Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

A vadászati világleifiTlítfisról jeientjuk Tanulmány, élmény, szórakozás et esztendő körültekintő, gondos előké­szítő munkája után, Budapes­ten megnyílt a vadászati vi­lágkiállítás. A szervezők, ren­dezők elisme­résre méltó munkát végez­tek. Aki a ki­állítás terüle­tére lép, olyan látványban ré­szesül, amilyet még nem lát­hatott, — hisz’ a budapesti az első vadászati világkiállítás. A földgolyó leg­távolabbi ré­szeiből gyűltek össze erre a találkozóra a természet ked- Érdeklődése elsősorban a ma­velői, köztük a vadászok, hogy gyár vadgazdálkodásnak szól. A szovjet pavilon egyik különlegessége: a szajgak, amely az antilopok fajtájához tar­tozik és csak Kazahsztánban él bemutassák az ember és a ter­mészet sokoldalú kapcsolatát. A világkiállítás az egzoti­kumok kiállítása, a föld min­A világkiállítás gondolata den tájáról idesereglett embe- Magyarországról irdult el. A rek bábeli nyelvzavarától magyar kormány indítványoz- zsong. Legnagyobb érdeklő- ta, amit a különféle nemzet- dés a díszcsarnok iránt van. közi szervezetek, elsősorban a Ebben a szépen feldíszített Nemzetközi Vadászati Tanács pavilonban sorakoznak a vi- támogatott. Hazánkat e kezde- lágki állításon résztvevő nem- ményezésre a vadászatban el- zetek bemutatóinak színes mo- foglalt előkelő helye, eredmé- zaikjai, földrészenként. A leg- nyes vadgazdálkodása, növek- értékesebb trófeákat, orszá- vő idegenforgalma és nem gukra legjellemzőbb vadász- utolsó sorban vadászati hagyó- történeti emlékeiket itt, a mányai jogosították fel. Ez díszcsarnokban helyezték el. benne van a kiállítás hangú- Néhány érdekes látnivaló latában is. Olyan nagy vadá- ebből a csarnokból: Belgium- szati múlttal rendelkező or- ból a régi csappantyús puska, szagok küldöttei, mint Auszt- mellette a legmodernebb Bro- ria, Nagy-Britannia, áhítattal wing vadászfegyver. Csehszlo­nél szebb vadbőrök, prémek gazdag sokasága előtt hosszan időzhet a látogató. A szov­jet kiállításon látható a vi­lágrekord jávorszarvas. Afrika is kitett magáért. Nagyon érdekes anyagot állí­tott össze, ahol az ősi va­dászfegyverektől kezdve a nagyméretű zebrabőrig, kitö­mött, pompás oroszlán, a vi­lág legnagyobb elefántagyara, rengeteg antilopféle, a félel­metes kafferbivaly trófeája, mind megtalálható. Csodálatosak a fényképek is. A díszcsarnokban kiállító a FAO is. A szervezet szá­mos fényképpel dokumentálja a vadvédelmet, az ennek ér­dekében kifejtett sokrétű te­vékenységet. Magyarország kiállítása méltó a nagy vadászati seregszemlé­hez. A világrekord gímszar­vasagancsok méltán állnak a látogatók nagy serege, de a szakembereknek is érdeklődé­se középpontjában. Ott van a múlt században elejtett szál­kái agancs, amely évtizede­ken át a világranglista első helyezettje volt. Mellette az 1968-ban Tüskön lőtt, évszá­zad agancsa. Majd az 1970- ben, Lentiben elejtett hatal­mas szarvas agancsa, a jelen­legi világrekorder. A lábodi agancs, a vadászati világki­állítás jelvényén földgömbbel szerepel. Ez a legszebb for­májú magyar szarvasagancs. A kiállításon egyik csodá­latból a másikba esik a né­ző. Megcsodálhatja a népes lá­togatókkal mit sem törődő vaddisznócsaládot, az őziké­ket, fácánokat, a vidrákat és az Európában előforduló