Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)

1971-10-24 / 251. szám

/

Ifjú mesterjelöltek

Miből les* a cserebogár?! —

mondjuk néha elismerően egy- egy fiatalra, amikor az tehetségét bizonyítja. Ha szabad

fgy mondani, akkor mj „ese- rebogárjélölteket" látogattunk meg, akik most tanulják jövendő szakmájuk alapelemeit.

Édesszájú lányok keverik a tojáshabot az ÁFÉSZ pásztói körzetének cuk rászüzemében. A fiúk a tortának Valót készítik, a gesztenyepürét ízesítik, Maksó Erzsébet, Szabadi Mária és Szabó Bertalan nagyon ügyesen és szorgalmasan tanulják mesterségüket. Szalai Ottó, az üzem vezetője már a torták díszítését is rá meri bízni a fiatalokra

Ha a rádiónk, a televíziónk meghibásodik, pár év múlva már-ők Is fogják javítani. Egyelőre még csak második éves -elektronikai műszerésztanutók. Sellyéi Ferenc gyakorlati oktatójuk Irányítása mellett az Írószer Ktsz salgótarjáni telepén most híradástechnikai műszerekkel ismerkednek

A szabásztanulók a salgótarjáni Ruházati Szövetkezetben gyakorolják a tű, cérna forgatását. Reméljük sikeresen, mert tőlük Is függ, hogy néhány év múlva milyen csinosan v öltözködünk

Kép, szöveg: Kulcsár József

A héten történt

I Munkásélet és művelődés

Dezső bácsi száz nótát gyűjtött

Kedves, szokatlan, különös vendége volt a napokban ' a Kohász Művelődési Központnak. Ez a szokatlanság nem is annyira a 71 éves Varga Dezső bácsi személyére vonatkozik, hanem inkább dalgyűjteményére, amelyet magával hozott.

A gondosan összeválogatott népdalok, magyar-, betyár- és katonanóták száma csaknem százfa tehető. Értéküket persze nem a számuk, hanem régiségük, s főleg ismeretlenségük adja.

— Hogyan szánta rá magát Dezső bácsi, erre a nem mindennapi gyűjtőmunkára? — kérdeztem az alacsony, fehér hajú embertől.

— Már egészen kisgyerek korom óta nagyon szerettem énekelni — kezdte az öreg. — És .ha egy nótát vagy dalt meghallottam, nem nyugodtam addig, amíg a fülemben nem maradt a dallama. Szövegét már könnyebb volt megjegyezni. Aztán ahogy íelesepefedtem, a nógrádi szülőfalum dalait vittem magammal a nagyvilágba.

— És merre volt az a „nagyvilág?”— Hát bizony sok helyén megfordultam az országnak. De a kőműves mesterségem — főleg a század eleji nehéz időkben — ezt meg is követelte. Mindenütt nyitott füllel jártam-keltem, így aztán sok nóta megragadt bennem. Legszívesebben talán a Han- gonytian töltött időre emlékszem vissza. Főleg azért, mert itt szerettették meg velem Igazán a magyar népdalt.

— Kik voltak, akiktől a dalokat tanulta?-f- Volt égy erdélyi kéntor- tariítónk. a dalkört vezette az Iskolában. Attól annyi régi népdalt tanultunk, hogy még most, hossZü évek múltán Is sokra emlékszem közülük.

— & a betyárok dalait honnan ismerte meg Dezső bácsi?

—■ Falusi legény voltam, aztán ha a munkám engedte, ki-kijárogattam a környező pusztákra. Jól ismertem a környék juhászait, gulyásait, azok meg annyi betyámótái tudtak, hogy alig győztem hallgatni. Sok betyárt személyesen is ismertek.

Amikor a katonadalok eredete felől érdeklődtem, Dezső bácsi elmondta, hogy ezeket nem . csak másoktól hallotta, hanem maga is részese volt a nótákban megénekelt nehéz Időiknek. Az első világháború alatti katonaéveiből sok-sok dalt őrzött meg és irt le számunkra. ,

Varga Dezső bácsi 1936 óta

a Salgótarjáni Kohászati Üzemek dolgozója volt, 1960-tól pedig az üzem nyugdíjasa. Dal- és nótaszeretete csak nőtt a munkában töltött évek során.

Hangját és dalait magneto, fonszalagra rögzítettük, és reméljük, hogy a felvétel sok örömet és segítséget ad majd a szakértőknek és gyűjtőknek.

Horváth Mária

Ssiirke, fényes ötvöseiét

csinálnak...

Végigrohannak a súlyos tehergépkocsik Salgótarján főutcáján, platójukon a szürke, fénylő ötvözettel. Az ötvözetgyár indítja őket útjukra a nélkülözhetetlen anyaggal, amelyet az ország . határain túl is ismernek, s várnak a nagy kohók Európa-szerte. Három műszakban dolgoznak itt- az ötvözetgyárban az emberek. A kohók mellett szűk gyalogút visz el, pár méter innen a kohó gyomra. Itt felforrósodik a fém is.

És az ember?

— Alig mertünk elmenni a kohó mellett a gyalogúton —• vallja a két pedagógus, Nagy Jánosné és Bugán Józsefné a Mallnovszkij úti általános Iskola tanári szobájában. — Pedagógusként, városi emberként, értelmiségi dolgozóként roppant tanulságos volt látni belülről egy gyárat. Szinte elképzelhetetlen volt számunkra eddig, hogy a .huszadik század második felében a nyílt kohóknál ilyen kemény, megerőltető fizikai munkát, kell végezniük az embereknek, a nyersanyag beadagolásától a csapoláson keresztül az öntvények tisztogatáséig, de hiszen mi úgysem tudjuk elsorolni valamennyi munkafolyamatot. Vajon, nem lehetne-e legalább néhány fázist gépesíteni? Vagy a gázos, egészségtelen levegő elszívását megoldani? Természetesen, nekünk nem az esetleg lehetséges technikai megoldások kutatása volt a célunk, ezért az elmondottakat Inkább csak a „személyes élmények rovat”-ban említjük. Az illetékesek bizonyára nálunk sokkal inkább tisztában vannak viszonyaikkal, s lehetőségeikkel.

A két pedagógusnő azok közé a lelkes, közéleti érdeklődésű társadalmi munkások közé tartozik, akik szívesen vállalták a részvételt abban a kérdőíves felmérésben, amelyet a megyei pártbizottság, illetve az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete folytat a salgótarjáni munkás-» Ség kulturális helyzetéről. A

felmérés első szakasza, a „tíz százalék” megkérdezése befejezéséhez közeledik.

Csongrády Béla, a Salgótarjáni városi Tanács munkatársa egy csoport munkáját irányítja, amely tíz társadalmi munkásból verbuválódott. E csoportba tartozik Nagy Já- nösné és Bugán Józsefné is.

— A munka szeptember 28- án kezdődött, három hét elteltével legalább két százalék „rátartást” Is kellett adni társadalmi munkásainknak — mondja a csoport vezetője. — Ugyanis, többen Voltaik szabadságon, néhányan kiléptek munkahelyükről, s egyéb okokból nem találtuk meg őket. Ez a „ráadás” esetenként a munkahelyeken kis súrlódásokat is okozott. A munkát a hét végén befejezzük. A vizsgálódásbán résztvevők igazán nagy munkát végeztek, jó lenne, ha az év hátralevő részében nemigen terhelnék őket újabb társadalmi feladattal. Összesen körülbelül 330 dolgozót kérdeztek meg csoportunk tagjai. Az ötvözetű y ar, az írószer Ktsz, a sütőipari vállalat, a Nóg- rád megyei Vendéglétóipari Vállalat, a Centrum Áruház, a Karancs Szálló, a Nógrád megyei Textilipari Vállalat és a budapesti Kötő HTSZ salgótarjáni részlegének dolgozóit kerestük fel. A munka értékelése, természetesen, még hátra van. Első benyomásunk az, hogy érdemes volt belevágni. Személy szerint nekem is már eddig rengeteg tanulsággal szolgált a vizsgálódás. A város közművelődési munkájának helyes tervezése ugyancsak nélkülözhetetlen lenne e felmérés nélkül.

