a konyhából a spájzba, a nagyapát a svájzból oda, ahol a tévé van, a tévét, pedig oda. ahol az albérlő ágya volt, mert ugye az albérlő úgyis az én ágyamban szundikál... De, hova menjek akkor én? Hol lesz az én helyem?! Hát hol lenne? Lenn az utcán, a halüzlet előtt, a sor végen... (Baraté Rozália fordítása) mondanám egyszerűen, hogy szép. Nem tartom föl, tudom, ilyenkor sok dolog akad. Örülök, hogy eljött hívásomra, s a szaggatott, s ritka találkozásainkat nem vette sértésnek, kis, időtállóbb kezdeti szerelmünk után. Megkérem, csapja be maga után az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár; ’ Ne szóljon Ruszinkának, ő vasal, nem szereti, ha zavarják. Szóval, Isten Önnel. Nem is mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság lenne. Valami huzamos hazugság. Inkább azt mondom, hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy, s elintézendő telefon, készülés az előadásra. készülés a szerelemre, készülés az életre. Mindig készülődtem magához, s ezzel eltelt az idő, készülődéssel és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg, legyen szíves, hogy a Sorbonne-om most milyen zeneelméleti órák vannak, s legyen szives, írja meg. Dehát hamarosan úgyis visszajön, nem mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon. Jó éjt kívánok. Eddig maga szeretett engem, most én fogom magát.” Nem fordult meg. Hallotta a gyöngéd fölállást, a percek lassú robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még egy darabig állt ott Pataki József tusrajza NÉPDALOK Gondáéknál é" a viIájr o o Gondáéknál ég a világ, Most sütik a rántott békát. — Csáti Károly, ne menj arra, Mer behínak vacsorára! — — Ha behínak, be is megyek, Mégis az Monyé leszek. Gonda Ilonnak ládája, Ovegbül van a négy lába. — Csáti Károly, ne ülj rája, Mer letörik a négy lába. — Ha letörik, másat veszek. Mégis az Monyé leszek. Bükkaranyos (Borsod) ___________________________— N ÖGRÁD — 1972. március 19., vasárnap 9
