Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
MAX FRISCH: PALÓC HÁZ (Gonda Zoltán rajza) Erdős István: LÁTOGATÁS SZEMFEHÉRJÉBEN vörös erek úsztak, riadtan, ismeretlen mélységek felé’ válla eiőregörnyedt, keze tétován randult. Mutatta hová üljünk. A szoba, első látásra egyetlen heverőbői állt. A heverőn az asszony, s a tanár úr teste körül kacatok tengere. Egy homályos sarokban felfedeztünk egy karosszéket és egy sámlit. A sámlin kis lábas, szürkére dermedt sültszalonna-mara- dékkal. Közelebb húzzuk a széket, arra gubbasztunk ketten, vendégek. Társam a heverő fölé szögeit könyvespolcra pillant, mosolyog. — Mégsem fűtötte el az összes könyvét, tanár úr?! — A könyvek? Igen. A könyvek... Akadozva beszél, nyújtja, lebegteti a szóvégeket, és felkönyökre dől reménytelen íáradtsággaL — Az átkozott könyvek. Kilúgoznak, felfalnak, szétmorzsolnak. Beleragadnak a tenyerembe, odaszögeznek a székhez, fekete patkót ütnek a szemem alá. Az asszony húsos térdére teszi a tenyerét. — Mariann művész. Most ugyan egy kicsit eltört a bal keze, nem játszik... De hamarosan. Az asszony közbevág recsegő, kellemetlen hangján. — Én gépkönyvelő vagyok. Fejtartása, üres tekintete idegbetegé. Feláll, nyújtózkodik az egyszál ruhában, hasáig meztelen. Tanár úr kap* kod a ruhája szegélyéért, hogy lerángassa illendően. Az asszony kezére vág. — Tudok magamra vigyázni. .. És ne játszd meg magad. Ha jön valaki, mindig megjátszod magad. — Mariann, ide figyelj! A csitító hang nem használ, az asszony mozdulatai felgyorsulnak, arca vörös lesz, sírással küszködik. — Megjátszod magad. Ronda dög! Miért játszod meg magad? Hagyj békén! Tanár úr elnézést kérő zavarral szemében nyugtatni próbál bennünket, felül, kiegyenesedik. — Na, hol is tartottunk. Szóval az iskola, a gyerekek. Matematikát, oroszt, magyart, történelmet tanítok. Több a fizetésem, mintha az egyetemen adjunktus lennék, az új besorolás szerint kapok egy csomó pénzt, hozzá még ki törődik vele, hogy általános iskola van a cégtáblára írva! Attól még bizonyos körökben számítok. Tudjátok ki jár ide!? Nyulászi. szerkesztő. Tegnap este is itt ült. Na, Mariann, igaz? AZ ASSZONY időközben megnyugodott, bólogat. — Nyulászi idejár, igen, tudjátok olvasószerkesztő a főújságnál. Ismeritek, nem? Mert engem érdekel az irodalom. Most, hogy jöttetek, épp verseket olvastunk. A főújságból. Azt ■ mondják, nem vagyok tehetségtelen. Az első persze a zene, zon- gorázok, de épp úgy lehettem volna előadóművész is. Én is lehetek művész, nemcsak mások. Az én álmaim is kimondhatatlanul szépek, nemcsak azoké. És itt van például Ady. Imádom. Tanár úr Mariann keze után nyúl, lehúzza maga mellé a heverőre, hogy kivonja a forgalomból. — Jól van, Mariann, jól van, majd máskor. Az asszony kirántja a kezét. Szeme újra zöldes szikrákba vibrál. Melle zihál, felénk indul. — Látjátok. Mocskolódik. Ez a dög. És tudjátok miért? Neki József Attila kell. Hát ezért. De ti meghallgattok ugy-e?! Tekintete bánatosan könyörög, szája derűs mosolyra tágul bólintásunkra, és te* nyerén fekete Ady-kötet, A fekete zongora.., A cím után vidáman az ablakhoz lép, felrántja a zsalut,, kitárja az ablakszárnya— Hadd jöjjön egy Ids levegő az álmos, bamba képetekbe. Az ablaknyílással zajok, fények, leskelődő tekintetek lopóznak társaságunkba. A bérházudvar kitágul a szobánkkal, talán világosabb is lesz valamivel... A fekete zongora. 1 Tanár úr gyengéden összezárja Mariann tenyerén a könyvet, megpróbálja maga mellé vonni a heverőre. — Máskor, Mariann, máskor. .. Mariann teste csapong, hullámzik, saskörmökkel mar tanár úr vállába, majd kitépi magát közelünkből, ki az előszobába, át a bútorozatlan sötét nagyszobába. Ott kiál- tozik. — Mért nem engeded? Mit akarsz tőlem, te szörnyű alak. Nem lehetek művész? Könyvelő legyek? Nekem is vannak álmaim, még akkor is, ha veled vagyok összezárva ide. Ki vagy te? Miért gyötörsz engem? Mondd meg ezeknek, hogy nem is vagyok én Kőrösiné. Én neked egy senki vagyok. Te lenézel, megalázol engem, te szé- gyelsz engem a barátaid előtt, ha jönnek. Hát csak jöjjenek! Szépen bemutatkozol nekik, ki vagy te. mit csinálsz velem, te nyomorult, te dög! — Zuhanás zaja hallatszik, csörömpölés, csendes nyöszörgés. Átrohanok a sötét szobába, Mariann ül a fal tövében, maga elé mered, ökleit szeme alá szorítja. Lába előtt pokrócon öltöny ruha, fehérnemű, cipők, uborkásüveg. Meztelen combjai fénylenek. Görcsösen zokog, majd váratlanul mosolyogni kezd. — Szomjas vagyok. Tanár úr nagy pohár vizet tölt belé, felemeli, áttámogatja a kisszobába, a heverőre. — Pihenj le, Mariann, pihenj! Mariann engedelmesen elnyújtózik a heverőn. Telt arca csupa könny, aranyszőke haja zilált, szeme vörös. Mikor tanár úr fölé hajol, szájon csókolja, megbocsátóan simogatja arcát, majd a fal felé fordul. Tanár úr ül szemben velünk görnyedtem keze ölébe hull, szemében a vörös háló megduzzad. — Fáradt szegény, sokat éjszakázott nemrég. Ha kipiheni magát, egy angyal. El sem tudjátok képzelni, hogy imádja az első házasságomból született lányomat. Ide jön most hozzánk vagy két hétre a gyerek, el ne szokjon teljesen az apjától. Megkedvelik egymást. Itt mindene meglesz a kis Julinak, úgy fognak Mariannái együtt járni, mint a barátnők. Maholnap tízéves a lámyam. Apja lánya. Rendkívüli képességek vannak benne. Akkora barna szeme van annak a gyereknek, hogy költeményeket lehetne írni róla, és ami lényeg, ott van a szemek mögött, aminek ott kell lennie, az értelem, a kifejezés. .. MARIANN szuszogása időnként felerősödik, tanár úr a vállára teszi a kezét, hogy csendesítse. Az udvarról motorberregés zúdul a szobába, nem értjük egymás szavát, a szájmozgásáról próbáljuk leolvasni, ki mit mond. Tanár úr néhány perc után becsukja az ablakot, lehúzza a redőnyt, de a zaj csak nem szűnik. Dörömböl bennünk a motorzaj, szótlanul ülünk a tizenötös égő fakósárga fényében. Kérdőív magánhasználatra 1. Biztos abban, hogy az emberi nem fennmaradásának ügye akkor is érdekelni fogja, ha már nem tartozik hoz2. Ha igen, miért? Elég, ha röviden utal rá. 3. Hány gyermeke nem született meg saját elhatározásából? 4. Ki az, akivel szívesebben nem találkozott volna soha? 5. Ismer valakit, akivel szemben nincs igaza, de aki erről nem tud, és önmagát gyűlöli érte, vagy a másik személyt? 6. Szeretne korlátlan emlékezőtehetséget? 7. Kit szeretne viszontlátni a halottak közül? 8. Es kit nem? 9. Szívesebben lett volna egy más nemzet (kultúra) tagja, és melyiknek? 10. Ha meg volna rá a hatalma, a többség ellenzésével szemben is megparancsolná azt, amit helyesnek tart? 11. Könnyebben gyűlöl egy kollektívát, vagy egy bizonyos személyt és szívesebben gyűlöl egyedül, vagy kollektívában? 12. Mióta nem hiszi, hogy okosabbá válhat, vagy még mindig reménykedik? 13. Meggyőzi saját magát az önkritikája? 14. Ha esetleg arra gondol, hogy meg sem születhetett volna: nyugtalanítja ez az elképzelés? 15. Szeret valakit? 16. Es miből következtet erre? HMiként magyarázza azt, hogy sohasem ölt embert? 18. Mi hiányzik a boldogságához? Boldog Balázs fordítása 8 NÓGRÁD - 1971. augusztusi., vasárnap Már a csomagolásnál kezdődött a baj: Rozi sehol nem találta a fürdőruháját. Az idén még nem is volt strandon, de tavaly, hová is tehette el, hol viselte utoljára? Lázas gondolkodás és kutatás után végre rájött: Bükkszéken, tavaly nyár végén. Péterrel volt persze, érthető, hogy ottfelejtette! Ez a fiú teljesen megzavarta a fejét, (jó, hogy már túl van rajta!). Kimosták együtt a zuhany alatt fürdőruháikat és mivel még bőven volt idejük, kiterítették száradni: úgy kényelmesebb hazavinni. Azután úgy elrepült az idő, hogy egyszerre csak rájuk dudált az ismerős buszvezető: gyerünk, indulás! Kéz a kézben fuíotttak oda, s eszükbe sem jutott többé a két fürdőruha. Most nevetnie kellene rajta, ha nem volna rá sürgősen szüksége, hát hogyne! A pad karjára terítve egy férfi- és egy női fürdőruha, mintha híradás lenne róluk: itt jártak, együtt voltak. És emlék is, mint a padba vésett nevek. Vajon meddig voltak ott az elhagyott, árva ruhadarabok? Míg fakóra sütötte őket a nap, elfújta a szél? Vagy ósszeszedegette este a fürdő személyzete és várták vissza a tulajdonosait? Mindegy. Ennek már vége; majd vesz Fonyódon egyet, fürdőhelyen biztosan árulnak azt is. Legalább új lesz, divatosabb, mint a régi! Ez még fel is derítette egy kicsit, de jóit az újabb baj. Most meg a bőrönd bizonyult kicsinek: kiderült, hogy fele sem fér bele armak, amit el szeretne vinni. Selejtezett, kiszedett egy csomót, de még így sem tudta becsukni. — Taposd meg! — biztatta apja, s mosolygott hozzá a bajusza alatt. — Könnyű neked,! Te elKellemes mennél egy ruhával is nyaralni, mit tudod te, mi minden kell egy nőnek! Utcára, strandra, otthoni tartózkodásra, kirándulásra, táncra, cipővel együtt. S mindez kétféle változatban, mert lehet az idő hideg is, meleg is, ki tudja ezt manapság? Ne gúnyolódj, inkább segíts becsukni ! Apa erős keze egykettőre elbánt a makacs táskával. — Hallottam már vicces üdülőtársakról, akik téglát csempésztek a hazainduló bőröndjébe, szépen becsomagolva. Csak otthon tudta meg, mitől volt az ő csomagja olyan átkozottul nehéz. No, az én táskámba még gyufás- dobozt sem rakhatnak, úgy ki van tömve — dicsekedett Rozi. — Azért nem árt, ha kulcsra zárod — figyelmeztette a papa —, el ne felejtsd! Persze, hogy elfelejtette! Még a kulcsokat is otthagyta az asztalon. Néhány megálló után azonban szépen lecsillapodtak a készülődés izgalmának hullámai; már csak azon tűnődött, lesz-e jó társaság az üdülőben? Igen, biztosan lesz. Először megy a Balaton mellé; mindenki azt mondja, felejthetetlen élmény lesz. Közeledik Budapesthez! Egyre közelebb tehát a nagy élmény — ábrándozott boldogan. Nem is sejtette, hogy ezalatt a feje fölött forradalom zajlik. A dagadt bőrönd belsejében lázongtak az összeszorított holmik. — Ez dlsznóság — csikorgóit az új cipő —, tönkretesznek, összenyomorítanak! — Mi lesz a szépségemmel? Danyi Gyula DANYI GYULA Nógrád megyében született, Nemtiben, 1926-ban, bányászcsaládban, uradalmi birtokon és bányában dolgozott. Amint az Irodalmi Lexikon is írja, a fel- szabadulás után a debreceni egyetem bölcsészkarának hallgatója is volt. Verseiben gyerekkorának emlékeit idézi, a falusi munkásélet szocialista átalakulását festi. Művei a 15 fiatal költő 105 verse (1957) és a Tűztánc (1958) című antológiákon kívül önálló kötetben is megjelentek: Nyár elé (1956). uj versei: Kompozíció Az indulatot mosolyban hűti az erős, játszik testében, porban amiért felelős és aki az, az sohasem mondja, hogy ö valaki — a porszemek között porszem minden alaki. A szenvedély nem indulat, emberszenvedély, sírig nyugtalan tudat, termő csendben él. Játék Homlok ereszét, szemöldökét simítja szét, majd ismét akár a deres bokron, eres kezével bajuszán keres bizonyságot a bácsi: Ügy gondba bújt, hogy alagilt körötte már az ég is és mégis gyomrozza a sarat és hozza a sorsát, jövőjét bogozza — van neki mit csinálni. Zaj lás Ahány nap, annyiszor hamu', ahány nap, annyiszor gyalog indulok útnak, hogy a jobb legyen a nyomomban tanú. Falumból így indultam el, anyám, parasztlány így adott először csókot, így vagyok, ki jogos jogáért perel. Lelkemben azt könyvelem el társamnak, aki valóban osztozik a rosszban, jóban, és a rossz ellen úgy felel, 1 hogy énbennem is önmagát inti, ha óvón rámkiált. KISS DÉNES: Régi Nyaraim porát szél viszi Letörölte lábnyomaimat dűlőütak tábláiról Szól hordja más egek alá folyókon úszik lefele Nem fáj talpamon a tarlók aranyparazsának sebe Szél, szél viszi nyaraimat nyarak forog a napsugár-kereke Keresem mint az aranyat a gyerekkori nyarakat búzatáblák sárga lángját eke nyomán a barázdát De csak a szél fúj csak a szél az idő kék teele nyaralást! — sírta a halványkék táncruha — gyűrött leszek és megviselt, így menjek az emberek elé? — Szétvet a méreg — sziszegte egy pimaszul csinos, tűzpiros kombiné —, törjünk ki! — Majd éppen te törsz, te kis semmiség! — szólt flegmán a pulóver. — A trapézsarkú cipő, az tehetne valamit! Rúgd ki az bldalát pajtás! — kérte a cipőt. Az rúgott Is magán olyant, hogy felpattant az egyik zár. A foglyog felújjongtak. — Bravó! Gyerünk egyszerre, ne tűrjük tovább a rabságot! Érezték, hogy ismét függőlegesen áll a táska, mert rájuk nehezedett a szélén levő cipők súlya. Rozi már a Déli pályaudvar peronján kocogott velük. — Nem bírom tovább! Megfulladok! — Az anorák egy hatalmasat sóhajtott, mire ' felpattant a másik zár is. Boldogan ömlöttek szét a kövezeten. Rozi pedig úgy állt fölöttük, mint Lót felesége sóbálvánnyá változásának kezdetén. Benne is kezdett megdermedni a szív e szörnyű látványtól. De csak egy pillanatra. Az idő sürgette, hogy szedje össze testi-lelki erejét és szétszórt holmiját. Kíméletlenül gyűrt, dobált mindent a bőröndbe, miközben a könnyei hullottak elkeseredésében. Nem sok híja volt, hogy megfogadja apja tanácsát és megtapossa az engedetlen rakományt. Bizony, rosszul jártak a levert „felkelők” mint a történelem folyamán mindig. Gazdájuk nemcsak hogy begyűrte őket irgalmatlanul, de egyet ki is húzott közülük: egy bőrövet. Azzal biztosította táskáját a további kinyílás ellen. „Magával kötve, mint a kéve” — jutott eszébe a verssor, de nem ért rá eltűnődni az erőszak uralmán, a körülmények kényszerítő hatalmán, melynek következtében ártatlan lehet a zsarnok is. Gyorsan letörölte könnyeit, s felkapaszkodott a nehéz csomaggal. Riadtan nézett körül: jut-e még neki hely, s hogy teszi fel ezt a nagy táskát? — Szabad? — s már nyúlt is érte két erős kar, melynek tulajdonosa egy napsütött arcú, magas szőke fiú volt. A bőrönd könnyedén repült fel a polcra, csak után szólt egy mosolygó hangú kis sóhaj: — Ö, te jóságos nagy bőrönd, hová viszed ezt a kislányt? A kislánynak kedve lett volna elsírni, hogy milyen „jóságos” ez a bőrönd, de inkább (jaj, ugyan meglátszik-e, hogy sírtam?) kedves mosollyal felelte: — Fonyódra. — Komolyan ? Nahát, ez hihetetlen! — Ejnye, hát miért kételkedsz ebben ? Miért ne mehetnék én oda? — Igenis hihetetlen, hogy nekem ilyen szerencsém legyen! Ugyanis pont oda megyek én is. — Jaj de jó! — szaladt ki Rozi száján az öröm, majd mentegetőzve hozzátette: — Most megyek oda először és nem ismerek ott senkit. De már lesz egy ismerősöm. A vonat egy hirtelen rándulással elindult. Nevetve huppantak le az ülésre, egymással szemben. Az ablakon beömlött rájuk a júliusi napfény forrósága. Céhmester Erzsébet
