Nógrád. 1972. január (28. évfolyam. 1-25. szám)

1972-01-30 / 25. szám

Nyelvművelő sarok A szavak hangulatáról Robot-e a. művelődés? Három különböző lapban megjelent három cikkből idé­zek: 1. .. márpedig nem sza­bad sajnálni a fáradságot az olvasástól, mert az oh s az ismeretszerzés legíu ;to sabb módja még a televízió korában is...” 2. . ez a színmű jó alko­tás, meggyőző erővel mutat rá, hogy az ember a vadonból is paradicsomot teremthet, s a közönséget bevonja e te­remtés íoljiamatába.. 3. . ennek a festőnek legfőbb témája a küzdés ma­ga, így válik művészete is a szabaduló ember küzdelmé­nek eszközévé, s lesz e küz­désben szövetséges a néző is...” Háróm példa egyazon agitá- ciós téveszme megnyilatkozá­sából! Aki ugyanis komolyan veszi az idézett szavakat, el­fogadja a tételt, hogy az ol­vasás lényegében holmi j<> szándékú többletmunka a na­pi termelőtevékenység .után. Ez a felfogás leegyszerűsíti a színház társadalmi hatását is, és olyan gondolatokat szeret­ne az' olvasóba plántálni, hogy a színművészet a terme­lés egyik álcázott válfaja. És így tovább... < Pedig az, aki könyvet fog a kezébe, azért teszi, mert ol­vasni jó. Mert az olvasás sor­sok szövevényével, tájak szép­ségeivel, küzdelmek nagysze­rűségével ismertet meg. Kosz­tolányi ezt írta: Lelkem, ha kérte, amit a sors nem adott, Arany János bűvös szavával mulatott. Mennyi akarat, vágy, szen­vedély, barátság, ellenséges­kedés, az igazságnak milyen szomja és a boldogtalanság milyen szorongató keserűsége van egyetlen olyan műben, mint például Tolsztoj Háború és békéje?! Az ember fölin­dultán követi útjukon e könyv hőseit, azonosul velük és legszívesebben útját állná a rájuk törő balsorsnak... Csak az nem jut eszébe, hogy e művet végigolvasni munka. Napjainkban gyakran 'tapasz­taljuk, hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt is sokan túlhangsúlyozzák az önműve­lés fáradságos voltát, egyol­dalúan csak a műveltség gya­korlati hasznáról beszélnek és alig ejtenek szót arról, hogy például színházba menni ün­nep és öröm, hogy szép ké­pet szemlélni gyönyörűség, hogy idegen nyelven szót ér­teni valakivel, nem csupán praktikus előny, hanem föl­emelő érzés is, mert 'tágabbá válik tőle a világ. Kétségtelen, hogy korunk nagyszerű tudományos és technikai vívmányai elvá­laszthatatlanok azoktól a ke­reken egy évszázada tartó roppant pedagógiai erőfeszí­tésektől, amelyek világszerte százmilliókat vontak be az egyetemes oktatásba, tették az általános emberi alapművelt­ség részesévé. Ezeknek a száz­millióknak soraiból kerültek ki a föltalálók, tudósok, akik messze az iskolák előtt jár­tak a világ megismerésében. Eladdig rejtett összefüggése­ket ismertek és tártak föl. Nekik köszönhetjük, hogy az emberiség most már nemcsak fölfogja a* mindénséget, de lassan be is járja azt, a vég­telenség falán dörömböl. Igaz tehát, hogy a megszerzett is­meret végsősoron anyagi erő­vé válik. De* kinek jutott eszébe olyas­mi, hogy mesét áhitó gyerme­kének ezt mohdja: hallgasd kicsikém a Hófehérke törté­netét. mert ettől egy lépés­nyire van már az elbeszélés, attól pedig egy iramodás a re­gény, ami már abban is segít, hogy bonyolult társadalmi problémákban igazodj el a technikai és tudományos1 for­radalom korában... Inkább azt mondjuk mindannyian: hallgasd a mesét, mert szép( France azt írta Epikuros kertje című munkájában: ,,A művész szeresse az életet és mutassa meg nekünk, hogy szép. Nélküle kételkednénk benne”. Azon lehetne vitat­kozni, hogy az élet „csak úgy egyszerűen” szép-e, vagy sem. t)e elvitathatatlan, hogy a művészet általában a művelt­ség . sok minden olyat ád a nyers élethez, ‘ami alkalmas arra, hogy vonzóvá tegye azt. Vagy tízszer láttam már A néma leventét és hamarjában nem tudnám elmondani mi szerepe volt Bepponak Agár- dy Péter és Zilia szerelmi his­tóriájában. De a darab kulcs­mondatára, mint valamennyi néző, én is emlékezem: ,!,Az élet szép. Tenéked magyaráz­zam?. ..” És ez azt is jelenti: a mű­vészet szép. És egy kicsit to­vább menve azt, hogy a meg­ismerés is szép. Ki ne ismer­né azt a boldog pillanatot, amikor világossá vált számára egy matematikai törvény? Amikor tapinthatóvá lett, szinte körüljárható lett egy korábban titokzatos, rejtett szabály? Olyan világban élünk, ame­lyikben nem mindig könnyű eligazodni. Diákkoromban például kizárólag azok fut­balloztak, akiket boldogított a labdarúgás. Emlékszem ' — jól lehet akkor az NB I-ben nyílt profizmus dívott — a magyar labdarúgás akkori leg­népszerűbb csillaga amatőr alapon játszott, kedvtelésből focizott. Vajon van-e ma NB Il-es játékos, aki minden anyagi érdek nélkül rúgja a bőrt? Nemrégiben arról ol-. vasiam lehangoló interjút, egy válogatott csatárral, hogy az élvonalbeli játékosok bizonyos hányada csak a megélhetésért sportol, örömöt már nem ta- Lgl benne. Efelé tartanók az önmű­veléssel is?... Egy-két apró jel már ilyesmire utal. Néhol már találkozunk a műveltség professzionistáival. A külön­böző szellemi vetélkedők résztvevőit már pénzzel vagy pénzben kifejezhető értékek­kel kecsegtetik arra az esetre, ha eredményesen szerepelnek. Miként a beategyüttesek hi­vatásos együttesekké háltak az első Ki mit tud-ok után, úgy ismeri meg lassan az or­szág azokat is, akik három nercen belül kibarkocjibázzök Kleöpátra tűjét, vagy a hedo- nizmus fogalmát. És nem ér­met, dicsőséget, vagy könyv- jutalmat kapnak érte, hanem meglehetős összegű készpénzt. Lehet, hogy eljön az idő. ami­kor valamilyen rejtett alapból — amilyenekből a sportolók­nak öröklakást és hasonlókat vásárolnak — leszurkolnak némi készpénzt irodalombará­toknak azért, mert megtanul­ták a Nemzeti dalt?... 1 Életemben már annyi min­den fordult elő, apai korábban lehetetlennek rémlett. hogy félek: még ilyesmi is meges­het. De a jó vers, a szép re­gény, az igazi műalkotás * e nélkül is utat talál majd a szívekhez és az értelemhez. És az ember nem tekinti ro­botnak önnön műveltségének pallérozását. Mert a több tu­dás, a többé válás Ötömé leg­alább annyira hozzátartozik ember voltunk lényegéhez, mint a társadalmat fölemelő munka és küzdés. Bajor Nagy Ernő Az értelmező szótár még bizonyára nem ismeri a digózásnak ezt az értel­mezését, amelyre jegyzetem címe utal. Ugyanis nem a szikes talajok digózás- sal, vagyis termőtalaj r^bordásával tör­ténő javításával óhajtok ezúttal [foglal­kozni, hanem azzad a cselekvéssel, amelyet egyes magyar leányok olasz vendégférfiakkal kapcsolatosan gyako­rolnak. Leányaink túlnyomórészt fiata­lok és szellemileg fejletlenek (egyéb­ként jól fejlettek!), az olaszok pedig többnyire jdősebbek, viszont áramvona­las gépkocsijuk, dollárjuk és lírájuk van. A hölgyek szeretik a dollárt és az aranyat, az urak pedig az arany06 höl­gyeket. Mindent egybevetve itt most nem talajjavításról, hanem kereskedel­mi ügyletekről esik szó. A digózás eme fajtája rendkívül di­vatos és népszerű, aminek terjesztésé­ben és propagálásában részt vállal a rádió, a televízió, több irodalmi / folyó­irat és utóbb már*kisfilm is készült a digózókról, amelyet többek között a salgótarjáni, ifjúságnak is levetítettek egy ünnepi alkalommal, nyílván ta­pasztalatcsere és okulás végett. Igen ám, de egy dolog föltűnt nekem valamennyi híradásban: a digózók egytől egyik nők. Nem akad közöttük egy férfi sem. (S éh az ilyesmin kapva-kapok, mert régi harcosa vagyok a férfi-egyenjogú­ságnak. Íme, éppen ideje, hogy megal­kossák a férfivédelmi törvényt! De mi­nimum határozatokat követelek!) Maradjunk azonban a digózásnál! Ha ezek a csinos, fiatal (s olykor nemcsak fiatal) nők oly intenzíven ve­tik bele magukat e hivatás gyakorlásába, amellyel egyidejűleg hozzájárulnak ah­hoz is, hogy minél több kemény valuta maradjon az országban (s ettől a nem­zeti jövedelem is növekszik!), akkor mi, férfiak, akik tudvalevőleg fizikai alkatunknál fogva eredményesebb mun­ka kifejtésére vagyunk alkalmasak, mennyivel jobban növelhetnénk ha­zánk arany- és dollárkészletét. De a VASÁRNAPI JEGYZET Elkezdtem digózni tülekedésből tekintve, az a vélemé­nyem, hogy ez a foglalkozási ág, már­mint a digózás nemcsak jövedelmező, hanem kellemes is lehet, így pedig kü­lön is sérelmesnek találom, hogy amíg másutt annyira ügyelnek a nők arány­számára, addig a digózásban egyetlen lépés sem történik a férfiak arányos részvételének biztosítására. Pedig el tudom képzelni, hogy külö­nösen nyugdíjasoknak. ez milyen fontos kiegészítő jövedelmet jelentene, nem szólván arról, hogy az ötszáz forintos nyugdíjasok bevetésével az államház­tartás és közvetve a dolgozó nép is jól járna. Példának okáért: amikor megkezdő­dik a balatoni üdülési idény, a szak- szervezet által kijelölt nyugdíjatok el­lepik az országút mentét és ha fekete olasz lányokat látnak új típusú Fiat kocsikon közeledni, csábosán fölemelik bal karjukat és sokat ígérőén Almádi irányába intenek. A többit már köny- nyű elképzelni. A hölgy megállítja me­seautóját, csábosán kivillantja elefánt- csont fogsorát, kezével fölpattintja az autó zárját és tekintetével int az „autó­stopposnak”, hogy foglaljon helyet. A nyugdíjas helyet foglal és elkezd pél­dálózni, hogy éppen most hagyta el a menyasszonya és ő felejteni szeretne. Csakhogy a felejtésben messzemenően gátolja az, hogy a menyasszonya el­vitte összes ékszereit, készpénzét és be­tétkönyveit. Így azután tökéletesen ki van szolgáltatva. Nem is bánja már, akármilyen csinos és fiatal az a nő, áld útjába akad, cscőc pénze legyen. Az olasz lány szíve pedig megesik rajta, könnyei kicsordulnak, retikülje zárja önmagától fölpattan és... A minap álmomban (mert a ma­gamfajta ember a lottófőnyereményt is csak álmában üti meg!) magam is be­sorakoztam a digózó férfiak közé. Jött a „klassz” nyugati kocsi, benne a feke-. te tündér, könnyedén öltözve, hogy a valutája kivételével szinte mindene ki­látszott. Egyetlen intésemre megállítot­ta a kocsit, én melléje pattantam az ülésre. Alig tettünk néhány száz mé­tert, közölte, hogy hajlandó engem Keszthelyig is elvinni, de vegyem tudo­másul, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mondtam neki, hogy itt nem lehet huligánkodni, itt nem otthon van. A. digózó lányokat is elveszik az olasz férfiak a világ végére is és még jól fizetnek is nekik. Erre kaptam egy éktelen nagy pofont, és hogy szomo­rúbb folytatása nem lett az ügynek, azt csak annak, köszönhettem, hogy nyomban fölébredtem álmomból. Fölkattintottam az ágylámpát és ke­zembe vettem a legfrissebb újságot, amelyben azonnyomban Annamari kri­mijére tévedt tekintetem. Ez az Anna­mari a főváros mulatóiban űzte társ­nőivel a digózást, s fáradhatatlan mun­kájukkal egyetlen esztendő alatt több mint egymillió forintos jövedelemre tettek szert személyenként. Egynéme- lyiküknél kilószámra áll az arany, ék­szer és a betétkönyv. Annamarinak még a svájci bankokba is jutott né­hány ezer dollárja. Most bírósági eljá­rás folyik ellenük. Hja, az új BTK üldözi a digózást, akkor valami más területet kell keresni a férfiúi egyenjogúság érvényesítésére! De ha a digózás üldözendő cselekmény, s csak oly szűk körben űzik, miért csapnak akkora hűhót körülötte? A svájci Vintertour város múzeumában január 23-án meg­nyílt és március 12-ig látható a magyar naívfestök kiállítá­si anyaga, A kiállított képek között négy képpel szerepel a salgótarjáni Balázs János is. Érdekességként megemlítjük, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készít Balázs János­ról a közeli napokban, és a február 26-i, vasárnapi A HÉT című műsor adásában kerül bemutatásra Koppány György felvétel» I NÓGRÁD - 1972. januái 30., vasárnap 7 f A magyar költészetnek bízz vást az egyik legszebb mon­data: „Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön, S vett a füvektől édes illatot.” Szép ez minden ízében, nekem mégis az eleje tetszik legin­kább. Az a bizonyos „kal­már szellő”. J De képzeljük el, hogy a kalmár szó helyett egy má­sikat választ Petőfi! Mond­juk a kereskedő vagy a sza­tócs szinonimákat. Szatócs szellő — nem is annyira rossz, még alliterál is. Hol van azonban az eredetitől! „Lassanként koszorúm bim­baja elvirít...” — írja cso­dálatosan Berzsenyi, Aligha vitatható, hogy e sor szépsé­ge a bimbaja szóban kulmi­nál. Helyettesítsük be csak a hétköznapibb hangzású bim­bója változatot: — mint mi­kor repedés tárnád a harang­ban. Pedig mindössze egy hang változott meg: Végh György, a kitűnő köl­tő a Szeptember végén-t át- költötte, jambusokra. Arra volt kíváncsi, hogy az új rit­mus méijnyire változtatja meg a vers hangulatát. A sejtelmes szépségű „Elhull a virág, eliramlik az élet...” az átírásban így hángzik: „Le­hull a fák virága, le az élet.” A kecses-szomorúságú el­iramlik helyett tehát Végh György a tompa lehull igét alkalmazta. S megszűnt min­den varázslat. Azért idéztük fel mindezt, hogy kellőképpen érzékeltes­sük a szóhangulat fontossá­gát. Mert a hangulati árnya­latok megkülönböztetése a mindennapi élet nyelvében sem hanyagolható el. Ebben rejtőzik^ a szép és árnyala­tos kiféjezés titka. s annak rokonértelműjeire is. Ha hozzánk tartozóról van szó, rendszerint a halott szót ■ használjuk; a mások, a csa­lád tisztelői viszont az el. hunyt melléknévvel illetik. A ravatalon mindig ’ a holttest nyugszik, a gyilkosság nyo­mozati anyagában pedig a hulla szerepel. Hogy mikor, melyik szóval élünk, azt a jelentésen kí­vül á szóhangulat dönti el. S a szándékok, helyzetek, mondanivalók el is várják a nekik megfelelő hangulatú, árnyalatú szavakat. A pia­con például krumplit ve­szünk, de a vagonokban bur­gonyát szállítunk. Házat' á kutyának csinálunk, ha azon­ban zárlatról vagy adóról van szó, mindig az eb kerül elő. Már csak ezért sem örül­hetünk a<p állati melléknév tüneményes karrierjének, mert mennyire más hangu­latú dicséretet várna egy szép hangverseny egy izgal­mas film, vagy egy pompás libacomb! Fiatalságunk szó­használatában azonban mind­ez: állati. De he feledkezzünk meg a „sztárokról”: a kaja, kajál, pia, piál, a csaj szavakról sem. Nem vonhatjuk kétség­be, hogy lehetnek helyzetek és szándékok, mikor éppen az ilyen hangulatú szavakra van szükség. De, hogy min­den helyzetben azonos lenne használati értékük, az már vitatható. A normális ember például rendszerint eszik, vagy étkezik. Ha nincs ideje: harap valamit. Ha kirándul: falatozik, ha nagyon nagyon jól megy a sora, akkor táp­lálkozik. Lehetetlen tehát, hogy az egyébként is rossz hangzású kajál ennyiféle je- lentésámyalatnak meg tud: jón felelni. Hamvas arcú lánvkák szá­jából hallom nem egyszer a nyers, durva ízű csaj szót. A normál nyelvérzék valahogy szennyes hátterűnek, alvilági­nak érzi ezt a hangalakot. Nem is érti, miért kérked­nek annyian vele, a tiszta- tekintetűek közül is. Dr. Szabó Károly Ha valakire azt mondjuk, hogy vén, akkor bizonyára ; haragszunk rá, s meg akar­juk bántani. Ebben a kér­désben: „Hát az öreg, hogy van?” az öreg nem szándé­kozik sérteni, érezteti viszont a fiatalság hányavetiségét. Az idősj a koros tapintatos­ságot, választákosságot áraszt, az ódon hangulata pedig nincs híján valamiféle emel­kedettségnek. De, ha már ennyire a mú­landóságnál tartunk, vessünk egy pillantást a halott szóra, H f jjl/. Leány galambbal (Pataki József tusrajza)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents