Nógrád. 1971. december (27. évfolyam. 283-308. szám)
1971-12-19 / 299. szám
Márfon Klára: A piros szegfű látogatása Tegnap kimentem a sírjához. Egész éjjel esett a hó. s még nem sepertek utat a temetőben. Térdig süppedtem, a hó belement a csizmám szárába. Álltam ott és nem gondoltam semmire. Leszúrtam egy piros szegfűt a hóba. azt bámultam egy darabig. Az úton, a drótkerítésen túl, két kisfiú jött szánkóval. Ahogy elhaladtak mellettem, nézték, hogy nincs lábam és amikor távolabb értek, hal-, lottam a nevetésüket. Később kisütött a nap. Csillogtok a hókristályok, és kö-' rös-körül a fehér hegyek, és ahogy ott álltam, arra gondoltam. hogy nem is igaz ez az egész. Mert ő. akit szerettem, nem lehet a hó alatt. Aztán elindultam hazafelé. Gyalog jöttem le a hegyről. A temető kőkerítése nagyon hosszú. Sokáig mentem mellette. Végighúztam a kezem a rücsköstapintású kerítésen, amelynek túloldalán apró kis kődobozok állnak egymás mellett, és koszorúk és virágok. melyeik eltakarják a neveket, évszámoka,t. Ekkor beszélgetéseket hallottam onnan. Kérdéseket amelyekre senki sem válaszolt és feleleteket: „Mikor jössz háza. kicsikém?” „Fűzd be a gyerek cipőjét!” „Vedd tudomásul, hogy ezt nem túrom.” „Nem ezt ígérted”. „Ö, hogy szeretlek!” „Észrevetted, hogy kirügyeztek a fák?” „Gyere kislányom, fogjuk meg ezt a pillangót!” „Főzök neked ’ká- posztáskotíkát jó?” Így beszélgették, egymás szavába vágva de később már nem hallottam őket .Hazaértem. Egész délután ültem egy helyben, és kiszámoltam. hogy hány óra múlva lesz este. és vártam, hogy mikor szólal meg a telefon. Aztán. amikor* becsengett már nem kellett az egész. Csak ültem tovább. figyeltem, ahogy sötétedik, és ismét vártam a telefont Végül, amikor nem szólalt meg. felvettem. Hallgattam benne a távoli Zörejeket búgásokat. Ültem tovább, cigarettáztam és ismét vártam a telefont Arra gondoltam, hogyha tízig eljutok. biztosan megszólal, és ha felveszem, valaki azt mondja majd nekem: „Halló, itt a mennyország beszél...” „Vagy azt: »Itt a pokoL .." Már egészen besötétedett nem láttam az árnyékokat a falon, és odavittem magamhoz a vekkert és hallgattam, ahogy ketyeg, és amikor már egészen beesteledett kiszámoltam. hány óra múlva lesz éjfél? Éjfél után már elalszom, aztán jön a reggel és akkor megint itt ülök majd a fotelban és várok. .Megvetettem az ágyat és néztem, hogy milyen széles és milyen sok hely marad mellettem, ha lefekszem. Csak sétálgattam. Az ablaktól az ajtóig, meg vissza. Felgyújtottam az összes villanyt és bementem a másik szobába. Megálltam az asztal előtt és néztem az üres széket, ahol ülni szokott. Kihúztam a fiókot, kezembe vettem a szemüvegét, amit a kórházba visszaadtak. Kihúztam a fiókból a vászoncipőiét. Jól esett volna sírni, de nem tudtam. Aztán lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, mert még soká lett volna éjfél.. Hallgattam,- ahogy az emberek mennek az utcán és beszélgetnek. Éjszaka jött a hókotró. Kinyitottam az ablakot, mert egy kicsit jól esett, hogy jött és örültem. hogy nézhetem, ahogy elhalad a ház előtt. Sokáig könyököltem ott. Az ég egészen borús volt. A szél az arcomba fújta a hópelyheket. de én csak bámultam a sötétséget, és arcom odaszorítottam az ablakhoz. Ahogy ott könyököltem, egy férfi jött az utcán. Cipőié kopogása visszhangzott a másik oldalról. Szerettem volna megkérdezni tőle: hová megy? Utána is hajoltam az ablakból. Feltámadt a szél. összekócolta hajamat, tele lett hóvaL Zörögtek az ablaktáblák. Ekkor viszamentem a szobába, újra felgyújtottam az összes villanyt Bekapcsoltam a tévét. és néztem fehér vibrálását, mert műsor már nem volt benne. A rádióban még találtam zenét. A szoba kör zepére