Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)

1971-06-20 / 144. szám

FRISS HAJTÁS Második alkalommal jelentkezik immár rendszertelen jolyamatossággal megjelenő új rovatunk, amelyben oroszlánkörmeiket mutogató, fiatal tehetségeknek igyekezünk megjelenési lehetőséget biztosítani. Mint­egy küldetést kívánunk ezzel a kezdemé­nyezéssel teljesíteni, hiszen jól tudjuk, hogy a nyilvánosság — minden művészeti ágban — a tehetségek kovácsa. Hogy a most bemutatásra kerülő fiata­lok mire viszik idősebb, érettebb korukra, az még teljesen nyitott kérdés, hiszen egyikük sem tekinthető kiforrott irodalmi tehetségnek, de ambíciójuk, néhány eddig bemutatott költeményük, vagy novellájuk mindenesetre alkalmas arra, hogy előle­gezzük a bizalmat és megadjuk a módot a szárnypróbálgatásra. Szeretnénk, ha mi­nél többen akadnának közöttük, akik a ké­sőbbiek során hálát adnának a NÖGRÁD- nak, hogy teret biztosított számukra. Szeretnénk, ha az olvasók is azzal a bizalommal fogadnák a most bemutatásra kerülő három fiatalt, amilyen bizalommal mi most első nyomtatásban megjelenő iro­dalmi müvüket útjukra indítjuk. (Egyikő­jük ugyan publikált már néhány írást, bár inkább csak riportokat.) Hármójuk közül — Horváth Mária, Saxinger Árpád, Soproni Jolán — nehéz lenne még rangsort összeállítani. Vala­mennyiüknek vannak erényeik és javítani való fogyatékosságaik is. Talán az a leg­szembetűnőbb, hogy szoros kapcsolatot tartanak az élettel, s fiatal koruk ellenére (a legidősebbjük is csak huszonkét éves) felfedezni látszanak az élet mélységeit. Néha nagyon is a komor színek bukkanak elő palettáikról, amint ez Soproni Jolán pályáját tévesztett hőse esetében is törté­nik. Horváth Máriát viszont túlontúl kötik az élet jelenségei, nehezen szabadul a va­lóság szolgai fényképezésének tehetségétől, ami viszont írásait bizonyos mértékben mindig riportszerűvé teszi. A költemények­ben és a költő itt közlésre nem került ver­seiben is a modorosság tűnik szembe. Még egyszer hangsúlyozzuk: nem beérett művészek kapnak most teret, viszont az út, amely előttük áll, koruknál és helyen­ként felbukkanó tehetségüknél fogva egye­lőre beláthatatlan. Szeretnénk, ha az idők folyamán — amint megtelnek tapasztalat­tal és felvértezik magukat a művészeti ág tudományával — mindig feljebb jutnának, mint a hegy lábától induló turista, aki fel­készült arra, hogyha egy lehetőség van rá, megmássza a hegy csúcsát is. Friss hajtásból is növekedhet terebélyes erős, tekintélyt érdemlő, sudár tölgy... L. Gy. & Saxinger Árpád versei: Vagyok én magasságra termett kémény. Lettem. Egy vagyok csak, de létezek akkor is, ha nem néztek. Lépnék följebb, följebb, merész fellegekre nézek, míg rámzuhan a mozdulatlan valóság. S lennék kőtömeg, vágyálmomban így kígyó testű füstként egekbe szállnék.... És akkor elértem — mert így akartam —i záporokkal verem magam. Döbbenet Süvölt, üvölt a sziréna még ma egy életért száguld a fehér mentőkocsi Hátamon végigfut a borzalom Mi lesz ha üvölt hörög már a sziréna is Akkor fehér szárnyú angyalok szállnak érted Vers hozzád Hol túl kevés Hol túl sok vagy énnekem S egyedül fut a boldogság a végtelenbe Mi... OlajfoKoa, kopott farmeremhez tapasztom rágógumimmal gondolatom. Es örülök annak, hogy nem lett papírkosár martaléka. De azért lettem én a „léha nemtörődöm ifjúság”. Ez a lényegen mit se vált: lettem én a Jövő, a nemzet tartaléka. Vasárnap, 1971. Szent éj volt. Piros betűs, fehér inges. nap. Most várt nyugalom, de zajjá zsugorodott a Vasárnap. S mormolom hétköznapi imámat. SAXINGER ARP AD 1953-ban született Somoskőújfaluban. Je­lenleg is ott él, s mint a Ma­dách Gimnázium harmadik osz­tályos tanulója juttatta el to­punkhoz müveit. Oá la érdekű más művészen ág fch elsősorban a fotóművészettel foglalkozik ko­molyabban. Verselt saját időtöl­téséré, s még Inkább örömére íro­gatja. Versel először nálunk Je­lennek meg nyomtatásban. Sok ember úgy tartja, hogy munkatársai körében úgy ér­zi magát, mint második ott­honában. De előfordulnak ki­vételek is. Erre talán igen jól sikerült példa az a tör­ténet, ami nemrég játszódott le városunk egyik közked­velt vendéglőjében. Az intézmény fiatal és csi­nos szakácslánya, Katóka, vő­legényével együtt elhatároz­ta, hogy egy kellemes estét tölt munkahelyén, a megszo­kott, családias környezetben. Dezső, a jól megtermett vő­legény Katóka jóvoltából a pincérektől a konyhalányo­kig mindenkit ismert a vál­lalatnál. Tudta, hogy ki hányszor nősült, illetve ment férjhez, ki kinek teszi a szépet, melyik asztal rozoga avagy nem, melyik sarokból legjobb hallgatni a zenét és így tovább. Így hát igazi törzsvendéghez és bennfen­teshez illő mozdulattal fog­lalt helyet menyasszonya mellett és magabiztosan pász­tázta az étlapot. — Szűzérmét eszünk! — csillogott fel Dezső dióbarna szeme, amely arról is árul­kodott, hogy gazdájának tor­kán már jócskán lecsordo­gált a magyarok édes nedű­je. Arca átszellemült és nyel­vének kanyarító mozdulata elárulta, hogy gyomrát már­is beprogramozta az evésre. — Bandika! — kiáltotta, s közben nagyott csettintett. A fiatal pincér készsége­sen állt meg az asztal mel­lett. Arcára felöltötte az is­merősnek duplán kijáró ven­déglátói mosolyt, ami jól il­lett gondosan ápolt külsejé­hez. Amíg Dezső Bandikéval társalgott, Katóka azon törte a fejét, hogy a szolgálatban lévő dundi szakácslány, Juci, — akivel igen gyakran van nézeteltérésük, — miként tesz eleget rendeltetésüknek. Jól tudta, hogy szűzérméből, — ami a sertés legnemesebbik, gerinc alatti húsrészéből ké­szül, — csak nagyon kis mennyiség áll rendelkezésre. Sokszor előfordul, hogy a szakácsok más hússal helyet­tesítik, ami a 'konyhai tit­kokban nem jártas vendé­geknek egyáltalán nem fel­tűnő. Gondolatfüzérét csak akkor tépte ketté, amikor Dezső többszöri toroköblögetés után jó étvágyat kívánt a Bandi­ka által gondosan feltálalt va­csorához. De a füzér ketté­válása csak pillanatig tartott, mert amikor ránézett a tá­nyérján pirosló combhűsra, elöntötte a méreg: „Engem akar ez a kövér Juci átráz­ni? Engem? ! !...” Dezső jó ízűén falatozott, mitsem törődve menyasszo­nya lelki .viadalával. Ekkor Katóka gyengéden megsímo- gatta a karját és a fülébe súgta: — Jól kitoltak velünk, De­zsőkéin ! Tudod mit eszel? Egyszerű disznócombot... Hát ezt érdemiem én ? !... Dezső villás keze megállt a levegőben. Arcát vörösség öntötte el, szeme szikrát szórt. Majd hirtelen mindkét kezével megragadta a por­celántányért és teljes ere­jéből a földhöz vágta. A tö­réssel járó éles zaj a je­gyespár köré vonta a ven­dégek megdöbbent, csodálko­zó tekintetét. — Ez nektek szűzérme, tisztelt vendéglátó elvtársa­im? — bömbölte Dezső el­torzult arccal. A zenekar is abbahagyta a játékot, mintegy helyt ad­va a reklamációnak. A hoz­zá legközelebb levő alkalma­zott, Bandika ijedten hátrált Dezső kinyúló karjai elől. De a két erős kéz galléron ragadta és dühösen rázni kezdte a szerencsétlen pin­cért. — Ezt tettétek velem? Ezt mertétek művelni ?! Kiszag­gatom a hajad te nyavajás! Hiába locsolsz rám francia kölnit! — kiabálta és bábu­ként lökte be Bandikét egy közeli székbe. Az őstehetség „Bűn a középszerűség, akárcsak a hazug szó: elfajulás, Buzdítsa ki-ki magát, hadd tenne dicsőt, remeket. Naggyá nem lenni — gyalázat. Mind naggyá legyetek!” Amikor először olvastam tern a boltozatos homlok, Jevtusenko sorait, Tóth Jóska mandululavágású szem, kes- bácsi jutott eszembe. Róla . él möeött írok most. Meggörbült háttal keny arcél 0g ül a kattogó varrógép mel- A portréra gondolok, ma­lett, a fejét furcsán oldalt gam elé idézem az egykori hajtja, csontos keze tű alá fiatal lányt, s peregnek az igazítja a szövetet. emlékezés képei. Szatmári Béla rajza •— Kati, csak nem sírsz? 1 Jóska megdöbbent. Kati sírí nem örül annak, hogy ő el fog menni. Pedig elmegy. Az elv­társ mondta, hogy intézked­ni fog. Egy népi származá­sút nem szabad hagyni elvesz­ni. Most olyan a világ, hogy nekik kedvez. És ő őstehetség. Jóska keze vakon tapogató­zott a sötétben, Katit kereste. Mellette ült a lány. Abba­hagyta már a sírást. A fiú feléje fordult, s lassan, na­gyon lassan megcsókolta a száját. Körülöttük mélyeket lélegzett a májusi éjszaka. Másnap délután Jóska fa­ragásra alkalmas vadkörte- tuskót keresett. A falu kádár­mesterétől különböző vésőket, szerszámokat kért. Kati min­den délután modellt ült neki, s a fiú munkába kezdett. Így készült el egy nyáron a port­ré. Augusztusban ígéretéhez hí­ven, megjött az elvtárs. Min­dent elintézett. Jóskát szep­temberben várják a pesti is­kolába. Először szakérettségit kell tennie, azután mehet a Képzőművészeti Főiskolára. És ha jól halad tanulmányaival Franciaországba Is kijuthat. Beláthatatlan lehetőségek! De Jóska megijedt. Hogy ó Franciaországba menjen? Ahol nem tud senki magyarul? Ahol ó nem kérhet senkitől egy tál ételt, mert nem érti meg ót? Ö nem tud egy nyel­vet megtanulni. Hogy ó fran­ciául mondja, hogy fáj a feje? Még ha németül lehetne be­szélni. Nem mintha azt érte­né, de az legalább nem hang­zik olyan idegenül. Párizsban él majd, idegen nagyvárosban, színes sziporkázó reklámok, tündöklő fényesség tövében, árván és egyedül. Legalábbis ó így gondolta.’ És elhatározta, hogy nem megy sehova. Itthon marad, Dolgozik tovább a bányában. Van neki szakmája is, szabó. De most a bánya jobban fi­A műhelynek használt kis 1946. májusa.' szobában görnyed Jóska bácsi Jóska 20 éves.’ Üjjongva egész nap. A sarokban toalet- meséli Katinak: róla azt tükör, mely akkor került a mondta egy elvtárs, hogy ő műhelybe, amikor a hálószo- őstehetség! babútort kombinált bútorra — Teee? — kérdezte meg­cserélték át. A szoba közepén lepetten a lány. nagy asztal áll, mellette két — Én hát. Mit szólsz hozzá? zet. Az apja is, a nagyapja is szék. Az ablak előtt a vihar- — Mit szóljak? innen ment nyugdíjba egykor, vert Singer varrógép zakatol, — örülj neki! A szénfal mellett telt el az a sarokban apró vaskályha — Jó, örülök. És honnan életük. Keményen dolgoztak, duruzsol, egy barna szekrény- tudják, hogy az vagy? néha még kalács is került az ben lapulnak az anyagok és — Östehetség? Hát tudod sorakoznak a vállfára akasz- abból a kis díszből, amit az tott, készülő ruhák. A szék- igazgató íróasztalára faragtam, rény tetején pedig az öreg — Mit faragtál rá? igazi alkotásai, a szobrok... — Egy pár sínt, a sínen A pihenő bányász, a fejken- csille, a csillében szén van. asztalukra. Miért éppen neki ne feleljen meg ez az élet? Katinak úgysem tetszettek az ő tervek Legyen neki igaza! Megmakacsolta magát, s nem ment eL Az elvtárs még késő. dős öregasszony és Jóska bá- Épp olyan, mint a valódi. Ki- októberben is kijött hozzá, esi feleségének portréja. Ez csibén, utóbbit sokszor megcsodáltam. — Miből faragtad? A gyakran veszekedő-csapko- dó asszony arcvonásait keres­Katóka arca már lángok­ban égett „Nem így akar­tam. .— gondolta kétség- beesetten. De amikor csití- tólag megfogta vőlegénye vál­lát, az durván lerázta ma­gáról a kezét. A vendégekből kialakult nézőközönség most már mo­solyogva figyelte az esemé nyék folyását. Dezső ismét Eandikára támadt: — Hiába mosod a fogad bolgár fogkrémmel, akkor is kiverem valamennyit, te nya­valyás! — harsogta meg­semmisítőén, Már az egész személyzet az ajtóban tolongott, mire Dezső lassan kifogyott a szó­ból és lecsillapodott. De még az ajtóból visszakiabált: — Ide aztán többet be nem teszem a lábam! ! ! És hogy ennek a kijelen­tésének Katóka, Bandika, vagy a vendégek örültek-e jobban én már nem tudnám megmondani. De ha ezen az estén valaki mégis jól járt, az a gondnok malackája, aki ez alkalommal jó ízűén megehette a botránykeltő va­csorát. Horváth Mária HORVATH MARIA a legidő­sebb a most bemutatott írőjelöl- tek közül: 22 éves és a legszí­nesebb egyéniség. Közéleti em­ber: régen működik a KlSZ-ben, a legutóbbi választásokon pedig nemcsak tanácstag lett, hanem beválasztották a Salgótarjáni vá­rosi Tanács Végrehajtó Bizottsá­gába is. Aktív zenész, jelenleg Is a fértődi ifjúsági zenei táborban tartózkodik. Rendkívül jó megfi­gyelő, s mindig némi fölénnyel, szatírizáló hajlammal közelíti meg hőseit. Igyekszik nevetsé­gessé tenni emberi fonákságain­kat. — Fából. A csille rendesen gurul a sínen. Jóska kicsit csalódott, azt várta, hogy Kati dicséri majd „ alrknr 1R LéZÜ!steehéefségétS ÍTrXS éves Katit' Amikor beköltöz' akkor sem lett volna És minden hiába. t*j Letöltötte katonaidejét, ha­zajött, megint bányász lett, s benne. Mert otthon az édes­anyja nagyon örült, amikor mondta neki, s rögtön elújsá­golta a szomszédoknak, hogy „képzeljék, a fiam östehetség, egy elvtárs mondta róla, aki kint volt a párttól.” De Kati nem örült. Mióta választottja kimondta azt a szót, hogy őstehetség, nem a régi Jóskát látta benne. Fa­rag. Fából. Mindenféléket. tek a salétromvirágos, szoba- konyhás kolónialakásba, úgy érezték, rájuk szakadt a mennyország, minden boldog­ságával ... Kati három év alatt három gyermeket hozott a világra. És ők még mindig boldogok voltak... r*i 1953 augusztusában, akkor, amikor Jóska végzett volna a Mondta azt már egyszer Jóska főiskolán, ha annak idejen el- anyja, hogy ezt a gyereket meSy> a fiatalemberre rasza- nem lehetett egyedül hagyni, kadt a bánya... A gerince es mert mindent összefaragcsált. a nyakcsigolyája serült meg. Asztal lábat, görbe botot, mind- Leszázalékolták, nyugdíjaz - egy volt neki. Nemrég a szü- ^ ®ves ''öb­leiről is készített egy-egy fa- Kati nem mehetett dolgozni rágást. Nagysokára szólalt meg a lány. — És mit csinálsz az ős­tehetségeddel? — Iskolára küldenek. — Téged? — Engem. Pestre, Az elv­társ mondta, hogy engem fel­vesznek a népi kollégiumba. Szobrász leszek. — Amikor te szobrász le­szel, már nem fogok kelleni neked. — Nem igaz. Visszajövök érted. ____________ Nem igaz! Kiiskolálsz, aztán elveszel egy másik szob- soproni jolan a héten érett- rászt, mert gondolom, lány is £ágizett a salgótarjáni Bolyai I h t J Gimnáziumban. Sok írasa meg tenet az. ^ nem született, de a kettővel is — Gyere te is szobrásznak! (az egyik az iskola lapjában je­— Én nem vagyok őstehet- Lent az m közölt m?sik pe~ ség. Nem csináltam guruló XäÄV* “SS csillét az igazgató asztalára. keltett. Jó megfigyelőkészsége. — Igazad van. De azért én fásának erőteljes stílusa, frises­____... . . sége magára vonta bírálóinak fj­c sak teged szeretlek. Hiszel gyeimét is. Ezt a novelláját is. nekem, Kati? Mondjál már va- mint már hivatkoztunk rá, a pá. lamlt1 lyázatok közül emeltük ki. Re­a iV ‘ ‘ __;____.. méljük, jelentkezik még újabb A lány csak szipogott. „müvekkel-* is. a három gyerek mellől. A nyugdíj kevés volt. Az asz- szony megtanulta beosztani a semmit. A zsörtölódések, a ve­szekedések a pénztelenség mi­att csak később következtek. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy kellett valami fölös pénzt keresni. Jóska varrni kezdett... Meggörbült háttal ül a kat­togó varrógép mellett, a fejét furcsán oldalt hajtja, csontos keze tű alá igazítja a szöve­tet. Soproni Jolán NÓGRÁD — 1971. június 20., vasárnap 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents