Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)
1971-11-14 / 269. szám
Petúnia... imfttfftniiitHmmmHttiiiHtnititimiiiiiHiiiiiiiitiiiimtMimiiiiimiiiiitiMiiiiiiimifiiMntmiiHitMm! MMMtttVIIIIIItlIIIIHIIIIIIIII IIIIIIIIIIliilllllllllllllllllllllll IIIIIIIIIH'NIIIIIIIIIIIIIIHflIIIIIIIIHIIIIIHIIIMtHIIH« n A szőnyegre dobott vastag szivacspárnákon ültünk, előttünk hosszú, zöld poharakban gines keverék. A házigazda magnóján végeérhetetlen ül követték egymást a számok, a társaság táncolt, vitatkozott és ivott. Egy fiúsra nyírt lány is volt közöttünk, feltűnt, hogy nem táncol senkivel sem. Időként egészen S félrehúzódott, s hátát a falnak döntve, egy füzetből j francia szavakat tanult. A többiek Ditnek szólították; szűk, fekete nadrágot és csípőig érő, lazán kötött pulóvert viselt. Jó alakú, csinos lány volt, hosszú combokkal és erős, ápolt szemöldökkel Éjfél tájban néhányan elmentek, hogy újabb adag italt hozzanak. Csendes beszélgetés kezdődött. A magnón valami ' lassú, borús kamarazene ment, í jól esett a mély fotelban ülni ás időnként kortyolni az italból. A lány nyugodtan tanult. — Túlzásba viszi a szorgal- ] mat — mondtam. Kicsit gúnyosan vállat vont, i átfogta felhúzott térdét. — j Muszáj. — Ez nem éppen a legmegfelelőbb alkalom. — ötven szót kell megemésztenem naponta. — Egyetemista? Megrázta a fejét. — Automata — mondta. — Ha nem találkozott még automatával, nézzen meg. Könyvelő vagyok. Mégpedig a Hollerithes fajtából. A füzetét forgattam. A lánynak gyerekes, gyakorlatlan írása volt, a szavak mellé a kiejtést is leírta. — Hogy halad? — Kerti, Hogy haladjak. Hamarosan kimegyek. — Látogatóba? — Nincsenek rokonaim. Sem itt. sem máshol. Francia fiúhoz megyek feleségül — Csendesen nevetett. — Ha csak meg nem gondolom magam. — Felemelte a fejét, láttam, hogy a hatást akarja lemérni rajtam. — Ügy néz ki, hogy hamarosan ismét Magyarországra jön, akkor bénák. — Már nagyon várom. Nagyon. — Szóval végleg elmegy. Maga mellé húzta a tálat, amelyben vékony citromszeletek voltak, jég között. Egy szeletet kivett, harapott belőle, majd a megmaradt darabot a szódavízbe tette. — Semmi sem biztos. — Hogy érti? — Ahogy mondtam. — Szereti? Pintér Tamás: Lány szótárral adjuk a házassági kérvényt. Nincs semmilyen ok, amiért ne engedélyeznék. .. Nem hiszi? — Pénzes gyerek? — kérdeztem. — Közepesen. A papának garázsa, iavítóműhelye, miegyebe van Párizsban, a Saint-Marcel körút közelében. De ez a legkevésbé sem érdekel. — A pohara üres volt, tölteni akartam. Eltolta az üveget, csak szódát kért. — Charles drága kölyök — mondta sóhajtva. — Kedves ötletei vannak, ősszel, amikor a dolog elkezdődött közöttünk, egy este a szállodában arról beszélt, hogy igazi, nyüzsgő családot akar maga körül, meg sem áll tíz gyerekig. Ilyesmit ma itthon nemigen hallani. — Elgondolkozva ka- pargatta a szőnyeg mintáit. Nem látszott túlzottan boldog— Miért ne? — Tekintete mozdulatlanul tapadt az alacsony heverő fölött függő kerámiára. — Azt is el tudom képzelni, hogy kimegyek, és egy idő után visszajövök, — összevissza beszél. Megint felnevetett. Kicsit keserű volt ez a nevetés. — Ügy veszem az egészet, mint egy kirándulást, amelyet az eső sem moshat el egészen. Én csak nyerhetek. — Kirándulás ?— kérdeztem. — Így indul? — Remélem, nem akar prédikálni. Vitatkozni • kezdtünk, rossz íze lett az egésznek. — Így nem szabad elkezdeni — mondtam dühösen. — Miért? Félresikerült házasságot itt is könnyen tudnék kötni — felelte flegmán. — Hát ha lehet, miért ne csináljam úgy, hogy az egyik oldalam biztosítva legyen? Ha minden jól megy, legalább látok a világból egy darabot, egészen ingyen. — Sajnálom azt a francia fiokót — vágtam oda ingerülten. — Ha tehetném, felvilágosítanám arról hogy mibe vág bele. A lány elhúzta a száját. — Nagy szíve van. Minit minden férfinak. Legszívesebben szájon vágtam volna. Link, üresfejű baba. Hogy képzeli el ez az életet? Így nem lehet valamit elkezdeni! Az embernek hinnie kell abban, amibe belekezd. Csak úgy szabad hozzákezdeni valamihez, ha az ember hisz abban, hogy sikerülni fog. Néztem, ahogy egymás után eszi a citromszeleteket, arca merev volt, nem árult el semmilyen érzelmet. Egyszer felállt, az ablakhoz ment és fáradtan nyújtózkodott. Most Láttam, hogy a hasa enyhén kidomborodik, mint a negyedik, ötödik hónapban levő állapotos asszonyoké. — Mit néz? — kérdezte. — Mi lenne, ha adna egy kis szódát ? K int csendes éjszaka volt, csak néha zúgott el egv-egy autó, a városba vezető úton. Nemsokára megjöttek a többiek, zajosan oszlottak szét a szobákban, rávetették magukat az ételre és az italra. A magnón újból üvöltő tánczene szólt, a szőnyegeket felcsavarták, a tálakon félbeharapott szendvicsek hevertek, amelyekről a vendégek leették a sonkát, a sajtot és a szalámit. A lány a falnak támaszkodva szorgalmasan tanult. IGOR KX3ZELJOV: XXX Kulcsár József felvétele Nem tudom, mely csillag alatt születtem, milyen jel alatt mérem az utat, hogy épp kóbor ebek barátja lettem, s testvéreim a fák, füvek, kutak. Érdes kő voltam mindig, durva penge, de fölős rosszat nem tettem soha senki ellen, ki védekezni gyenge: terhét vonó ló, útravert kutya. Békéjük őrző nyírfákhoz hajolva hallgatom, fehér csöndjük mit mesél, s ők zizzenő bölcsességet karolva ágkarjaikkal, intenek felém. S a néma parkban halk panaszszó jajdul és zúg, zajong a síró intelem: ember, vigyázz! csak bölcs szavakból épül jövőd —’ a béke, s értelem. jenki. Még az asszonyt is megverte, ha sírni látta. És ez a kőszívű ember, most itt nyugszik az őszbe borult temetőben, a nyirkos, sárga föld alatt. Régen beteg volt már, még tavaly nyáron ágynak esett. Az orvos már akkor megmondta Borka néninek, hogy nincs sok remény. Félve, kíméletesen mondta, pedig az öregasszony akkor sem sírt. „Elapadt már az 6 könnye régen, amikor a két fiát elvesztette. Meg aztán kereszt volt már neki az a konok, vén ember, jobb is, hogy megszabadult tőle” — mondták a falubéliek... Az őszi köd már teljesen kirekesztette a késő délutáni napsugarat a temető fölül és az öregasszony, fekete ruhájában, vékony, meghajlott testével a fejfára támaszkodva, olyan volt a sír mellett, mint egy tépázott fatörzs, amiről a vihar már elkapdosta a galv- lyakat és leveleket, aztán otthagyta kifosztva, egyedül. Borka néni imára kulcsolta reszkető kezeit, de gondolata máshol járt...: Konok, kemény volt ez az ember, de most mégis nagyon hlánvzik. Mert akárhogy volt is. összemosta őket. az élet. És amikor elment, Borka néni már csak egy fél ember maradt. De hát hogyan is értenék ezt meg az emberek. Hiszen az a szeretet, ami őt a férjéhez fűzte, soha nem volt szerelem. Először kényszerűség, aztán beletörődés, végül pedig szükség. Igen. Szüksége volt valakire, akihez tartozik. Nagyot, mélyet sóhajtott. — Ha az a két fiú megmarad, akkor talán minden másképpen alakul. Várta, igen, az utolsó percig várta, hogy az ember egyszer, legalább a betegségében emberibb, kedvesebb lesz majd hozzá. Hogy az együtt töltött ötvennégy év után legalább egyszer megkérdi majd tőle, hogy nem fáradt, nem beteg-e. De soha, soha nem kérdezte meg. Természetes volt, hogy Boris főz, mos, takarít, dolgozik otthon és a határban is. Az utolsó napokban, amikor az ember már nagyon nehezen viselte a fájdalmakat, Borka néni leült az ágya szélére és hosszan, elmerengve nézte a beteget. Milyen sovány volt, hogy megöregedett Csak arcának makacs, konok kifejezése nem változott. Hörgőn, akadozva szedte a levegőt, a mennyezetre függesztette sötét szemét és csak feküdt, mozdulatlanul. Az asszony megsimította a karját, de amaz mogorván rászólt: — Ahelvett, hogy a baromfit etetnéd, csak itt ólálkodsz az ágyam körül. Nincs rád szükségem! És ez a pár szó Borka néninek fájóbb volt, mintha arcon ütötte volna. Aztán pár hónap múlva végleg elköltözött. Szó nélkül, csendben ment el, mint akinek nincs is kitől elbúcsúznia. A szomorú, hajlott hátú öregasszony már befejezte az imádságot és miközben az ajkával megérintette a sötét fejfát, ráncos arcára árnyékot vetett az újszülött megköny- nyebbülés. — Igen. Mégis megbocsát. Megbocsátja egy olyan élet vétkeit, mely vétkekért soha, ■Ti (Deák Kázmér tusrajza) senki nem kért tőle bocsánatot. Mert kell ez a megbocsátás. Ez az egyetlen, ami erőt adhat neki. Erőt és bátorságot ahhoz az általa ejképzelt újabb találkozáshoz, amelyre már rövidesen föl kell készülnie. Mert mindenkinek van valakije, akinek vagy az életét, vagy az emlékét vigyázza. Neki csak az emlék jutott. Olyan emlékezés, melyet a valóságnak ellentmondva, szépnek festett a szomorúság és a magány. Horváth Mária Sz. Szpas&zkij: De fura is ez a tudomány! — Apuci, ma az élő és élettelen tárgyakról tanultunk az iskolában — ült valamelyik este az ölémbe a lányom. — Te például egy élő tárgy vagy. — Na, ne viccelj! Én, tárgy?! Ez egészen új dolog... Ezek szerint, ha megkérdeznek, hogy milyen tárgyak vannak itt a szobában, te azt válaszolod: a szekrény, hat szék, a papa és az asztal.., — Jaj, dehogy — tiltakozott Másenyka. — Ezt csak úgy mondjuk. Tudományosan. Érted? ... Hiszen tudom én, hogy te tulajdonképpen azért nem tárgy vagy, hanem ember. Ez világos, mint a relativitás-elmélet. — Jól van — nyugodtam meg kissé. — Hát akkor beszélj nekem az élettelen tárgyakról. — Ez a legkönnyebb. Az élettelen tárgyak mindig arra a kérdésre felelnek, hogy „mi?”... Mondjuk, az asztal ... Elgondolkozva szóltam közbe: — Érdekes, nekem az asztal sohasem felelt még egyetlen kérdésemre sem. Persze, az is igaz, hogy én még egyszer sem kérdeztem tőle, hogy: „mi?”. De próbáld meg csak te, neked hátha válaszol! — Jaj, apu, ne bolondozz már, az asztal nem tartozik az élettelen tárgyakhoz. Éppen azt akartam az előbb... — Hogy nem tartozik?! Minden tárgy élettelen, ha nem tud beszélni — Tehát a hal is?! — A hal nem. A hal élő, mert él, kopoltyúval lélegzik, növekszik, szapo... — Jaj, most már értem! Ezek szerint a fa, amelyik él és növekszik: élő. — Már hogy lenne Hő?, Hiszen nem tud mozogni! , — De az autó az tud. \ — Mégis élettelen. Hiszen az ember mozgatja. Az ember által alkotott motor. — No, így már világosabb! Szóval, ha egy csökönyös szamarat én kötélen húzok, akkor az élettelen, mert én mozgatom. Ha meg ő húz engem, én vagyok élettelen. — Mégsem érted ... Más az autó, és más a szamár. — És a felhő? Az is mozog! És nem az ember mozgatja! — Nem, azt nem az ember. Másenyka elgondolkozott, majd elkomorodva mondta: — Apu, én ott hagyom az iskolát. Szerintem teljesen helytelenül tanítanak ... Baraté Rozália fordítása PILINSZKY JÁNOS: BALESET Madarak vérzik be a mennyet, cigányok és gyerekek léptei lyuggatják át a szerenádnál szűzibb kemény havat. De ez a szép, * ez a gyönyörűségben ejtett örökös baleset. NÓGRAD — 1971. november 14., vasárnap 9
