Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-24 / 251. szám
Bolyai János A Salgótarjáni Bolyai János Gimnázium Igazgatójának, tanárainak és diákjainak. A fejlődés beláthatatlan sínpárját Lökte a térbe s az időbe. ■ Az ő sínpárja egyesül, Noha párhuzamos, Ezzel a tudomány és fejlődés Csillogó sínéit rakta A végtelenbe, s a társadalomba, Mert a párhuzamos nála egyesülhet, S mivel a pontot a végtelenbe tette, Az egyenes már nem lehet egyenes, De a fejlődés, végtelen útja kitárul, Eukleidész, Gauss, Kant Csak totyognak utána, Mégha előbb is éltek, S Einstein Nobel-díjat kap nyomdokán, S Farkas apa mégis farkasa fiának, Appendixe nem hordoz vakbélgyulladást, De szellemi vakok szeme Jön tőle gyulladásba, * Kardjával szellemi párbajra is Hívja a világot, S felhasítja a Kozmosz burkát. Látjuk, mint magasodik Kolozsvár, Domáld, s Marosvásárhely Alexandria fölé, És Bolyai János mint Minden idők Daedalosza repül A végtelen térben, időben. De a lipcsei pályázaton Responsíoját sarokba dobják, Orbán Rozi, s a tüdőgyulladás Földhöz tapasztja, És sírja gödrén orra bukik Az amerikai tudós, És szolgálójuk, Szűcs Jula Tudja csak sírját. Világot tárt föl Szemben a világgal, S egymásról nem is tudva Az orosz-kazán* Lobacsevszkivtl Helyezi a másik pontot ( A végtelenbe. Nemcsak a pont került oda, De ö maga is, S az 'olasz elmeorvos, A lángeszek nagy kutatója', Lombroso, csak őt teszi A magyarok közül A lángeszek AkropoUszára. Így nézem őt, Mintha őt látnám, Ha Salgótarján Akropoliszra Épült, szép gimnáziumára tekintek, Amely a földi térből tör a magasba, Mint Bolyai végtelenbe lökött Geometriája. Natkó Gyula FALU V Pataki József ■ G. Drobiz; A menyasszony Valaki hevesen csöngetett Rohantam ajtót nyitót Egy fiatal hölgy furakodott be. Bambán meredtem utána, majd követtem. — Nagyon sokat' gondolkoztam a javaslatodon. — süppedt bele lihegve egyik fotelembe, — örömmel közlöm, hogy mindennel egyetértek. Mielőtt azonban végképp elszánnám magam, meg kell tekintenem a lakásodat. Mért ugye, manapság, nem minden a lakás... Jaj, segítsd már le a kabátomat mert belemelegszem. .. Köszönöm. Jé, telefo- fonod Is van? Az meg ott a konyha? Hát ez igazán cuktt Gáz. meleg víz, fürdőszoba — van minden... Csak az a kár. hogy egy szobád van. A jövőre is gondolni kelt aranyoskám! Ma még csak ketten vagyunk, de egy év, két év, és már itt is van néhány gyerek! Az ám! És akkor mi lesz? Szűk lesz az egyetlen szoba!... Síkban, hogy nem rántja-e vissza az utolsó pillanatban egy mindent megölő mozdulattal, hogy valami homályos jutalomban reménykedve odakiálthassa az őröknek: Ez itt.. .ki akart ugrani a sorból! És abban se voltak biztosak, hogy képesek lennének-e az ilyenkor szükséges, robbanásszerű gyors mozdulatokra. Nem hitték, hogy képesek lennének. Elmaradt az erdő, az út kanyarodott, s meredek szerpentin tűnt fel a távolban, már gondolatban előredőltek s lehunyják szemükét a fenn fütyülő, harsogó szél miatt, mikor a sor elején kiáltották: — Megállni! — Majd közvetlenül utána: — Üt szélére húzódni! — Egyesek továbbadták, s mire a sor végére ért a parancs, már mindannyian láthatták: teherautók ereszkednek le feléjük a szerpentinen, álltak, nagy csend volt, már a motorok brummogását, a hóláncok feszülő percegését is hallották. Nyolc, katonákkal zsúfolt, nyitott teherautó húzott, el r sor mellett. Megviselt, a hidegtől, a sok-sok ezer kilométert legyűrő harcoktól, menetelésektől, nélkülözésektől feketére cserzett, barázdált arcok, rojtos, rongyos, elvékomyult, föld szín köpenyek, s legtöbbjük tudatában az örökre elvesztett otthon, megnyomorult vagy elpusztult szerettek, s az örökös, már-már közönybe fulladó készenlét a megmásithatatlanra, a halálra. Sokan lehunyt szemmel bóbiskoltak. mások ,'meg. mintha sehova sem néztek" volna, látszólag nemhogy az út szélén vesztegető sorról, de egymásról se vettek tudomást. És mégis, alig értek a sor mellé, a harmadik teherautón egyik katona lenyúlt a pad alá, zsákot húzott elő, kibontotta, belenyúlt, s egy egész kenyeret hajított a sorba. Szinte ugyanebben a pillanatban az első, az ötödik és hatodik autóról is kenyerek repültek a sorba, s egy perc után, akárhogy kiabáltak az őrök, a másodikról és hetedikről szintén. " Soha nem lehetett megállapítani, hogy tulajdonképpen hány kenyeret is dobtak le, azt > sem, hogy milyen minőségű kenyér volt, azt sem, hogy száraz volt-e vagy puha rnég, semmit, egyetlen .morzsáját íem lehetett fellelni a kenyereknek már néhány perccel később, pedig a háromezer ember közül senki egy falatot le nem nyelt belőle. Nem nyelhetett le. A sor, mint egy lomhán nyújtózó kígyó, ha parázs végű bottal érintik, pattogó gyűrűket vetett, örjöngö gyorsasággal hánykolódó testté változott. Valaki elkapta a kenyeret, beleharapott, s az' imént még vánszorogni is alig képes társai, most megelevenedtek. Síva szobrok, sok-sok kézzel és gyors, biztos fogással ragadták meg, lábát, karját, vállát, markolták torkát, , feszítették hátra homlokát, hogy aztán lenn a földön- fogával együtt tépjék ki szájából a falatot. Eleinte a kenyérért, majd maroknyi »tépésekért, foszlányokért, később morzsákért, aztán végül már csak feltevésekért folyt a harc. Ekkor már nem is az éhség volt a döntő, sőt, szinte szerepet sem játszott i-öo- bé. Az indulat, mely ruhát leszaggató, ’ fojtogató, hajat marokszám kitépő üjjakat, a gégeporcot, állkapcsot ösz- szetörő öklöket s a bordát, gyomrot, szájat taposó lábakat irányította, e néhány szóban foglalható össze: „Ha én sem, te sem!’’ | — bár senki ki nem mondta, talán nem is gondolt rá. A z őrök lecsatolt derékszíjukkal és puska- tussal Igyekeztek megfékezni a tébolyult , gomoly- gást, és mikor nem sikerült, a fegyverükhöz nyúltak. Ez azonnal hatott, bár csak 'a levegőbe lőttek. A 1 kusza zűrzavar álombéli gyorsasággal, szinte hihetetlenül, mint a vaspor a mágnes hatására, ismét ötös sorokká rendelődött. Aztán kiáltás harsant, s a sor leszegett fejjel, lassan vánszorogva megindult a szerpentin felé. Már nem voltak háromezren, talán hu tizenöt őr kísérte őket, de lehet, hogy csak tizenkettő. Vánszorogtak. — Kislány, — igyekeztem felhasználni a lélegzetvételnyi szünetet, — maga eltévesztette a lakást! — Micsoda? Csak nem azt akarod mondani, hogy' először látsz életedben!? — fortyant fel hirtelen. — Hát hányadszor? — Másodszor. — Akkor sem emlékszem magára. — No, akkor drágám..: — nyúlt mélyen sóhajtva a re- tikfilje felé, mire én halálosan megdöbbentem. „Revolver!" — meredtem talfehéren a bércig kis táskára. — .emlékeztettek egy kicsit az előzményekre. Tegnapelőtt, délután, ügy öt óra tájban átadtad a helyedet a trolin. Aztán jegyet váltottál nekem is. A leszállásnál előzékenyen segítettél, és azt javasoltad, hogy legyek a féleséged. — Persze, most már valóban úgy remélik, mintha együtt utaztunk volna — hümmögtem az orrom alatt. — Igen, igen,.. Másra azonban nem emlékszem. Becsület szavamra! — Erre el voltam készülve. Sejtettem, hogy így fogadsz. De miért nem ülsz le?! Lehuppantam a heverőre. — Gyújts rá! Bátran!... Rágyújtottam, bár még egyetlen cigit sem szívtam el életemben. — No, most már mehetünk ;zép sorjában. Hol dolgozol? Megmondtam. — Ugye, nagyon fáradt -zoktál/lenni munkából hazafelé jövet? — melegedett fel ?:z Ifjú hölgy hangja. — Boldog vagy, ha feljuthatsz a trolira, ha leülhetsz, pihenhetsz egy csöppet. Mégis, meglátsz valakit, és rögtön ítudod neki a helyed. Miért? ti értelek én Ilyesmire? — Nem.-- Tehát akkor valami bel- ő sugallatra ültettél le engem? — Igen. — Jól van!... De haladjunk tovább! Kértem én tőled egy szóval is olyasmit, hogy nettem Is válts jegyet? — Nem. De addig kotorás/otc a táskájában, • hogy már én kezdtem unni a dolgot. Azt hittem, otthon hagyta a pénzét. — Értem. De mit mondtál akkor? Jusson csak eszedbe! — Már eszembe jutott... „Majd, ha legközelebb megint együtt utazunk, maga vált nekem jegyet.” Ezt mondta. — Pontosén. Szóval már akkor eldöntötted magadban, hogy legközelebb újra együtt utazunk... De mindent betetőz az, ami a leszállásnál történt. Mi történt? De ne hazudj #m! — Segítettem leszállói. — De hogyan segítettél? — Odanyújtottam a karomat. — Ezt akartam hallani 1 És kényszerített erre a gesztusra valaki? — Senki. — Helyes! Jffl következik mindebből? Sok minden... Három dologra nem kért. nem kényszerített senki, de te három dologban is előzékeny, kedves, udvarias voltál. Így csak egy vőlegény viselkedik a menyasszonyával szemben! ‘jó ideig néma maradtam. Aztán támadt egy mentőötletem. — Nézze. — mondtam — én a szavaimért mindig felelősséget vállalok. De a helyzet az, hogy tegnapelőtt én egy másik trolin egy másik nővel szemben viselkedtem így. Ma meg egy falusi kislánynak mutattam meg, hogy merre kell mennie a pályaudvar felé. — Szóval még szoknyavadász is vagy? — pattant fel. Áthajolt az asztal fölött és pofon ütött.- Aztán legnagyobb csodálkozásomra folytatta: — No, nem baj, minden meg van bocsátva, az esküvőig még legénykedhetsz egy ‘kicsit. De aztán semmi kilengés, semmi házasságtörés, mert-..! Hát lertne szived megcsalni egy szegény anyukát? — Anyukát?... Mit akar ez jelenteni? — Mintha már céloztam volna rá... Végre is gyermekeink lesznek és így én anyuka leszek, nem gondolod? — Tudtommal semmi olyasmi nem történt közöttünk a trolin — gurultam most már méregbe —, ami miatt önnek gyereke születhetne! — Kis butuskám, te - pas- kolta meg gyöngéden arcomat, és a heverő felé kezdett húzni, — Az ilyesmi nem a trolin szokott történni! Majd hirtelen szájon csókolt. — Na, gyere már, ne vacakolj... Elég az ellenállásból! Krecsmáry László fordítása G Gorin: Enyhe időzavar Lustán nyújtózkodva ásí- tozott, majd hirtelen az órájára pillantott. Űristen! Öt perc múlva nyolc, és nyolcra már a munkahelyen kellene lenyie ...De most már, mindegy, úgysem, ér oda akkorára. Még taxin sem. Most sajnálja életében másodszor, hogy a zsebrakétát még nem találták fel. Mit tegyen hát? Már kétszer kapott szigorú megrovást — késésért. Harmadszor azonban már biztosan nem kap — csak felmondó• levelet. Hirtelen a homlokára ütött. Született egy felülmúlhatatlan ötlete! Nyugodtan bújt ki a ta-. karó alól, lassan megborotválkozott, megreggelizett, majd gondosan és sokáig kötögette a nyakkendőjét. Ráért. Lesétált az utcára. Kissé elcsodálkozott, hogy szokatlanul gyér a forgalom, majd néhány perc múlva megállt az egyik ház előtt. A falon tábla függött: „X. Y. fogorvos, fogad egész nap.” A csengetésre egy álmos arcú nő nyitott ajtót. — Az orvost keresem — mondta a nőnek. — Gondolom, kérem, de most .A — ö, drága asszonyom^ szíveskedjék megmagyarázni a doktor úrnak, hogy ez egy igen-igen fontos eset. A és szóval nagyon súlyos ..l Leült a váróban, és megkönnyebbülten lélegzett fel. Hamarosan nyílt a rendelő ajtaja, és az orvos kiszólt: — Szíveskedjék befáradni! Befáradt és tüstént leült. Így szólt: — Ez a fogam, itt elől. 11 Látja, doktor úr? Húzza ki kérem, azonnal. — Hiszen ez ép fog! Semmi baja! — Rettenetesen fáj, doktor úr!... — Hm.;: Röntgenezzük meg! — Dehogyis röntgenezzük! Húzza csak ki gyorsan! Injekció nélkül. Az orvos a fejét csóválta, de engedlelmeskedett. — Kész. A „beteg” véres szájjal, de elégedetten mosolygott. — Doktor úr kérem, egy igazolást is kérek szépen. Arról, hogy most itt jártam, és fogat húzattam... Igen, ilyenre gondoltam. Nagyon szépen köszönöm! Mennyivel tartozom? — Két rubellel. — Két rubellel?! De hiszen én úgy tudom, hogy egy foghúzás csak egy rubel. És én még injekciót sem kértem!... — Önnek teljesen igaza van. Egy foghúzás valóban egy rubel. Hétköznap. De ma vasárnap van, kedveském! És mivel ez az én szabad napom... — Vasárnap?! — ütött a homlokára a „beteg”. — Ö, én marha! NÓGRÁD — 1971. október 24., vasárnap 0