mentem, és addig táncoltam, amíg el nem fáradtam. A szemközti házban világos lett egy ablak. Egy fér fi nézett ki és cigarettázott Lehúztam a rollót és jól be- függönyöztem. Elővettem a konyakos üveget. Felbontottam. Ittam egy vizespohárral. Aztán mésegy- gyeL És megint eggyel. Énekelni kezdtem. Magam találtam ki dallamot. Mind hangosabban énekeltem. És ittam. Aztán leültem a szőr nyegre. Ittam... Csak ittam. .. Mar alig volt az üvegben. Azt a keveset kiöntöttem a szőnyeg színes mintáira. Néztem, ahogy szétfolyik. Egy nagy piros elefánt rajzolódott ki. Lelógó ormánya volt és egyik lába túl hosz- szúra sikerült. Bittől még jobb kedvem lett. és nevettem rajta. Az elefánt megmozgatta az ormányát és velem nevetett. i Ekkor csengettek, az ajtóhoz mentem. ö állt a küszöbön. Kezében a piros szegfűt, amelyet regNÉPDALOK Ss/ssssssssssyssssssssssssssssssssssssssss. Bátor Mihály sei leszúrtam a töretlen hóba. Zakóban volt és nem nézett rám. Megfogtam a kezét. Jött utánam, engedelmesen. Nagyon hideg volt a kézé. Leültettem a fotelba és óvatlanul megkérdeztem, hogv hol hagyta a télikabátját. Késve jutott eszembe, hogy a szekrényben van. Kivettem onnan és ráterítettem. A szegfűt még mindig a kezében tar tóttá. Megkérdeztem, miért hozta vissza. De. mintha süket lenne, csak nézte szótlanul a szemközti falat és rajta a színes plakátokat... Elvettem tőle a szegfűt és letérdeltem elé. Simogatni kezdtem az arcát, kértem, hogy maradjon itt. Könyörögtem neki. hogy ne hagyjon el. és átöleltem. Érzéketlenül tűrte és maga elé bámult... Megfogtam a kezét. Még mindig hideg volt. Hoztam a pokrócot és a vállára terítettem. Aztán a paplant is. Én is odabújtam mellé és így voltunk sokáig. Aztán sötét lett és csend. Nagyon fáztam, mert ott feküdtem a szőnyegen. A szobában égett a villany. Kerestem az elefántot, de nem találtam. Odakint már világosodott az ég. t Megint kihajoltam az ablakon. Néztem az utcát. Még mindig esett a hó. Akkor arra gondoltam, hogy egyszer majd. nemsokára vége lesz... Mert. ha majd rágondolok, már nem fog fájni semmi. Sírnom kellene, azért, hogy egyszer majd nem fog fájni. Hanem csak könyökölök az ablakban, ahogy mostanában. teszem. És várok. Odamegyek majd éjszaka az ablakhoz, és nézem a sötétséget, vagy ha süt a hold, akkor azt. Ha pedig esni fog, akkor azt hallgatóin, ahogy esik. «i4illlllllHHHHIIIHIIHIIIIIIII<IIHIIIIIIIIIIIIIIHHIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIHIIillllllllllUllllllllllilllillllllÉlllllllllllllllllllllllllilllÉllllllllllillllllllllllllllllllllllllHllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllfllllllllllllliillllH BOÓR ANDRÁS: Nagyapámnál Istállószagú árnyék lóg a fákon Ha végigmegyek a kelő reggelen Elüldögél még rajtam ifjúságom S a foltos szájú vén szederjesen Hecsedlibokrok hosszú málnasorban Kocsi-port emésztő lázas „Afrika” Délibáb fülébe átkolompol Puli-vicsortól megvadult bika. Rámröhög nagyapám aranyszőrű borja Beszélek hozzá a régi furulyán Szalonna fordul apró tüske-nyárson Lopótök könnyezik szaporán. Eldalolászunk füstös alkonyatban Cirip-hegedü a tájon átszalad Hozsannát mondok én az elmúlásnak Ha öregapámból valami megmarad Bátor Mihály a tanyán Lévaiét írt asztalán. Azt írta a levélbe, Megházasodik őszre. Erre Barcsa megijedt, Hogy ő férjhez nem mehet. — Ne félj, Borcsa, elveszlek, Kerék kontyot is tehetsz! — Mondtam Miska, ne vedd el Nem győzöd meg miderrel. — Ha nem győzöm miderrel. Majd győzőm azt kötéllel. Ha ja kötél elszakad, Varga Borcsa elszalad. Tepsi máié a polcon. Varga Borcsa menyasszony. Űjszáz (Pest) Madárka, madárka Madárka, madárka, Csácsogó madárka Vidd el a levelem, Vidd el a levelem Szép magyar hazámba! Ha kérdi: ki küldte? Mondjad, hogy az küldte, Kinek bánatába Szíve fájdalmába, , Meghasad a szíve! Szuha (Heves) • Az eke a földet Az eke a földet Nem magának szántja; Az anya a lányát Nem magának tartja. Szépen fölneveli, Szárnyára ereszti; Könnyes szemmel nézi, Mikor más öleli. Ipolybalog (Hont) MÁTYÁS FERENC: Fájó búcsúzkodás Lassanként a nyár is elfárad, szél tépázza az utcafákat, Vicsorog a,nyirkos, hideg ősz, — hűlő testünk, ne mentegetőzz. Kéktlnek a virágok, ősz jön, arcod derűjét meddig őrzöm? Még ránktör a langyos fénysugár, ám a fagy ajka átszúrja már. A szerteszállt mosoly-pillangók szirom ágyukban régen alvók, síró hullás, barna álom lett s gyászszertartás a gyönyör-ünnep. Elcsábulunk, az élet vonz még, súgja kezem, hogy blúzod bontsd szét, s szemeid, lám mindig becsapnak, pillanatonként megriadnák. Neszek lopóznak, gödrök telnek, keresed, hol van az a gyermek, ki itt akar telelni, — s félve iszkol az ítélettől félre. Még tudjuk, mitől piros a vér, de a tudattól arcunk fehér, — kihajtanánk újból az inget, s már minden, minden temet minket. Játsszuk a boldogságot, mintha vélünk lendülne még a hinta, — de nincs isten, aki megmentsen, s isteni tűz a szívünkben sem. 8 NÖGRÁD - 1971. december 19., vasárnap T am Tyan megállt, előrepillantott és elgondolkodva fordult Nganhoz: — Valahányszor Hon Datra visszatérek, mindig azt látom, hogy megváltozott időközben. Most például minden zöldbe öltözött. Nézd, milyen üdék a mangó levelei! Ngan és Dat, a Tam Tyant kísérő fiatal partizán, akire a titkár védelmét bízták, szintén megálltak. «A Tam Tyan mellett álló, Ngan is Hon Dat felé nézett. Öröm járta át lelkét, amikor a faluba vezető útra fordultak. A Hon Dat hegy felett két másik emelkedett égnek: a Hon Me és a Hon Sok. Ott tornyosultak a zöldbe merülő falucska közvetlen szomszédságában. A holdnaptár szerinti tizenkettedik hónapot írták, s bár még melengetőén élesek voltak a napsugarak, a levegőben már az ősz hűvöse érződött. Szél suttogott, a hegy és a lábához simuló falucska fái friss gyantaillatot szórtak szét a levegőben. Köröskörül mindent elborított a gyümölcsösök zöld lombja. Az egymáshoz törleszkedő . sárga szalma- és cseréptetős házacskák szinte kisváros látszatát keltették. Felkapaszkodtak a Hon szikláira, olyanok voltak, mint különböző színű — öreg, naptól, esőtől kifakult, vagy még friss, sötétpirosan csillogó — fakéregből összetákolt galambdúcok. Hon Daton túl terült el a Cse nevű homokzátony. A zátonyon itt is, ott is elefentcsontszínű virágok csövecskéivel elborított bambuszok emelkedtek égnek, ősidők óta honos itt a bambusz: nyugodtan, rendíthetetlenül, szilárdan ellenszegülve a hosszú , élete során rá-rá- rontó esőnek, viharnak. Az öreg bambuszbozót mögött a még vénebb tenger hullámzott-. ringatózott egészen a kékeszöld horizontig. Partra gördülő habtaréios hullámai dús csipkefodorként szegték körül a zátonyt. Tam Tyan lassan tovább indul!, kezét Ngan vállára helyezte: — Csodálatos ez a mi Hon Datunk! Hogy megváltozott itt Hrtndem, pedig még egy év sem teli el a felkelés óta. Az év közepén, a megtorló hadműveletekkor az ellenségnek szinte semmit sem sikerült elpusztítania, a nép visszaverte őket. — Azt beszélik, hogy itt, valahol a mi vidékünkön, vegyi mérget is szórtak. — Igen, de minél gyakrabban tesznek ilyet, annál rosz- szabb nekik. Persze, mihelyt elmúlik a csapásaink utáni hetetlenek, de bizonyos körülmények között egységbe forrhatnak. Természetesen, néhány házasságot tönkre tesz, de a java nyugodtabbá, aktívabbá válik. Kettőn áll a vásár... Rólad nem beszélek, de Kyuenről elmondhatom: derék lány. Az ifjúsági szervezetben jól dolgozik, a kerti és mézei