Nógrád. 1971. szeptember (27. évfolyam. 205-230. szám)
1971-09-05 / 209. szám
«» Átsétálunk a haliból nyíló presszóba, hogy egy fekete mellett programot csináljunk. Mielőtt bármit is ajánlhatnék, átnyújtja a selyémpapírba burkolt valamit. Ezüstdugós palack. — Dán konyak — mondja. — ötcsillagos. Főtábornok. Azért adom, hogy lekenyerez- zem és teljesítse egy nagy kérésemet. összeteszi két kezét, úgy néz rám, mint aki az életéért könyörög. De a szeme sarkában huncut szikra ugrál — Állok rendelkezésére. Mi volna az a nagy kérés? — Tulajdonképpen nem is egy, hanem három. Először is, ne vigyen engem se múzeumba, se kiállításra. — Rendben van. — És ne mutasson, nekem se új lakótelepeket, se régi barokk, gót, román épületeket, szobrokat. — Jó, vesszen a kultúra. — Ugyan — tiltakozik hevesen. — Nem erről van szó. Biztosan gyönyörű dolgaik vannak, már vettem is néhány albumot a maguk szép fővárosáról. Dohát most oly kevés az Időnk és én nagyon szeretnék eljutni... — Hova? — Olyan helyekre, ahol emberek ügyeit intézik. — Bocsánat, nem értem. Miféle emberek miféle ügyeit? — Mindegy. Olyan hivatalokra gondolok, ahová bemehetünk külön engedély nélkül. Borzasztóan szeretném látni, amikor egy tisztviselő egy ügyféllel foglalkozik. Vagy sok tisztviselő sok ügyféllel. Az csodás volna. Ahol tárgyalnak, esetleg még veszekednek is. Meg lehet ezt csinálni? Hált enne most mit feleljek? Ez a tündér ilyen helyekre kívánkozik. Külföldön! Átutazóban! Klinikai eset. sajnos. —: Nálunk a vendég óhaja — parancs! — mondom. Miközben kifizettem a két feketekávét, tervet készítettem magamban e különös lány különös kérésének teljesítésére. Nagyvonalú plénu- möc. Az IBUSZ-kirendeltség nincs messze, elsőnek oda kukkantunk be, a többit majd meglátjuk. Percek alatt odarepített ötszázas Fiaton. Bevonultunk, körülnéztem. A helyiség kétharmadán végighúzódó félköríves pult mögött három ifjú és egy kevésbé ifjú hölgy, meg egy Krisztus-szakállas fiatalember. A pult innenső oldalán tucatnyi érdeklődő, utazni vágyó kliensi. — Hót eddig eljutottunk — állapítom meg elégedetten. — Ez egy utazási iroda, amint látja a plakátokból. Mi a további teendő? — Azt csináljuk — súgja Line kisasszony izgatottan —, hogy teülünk a sarokba, ahhoz az asztalkához, úgy teRétfi szakmák, idős mesterek Ha szembe jön 1 Kőből van az áthidaló az ajtó felett- Rajta vésett betűkkel a felírás: 18&6. Készítette Schmidt József kőfaragó. Egy évszázad és másfél évtized telt el, amióta az öreg házacska felépült, de már csak egyetlen helyiség áll belőle. Nem mintha, nem bírta volna még további évtizedekig az idő viszontagságait, de földes szobákban, nedves falak között ma már senki sem akar élmiTágas, új épületrészt na. gaszt a maradék régihez ezekben a hónapokban a család. Hogy egy helyiséget, négy öreg falat, egy-talpalatnyi zugot a múltból miért hagynak épségben? Talán nehezükre fog esni a válás a régi falaktól. Hiszen immár csak ennyi maradt nekik mindabból, amit egy élet szorgalmas munkájával elértek. Épül az új ház, állnak már a falaik, készül a tető- szerkezet- Fiatal férfi sürög az építkezés körül, Imre bácsi fia. ö ás bognár, de egy idő óta ácsmunkával keresi a kenyerét. — Nem kell már a bognár — mondja csendesen Sára bácsi. — Kihal a mesterség- Ebből a munkából már nemigen lehet megélni. Ki csináltat ma kocsit és szekeret? Csak három fuvaros van a községben. Meg a szövetkezetben öt—hat pár ló. ökrösszekérről is csak néhányról tudok- Pedig valamikor, de sok volt a faluban. Némelyik évben négyet, ötöt is csináltam. Ma már nincsen rájuk szükség- Szétszedték őket, és fölhordták a padlásra. Legfeljebb néha-néha akad valami javítani való. De én már nemigen nyúlok a szerszámhoz — bök a mellére. és elfúllad a hangja. Imre bácsi apja még béres Volt. Hol itt, hol ott dolgoséit a Rfojmháíiiy környéki uradalmakban, ahol éppen munkát kínáltak- Talán ez a sors vár a fiára is, ha valaki észre nem veszi, mennyire szeret farigcsálni: Ha tehette, rohant a bognárműhelybe és bámulta, hogyan dolgozik a mester. Leste a magasba röppenő forgácsokat, a mozdulatokat, amelyek nyomán kecses formáik születtek- Boldogan ugrott, ha segíteni kellett A húszas évek elején magához vette a mester. Három évig inaskodoftt. aztán újabb három év következett, de akkor már segéd úrnak szólították. Végiül saját maga is műhelyt nyithatott. Ezerki- lencszázhammnioegyet mutatott a naptár. Negyven év télt él azóta. Közben háború, hadifogság- Az utolsó kocsi az ötvenes évek elején került ki a keze alól. Attól kezdve újra már senkinek sem volt szüksége. Csak a régiek -gördültek az udvarra, egyre ritkábban, ha valamit javítani kellett rajtuk. — Nem is tudnám megmondani, mennyi kocsit csináltam életemben — töpreng Imre bácsi. Húszat, ötvenet, százat? Nem számoltam- Ha szembe jön az utcán egy szekér. már messziről látom, tőlem van-e? De még egy fejszenyélre is ráismerek, ha én csináltam. Amikor a szövetkezetbe kerültem, már nemigen bírtam a munkát. Nemsokára abba is kellett hagynom- Tudja, az orvosok. Eltiltottak a dologtól. Most háromszáz forint öregségit kapok. Ebből nem lehet megélni. El kellett mennem éjjeliőrnek. Csak sokszor rosszul vagyok. Jó lenne, ha fölvennék a feleségemet, 5 csinálhatná helyettem, de nem akarják. Azt mondják, asszony nem való éjjeliőrnek.-« Ä rég! szobában öreg bútorok. a döngölt íöldpadión szűnk. mSnflSá á prospektusokat nézegetnénk, közben miaigia lefordítja nekem, hogy miről tárgyalnak az emberekZúzzál többet, jobban élsz Helyet foglaltunk. Fülelek, figyelek, jelentek. — Az a fiatal házaspár Olaszország után érdeklődik. Felelet helyett kapnak egy füzetet, olvassak el, abban minden benne van. — És az az idős,'* fehér hajú hölgy? — faggat lázasan csillogó szemmel Lins kisasszony. — Ö miért van úgy felháborodva? — Nem mehet augusztusban autóbusszal Romániába. Kolozsvárra. Betelt a létszám. A Krisztus-szakállas fiú azt ajánlotta, utazzék Csehszlovákiába, a Csorba- tóhoz, az sem kerül többe, ott is pompás a kilátás, és abban a csoportban van még szabad hely. A néni viszont a bátyját szándékozott volna meglátogatni. Most azt magyarázza éppen, hogy a fivére Kolozsvárott él. nem pedig a Csorba-tóban. Nyugdíjas iskolaigazgató, nem pedig tükörponty. — Pompás... Elmehetnénk esetleg még más hivatalokba is? — Természetesen. Mi mást is csinálhatnia egy magyar újságíró és bájos dán kolléganője e szép nyári délutánon. minthogy sorra betér a leghangulatosabb budapesti hivatalokba?! Addig mulassunk. addig élvezzük az életet, amíg fiatalok vagyunk. Karon fogtam, kivezettem az IBUSZ-iroda terméből, az EMKÉ-nél átfurakodtunk az aluljárón, két percbe sem tellett, és már ki is kötöttünk a körúti postahivatalban(Folytatjuk) szekér... fűrészgép, körbe szerszámok a falon. Az építkezés miatt szinte mindent ebbe az egyetlen helyiségbe kellett összezsúfolni, amely most egyszerre műhely és lakószoba. Már egyáltalán nem dolgozhat Imre bácsi- Ha egy kicsit jobban van, mégse tudja megállni, hogy valamelyik szerszámot kézbe ne vegye. Csak úgy, a saját kedvtelésére. K. SVagy törjél! Esetleg tör- jél-zúzzáL Ám lehet tépni, szakítani, lerántani, megás eltaposni. Ha mindezt külön-külön, de különösen, ha együttesen teszed, minden bizonnyal jobban élsz. Mert mi szükségeltetik a „jó” élethez? Erő, egészség és szabadság, illetőleg szabadosság. Erő ahhoz, hogy például kőből faragott szemétgyűjtőket hengergessünk az út közepére, egészség ahhoz, hogy erőnk és ügyességünk legyen egyetlen mozdulattal lerántani a frissen kárpitozott ülések huzatját és szabadosság ahhoz, hogy meg legyünk győződve arról, miszerint mi nemcsak ezt, de még különbet is megtehetünk önmagunk szórakoztatására. Komolyra fordítva a szót: undorodom ezektől a gyáva garázdáktól. Azokat ugyanis, ha becsülni nem is tudom éppen, akik nyíltan mindenki előtt, nagy garral fitogtatják alkoholtól zsugorított, amúgy is soványka szellemi képességüket, de legalább az elismerésnek egy sajátos formáját érezhetem velük szemben. Ostoba fa- jankók, pökhendi fráterek, szellemi törpék lehetnek ugyan, de legalább nyíltan teszik, de legalább van módom ellenük védekezni. Egyedül, ha van erőm, akár ököllel is, ha nincs, gyors futással, ha többen vagyunk, a többség egységes (?) erejének határozott fellépésével; de szemtől szemben. Azok azonban, akik az éj leple alatt törnek és zúznak, hogy „jobban éljenek”; azok azonban, akik névtelenül és arcátlanul teszik tönkre meggürcölt vagyonkánkat — a csótányok iránti undorral töltenek el. Azt hiszem, szinte kiszámíthatatlan az a kár, amit a vagon- és falrongá- lók, a kárpitszaggatók, a te- lefonrongálók, a fiatal fa- csemetegyikolók okoznak, s akik mellé felsorakoznak a különleges különítmény tagjai: az utcai lámpák ösz- szetörői, a szabadban parkoló gépkocsik összekarcoló!, a mentőkeit hülye^gyilkos telefonokkal riogatok válogatott csirkefogói. Lehet, hogy úgy tűnik: feleslegesen éles a hang. Hiszen mit mondjak, milyen hangot használjak, a gyilkosokkal, rablókkal, visz- szaeső bűnösökkel szemben? Az igazság az — vélem legalábbis —. hogy ezek a nyílt bűnözéshez is gyávák. Nem szemtől szembe emelik fel a késit, hanem a napközi szorgos, dolgos megnyerő mosolyú álarc mögül a sötétség óráiban emelik döfésre a hátam mögött ama bicskát. Igaz, nem a testembe szúrják, csak egy karosszékbe, — de hol a biztosíték, hogy holnap nem valóban nekem és nyíltan szegezik a kést, — hiszen azt hiszik, hogy azt sem lehet majd leleplezni. A dolog — gondolom — úgy szokott kezdődni, hogy az ilyen alamuszi garázdaságra hajlamos páriája az emberi társadalomnak mondjuk egy falat firkál össze. Vagy észreveszik és csak figyelmeztetik érte (vagy azt sem!), vagy észrevételen marad hősi tettével, illetőleg tettének csak dühítő me- mentója marad fenn a nappali utókor számára. Nem akarok túlozni, de az effajta firkálástól, vagy szemét- gyűjtő döntögetéstől, az óvatos duhajkodástól jut el „hősünk” a társadalom vagyonának durva megcsonkításáig. Lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy egy-egy ilyen „kártétel” valóban csak idézőjelben kártétel, de egyetlen kártevő a pompás gyümölcsösben végül is az egész termésre jelenthet pusztító veszélyt. Zúzzál többet, jobban élsz! Azt hiszem, hogy egy el- burjánzó jelenséggel szemben, sokkal energikusabban, s nem az okozott kár anyagi, hanem társadalmi, etikai súlya szerint kellene eljárniuk a rendőrhatóságoknak, a bíróságoknak egyaránt. Eszembe jut: mi lenne, ha egy új személyvagon ülésének szakértő lenyúzója újságban láthatná viszont saját arcképét? ö is és társai is, szülei is, gyermekei is, barátai is? Mi lenne, ha nem száz- kétszáz forintos szabálysértés lenne egy virágos park összetaposásának az ára, hanem javító-nevelő munkára való ítélés, a megfelelő nyilvánosság biztosításával? Hogy aki tör, zúz, az rosz- szabbül, sőt kimonhatatla- nul rosszul éljen, hogy közérzete a lehető legkellemetlenebb legyen, miáltal remélhető, hogy a társadalmi közérzet lényegesen tovább javul e téren is. Lehet, mondom, hogy feleslegesen éles e hang, de maga a hang semmiképpen sem felesleges. Ebben biztos vagyok. S abban is, hogy nem egyedülálló „hangocska” az enyém, hanem ha kell, olyan hangorkánná is fejlődhet, hogv a leghatározottabb formában is kész elvenni közös kincsünk pimasz vámszedőinek duhaj kedvét! Gyurkó Géza A héten történt Előkelőség mai módra A kislány szőke volt és második gimnazista. Igaz, hogy egy kicsit „gyanúsan” szőke, de ki veszi ezt komolyan ma? Abban a gimnáziumban, amelyben ő járt, minden esetre senkinek sem tűnt fel. Az osztálytársai pedig egyenesen csodálták szőkére festett, hosszú haját... A kislány és a mamája már fél órája szorgalmasain válogatott a pultra terített holmik között. Hát hogyne! A kislánynak új cuccok kellenek az iskolaév megkezdése előtt... Természetesen nem kell arra. gondolni, hogy iskolaköpenyt, netán tornafelszerelést kért, vágy talán új táskát. Nem, dehogy! A leányzó ennél sokkal többet követelt. Először is két új pulóvert. Egyszerre kettőt. — Tudod, anyu, Szekeresnek is most vettek kettőt. Méghozzá nem is akármilyent. Ezer forintba került a kettő. Ma már úgy van, hogy amelyik lány ad magára egy kicsit, az nem vesz fel vacakot. Tudod, egy másik osztálytársamnak hol veszik a holmijait? Tudod, Szabónak? A mama nem tudta, ezért érdeklődéssel nézett a lányára. A kislány már előre éLvezvé bejelentésének hatását, diadalmasan vágta ki: — Pesten, a Luxusban. Az az igazi. Tudod, te anyu, ott milyen klassz dolgokat lehet kapni?... A mama természetesen tudta. De azt is tudta, hogy nem éppen potom pénzért. Ezért megkockáztatta: — Édes lányom, te tévedésben vagy. Kevesen tudnak mindent ott venni. Egyébként is annak a kislánynak nagyon jól kereső szülei vannak. Egyetlen gyerek. Te is tudhatnád, hogy nekünk erre nem futja. A két kisebb gyerek is iskolába megy, nekik is kell egy csomó dolog. Erre nem gondolsz? öcsinek új köpeny, mert a régit teljesen kinőtte. Áginak ruha, cipő, egy rendesebb táska. „ A kislány nem hagyta befejezni a mondatat. Nem törődve azzal, hogy mellettük állnak, éles hangon felcsattant: — Na és? Azért maradjak én hátrányban a többiek mögött, mert nekem testvéreim vannak? Járjak ócska vacakokban és mondjam azt, hogy nekem nem telik? Mindig azt mondjátok, hogy értünk dolgoztak, hogy nekünk legyen mindenünk, ami nektek régen nem volt. És most tessék! Kellene két új pulcsi, és te mindenféle szövegekkel jössz nekem! A mama hallgatott. Á kislány tovább mondta: — Miben járjak? Talán a tavalyi ócskákat húzzam fel? És irigyeljem, hogy a barátnőmnek most vettek kétezer forintért nadrágkosztümöt? Az anyja Pestről hozatott neki forrónadrágot is. Csak szégyenkezzek, hogy nekem semmim sincs? Látnád azokat, amikor végigmennek az utcán. Valamennyi jó fej megfordul utánuk. Nem hagyom magam ki- röhögtetni! Hogyne, majd mindannyian jönnek valami klassz cuccban, én meg mellettük olyan leszek, mint a kisegér. Most vagyok fiatal, nekem most kell öltözködni. Ezt igazán megérthetnéd. Mikor legyenek ruháim, majd ha negyvenéves leszek? Az anyja sóhajtott egyet. Nem mondta a lányának, hogy édes lányom, nem szükséges tizenhat éves korodban divatdámát játszanod, még akkor sem, ha némelyik osztálytársad azt csinálja. Azt sem mondta, hogy ha majd keresel magadnak és lesz rá pénzed, akkor azt veszel, ami tetszik, és amire elég lesz. Egyelőre a családban rajtad kívül is vannak, és nem te vagy a világ közepe. De nem ám, édes lányom! És ha még egyszer ilyen szemtelen, követelőző hangot hallok, hát szégyen, vagy nem szégyen, kapsz egy pofont. A mama nem mondta. Ehelyett elővette a pénztárcáját és megadóan számolta, mennyi is van nála. Aztán azt kérdezte: — Akkor melyik tetszik kislányom? A válasz nem váratott magára sokáig.' — Az a négyszáznyolcvanas piros, meg az az ötszázhu- szas zöld. Azokat vegyük. A lányok el lesznek ájulva. Most már csak egy frankó cipő kellene. Kapok azt is?... Csatai Erzsébet Palóc ház (Koppány György felvétele) | | NÓGRÁD — 1971. szeptember 5., vasárnap 5