Az emberek, persze, külön-, bözőképpen fogadták a kérdőíveseket. Elutasító, durva és semleges álláspontokkal is találkoztak a felmérők, de volt, aki természetesnek és jónak tartotta a kérdéseket. Nem yolt egyforma a vállalatok hozzáállása sem, a vizsgálódáshoz szükséges szervezettséget nem, mindenütt nyújtották. Néhány esetiben mintha féltek volna: hátha valami kedvezőtlen dolog derül ki. Természetesen, erről szó sem Volt.

m

Kiderült viszont például az, hogy Nagy Jánosné és Bugán Józsefné pár hét óta kicsit másképpen jár-kel a világban.

— Gyakori téma az iskolában a fizikai dolgozók gyerekeivel való foglalkozás — mondja Bugánné. — Ez mindennapi feladat. Mióta az ötvözetgyárba járok, úgy érzem, egyre inkább látom ennek óriási társadalmi súlyát. ötVen— hatvanéves emberekkel találkoztam, akik például még sose voltak a Balatonon.

Szürke, fényes, kitűnő ötvözetet csinálnak, de az életük csak szürke — és nem fényes. Nem ismerik a fényes, kék tó tükrét. De nemcsak az értelmes, szép pihenést nem ismerik a világból. Sokszor alapvétő tájékozódási igényük is kétséges. Megkérdezték például valakitől:

— Véleménye szerint, kinek túlzottan magas a fizetése?

■ Kiderül, nem ismer, nem is tud magas fizetésű, magas jövedelmű emberekről. Pedig manapság micsoda jövedelmek képződnek! Ö felkel, utazik a munkába, dolgozik, hazautazik, otthon is dolgozik, lefekszik. Szürke életmód ez, mint az ötvözet, de annak fénye, értéke nélkül.

Természetesen, nem általában az ötvözetgvár inkább mezőgazdasági gyökerű, gyakran kéflalti munkásságáról van szó általában. De élnek, dolgoznak ilyen emberek Is. És jól dolgoznak, megbízhatók, jó munkások. De az emberi élet már egyre inkább igényeket szül, . szellemi,, szép igényeket is. Azon legyünk, hogy Ibinél többen és minél előbb felismerjék ezt. És igényeljék is azt. amire már a lehetőség Nógrádban is régóta adott!

T, E.

Békés „ágyúk” — exportra

Érdekes gép szerelését fejezték be a Harkovi Repülő ipari Intézet egyik laboratóriumában, A „békés ágyú” — ahogyan a laboratóriumban nevezik — a robbanás jelenségét használja fel a fémek darabolására. Az „ágyúk” egyike az NSZK-ba készül, mivel egy düsseldorfi cég megvásárolta a gép licencét.

Az eljárás lényege az, hogy a robbanás során felszabadó ló energia másodpercenként 50 méteres sebességre gyorsítja fel a vágókéseket, amelyek nagy mozgási energiáját a vágás során hasznosítják. A művelet a másodperc századrésze alatt elvégezhető. Az „ágyú” robbanókamrájába sűrített levegő és éghető gáz elegyét adagolják. A robbanást elektromos szikra idézi elő. Ezt követően az egymással ellentétes irányban mozgó kések átvágják a fémet. A gép különösen meleghenger- dékben és kovácsoló présműhelyekben alkalmazható.

Feneketlen olajkanna

Dubairól, az arab félsziget egy rrtittiáilamáról eddig nem sokat tudott a világ, legfeljebb aiinyit, hogy olajban gazdag, Sejkjének most sikerült nevet szerezni a nagyvilágban, amelyből ő mindössze 65 ezer ember, égj* 130 kilométer hosszúságú Úthálózat és három szálloda ura. A váratlan publicitás oka egy technikai világcsoda, amelyhez az Egyesült Államok' segítségével jutott: a legnagyobb feneketlen olajkanna a Világon. Az olajtartály olyan magas, mintegy húszemeletes ház, átmérője 82 méter, ürtartaL

ma 84 millió liter. Az „olaj- kannát” a főváros, Dubai Town mellett, a hotnoksiran- don építették fel, csigákon a vízhez gördítették, majd vontatóhajón elvitték bevetési helyére, vagyis a tengerparttól 58 tengeri mérföldnyi távolságra, ahol a tengerfenék a legkisebb fúrásra, úgyszólván dönti az olajat. Olt lesüllyesztették a harangot, amelybe a fúrótornyokból beomlik az olaj, ebből pedig a leszívó berendezések órák alatt a tartályhajak gyomrába pumpálják az olajat.

Ha nincs több állomás

Azt mondják, hogy az ősz és a tavasz az idős emberek legnagyobb ellensége. Az alkalmazkodni már nehezen tudó szervezet egyensúlyát az első hűvösebb szellő is megrendítheti. De a borongós ősz, a tél vége hosszadalmas és lehangoló szürkesége nemcsak számukra veszélyes. A lelki élet zavarait fölerősítik az elkedvetlenítő külső tényezők, Ilyenkor nyúlnak talán a legtöbben a gyógyszeres üveghez; akadnak, akik csak módot és alkalmat keresnek, hogy az életet megkíséreljék eldobni maguktól.

Vajon hogyan fogadjuk mások tragédiáját?

A héten egy férfi Vetette vonat alá magát az állomáson. Másnap Budapestre utaztam a reggeli gyorssal. Öten ültünk a fülkében, csak később szállt fel hozzánk még egy fiatal férfi. Néni tudom, mentegetőzzem-e azért, mert akaratlanul tanúja Voltam a velem egy „fedél” alatt utazó idős férfi és középkorú hölgy beszélgetésének? Vagy ismeretlenül tőlük kérjek elnézést, hogy engedel- mük nélkül nyilvánosságra hozom, • amit elmondtak. Mentségemül szolgáljon, hogy bizonyára távpl állt. tőlük a titkolózás szándéka, hiszen bárki hallhatta szavaikat, ‘ nyíltan és hangosan tárgyalták a szomorú esetet.

— Igazán szebb halált is választhatott volna magának — mondta sajnálkozó hangsúllyal a hölgy. — Bevett volna odahaza egy csomó gyógyszert, és nem okoz senkiben megbotránkozást.

Mire a férfi:

—- Én éppen itt voltam, amikor elvitték azt a szerencsétlent.-Találkoztam az egyik vasutassal, az mondta, hogy nekik is milyen kellemetlen a dolog. Ha már valaki meg akar halni, hét miért nem megy ki inkább a nyílt pályára?

— Bizony, arra nem gondolt— helyeselt a hölgy —, hogy az ember napokig alig bír magához térni, olyan megrázkódtatás éri. Már akiben van egy kis érzés...

Eddig a részlet a beszélgetésből. Hogy mit akarok ezzel mondani? Nem hiszem, hogy különösebben magyarázatra szorulna. Aki rászánja magát, hogy a pótolhatatlant, a legértékesebbet, az életét eldobja magától, valóban nem gondol arra, mások mit fognak szólni hozzá, hogyan fogadják soha nem látott, ismeretlen emberek. Ha mégis, legfeljebb a hozzátartozókra gondol, de abban a pillanatban nem ők azok, akik kíméletre és megértésre szorulnak.

Talán túlságosan érzékeny vagyok, de nehezen tudom megérteni azokat, akik nem á tragédiába torkolló, eltékozolt életet sajnálják. Hát, nem az a megrendítő, ha valaki feleslegesnek és elviselhetetlennek érezve az életet meghalni kívát?? Csalt az lernte a fontos, hogy kímélve az érzékenységünket, tapintatosan csinálja?

4 (k: s.)

JNÓGRÁD — 1971. október 24., vasárnap