munkával, a főzéssel és varrással egyaránt ügyesen elboldogul. A külsejére meg igazán nincs mit mondani. Anh Dúc: Hon Dat (Regényrészlet) rémületük, bizonyára újrakezdik ... — Itt már vezettek is egy támadást.. — Nem ez volt az egyetlen. Nagyon is jól tudják, hogy Hon Dat a mi támaszpontunk, s, hogy minden városi politikai megmozdulás i,nnen indul kl. S ráadásul Hon Dat a SEATO hadműveleti övezetébe is beleesik. Mi viszont, a magunk részéről nem akarjuk, hogy az ellenség betegye ide a lábát. És ha támaszpontot csinálnak nálunk, akkor nekünk el kell azt pusztítani... Elhallgatott, majd ravaszul felnevetve folytatta: — No, és neked különösen sokat jelent Hon Dat. Bárhová is mégy, a gyökereid itt vannak Hon Daton... Ngan szélesen elmosolyodott] Tam Tyan pedig , kérdéssel fordult hozzá: — Mondd csak, újév után tartjátok az esküvőt? Csináld csak újévkor! Én szeretnék az örömapa lenni. Újév után meg elmegyek tanulni. Az öregek azt mondják: „Ne halasztgasd, ha házasodni akarsz...” S ebben sajátos dialektika van. A forradalom és a családi élet első pillantásra összeegyeztetPersze te haragszol rá, az elmúlt évi gyanújáért, de éppen ezen keresztül értheted meg, milyen ember is ő. Szerintem örülnöd kellene — sokkal rosszabb lett volna, ha meghallva a rólad szóló mendemondát, el sem gondolkodik ... És látod, már ki is ment a fejéből. Ngan elmosolyodott e sza- .vakat hallva. Igyekezett elrejteni, hogy elégedettség tölti el. őszintén szólva kezdetben megsértődött ugyan Kyuenre, de aztán magába mélyedt és megérezte, hogy még jobban szereti és hisz benne. Azt ismételgette magának: Kétszer letartóztattak, s mindkétszer sikerült megszöknöd. Ha harmadszor is elkapnak — még keményebbnek kelt lenned, mint korábban!” Tudta, mit szenvedett Kyuen, mikor fülébe jutottak a róla szóló pletykák. — Az útjelzőnél' Tam Tyan azt kérdezte: — A századod fiai hol tanyáznak? — Itt, a faluban. Meglepjük őket? — Rendben, menjünk, nézzünk körül, nincs-e ott Hay Thep! — fiatal testőréhez fordult, és megpaskolto a vállát. — Nem akarsz hazaugra- ni, Dat? A fiú mosolyogva biccentett: — Helyes, szaladj haza Linh- kyunhba, s reggelre gyere vissza! Dat megigazította vállán a karabélyt és boldogan kiáltotta: — Már el is mentem! — s gyors léptekkel elindult a Hon Dattól négy kilométerre levő Linh-kyunh irányába'. « Hon Dat közvetlenül a Hon-- hegy lábánál feküdt. A falu egyik vége érintette a Cse homokzátonyt, s csupán párszáz méter választotta el a tengertől. A házakon túl buja kertek húzódtak, s mögöttük folyt a Vám Rang folyó, amely nem volt túlságosan széles, és viz^, a tengeri dagállyal együtt emelkedett, ereszkedett naponta kétszer, a bim- bip madár bús hangját követve. Hon Dat házai az út mentén sorakoztak, megbúj i tak a kertekben sorakozó, zöld • gyümölcsökkel feldíszített kenyérfák, kókuszpálmák, mango és avokado között. Egyes házak padlója maga a föld volt, mások cölöpökön állták, s hogy be lehessen jutni, lépcső ereszkedett alá a veranda jobb, vagy bal oldalán. A nagyobb . cseréptetős házakban a kényelem kedvéért a veranda mindkét végére építettek lépcsőfeljárót. Azt beszélik, hogV ha betakarítás előtt a Csi-ton oldaláról nézi az ember a Hon- hégyet, egy édes álomból ébredő kislány sziluettjét látja, aki aranyszín gyékényen fekszik: lábait a tengerig nyújtja, fején csillogó-kék selyem- szalag. A gyékényszőnyeg — az érett rizstől sárgálló mezők, a kék szalag pedig bizonyára a folyó... A falu közepére érve Tam Tyan és Ngan zeneszót hallott, valahonnan élőiről. Aztán erős női hang csendült fel. — Aha a mi Nam Nyonk énékel! — kiáltott fel Ngan. — Ügy tűnik, egész' jól berendezkedtek itt a fiúk. Ez Nam Nyo hangja?... Szépen
