Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
Ajkár a főváros szimbóluma is lehetne! Ügy uralja a pesti . Duna-partot a «monumentális, soktomyú, maga® kupolás palota. Árkádjai, boltívei, széles lépcsősora, • neogot csúcsívei harmonikus egységet alkotnak a múlt század Utolsó évtizedeinek eklektikus stílusjegyeivel — Steindl Imre hangulatos-szép nagyvonalú alkotásán. Méreteiben is imponáló az épület: majd tizennyolcezer négyzetméternyi területé vei, 96 méter magas kupolájával. Tíz udvarába, 691 termébe 27 kapun, 29 lépcsőn lehet bejutná. Az Országház több miint fél évszázada a magyar állami élet központja, fontos állami szerveink székhelye, Itt ülésezik az Országgyűlés, a Mini&zteiritainács, az Elnöki Tanács. Reprezentált! v termeiben államfőket, magas szintű delegációkat fogadnak, kongresszusi termében nemzetközi összejöveteleket, ünnepségeket rendeznek. Az Ország- házban őrzik Munkácsy Mihály, Vajda Zsigmond, Jan- tydk Mátyás, Dudite Andor; Lotz Károly. Körösfői-Kriesch Aladár nagy méretű, a hona- laipitással, az államveaetéssel kapcsolatos festményeit.. Az épület Duna felőli szárnyában az Országgyűlési Könyvtár félmillióé köhyiváliloirná- kapottt helyet I !í^»lli3HÍ jj JZWiiV Uhu—A kongresszusi — volt felsőházi — ülésterem. Ma nemzet, közi és országos ülések színhelye Ezreket érő ötletek Ezermesterek, újítók, me&rszáBIottak? Az épület Kossuth térre néző homlokzata — Odahaza is barkácsol? 7— Hogyne — válaszol Angyal Barna, a salgótarjáni öblösüveggyár faesztergályosa, aki — hirtelen összeszámolom — csupán hatvanhárom és hatvannyolc között, öt év alatt körülbelül húsz újítási javaslatot készített. — Akármit megcsinálok. Üvegcserepekből mozaikképeket, ez a legkedvesebb elfoglaltságom — ma-' gyarázgatja. — De verset is írtam az üvegről, csak nincsen aki kinyomtassa... Sok újítása azóta kiállta a gyakorlat próbáját. Még többet el kellett utasítani. Valóban minden érdekli. Az alkoholizmus elleni harcra és a hazai alapanyagból történő formagyártásra egyaránt akadt ötlete. Nem sajnálja az időt, sokszor a munkaidő leteltével késő estig ügyeskedik egy-egy hasznosítható megoldáson. Megszállottja a barkácsolásnak. Vajon megéri-e? — Én nem azért csinálom — mondja. — Ha egy fillért sem adnának, akkor sem tennék mást. Nem tudom nézni, hogy valahol kínlódjanak. Addig nem nyugszom, amíg ki nem találok rá valamit. Pedig néha bolondnak tartják az embert. Nézze meg — mutat egy fából készült formát, amit az üveggyártásnál használnak, — a tartószerszám, amibe ezt befogják, csak egy méretre alkalmas. Ha a forma eltér ettől a mérettől, ■ akkor fadarabokkal ékelik ki. Én kiokoskodtam, hogy a befogófej tetszés szerint méretre állítható legyen. Hát bolondság ez? Csábi Imre újítási előadó „beszédes” kimutatást terít elém. A két évvel ezelőtti mélypont után tavaly már hetvenkilenc újítási javaslat született, az ebből elfogadott és bevezetett huszonnyolc újítás gazdasági eredménye majdnem hétszázezer forint. Kevés híján ötször annyi, mint az előző évben. Idén már az első félévben több volt a benyújtott és elfogadott újítás, mint tavaly egész esztendőben, ha ezzel nem is emelkedett arányosan a gazdasági eredmény és az újítások értéke. örvendetes jelenség az újítókedv élénkülése, de a helyzet még mindig nem megnyugtató. Az újítások túlnyomó többsége egyetlen „kampány”, az újító hónap eredménye. Az idei nyolcvanhétből hatvanhárom ekkor készült Az újítási feladattervre egyetlen javaslat sem érkezett, ami a törekvések esetlegességére utal. A sok e hónapban benyújtott javaslat — hatvanhárom ötlet huszonnégy elfogadott és bevezetett — csak nyolcvannyolc ezer forintot ért, míg az egyébként beadott huszonnégyből tizenkét bevezetett újítás ennek majdnem négyszeresét. S még valami: az újítók többsége fizikai dolgozó, s ennek is hetven százaléka karbantartó szakmunkás. Érdekes és elgondolkoztató adatok ezek. Mintha a kelleténél több lenne az aránytalanság és a véletlenszerű abban, hogy ki, mennyit és mikor újít. Talán túlságosan sok a „nehéz dió” a feladattervben? A műszakiak munkaköri kötelességből is elvégzik azt, amit akár újításnak benyújthatnának? Nem érzik-e hiányát a nagyobb támogatásnak, ösztönzésnek és irányításnak az újítók? A Sólyom testvérek régi és „sokat próbált” újítók. Sólyom Isvtán már jogosult lenne a bronzkoszorús jelvényre, amit tizenötezer forint újítási díj után, negyedmillió gazdasági eredményt hozó újításokkal lehet kiérdemelni. Vajon hány újítása van? — Hirtelen nem is tudnám megmondani — válaszol mosolyogva a munkapad mellől, ahol kis szerkezettel arany csíkokat fest a poharak szájára. — A harmincas években volt új ez a festöde. Azóta bizony sok minden jócskán elavult. Van itt mit csinálni, csak egy kicsit körül kell nézni. Sólyom István afféle házi ezermester. Ha csak teheti, Otthon is barkácsol. Minden okos ötletével, mindennel, amit fabrikál, jól jár a család, nemkülönben a munkahely. Nem győzi mutogatni környezetében „szellemi gyermekeit”, a kis, fém festőtálkától addig az. ügyes gépezetig, ami a korábbi aprólékos kézi munka helyett egyetlen mozdulatra felfesti a mérőpoharakra a méretbeosztást. — Miért csinálja? — kérdem. — Mert örömöm telik benne... Vess Gyula lakatosról az a hír járja, hogy régebben rengeteg újítása volt, újabban meg hosszú idő eltelik, amíg kopogtat eggyel-eggyel az újítási irodán. Klenóczki László, a szakszervezeti bizottság újítási felelőse még azt is hozzáfűzi, úgy emlékszik, volt egy újítása, amit nem fogadtak el, talán megsértődött érte. — Nem neheztelek én senkire — mondja. Kerek, barna arca jókedvűen és magabiztosan ragyog elő a helyke siltes sapka alól. — Nagyon sok a munkánk újabban, nagyok a követelmények, most is egy új gépen dolgozunk, van ott mit ügyeskedni. Kevés az idő, hogy újításokon törje a fejét az ember. Azért nem lettem hűtlen, van nekünk most is egy ötletünk... S már húzza is magával az egyik műhelybe Csábi Imre újítási előadót, hogy megmutassa. Aki egyszer belekóstolt ebbe a munkába, akinek a természetében rejlik, hogy a meglevőnél jobbat és többet akarjon, az nem tud többé lemondani róla, Ezermesterek, újítók, megszállottak? Bármit is gondoljon valaki róluk, any- nyl bizonyos, ahhoz hogy az újítómozgalomban még jobb eredményeket érjen el á gyár, ők azok, akikre mindig számítani lehet. Kiss Sándor Ä legnagyobb élő állat Korunkban a legnagyobb élő állat az elefánt. Legjellegzetesebb rajta az ormánya és két óriási agyara. Az ormány nágyön mozgékony izomszövetű szerv, melynek végén, az orrlyukak helyezkednek el és egy ujj alakú végződés, mellyel apró tárgyak is megfoghatók. Az ormány tulajdonképpen az orr és felső ajak együttese, és több mint egy méter hosszúra is megnőhet. 8—10 liter víz fér bele, melyet az elefánt akkor továbbít a szájába, amikor szomjas. Az agyarak nagyon meghosszabbodott és kigömbölyödött metszőfogak. Olykor a 3 méter hosszúságot is elérik és súlyuk meghaladja az 50 kilogrammot. Az elefántok testét vastag, szinte teljesen szőrmentes bőr védi. Ma, csak Afrikában és Ázsiában élnek. Az afrikai elefántok nagyobbak: magasságuk a 3 métert is eléri, súlyuk pedig a 400 kilogrammot. Az afrikai elefántnak sokkal nagyobbak a fülei indiai rokonáénál. és mind mellső, mind hátsó lábain csak 3—3 ujja van. Az indiai elefánt mellső lábai 5 ujjúak, hátsó lábai 4 ujjúak. Az elefántok életkora 150—200 év. Nemi érettségük 20 éves korukban következik be, és a nőstény 18 hónapos vemhes- ség után, háromévenként hoz világra egy-egy csemetét. Százféle iparág földje A közép-ázsiai Kirgiz Köztársaság az ipari termelés százféle ágazatával találkozunk. Gyárai és üzemei jelenleg együttvéve két nap alatt termelnek annyit, mint a szovjethatalom előtt egész éven át. Az ipar mellett igen jelentős a földművelés is; az öntözött földek területe megközelíti a 900 000 hektárt. A szovjethatalom éveiben épített öntözőhálózat hossza 29 000 kilométer. A kirgiz kolhozok és szovho- zok évente több mint egymillió tonna szemes terményt, 185 000 tonna nyers- gyapotot termelnek, és jelentős számú állatot tenyésztenek. A viszonylag kis országrész sikeresen fejleszti gazdaságát. Az ipari termelés az elkövetkező öt évben 48 százalékkal emelkedik. Felépül az elektronikus számítógépeket gyártó üzem, a kártoló-fonó gyár és tovább fejlődik az élelmiszeripar. Űj berendezésekkel gazdagodik az energetika, a gépgyártás és a kohászat is. A mezőgazdaság további 30 000 hektár földterület öntözését kezdi meg és mintegy 400 000' hektár legelőt áraszt el időszakosan vízzel. A héten tdrtént Milyen volt a vakációd? Végéhez közeledik a vakáció — állapítottam meg ma* gamban a minap melankolikusan. Emlékszem amíg magam is érdekelt fél voltam, ilyenkor, augusztus második felében már lázas kétségbeeséssel számoltam a napokat. És amikor már a kétségbeeséshez is kevés volt a remény, amikor kilátástalanná vált a helyzet, nos, akkor jött az évnyitó. Olvasom Fekete István sorait a vakációzó kisfiúról, aki boldogan veszi sorra a nagy lehetőségeket: mi mindent csinálhat most, amikor végre szabad. Végül a titokzatos padlást választja. Felmegy a padlásra, ahol a felnőtteknek perceken belül hátukra tapad az ing, ahol fullasztó hőségben, poros homályban ülnek a tárgyak. A kisfiúnak azonban nincs melege. Mindenesetre nem ér rá odafigyelni. Beszélget a tárgyakkal. A kopott huszár-nadrággal, a hosszú alsószoknyával, a karddal—kaszával—húsvágó késsel — a szerszám „kilétét” nem könnyű tisztázni —) s közben fokozatosan előkészíti magát a láda felnyitására. Nem siet. Húzza-halogatja az időt, hogy minél tovább tartson a kellemesen bizsergető izgalom, a titok megismerése. A kisfiú számára a vakáció minden egyes napja különleges felfedezés volt. Egész napos utazásokat tett az élmények országában. Nyitott szemmel nézte, látta és befogadta a világot. Szólt a tárgyakhoz, és azok is szólták őhozzá. És a felnőttek hagyták, hogy felfedezzen. Nem szóltak bele „utazásaiba”, nem akarták, hogy a kisfiú az ő szemükkel lásson, az ő fülükkel halljon. De nem engedték azt sem, hogy sivár hétköznapok egyhangúságába fulladjon a csodálatos vakáció. Járok egy tarján! parkban. A füvön nyolc-tíz általános iskolás korú srác üldögél. Kezükben kártya. Csapkodják a lapokat a középre dobott papundekli lemezre, s ha nem jön be a lap, válogatott — nyomdafestéket semmiképp sem tűrő — káromkodással nyugtázzák a tényt. Ha bejön a lap, akkor is. Mindőjük mellett kis kupac aprópénz, forintos, kétforintos, egy-egy ötös is akad benne. Tehát nem babra megy a játék. Mondják a környéken lakók, hogy a rádió reggeli nyolcórás időjelzését nyugodtan igazíthatnák a kártyázó srácokhoz. Percnyi pontossággal jelennek meg a füvön minden áldott reggel. Sötétedésig verik a blattot, és válogatott trágárságokkal szórakoztatják a környéket. A város másik részén más szórakozást eszeltek ki maguknak a gyerekek. Üvegeket törtek szét, s a cserepekkel „behintették” a gyepet. Sem a kártyásoknak, sem a cserepeseknek nem szól senki. Pedig el kellene nekik mondani, hogy miközben kártékony butaságokkal ütik agyon a napot, és szenvednek a tömény unalomtól, elszalasztják a... a mit is? Elszalaszta- nak mindent. A szép felfedezéseket, az élményeket, a sok-sok lehetőséget, amit a vakáció kínál. Amit csak nekik, gyerekeknek kínál, amit később semmiképpen nem pótolhatnak, hiába lesznek bőviben akár pénznek, akár időnek. Vajon mit mondanak majd ezek a gyerekek az iskolában, amikor megkérdezik tőlük: mi volt a vakációban a legnagyobb élményük? Alighanem semmit. Talán csak a vállukat vonják meg, tanácstalanul hallgatnak, falán előkotomak egy-égy filmet, vagy kirándulást. Szánalmas lesz a beszámolójuk. Élménytelenek maradtak. 1— szénái — NŐGRÁD — 1971. augusztus 20., péntek