más erdei lakókat is. Aztán az egzotikumot, a kétségtelenül legnépszerűbbet, az indiai ha­talmas fehér tigrist. Ez a vi­lágkiállítás élmény! Természetesen, ahogyan az Magyarországon már lenni szo­kott, inni-, ennivaló, bőséggel van. Neves vendéglők, csár­dák, sütödék versengenek az elismerésért. Elvégre ez is a világkiállításhoz tartozik. — B — Vallomás a mnnkáról Solí Sportot, beszámolót, vallomást ol­vastam már a munkáról. Ügy tűnik azonban, a leghitelesebb vallomás — maga a cselekvés. Azoknál; akik kenyerük javát már megettók, tapasztalható legórzékletesebben, mennyire lételeme az embereknek a munka. Akit kora, vagy éppen a korai erővesztés a sorból félreállít, szinte kétségbeesetten ka­paszkodik a munkához, a cselekvéshez, ak­kor is, ha nem közhasznú, akkor is, ha már- már éi-telmetlen, de — emberi tett. S, hogy éppen ilyen helyzetben, bukik elénk leg­szemléletesebben a problémakör, attól még nem kell azt hinnünk, hogy korábban, élet­erejük teljében mindez hiányzik az emberek­ből. Szerencsére csak kevesekre áll valóban az a mondás, miszerint „szívesen elmenne a munka temetésére”. Számolatlanul sorakoznak előttem azok a példák, melyek nem csak a munkára, hanem a munkáról szóló vallomás megtételére is ösztönöznek. A nyugtalan nyugdíjas típusát látom P. ismerősömben, akinek idegei és egészsége meggyöngült a bányamélyi munkában, ám a saját gyártmányú víkendháztól a vízcsapsze­relésig, a fürdőszoba-átalakítástól a kisplasz­tikák faragásáig, minden az ő praktikus gon­dolkodásából eredő munkaszerelmét hirdeti. Haláláig ilyen lesz már. Ez tartja meg az életnek, ez tartja meg emberségében. M. aránytalanul sok feladatot vett szinte észrevétlen a vállára. Ügy is történik tehát, hogy rátermettsége, képességei folytán azt mondják neki: ezt is, azt is meg kellene csi­nálni, talán még amazt is, s ő lobogva áll a dolgok sűrűjében; féltem, talán idő előtt elkopik. V-nek éppen ellenkezőleg, azért rossz a közérzete, mert másokkal együtt maga is tudja, hogy többre képes, de alkotó energiáit — figyelmetlenségből, közönyből — igénybe sem veszik, s ez a kihasználatlan energia megrontja életérzését, előbb-utóbb a munká­val való szeredmetes kapcsolatát is. Mi is hát ez a munka a mi számunkra? A dologkerülőt még nem szoktuk meg erkölcs­telennek nevezni. Hallani nem egyszer a morál, az erkölcs köznapi emlegetésekor a beszűkített jelentéstartalmai szóhasználatot. Családi, baráti, szerelmi viszonylatban —, s főként az utóbbiban — emlegetjük a legtöb­bet az erkölcs, az erkölcsös szavakat, persze legkivált fosztóképzős alakjában; erkölcste­len. Mint határozott és gyors ítélkezésű for­mát — mások felett. Bizonyos, hogy e tekin­tetben a mindennapi élet sodrásában első­ként ilyenfajta morális gyengeségek tűnnek a szemünkbe. A morál értelmezése azonban e szűk kere­tek közül elerve kikívánkozik tágabb terekre. S mi több: a közösség megszabta erkölcsi normák rendszerépítményében első helyre az ember és munkája viszonyát, morális kap­csolatát kell tennünk. Következik ez többek között abból is, hogy a munka és erkölcs kapcsolatáról, összefüggéséről ma már más­képp kell szólnunk, új hangon, mint tették azt a korábbi társadalmi formációkban, ame­lyek lényegéből következett az ember és munkája elidegenedésének hangsúlyozása, a tényleges munkavégzés és a haszonszerzés, gazdagodás, gyarapodás különválása. Egy idevágó témájú tanulmányban olva­som: „Általában véve az egyénről akkor mondhatjuk, hogy elsajátította valamely kö­zösség erkölcsi normáit, ha az adott közös­ség érdekeit kifejező normákat önmaga bel­ső szükségletévé tette. Ilyen esetben az egyén tulajdonképpen a saját erkölcsi szükségletét elégíti ki, habár az ugyanakkor a rajta kívül létező közösség érdeke is”. Ezek a normatí­vák ösztönösen és tudatosan, akarva-akarat- lanul, mélyen belénk rögződnek. Ezt példáz­za az életük értelmének elvesztését féltő nyugdíjasok életérzése. Keveseknek adatik meg az a többleterő, hogy egyéni érdekeikről, céljaikról tartó­san, aszketikusan lemondva, önmaguk ellené­ben kizárólag a közérdek szolgálatában leljék a boldogságérzet forrását. Társadalmunk cél­ja egyébként sem a mindenről lemondó em­ber formálása. Kétségtelen: adódnak hely­zetek, amikor magunk felett mondunk ítéle­tet, ha nem vállaljuk a közösség érdekében az egyéni érdek feláldozását. A rendkívüli helyzetekben egyébként az ember legkiválóbb „rendhagyó” tulajdonságai is megnyilvánul­nak: tűzesetnél, vízből mentésnél, s máskor is nem egyszer mondjuk tehát: „élete koc­káztatásával”. Hazánkban ma már a legter­mészetesebb lehet, hogy nem nézzük minden mozdulatunknál: mennyit fizet ez nekem?, mi a hasznom ebből? — az ideált közelítő sokasodó példa, az, amikar az embernek lét­eleme a cselekvés. Ebben a természetes cse­lekvésközegben kell egyeztetnünk bizonyos határok között az egyéni és a közérdeket Tar­tós feszültség esetén, ha nem becsülik meg munkámat, elpárolog az addig szilárdnak látszott kapcsolat megtartó ereje. A „ván­dormadár” kifejezés az embernek a munká­hoz fűződő többé-kevésbé negatív viszonyá­ra utal. Ez nem azonos azzal, amikor a munkásember vágyait, céljait, követve, he­lyét keresi a Nap alatt — a cselekvés sza­badságának közhasznú értelmezésében. TermótTefec vágyunk: megtalálni a lel U1Í3IIIC9 számításunkat, de abban is, hogy egy egész közösség legyen elégedett tevékenységünkkel, mert akkor érezzük iga­zán létünk értelmét, a cselekvés humánus, megtartó erejét Jenkel János A kiállítás egyik szenzációja az indiai fehér tigris. A nagy ragadozó érdekessége, hogy nem albino, hanem az In­diában élő tigriseknek egy nemrég felfedezett fehér színű vál­tozata lepnek be a magyar vadtró­feákat bemutató terembe. Leg­utóbb félhivatalosan bejelen­tették, hogy az angol király­nő férje, Fülöp herceg is megtekinti a világkiállítást. vákia falfelületén kapitális mufloncsiga látható. Különle­gesen szép példány a Szov­jetunió kiállítása, hű képet ad az ország ritka állatvilá gáról. Hatalmas trófeák, szebb­A mezőgazdaságnak kedvezett a csapadék ' Mint a meteorológiai ál­lomás jelentette, egyelőre megtört a hosszan tartó káni­kula. Ez azzal a kedvező kö­rülménnyel is járt, hogy a rendkívül kiszáradt, szomjas íöld esőt is kapott. Igaz, a lehullott csapadék nem volt magas, mindössze 30—40 mil­liméteres, de ez is sokat ért, elsősorban a kukoricának és a cukorrépának. A mezőgaz­daságra az is kedvező, hogy valamelyest csökkent a hő­mérséklet. A lehullott csapa­dék nem párolog el olyan gyorsan, mint a nagy me­legben. Az időjárásban bebövetke- teett — legalábbis a mezőgaz­daság számára —, kedvező Ssáltozás, ahogyan azt a mező­gazdasági szakemberek mond­ták, a huszonnegyedik órá­ban érkezett. Az Ipoly-völgyi homokosokon, de a dombvidé­ki agyagosokon is a száraz­ságot a kukorica sínylette meg a leginkább. Az alsó levelek elszáradtak, megállt a szem­képződés. A héten lehullott csapadék szerencsénkre- az egész megyét érintette. Ha már nem is segít, de valamit hozzájárult ahhoz, hogy a kukorica érése javuljon. Ha­sonlóan jól jött a csapadék a cukorrépának is. Ezeken túl kedvezett az őszi talajelőké­szítő munkáknak. A megyei tsz-ék,- állami gazdaságok a kedvező időjárási fordulatot kihasználják, jó ütemben végzik elsősorban a szántást. Félek, hogy akadnak, akik kétkedve csóválják majd a fejüket, nem fogják elhinni a dolgok ilyetén egybeesését. Magam is meglepődtem, mert hasonlót eddig csak filmben láttam, jóllehet, köztudott, hogy a művészfilm rangjára számot tartó alkotásban a vé­letlennek vajmi kevés szerep juthat. De előfordul, hogy mégis, s ez esetben a kriti­kusok rendszerint fanyalog­nak. Bár ellenkező esetben is gyakorta fanyalognak. Hogy világosabb legyen a dolog, mondok egy példát. Tegyük fel, hogy egy filmben a sze­replő éppen gondolkodik. Ez már önmagában is eléggé va­lószerűtlen helyzet, de men­jünk tovább. Tegyük fel, hogy a szereplő nemcsak gondolko­dik, hanem egy ötlábú lila ló­ra gondol, amikor találkozik egy másik szereplővel, aki ép­pen lóversenyről jön. És új­ságolja, hogy milyen peches is ö, mert a hetedik futam­ban minden pénzét elvitte egy ló, amely megelőzte a biztos favoritot. Nomármost, az elő­ző szereplő kérdezi, hogy mi­lyen volt az a ló, mire a másik bánatosan közli, hogy ötlábú és lila. Ugye, milyen képtelenség ez? Mégis, a jelek szerint elő­fordulhat, hogy bár a filmek nem nagyon utánozzák az éle­tet, viszont az élet olykor filmszerű véletleneket produ­kál. A héten például ültem, szerkesztőségi szobámban és éppen egy díszes meghívót forgattam a kezemben, Párád­ra invitáltak, ahol az írott szövek szerint megnyílik a hí­res cifra istálló, benne mén­összpontosító állomással. Be­vallom, előbb arra gondol­tam, hogy valamelyik kollé­gám ugrat, de a meghívó ere­detinek látszott, postabélyeg, pecsét, rendben. És akkor kö­CIFRA I! vetkezett a valószínűtlen vé­letlen. Meri amint a meghí­vót forgattam, kopogtattak, belépett egy férfi, aki olva­sónak mondta magát és az or­rom alá dugta a konkurrens újságot. Benne nagyobb cikk volt olvasható arról, hogy megnyílik a parádi híres cif­ra istálló. Ügy látszik, hogy a másik laphoz korábban küld­ték ki a meghívót. Ennyit a véletlenről és most rátérek arra a vitára, amelyet a bekopogtató kedves olvasó­val lefolytattunk, s amely talán tanulságos mások szá­mára is. Régi megfigyelésem, hogy ha egy olvasó kifejezet­ten lobogtatja kezében az új­ságot, majd az ember orra alá dugja, akkor valószínűleg fel­háborította valamelyik cikk. Nos, ezúttal is ez történt, sú­lyosbítva azzal, hogy az olva­só felolvasott a cikkből. Még­pedig a következőket: „Az egy éve tartó restaurá­lási munkálatok rövidesen be­fejeződnek, s újból visszakap­ja eredeti rendeltetését a pa­rádi híres cifra istálló. A boltíves, vörösmárvány bur­kolatú falak közé már be is költözött Heves, Borsod és Nógrád megye ménállomá- nya.” S, hogy mit szólok hozzá? Mit szólhattam volna, mint azt, hogy ezek szerint vala­miféle lólegényszállásról lehet szó, mert kancákról nem tör­tént említés, de a felháboro­dott olvasó folytatta a felol­vasást: „Látogatásunkkor a mester­emberek meg javában dolgoz­tak az istálló helyiségeiben, az utolsó simításokat végezték. Az elválasztó rudak gyertyán­fából készültek, s hiányzó réz­vereteket, díszítéseket és egyéb tartozékokat az eredeti­nek megfelelően egészítettük ki” — idézi a cikk az intéz­mény vezetőjét, aki e rend­kívül értékes felvilágosítást még egy csodálatos, költőd magaslatokra emelkedő kép­pel is megtoldja, olvasónk ezt már hörögve a dühtől olvasta fel: „Az istálló lakói, a 44 mén, kovácsoltvas csillárok fényé­nél ropogtathatják a zabot, ta­karmányt.” És az újság megint az or­rom alá dugatik és újból a kérdés, hogy mit szólok hoz­zá? Mondtam, hogy nem ér­tem a felháborodást, inkább örülni kellene annak, hogy nálunk már a lovaknak is ilyen jól megy; vörösmárvány istállóban, kovácsoltvas csil­lárok fényénél ropogtathatják a zabot, takarmányt. Éppen ez az, lihegte az ol­vasó a méregtől lttán, arról van szó, hogy miért lakhatnak a lovak vörösmárvány-istálló- ban, miért ropogtathatják a zabot kovácsoltvas csillárok fényénél, amikor ő negyed­magával egy düledező viskó egyetlen szobájában lakik, s zabos, amikor egy szál vil­lanykörte fényénél ilyesmik­ről olvas. Így a felháborodott férfi. Bizonyára megértik, hogy vi­tatkoznom kellett vele, mert nem tetszett ez az összehason­lítás Micsoda dolog az, hogy valaki lovakkal embereket vet össze. A ló az ló, az ember pedig ember, ez világos. To­vábbá, ki hallott már ilyes­mit: irigyelni a lovaktól az istállót. Az ember lakásban lakik, ne vággyon istállóba, még, ha vörösmárvány burko­lattal épült is és impozáns boltívei alatt kovácsoltvas csillárok szórják a fényt. Har­madszor pedig ne idézzünk önkényeden. Ugyanis tüzetes elolvasás után fontos tények elhallgatása derült ki. Neve­zetesen történelmi istállóról van szó, amely annak idején egy grófi család nagy értékű lovainak elhelyezésére szol­gált. Igaz, később, 1945-től a helyi termelőszövetkezet, il­letve a bodonyi Mátraalji Tsz ló, szarvasmarha és egyéb jó­szágainak istállója lett. Ami­kor egy évvel ezelőtt az Or­szágos Lótenyésztési Felügye­lőség, a felsőbb szervek által kijelölt új gazda átvette, si­ralmasan elhanyagolt állapot­ban volt. Az újjáépítési költ­ségeket a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium biztosította. Hát ez a teljes Igazság a cifra istálló ügyében, amely — ez is világosan kiderül a cikkből — „úgy a helybéli lakosságnak, mint az üdülő vendégeknek érdekes progra­mot nyújt majd.” Nem vitás, hogy ez a fon­tos; magyaráztam is felhábo­rodott olvasóinknak. Attól tartok azonban, hogy nem si­került tökéletesen meggyőz­nöm, mert távozóban bevág­ta az ajtót maga után. Még jó, hogy ezt nem a parádi cifra istállóban cselekedte, hi­szen megrongálódhatott vol­na a vörösmárvány burkolat, sőt ne adj’ isten, leszakadnak a kovácsoltvas csillárok is, amelyek fényénél pedig a mé­nek oly jóízűen ropogtatják a zabot Arkus József NÖGRÁD - 1971. augusztus 29., vasárnap 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents