Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)

1971-11-07 / 263. szám

Zinaida Csigarjeva; Csendes reggel Hirtelen, összerezzenve éb­redt. Szíve egyenetlenül vert. tompa dobogása szinte vissza- harigzott mellkasában. Élede­ző tudatával a már szokásos izgatottság is erőt vett ra.ita: „Hogy is volt ott? Sikerül-e minden? Nem hibáztam-e va­lamiben?” Immár tizennyolc éve él állandó feszültségben, mintha napról napra vizsgázó ..örök egyetemista” lenne. Olyan a foglalkozása, hoav soha nem lazíthat, telies kikapcsolódás­ra pedig végképp nem gon­dolhat. Újságíró. És ez azt je­lenti, hogy sehová nem tud elrejtőzni énje elől. nem tud elszakadni a környezetéért érzett felelősségének tudatá­tól. attól a gondolattól, hogy mindig csak az igazságot szolgálja. Időnként ennek a felelősségnek a terhe egysze­rűen elviselhetetlenné vált szá mára. És ráadásul eleve nyugta­lan természetű, túlontúl ön­érzetes. A szerkesztőségben az utóbbi években feltűnt magabiztos fiatalemberek fél­vállról néztek rá, sértő váll- veregetéssel kezelték, mond­ván. ha az öreg valamikor tudott is valamit, azt már ré­gen kiadta magából: már nem tud újítani sem a jel­lemábrázolásban sem az ér­tékelés hangvételében. Hát a negyven év már az öregsé­get jelenti? Holott egyszerű­en csak arról van szó, hogy érettebb lett, csínján bánik a szavakkal, idegen tóié a me- i rész. könnyed véleménynyil­vánítás. ami rendszerint a fiatalok jellemzője. Értette 6 ezt és mégis valahányszor ily4n megértőén lekicsinylő magatartással találkozott, iszonyúan bántotta és hite- vesztett lett. De otthon sem tudta pi­hentetni a szívét Felesége, — akinek állandóan olyanfaíta gondjai voltak, hogy hol le­het szerezni jerseykabátot, vagy egyiptomi mosóport — úgy vélte, hogy férie nem dolgozik teljes erőbedobás­sal, túlságosan ritkán jelen­nek meg az újságban a cik­kei, és mindez az ő bosszan­tására, az anyagiak rovására történik. Legényfia nem len­ne buta, de egyelőre még több gondot és szomorúságot okoz. mint örömet. Vajon most hogyan nélkülözi az éber atyai gondoskodást? Biztos jól van! Csak nem tör­ténik semmi bri, nem áll meg az élet. Végül is joga van, hogy valamikor ember módra pihenjen. Az a fő. hogy ne gondoljon semmire! — mint egy újszülött csecsemő. Hi­szen egy egész hónap áll előtte, nem tréfa — telies harminc nap. hétszázhúsz óra abszolút szabadság! Nem kell tollat, fogni, szavakon rágód­ni. Nem kell botrányos, bo­nyolult ügyeken tépelődni, amelyeket még a jogászok is kikerülnek, nem kell vitakoz­ni a szerkesztővel saját iga­zát védelmezve, és nem kell önuralmát segítségül hívni felesége szemrehányásai hal­latán. Most csak pihenni kell! Csak pihenni! Íme már a szíve is meg­nyugodott, könnyedén és nem hallhatóan ver. Hiszen nincs semmi oka az izgalomra. Mégiscsak egészséges, hiszen a szibériai anyaföldről elju­tott ide. a Karéliai-földszoros- hoz. ezekhez a fenyőkhöz, a ködös homályban csillogó tengerhez, ehhez a mély csendhez. Azt mondiák. nyá­ron sok itt a nyaraló. De ilyenkor már üresek a dá­csák. Semmi és senki nem zavaria az áhított egyedüllé­tet. Olyan ió így feküdni a kora reggeli homályban, érezni a megnyugtató csend társaságát és a kedvenc köl­tő soraira emlékezni. az eső elgondolkodtató, egyhangú kopogásból: Szomszéd kertek alatt fut tova a zápor. Lihegését levelekbe rejtve... Esőgyöngyös a kert. monoton mámor... Istenem, tán elfutnak tőlem a bánatok is, Eltűnnek mint levélről suho­gása, mint álom?... Kinyújtotta a kezét és ki­tapogatta az éjjeliszekrényen az óráiét. Megnézte — öt óra negyven volt. Otthon, ná­luk már tíz óra. Ilyenk.or már a kabinetben van a szer­kesztőségi titkár: Ilja Davi- dics. Komikus tartású. telje­sen kopasz feje csillog, kis párnás kezeivel a füstös mennyezetre mutogat, dühö­sen kiabál valamit a telefon­ba. a szenzációhajhász lensző­ke Kosztra, valaki türelmet­lenül topog az öreg mellett, az az esetlen kislány a leve­lezési rovattól, a késlekedő sofőrt várja, valaki a géoész- szel szitkozódik, másvalaki új anekdotát mesél. Naevnehe- zen a napsugarak is áthatol­nak a szürke, dohányfüstfel­hőn. De olyan is van ebben a hétköznapi szerkesztőségi ka- valkádban, aki rendíthetetle­nül Írja egyik oldalt a másik után. És most nyílik a kabi­net ajtaja, és 6 maga — egy magas, tekintélyes. előkelő megjelenésű, ősz haiú. szigo­rú profilú férfi — elindul bi­rodalmának mindennapos szemléjére: ünnepélyes mély jelentőséggel teli aktus ez. Ebben a pillanatban kell el­lesni a főnök hangulatát. Ér­dekes lenne tudni, most va­jon milyen hangulatban van? Dehát tényleg érdekes ez? Egyáltalán nem. Ma egyálta­lán nincs olyan ügve, amely valakik hangulatától függne, így van! De mintha esne az eső? Kitűnő! Nem minden­nap lehet esős erdőben csava­rogni. Annál is inkább, mert még nem volt ideje széjjel­nézni. Gyorsan, fiatalosan öltöz­ködött. izgatottan és türel­metlenül. mintha találkára sietett volna. Az egész ház aludt, az ósdi zenélő óra a hallban a hatot ütötte. Kinyi­totta az ajtót, hűvös volt. a csendben valami nesz hallat­szott. Az esőfüggönyt nem le­hetett látni, az égtől a földig minden áttetsző füstszínű volt. A fenyők sötét sziluett­jei mozdulatlannak tetszettek e nedves öltözetükben. A friss reggel teljesen feléb­resztette. Arrafelé lódult a néptelen telepen, ahol az öböl mentén fenyőerdő magaso­dott. A kemény, homokos út­ig, amely ijesztően sötét mélységekbe vezetett — nem sokat kellett menni.. 1 A lába alatt megmozdult és megsüllyedt a kiszámíthatat­lan mocsári talaj, átvágott az árkokon, amelyekben mozdu­latlanul állt a fekete színű víz. Magasan fent fenyőlánd­zsák meredeztek. a bokrok­ban sötét árnyak rejtőzköd­tek. Az erdei félhomályban csak a fehér nyírfatörzsek vi­lágítottak. Hallotta, hogy ezen a vidéken gazdagon te­rem mindenféle gomba, ezért feszült kíváncsisággal vizsgált meg minden zsombékot. .. .Ilyen szürke reggeleken szeretett bolvongani az er­dőkben édesapja is. És mi­lyen nagy boldogság volt, ha neki. a kisfiúnak sikerült rá­bírni az apját hogy vigye őt magával. Együtt lépkedtek a nedves réteken, sárguló gabo­natáblák között dagasztották a sarat a faluszéli utakon, felmásztak a meredek, agva- gos gyalogösvényekre, maid behatolva az erdőbe, hallgat­ták. ahogyan a csendes eső a sűrű lombokat meszizegtette apja, aki rendszerint ko­mor, szűk szavú volt, ilyenkor mintha felengedett volna, és megosztotta fiával az egyedül ismert erdei titkokat. Bizo­nyára az apjától örökölte a gomba iránti szinte babonás csodálatát: a remekbe formált alakját szerette, amely az egész élő világtól megkülön­böztette. Ezek a már-már el­felejtett érzések, amelvek hosszú évekig valahol emlékezete távoli sarká­ban szunnyadoztak a min­dennapi gondok sűrűiében, most hirtelen az első benyo­mások ereiével és ragyogásá­val elevenedtek fel. Na végre! A világoszöld növények között feltűntek a lángvörös galambgombák ka- lapiai. Ügy elgvönvörködött az élénk, tiszta színben, hogy alig vette észre a szerényen megbúvó, érdes nyelű, tinóru szürkés hátát... Igazi vadásszenvedély kerí­tette hatalmába. Zsombékról zsombékra ugrálva hatolt ke­resztül a bozóton. Cipőiében cuppogott a víz, a fákról hi­deg vízcseopek hullottak a nyakába, de minidről szin­te megfeledkezve úgy örült, mint egy kisfiú az úi szerze­ménynek. Hirtelen éles fáj­dalmat érzett a lábában. Le­hajolt és összeíekeredett kí­gyókat pillantott meg. a fű­ben pedig egy rozsdás szö­gesdrót darabot. Ilyet nem egyet látott itt. a dácsák ma­gas deszkakerítésein. Vannak ilyen emberek! Gyermekkori ellenfele volt egykori szom­szédjuk. a görbe Anton, aki kertjének kőkerítését hegyes, szúró üveggel rakta ki. De mindenesetre ez most rossz­kor történt s e rozsdás drót­darab is nyugtalanító gondo­latokat ébresztett fel benne, az emberi gonoszságról. El­dobta valamivel távolabb a mély mocsárba és igyekezett elfeledkezni róla. , .. .Az erdő egyre sűrűsö­dött. az eső titokzatos, elfoj­tott hangja, a néptelen kör­nyék már-már ijesztő lett Hátha eltévedt?... És ha most valamelyik fa mögül megjelenik egy hajlott hátú, baljós öregasszony. kampós bottal a kezében, vagy egy letört tuskó átváltozik erdei manóvá és vadul felkacag, tapsol fatenyerével? E gon­dolatra régen elfelejtett gyer­mekkori félelme borzongatta meg... A fűben meglátott egy alig észrevehető szűk ösvényt. Hát sose jobbkor! Oda fog menni, ahová ez az út vezet.. A gyalogút — amely megkerül­te a vastag fenyőfát, öt gvö- kérujjával görcsösen a föld­be kapaszkodó hatalmas kéz­hez hasonlított — felfelé, a hegyekbe csalta maga után. Itt minden más volt: a mo­gorva fenyőik fennt maradtak a mocsarak között lépései koppantak a kemény talajon, és világos* széles térség vette körül... Az erdei fenyők lá­bainál kis lombú bozótos te­rült eL Letépett egy apró fe­hér virágos gallyat. Aha. Hát Ilyen a legendás északi han­ga! Itt már résen kell len­ni — az ilyen erdőkben búj- kál a gombák fejedelme, a nemes vargánya. Átugrott egy mély, beom­lott árkot A hegygerincen egy egész rókacsalád telepe­dett meg. Gyakoriak voltak a törékeny galambgombák, pon­tosan olyan sötétfejűek, ami­lyeneket a legfinomabb por­celánból csínéinak. ÚJ nylon­ingének átlátszó borítóját amelyet mindenesetben ma­gával hordott már teleszedte gombával. . Elgondolkodott: kié lesz mindez? Legfeljebb odaadja a lányoknak a kony­hára. hadd készítsenek ió la­komát a nehány utolsó üdü­lőnek. De ez nem is olyan fontos! Most egyszerűen iól érzi magát úgy. ahogyan már nagyon régen nem érezte! Elállt az eső. Felbukkant a nap, félénken rejtőzve a még széjjel nem oszlott ködfá­tyol mögött. Kip-kop-kip-koo — kopácsolt valahol egy vi­dám harkály. — Köszöntelek napocska! Köszönöm neked kedves er­dő barátom! őfelsége öröm­mel üdvözöl titeket! Egy fiatal szén salambgom- ba egy kis szabályos, kerek mélyedésnek pontosan a kö­zepébe nőtt. Vastag, geszte­nyebarna kalapja kissé ol­dalra csúszott, vastag szárát recés erezet hálózta be. Ritkaságszámba menő tró­feájában gyönyörködve egye­bek között valahogvan az ju­tott eszébe, hogy mik ezek a furcsa gödrök és árkok, miért van belőlük olyan sok, kik ásták ki ezeket, és milven célból: a helyi lakosok-e. akik saját szükségletükre ter­melték ki a homokot, vagy lehetséges, hogy építkezéshez kellett, vagy más efféle hasz­nos és c^’szerü dologhoz? Nagy erejű szenvedélye majd­hogynem elnyomta ezeket az alig megformált gondolato­kat. .. — amikor villámként csapott az agyába a magyar- rázat. Lázba lőtt. — Kretén... Idióta!. .. Mi­csoda idióta!... — ismétel­gette bűnbánóan. — Mindent elfelejtett! De. hogy lehet ilyet elfelejteni!... És oda lett a csendes reg­gel. Moraüal telt meg a bé­kés fenyőerdő. Megremegett a föld a súlyos robbanástól. Az égés szétterjedt, a füsttől összehűzódtak az ősvadoni hanga cser iék. Ez leningrádi föld tehát! Ide jött ő nyugal­SZAVAK TÜKRÉBEN Kemerovói Írók és költők első bemutat­kozása nálunk ez a mai. Európa határain kívül, Szibéria Uralon túli végtelen tér­ségeinek Kuzbassz nevű szögében élnek ők, azon a vidéken, mely valaha, egy vi­lágtalan korban, számüzöttek balsorsat beteljesítő, kietlen puszta volt csupán. Mígnem egy Mihail Volkov nevű megszál­lott kutató jelfedezése nyomán az élei szikkadt gyökerei serkentő nedveket szív­hattak magukba. S rendet szültek az ész­szel élők: őket szolgáló új rendet. A mo­dem kor új várait teremtették meg. Ki­teljesedési lehetőséget az alkotni vágyó testnek és léleknek. És nem akármilye­neket. Az ezer arcú tajga meghajolt az emberi akarat előtt, és amiként készségesen ölet nyitotta: az anyagi javak bőségét en­gedve át lakóinak — meleg fészke lett a kultúra fejlődésének is. S nemcsak a művelődés számára emelt falakon belül fo­lyó mozgalmas élet bizonyítja a Tom fo­lyó mentén élők határtalan tudásszomját. Parkok padjain üldögélő, buszmegállóknál várakozó emberek sokasága tart kezében újságot, könyvet, s olvas oly elmélyedt buzgalommal, hogy már nem is hatnak meglepően a könyvesboltokban vásárolt, könyvtárakból kölcsönzött kötetek meny- nyiségét jelző hatalmas számok. Az e tájból fakadt élményeket, az itt élők gondolatait, érzelmeit, hangulatait szűrik át magukon, s vetítik a próza és líra színes ernyőire, a most bemutatásra kerülő alkotók. Nem törekedtünk arra, hogy ehelyütt a kemerovói irodalmi élet legkiválóbb rep­rezentánsai szerepeljenek kizárólagosan. Miképp nem állt szándékunkban az sem, hogy a bemutatásra szánt művek kivá­lasztásakor bármiféle teljességre töreked­jünk. (Terjedelmi okok miatt nem mu­tatjuk be a kuzbasszi irodalmi élet olyan kiemelkedő képviselőit sem mint a nagy öreg, Volosin, kinek Állami-díjas müve, a Kuznyecki föld című regénye magyar nyelven is olvasható.) Forrásaink önálló kötetek — Valentyín Mahalov negyedik Igor Kiszeljovnak har­madik —, valamint a kemerovói újságíró szervezet, 23. évfolyamát élő irodalmi-mű- vészeti-társadalompolitikai .folyóiratának, a kemerovói Palócföldnek ez évi számai voltak. Már régóta ismert nevű. és éppen most szárnyaikat bontogató írók, költők: oroszul, vagy éppen az őslakosok nyelvén megszólaló alkotók munkásságának pa­rányi szelét tesszük az olvasó asztalára. Remélve, hogy az így Kemerovóra nyílt résen áttekintve felsejlik a tőlünk sok ezer kilométerre változó világ sokszínűsé­ge: a gazdag egész. Szeretettel ajánljuk ezt a szerény vá<- logatást mindazoknak, akik már megfor­dultak a szibériai városok utcáin, találkoz­tak a kuzbasszi emberekkel, kószáltak a tajgán, ízlelték forrásai vizét. S ajánljuk szeretettel mindazoknak, akik ezt meg nem tehetvén, csak igen kevéssé vagy egyáltalán nem sejtik, hogy milyen cso­dálatos a Szibériának nevezett világ, s e világban élő emberek. V Az itt bemutatott müveket megyénkben élők és alkotók fordították: e próbálkozá­sukkal is igyekezvén szélesre tárni a Ke­merovóra nyíló ablakokat. A barátság erősbödéséért. V. M. VITALIJ PISZARJEV: XXX Futottam gyerekként. Kora reggel A harmatos fűben A kertek alatt, A vízhez, Hol halak fénylő testtel Röppentek fel, Mint dombok fölé a Nap. És nyújtózva, Lustán rámkacsintott A szelíd folyó. Karjait kitárta. Átölelt; A fény kék ölén ringott, S tűz vörös kendője Lobbant a tájra. Ég a vidék. Lángol a fű, a víz. A reggel lép egyet, Cseng madámóta, Fekete árnyakkal Bámul a nyír. ... öregebb lettem Reggel óta. VALENTYÍN MAHALOV; XXX 'Meghajtva a vénztnü zászlóit a kőobeliszkek előtt: de hála dala, ima, pár tzó mit ér? a halálba menőt életre dalolja az ünnep, mert Őrzi e kor a nevét? Sírjára kis mécsesek ülnek, s szemére vak őr: a sötét. Bt mégis. B szertelen élet még egyre csak érte hajol, és róla mesél, ki a rétek mellére borult valahol. Mert tán, ha a vérszinü selymet dúdolni tanítja a szél, az Ismeretlen Katonának pír futja be arca színét. 'mat és pihenést keresni a mindennapok gondjaira! Hi­szen valahol egy ilyen csen­des erdőben fekszik apia is, jönnek-mennek felette, gond­talanul élvezve az életet, gombát szedegetnek... Körül­nézett és minden árok, min­den tölcsér megmozdult lelki szemei előtt, keserű szemre­hányásként. szörnyű emlékez­tetőként. .. És ismét érezte szívének súlyos, beteg rezdü­léseit. erőtlenül támaszkodott egy fenyő hatalmas törzsé­hez. .. Zajt hallott maga mellett. Odafordult. Előtte állt egy szürke, ráncos arcú öregasz- szonv és mohó kíváncsisággal vizsgálgatta. — Egy hasonló tűnt el — mondta az öregasszony némi kiábrándultsággal. — Pedig mér azt gondoltam... Ez a tiéd? — mutatott görbe uiiá- val a földön levő csomagra. — Jó gombák!... Hol szed­ted őket? — .. .hallgatott el, s száraz. rekedt hangiából aggodalmaskodó árnyalatok érződtek- — Miért nézed ezt úgy? Mi? — Kié ez itt? — mutatott a lövészárokra. — Hogy-hogv kié?... Sen­kié. . — az öregasszony nem értette meg világosan, mit akart tőle. — A lövészárkok... — Aha! Hát arra gondol­tál!... Itt a németek voltak. A mieink bedig ott ni — va­lamivel távolabb... Sokan fekszenek itt közülük. — Kik közül? — A mieinkből is. belőlük is . A mieinket összeszed­tük és közösen temettük el. De amazokból is ástunk ide — hisz valahová csak el kel­lett temetni őket is... De várj csak! Galambgombád is van? Mit jelentsen ez? Merre jártál, — lent. vagy erre fel­jebb? — Tudod mit. nagyanyó. vidd magaddal ezeket, és... — Ejha! — örvendezett az öregasszony. — Köszönöm! Nagyon köszönöm! Vagv megsüssem neked? No? — és szemeiben mohó vágy gyul­ladt. — Nem! Nekem nem kell semmi! Tedd csak el és menj! A szürke öregasszony fel­fogta a csomag gombát és el­tűnt a fák mögött. Furcsa fáradtság kerítette hatalmába, hasra feküdt a nyirkos földön, forró homlo­kát hűsítette, s gyermekko­rától kedvelt kellemes földil­latot szívott be. Néma szo­borként meredeztek felette a fenyők — semmi hang, sem­mi nesz. sőt még a fáradha­tatlan harkály is abbahagyta ütemes kopácsolását. És eb­ben a halálos csendben még élesebben érezte szívében a visszatért szörnyű fájdalmat, azt a szokásos, izgatott fe­szültséget. amely érett fővel költözik az emberbe és nem hagyja el utolsó naniáig. Nincs pihenés, nincs feledés. Soha nem hegednek be a ré­gi sebek... Az ég teljesen kiderült. A szeptemberi napsugár búcsúzó bőkezűséggel árasztotta fé­nyét szerteszét, az esőcsep­pek, mint apró arany gyön­gyök ragyogtak, a fenyők törzsei között látszódott a messzeség. Mindent reálisan érzett amint ott a betemetett, sűrű fűvel benőtt lövészárok mellett feküdt. A föld is fel­frissült. mélyen. nyugodtan lélegzett. Köröskörül valami­lyen különös titok lengede­zett, amelyet hiába erőlkö­dött. nem tudott megfejteni. Mit sugalltak ezek a rideg háborús sebhelyek a föld tes­tén. és az egyenes törzsű, fényre törekvő fenyők e csen­des napsütésben? Részvétlen­séget? Nem! E sérült föld barátnak fogadta őt. felfedte előtte megújult szépségét, és bőkezűségét. és mint egy szigorú, de ióságos, tapasztalt gazdag bölcs iskolamester, leckét adott neki. Visszaidéz­te tetteit és gondolatait, és csodálkozva azok jelentékte­len mivoltát, mint az erősen részrehajló bíró. önmagának szigorú ítéletet hozott. Meg­tisztult a lelke, példát kapott a föld férfiasságából. Ez a harcos férfiassága volt. És a harcos gyengédsége. Mint egy­szerű közhelyet értette meg. ho«v hogyan lehetett ezen a földön természetszerűen, ön­zetlenül meghalni, ahogyan apia meghalt és azok az orosz katonák, akik itt feküdtek valamikor. Ez volt a legfon­tosabb. amit ezen a csendes szeptemberi reggelen valóban a kö/nyezö világban tudott meg. Fordította: Csongrádi Béla NÖGRÁD — 1971, november 7., vasárnap 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents