Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-08 / 237. szám
Ä hegy tetején egy kis felépülés. Piroscserepes háztetők. s távol, merre a szem ellát, erdő és legelő. Mátra- cserpusztán az életet ugyancsak a munka adja, távol a szórakozástól, füstös gyárké- ményektől. A város lüktető zaja itt csak álomnak tűnik, beatzene helyett tavasszal, nyáron madárdal tői hangos a határ. A tiszta levegő, a háborítatlan csend, az életért való küzdelem a hosszú élet titka, melyét Cserpusztán az idős generáció megért. Egyszerű, jó lelkű, vendégszerető emberek élnek itt, egytől • egyig. Távolabbi helyekről ritkán vetődik ide látogató. Salgótarjántól alig 35 kilométerre fekszik, de sokan nem tudnak létezéséről, az emberek sorsáról, a puszta múltjáról, jelenéről, legkevésbé jövőjéről. Sok ember számára a korszerű lakás, szociális ellátás, művelődés és szórakozás biztosított. Azok, akik ilyen körülmények között élnek, természetesnek veszik, hogy így vari ez rendjén. Arii Gserpüsz- tán eze'k az adottságok elenyészők, sőt a szorgos munka mellett nem is jut eszükbe, hogy ml minden hiányzik az életükhöz. A puszta egyik törzslakójóhoz, a 72 esztendős Földi Alajos bácsihoz kopogtatok be. Felesége, „örzsi néni” van otthon, ő vezet el Lojzi bácsihoz, aki a kert végében az árpaszalmát igazgatja. mert mint mondja,- helyre kell igazítani, és kazalba rakni a szalmát, hogy be ne ózzon. Kezében vasvilla, fiatalos lendülettel mozog. Hadd adjam át neki a szót! — A település 1921-ben jött létre, addig grófi birtok volt. Én 1911-ben kerültem ide. Apám, Földi János, juhász volt az uradalombán, és az akkori cselédek közül Telek Miklósira, Pálházira emlékszem. Amikor ide kerültem, 11 éves lehettem, és öt zsúpfede- les házikó szerénykedett a pusztán. Esténként olyan sötétség volt, hogy még a petróleumlámpa fényét is alig lehetett látni. Apám mesélte, hogy Mátranovákon lakott egy Protovin Samu nevezetű zsidó, aki Keglovich Gyula pé- tervásárai gróftól bérelte a birtokot, azonban 1921-ben felhagyott a bérléssel, és akkor adta el a gróf a bámai- aknak. Tizenkét család került ide Bámából, akik közül a legöregebb, idős Qsörge András, 90 éves múlt, és még most is él. ö volt itt a bíró 30 éven keresztül. 1921-ben, 21 éves koromban, Mátrano- vákra, az Águsztai bányába jártam dolgozni. Minden nap 16 kilométert tettem meg gyalog, és 12 órás műszakban dolgoztunk. — Annyi volt a munka? — Abban az időben csak 2—3 hónapot lehetett dolgozni, mert állandó szanálások voltak. Rózsaszentmártonba és Kazárra is jártam a bányába. Kazárra gyalog mentem, pedig van vagy húsz kilométer, igaz, hogy barakokban laktunk egy-két hétig, és úgy jöttem haza ismét gyalogosan. Nem volt kifizetődő ez az állandó menés sem, a. bányászatban minden évben szanálások voltak, így hát úgy határoztam, belefogok a gazdálkodásba. Apám a gróftól 18 hold földet vett és ezen dolgoztam én 1949-ig, amikor hét taggal megalakítottuk a tszcs-t. 1956-ban, az ellen- forradalom idején szétugrot- tunk, majd ismét 1958 őszén alakultunk újra, és 1959. január óta. a mátranováki tszszel összecsaptak bennünket. Hát így van. — Mivel foglalkozik szívesen. Lojzi bácsi? — Fiam, Rt szórakozásra nem volt idő. Éjjel-nappal dolgoztunk, látástól vakulá- ■sig. — Miből élnek most, öregségükre? — Van egy kis háztáji föld, ez olyan belsőség féle. Abban megterem, ami a konyhára kell. Van egy tehenem, fias disznóm, tyúkok, libák. Tsznyugdíjazott vagyok. Havonta 471 forintot kapok, és a feleségem százat. Elképzelheted fiam. hogy ha ez a kis föld nem volna, mi lenne velünk. Még bírom magamat, dolgozom, feleségem, örzsi is, aki már 6!) éves. Tejet, csirkét, tojást, libát ad el az asz; Munkásélet és művelődés Változáiok st pusztán szcmy, mert ebből a kis nyugdíjból másképp nem lehetne... — Járt-e iskolába, Lojzi bácsi? — Négy osztályt végeztem Novákon. — Elmennének-e innen lakni? — Itt nőttünk fel gyermekkorunk óta, és itt is akarunk meghalni. — És a fiatalok? — Aki csak teheti, elköltözik Innen. Akik mostanában nősültek, már Mátranovákon építkeznek. Annyira rossz az út, hogy ide csak nyáron lehet közlekedni, és csak akkor, ha nem esik az eső. Mátra- növák vári a legközelebb, és az is hat kilométer. — Van-e üzlet? — Van itt egy mindenes- bolt, abban minden megkerül. csak kényéi; nem. Sótér Béla az üzletvezető. Nagyon ügyes, élelmes ember, olyan 57 év körüli. Mindent megteremt, ami a legszükségesebb. Volt már úgy sokszor, hogy amit a novákiak a faluban nem kaptak meg, ide kijöttek megvenhi. Különösen disznóölés idején, a rizská- sát. — És hogyan oldják meg a kenyér gondját? — Hát úgy, édes fiam, hogy minden nap bemegyünk a faluba kenyeret venni, de már úgy is volt, hogy ott sem lehetett kapni. Jó időben, rosszban, télen, nyáron sok mindenért be kell azért gyalogolni a faluba, mert ebben a kis boltban nem fér minden. Azok, akik a bányába. vagy a Ganz-hoz járnak dolgozni, meg tudják oldani út közben a kenyérgondot, vagy éppen ami kell, — Azért itt is változik az élet! — Petróleumlámpával és mécsessel világítottunk. Erre a mai fiatalok már nem is igen emlékeznek. De most már van villany és rádió, tévé is több helyen. A nováki tanács 1958-ban iskolát építtetett, igaz, hogy az egész puszta apraja-nagyja segített az építkezésben, de a legfontosabb a villany bevezetése volt, 1961-ben. Azért biztonságból a petróleumlámpa még most is megvan sok háznál. — Hány család él most Cserpusztán? — Azt hiszem 38 ház van és 113 a lélekszám. Pengő György tanító úr sok mindenről tud eligazítást adni, ami itt történik. A puszta szélén áll az iskola, ott lakik Pengő György, 30 éves tanító feleségével és két gyermekével. Az épület, az udvar, a kerítés nem iskolát sejtet. A célnak azért megfelel, hiszen évek óta tíz alatt van a tanulólétszám. — Békés megyéből, Csuda- ballatanyáról jöttem Cserpusztára 1969-ben — kezdi Pengő tanító úr. — Hat évig Csudaballán, és előtte négy évig Fudérttanyán tanítottam, ahol akkor még villany sem volt. A legközelebbi falu is nyolc ki’ométerre feküdt a tanyától. Tanyáról tanyára költöztünk. Elődöm Eczet Jóska volt. Örömmel fogadott érkezésemkor Mátracserpusz- ta apraja-nagyja. Segítettek a költözködésnél, bútorok elhelyezésében és mindenben, amire szükségem volt. És ez a jó kapcsolat azóta is tart. — Milyennek ítéli meg a kultúréletet? — Televízió-nézés, rádió- hallgatás, könyvolvasás és vége. Könyvtár az iskolában van, és negyedévenként háromszáz kötetet olvasnak el a cserpusztaiak, persze ebben a családom is benne van. — Mik a keresettebb könyvek? — Móricz- és Mikszáth-re- gények. A fiatalok a távolság ellenére is Mátranovákra járnak leginkább szórakozni. Az év során a legnevezetesebb nap novemberben van: Márton napja. Akkor van Cserpusztán a „vendégség”, és ilyenkor még táncmülatsá- got is rendeznek az Iskola helyiségében. — Meddig maradnak a pusztán? — kérdezem. Felesége, Etelka válaszol: — Megszoktuk már ezt az élétet, de már csak két évig maradunk Csérpusztán. Azután mi is kulturáltabb körülmények után nézünk. Azt hiszem, senki sem vetheti a szemünkre, hogy a pusztai életet más életformára kívánjuk átváltani. A férjem 1987- ben Debrecenben államvizs- gázott és tovább kíván tanulni, amire itt és ilyen körülmények között nincs lehetőség. Remélem, megérti a helyzetünket. Szerettük és szeretjük a puszták embereit, együtt élünk velük, ismerjük sorsukat, mert az ő sorsuk a miénk is. Egy életen keresztül azonban mi már képtelenek lennénk itt élni, mint idős Csörge András, Orosz Kálmán, Földi Sándor... ★ Megyek Orosz Alajosnéhoz, a mindentudó, a 68 éves Juli nénihez. A kis szobában háziszőttessel van léterítve a fapadló. A falon szentképek és kereszt. Nemcsak nála, hanem ahogy mondja, a régieknél mindenütt — Na, fiam, most abban a helyiségben ülsz, ahol az első iskola volt! Becslésem szerint, mintegy tizenhat négyzetméter. 1948. március 15-én érkezett ide az első tanító, Bedekovics Erzsébet, aki 23 gyereket tanított ebben a szobában. Utána Kö- vesdi László jött és még sokan mások. 1953—54-ben Kövesd! László kezdeményezésére a sárospusztai utat társadalmi munkában a cserpusztai lakosokkal az egyik jeles ünnep tiszteletéibe kővel vé- gigburkoltatták és azóta is az az út vezet a pusztára. Vén Jenő, Collner Edit lakott még Juli néninél 1956-ig, de akkor nősült Vendel fia és kellett a szoba. Az iskolának való helyet 1958-ig, az új iskola megépítéséig Varga Iván- né biztosította. — Üzlet mióta van itt, Juli néni? — 1930 óta. Addig Mátranovákra és Pétervágárára jártunk gyalog. Hosszú ideig én voltam az üzletes Cseren, és 1950 óta a vöm. Só tér Béla a boltos. — Mire emlékszik a régi időkből? — Mindenre. Arra is, hogy a harmincas években, mikor három fillér volt dekája az élesztőnek, jött hozzám vásárolni Kovács Pálné, Bódi Erzsébet, aki most 70 éves és két fillérért kérte, hogy adjam dekáját. Hát tudod, azt a kis hasznot nekem is meg kellett keresni az árun, és annyiért nem adtam. Erre azt mondta, hogy akkor inkább bemegy Novákra, gyalog élesztőért Klein Dezsőnéhez, aki két fillérért adott egy deka élesztőt. Ilyen világ volt akkor, édes fiam. Arra is emlékszem, hogy 1922-ben Torják József nagyon szorgalmazta Pétervásárán, hogy legyen temetőnk, és el is intézte a szolgabírónál, aztán ő lett az első halott, 1925-ben temettük el, 25 éves korában. Jelenleg már negyven halott nyugszik a temetőben. — Mi történt, ha valaki beteg lett. — Sem orvosunk, sem bábaasszonyunk nem volt. Orosz Andrásné, Torják Anna látta el 1921-től 1952-ig a szülésnél való segítséget. Legelőször 1953-ban jött ki szülésznő Mátranovékról, Orosz Józsi feleségéhez, akinek kislánya született. Fehér Alajosné, Simon Mahci volt az a szülésznő. Ha betegek vagyunk, Novákra kell bemenni az orvoshoz, mert csak negyedévenként látogat ki Cserpusztára. Ez is csak két— három éve van Így. — Mi a véleménye a fiatalokról? — Az, hogy aki teheti mind elvándorol. A fiataloknak nagy kedvezmény, hogy Mátranovákon házhelyet kapnak. A közelmúltban költözött be Novákra a fiatalok közül Kapás Zoltán. Torják Pál és Oravecz Vilmos Is. Nem menne el innen senki, ha az út jó lenne. — Hát ez a szép háziwőt- fces honnan van? — Én szőttem. Itt minden háznál volt valamikor gu- zsaly, gereben és szátva. Magunk szőttünk, fontunk, amire éppen szükségünk volt, nehogy pénzt kelljen kiadni érte. Utoljára 1950-ben szőttünk, a tsz vetett kendert is, amiért minden asszony tíz zsákot ad^tt a tsz-nek. Közben megszakad a beszélgetés. Juli nénihez átjött a szomszédasszony, özvegy Kovács Pálné, aki már het- vennegyedik életévét tapossa, és még most is jó erőnek, egészségnek örvend. Nem zavarom beszélgetésüket — kimegyek az udvarra. Ott Sótér Lászlóné (Fékécs Mária) 21 éves fiatalasszony másfél éves kislányát ügyeli és jószágokat etet. Megszólítom az ifjú aszszonyt. — Hogy érzi magát itt, kinn a pusztán? Nem unalmas a fiataloknak? — Hát, nekem nem. Egész nap van a ház körül és a jószágokkal munka, meg aztán itt a kislányom, aki többet jelent nekem minden szórakozásnál. 1972-ig szülési szabadságon vagyok és utána megyek vissza dolgozni a mát- ranovák-bányatelepi élelmiszerboltba. A szülési szabadság letelte után vissza, bemegyünk Novákra a szüléimhez, mert innen járni munkába, képtelenség. Férjem a tsz-ben villamossági műszerész. ígérték, hogy kapunk lakást Já- nosaknán, ha a varroda helyiségét átalakítják, és akkor Lacinak is, Marikának is közelebb lesz a munkába járás. — A fiataloknak milyen szórakozásra van lehetőség itt? — Semmilyenre. A férfiaknak a kocsma. Minden fiatal, aki csak teheti bent a faluban épít. Itt kinin, semmilyen munkalehetőség nincs azon a kis földön kívül, ami minden ház körül megakad. Aki munkaképes, a bányához, Ganz- MÁVAG-hoz, vagy a tsz-be jár dolgozni Mátranovákra. A faluban mozi, presszó, tánc- mulatság és időnként színház is van. tehát van választási lehetőség. Érthető, hogy a pusztai fiatalok a faluba költöznek. Irány a Cserlapos! Már erősen sötétedik, mire megtalálom idős Csörge Andris bácsit. — Mikor született András bácsi? — 1881. június 2-án, Bárhá- bam. — Mikor került ide, milyen volt a sorsuk és hogyan élnek most? — Keglovich Gyula péter- vásárai gróftól 1920-ban megvettünk 13-an 680 magyar holdat. Holdanként kétezer koronát fizettünk. Én ötven holdat vettem úgy, hogy Bárnában hatvanezer koronáért eladtam a házat és a pétervásárai banktól ötvenezer korona kölcsönt vettem fel, hogy ki tudjam fizetni a földet. A gróf birtokán négy cselédház volt és egy erdészlakás. Földi János juhász cseléd lakott itt egyedül, tizenegy gyerekével, akinek még most is él tíz gyereke, csak Pista halt meg a háborúban. A négy cselédházat szétosztottuk magunk között és abban szoroskodtunk nagyon sokáig. Már nem is tudom, hogy ki, mikor épített magának saját házat. — Hogy szolgál az egészsége, Andris bácsi? — Hál’ Intennek, van. Nem iszom, nem dohányzóm én már 1926 óta. Étvágyam az még most is nagyon jó, csalt a fogammal és a szememmel van baj. A szememre már alig látok és az embereket is csak a hangjáról ismerem meg. — Hallom, hogy hosszú ideig maga volt itt a bíró. — 1927-ben választottak meg és 1954-ig voltam bíró. Ősz a pusztán (Szathmáry Béla rajza) Tíz gyerekem volt, akik közül 2—3 éves korukban öten haltak meg. Orvos nem volt nekünk, de nem is tellett volna rá. Tizenhárom évig fizettem a földre felvett kölcsönt, amire 6—8 százalék kamatot is rászámoltak. — Mire emlékszik még Andris bácsi? — Hát arra is, hogy Daró- czi Dénes pétervásárai főjegyző téglagyárat akart létesíteni, 1935—36-ban felső- és alsótoldi cigányokkal dolgoztatott, de megbukott. Pedig téglának való agyag van itt bőven. — Milyen volt itt a pénzkereseti lehetőség? — Nagyon gyenge. Marhát, vagy disznót adtunk el a vásáron, az asszonyok pedig baromfit, és tojást árultak a tarjáni piacon. 1931-ben történt, hogy Salgótarjánban eladtam két tinót a vásáron 580 pengőért. Amikor elmentem a vásárra azt mondta az asszonyka, hogy' lábért lábat hozzak. Meg is alkudtam egy rónai emberrel két borjúra 160 pengőért és ki is mentem Rónabányára, hogy megnézzem. Annyira rám esteledett, hogy az egyik rokonomnál kellett szállást kérni. Pénzhasító Sándor kísért ki Rónabányára, meg egy másik ember. A másik azt mondta, hogy „gyere el hozzánk hálni”. Én a rokonomnál kaptam szállást. Azt mondtam a rokonnak, hogy Juli, ide a lócára készítsél nekem helyet és majd itt alszok én nagykabátban. Hideg március volt akkor, meg a spanyoibetegség is bennem volt. Reggel amikor felkeltem, azt kérdezi a rokon, hogy mit adott el, Andris sógor? Hát én mondtam, hogy két tinót 580 pengőért. „Hogy lehet az, hogy nincsen magának csak 14 pengője?” Akkor nagy pénz volt ez, 150 pergőért bútort lehetett volna csináltatni. Tekintettel, hogy rokon volt, nem jelentettem fel, pedig csak 6 lophatta el, senki más. Évekig megsínylette ezt a veszteséget a család. — Van-e még valami érdekes, amire emlékszik Andris bácsi? — Volna bizony sok minden, ha eszembe jutna. Egyszer Bárnában vasárnap délután ültünk az utón egy gerendán,. Hát egy pék jött az úton két keréken, hátán egy nagy kosárral. Tizennyolc-tlzenkllenc éves lehettem akkor. Gajdár Tamás azt mondta: „Még ilyet!? Kereken gyíin valaki! Maholnap megérjük, okosabb lesz az ember az Istentől!’' Akkor láttam először biciklit. — Mi a titka, hogy ilyen szép kort ért meg? — Semmi. Dolgozni, mozogni kell állandóan, akkor nem puhul el az ember. Az étel még most is nagyon jólesik. Csak nagy baj. hogy a pápaszemen nem látok, erősebbet meg már nem tudnak írni. A feleségem halála óta a fiammal, ifj. Csörge Andrással élek, aki 44 éves. Két unokám is itt lakik: Tibor és Gyula. — Kap-e nyugdíjat? — Nyolcszáznyolcat. Huszonhárom évig dolgoztam a föld mellett a bányában is. — Mi a véleménye a mai fiatalokról ? — Semmi jó. Nem kel! már ezeknek a föld, csak a táskarádió, televízió meg a csimpli-csaimpli zene. Azt se látom, hogv keresztet vetnének magukra, sem egy szó Imádságot nem tudnak. Hoav mi lesz ebből a -világból, én r°m is tudom. De jó nem! A réo el van kutyulva. Jó világ van, mégse jó. — Mit szól az űrhajósokhoz? Hogy már a Holdra is eljutottak? — Csudákszok rajta, hogy a jóisten megengedi, hogy őhozzá is fel akarnak menni. A nagy beszélgetésben teljesen besötétedett. Nem faggatom Andris bácsit tovább. Büszkék lehetnek az utódok Andris bácsira, Alajos bácsira, Juli nénire, akik ugyan más szemlélettel vannak a mai fiatalokról, a technika koráról, a vallásról, mint a fiatal nemzedék, mégis nagyon sokat tettek azért, hogy fiaik, unokáik részére gondtalanabb jövőt munkáljanak, mint nekik volt. V A rádióelőfizetők száma 36, tévé 22 van a pusztán. Szabad Föld tíz, Népszabadság és NÖGRÁD hat-hat családnak jár. Holecz Ferenc
