Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
Nógrádi táj Kiss Attila rajza Tájnyelvünk — anyanyelvűnk A palóc szóalakok és a nyelvhelyesség Ä palóc nyelvjárásban sok szó alakja más, mint a köznyelvben. Ennek egyik oka az, hogy bizonyos hangsorok egy-egy hangját máshogy ejtik, mint ahogy általában szokásos. Gondoljunk csak arra a Karancs vidéki sajátosságra, mely szerint a levél helyett level-t, a szekér helyett szeker-t mondanak. Az alaki eltérések másik előidézője az, hogy másként toldalékolnak, mint a köznyelvben. Láttuk már: a palóc ember is hajlamos a végződés utolsó hangjainak elnyelésére. Máskor pedig a köznyelvitől eltérő magánhangzót ejt a toldalékban. Érdemes azonban másféle jelenségekről is megemlékeznünk. Az, hogy a palóc beszédben az eszköz- és társhatározó -val, -vei ragja nem hajlamos a hasonulásra (lábval, regvei, Ferencvel), ma már alig-alig jelenthet helyesírási problémát. Lassanként teljesen kikopnak nyelvjárásunkból (az írás szintjén különösen) a bWónott, bírónál, bírónyi (bírónál, bírótól, bíróhoz) alakok. Még elég gyakran megfigyelhető a főnévi igenév sajátosan palócos képzése — rmgi, futnyi, olvasnyi, alunnyi —, de tapasztalataim szerint a helyesírást már ritkán zavarják. Ugyanígy vagyunk a taníj- ja, gyógyijja, fájdijja változásokkal is; beszédben még találkozunk velük, de írásban csak a legritkább esetben. Van azonban két olyan alaki eltérés, amely szívósan tartja magát ma is, szóban és írásban egyaránt Még azoknak a nyelvhasználatában is él, akik már egyébként nem beszélnek palócosan. Megyénkben mindenütt találkozhatunk velük — a művelt értelmiségiek körében is. Valamikor a magyar nyelvben általános elterje- dettségnek örvendett a -t végű igék rövid múltidejű alakja. A mi korunkra azonban csak a palócnyelv őrizte meg. A következő igealakokról van szó: kifeszít- te, kikötte, megütte, kifutta magát, megsütte, meg- hűtte, megett, megitt mindent stb. Ritkán találkozunk ilyen makacs nyelvjárási sajátossággal. Jó néhány olyan ismerősöm van, akinek a beszédjében nyoma sincs a tájnyelviségnek. Mégis időnként fel-felbukkan a mondataikban — mint valami ősi beidegződés — a gyermekkori tájnyelviségnek ez a konok tanúja. A másik jellegzetesség talán még makacsabb. Már csak azért is, mert kimerészkedik a palócságon túli területekre is. A hasonlító határozó sajátos szerkesztéséről van szó. Ennek a határozónak a ragja mindenütt az országban -nál, -nél. Csak minálunk -tói, -tői. A palócság körében szinte általánosak az ilyenféle szerkezetek: nagyobb tőlem, szebb attól, jobb tőlünk, szorgalmasabb Feritől, tőled nem csinálják jobban. Az előbb említett megsütte, felkötte alakokat magyartanárok szájából még nem hallottam. De ezeket a hasonlító határozós szerkezeteket igen. Beveszik magukat az iskolai magyar ■ órákra is, és úgy hangzanak el, mintha természetes jelenségek lennének. Pedig nem azok. Legalábbis aköz- nyelviség kialakításán fáradozó nyelvoktatásban nem. Az ilyenfajta nyelvjárási sajátosságok a köznyelv normái felől nézve nyelvhelyességi hibák. Dr. Szabó Károly T udomány os-e a népművelés? A CÍMBEN FÖLTETT kérdés szélsőséges válaszra ösztönöz: igen, vagy nem? Amihez — Karinthy val élve — tüstént hozzá kellene tenni: s ha igen, miért nem? Mindkét véglet igaza mellett ugyanis alapos érveket lehet felsorakoztatni. Az érvek csatája azonban túlmutat a „kinek van igaza?” kérdésén: a népművelés minőségi átalakulására utal. Idestova' alig akad olyan művelődési ház, amelynek népművelői meg ne próbálkoztak volna saját területükön számba venni az igényeket, körvonalazni tevékenységük hatósugarát. Igaz ugyan, hogy a javarészt kérdőívek segítségével végzett vizsgálatok hasznosítása egyelőre ritkán arányos a beléjük fektetett munkával, s tudományos értékük is vitatható. Ámbár azt sem árt megjegyezni: épp a közelmúltban fejeződött be a Népművelési Intézet és a Könyvtár- tudományi és Módszertani Központ három járási központ — Dombóvár, Encs, Törökszenitmiklós — művelődési intézményeinek hatókörét kutató fölmérése, amelynek az a célja, hogy kidolgozza a hasonló típusú vizsgálatok módszereit. Mindenekelőtt azért, hogy alkalmazásuk révén, másutt már önerőből fel tudják mérni: meddig terjed a művelődési ház, a könyvtár, a klub hatása? Kiket vonz, kiket hagy érintetlenül a népművelők tevékenysége? AZÉRT FONTOS EZ, mert szinte lépten-nyomon tapasztalható a hagyományos — mondjuk így: konzervatív? — népművelés ember- formáló hatásának csökkenése. A modern hírközlőeszközök korszakában a konvencionális értelemben vett népművelés egyre kevésbé versenyképes. Egyik legfontosabb funkcióját, az információ közvetítést például úgyszólván teljesen elvesztette. Hiszen a rádió, a televízió, s a százezres példányszámú sajtó ismeret- terjesztésével alig vetekedhet. Az emberi szellem szenzációi immár elsősorban nem a népművelés hajszálerein keresztül találnak utat Érdekes a természetünk, bár köny-' nyen lehet, hogy ezt a látszatot a technika rohamos fejlődése és életünk fokozódó tempója táplálja: szívesen keressük a mesterséges izgalmat. Nem véletlen, hogy a krimi, a bűnügyi regény, film, színmű második virágkorát éli, és az emberek hajszában eltöltött munkanapjaik után, ölükben az étellel megterített tálcával sietve ülnek a képernyő elé, ha a műsor idegeinknek válogatott megpróbáltatást ígér. Mintha az egyik izgalommal az idegeinkben vibráló másik feszültséget óhajtanánk levezetni, feszteleníteni. Egyfelől tehát tápláljuk magunkban az izgalmat, nemcsak krimivel, hanem különféle narkotikumokkal, kávéval, cigarettával, alkohollal, coléval, másfelől viszont szedjük a nyugtátokat, s hogy mekkora mértékben, arról a gyógyszerészek és a gyógyszertárak dolgozói készíthetnének épületes statisztikát. Szinte életelemünk lett az izgalom, amit furcsa módon egyidejűleg táplálunk és csitítunk is. Az is igaz azonban, hogy a különféle feszültséggócok egyáltalán nem egyneműek. Akadnak közöttük mindennaposak, amelyeknek elmaradása már valósággal hiányérzetet kelt, mint például az építő viták, vagy az el nem végzett feladat lelkiismeretébresztő, sürgető hatása, vagy éppenséggel a vetélkedésnek egészséges hiúsággal táplált megnyilvánulásai. Vannak viszont olyan izgalmak is, amelyekről szívesen lemondanánk, amelyek rendkívüliek, ritkák, a szokványostól eltérő módon teszik próbára idegeinket. Ide sorolhatók kivétel nélkül rendhagyó konfliktusaink, a családi gondoktól, a munkahelyi közérzet romlásáig. Az efféle izgalmak visszahúznak, mint fuldoklót a derekára kötött kő, és megfosztanak a sikerélmény lehetőségeitől HanVasárnapi jegyzet DRUKK gulatromboló, dühös, gonosz izgalmak ezek, ellentétben mindennapjaink építő villamosságával. Kedvenc csapatunknak önként, szívesen drukkolunk és még egy vesztett mérkőzés után is kielégülten távozunk. A váratlan és szokatlan „drukk” lesújt bennünket, elcsigáz, kegyetlenül visszatart, lehangol, bénít, eltántorít. Van azonban olyan idegfeszültség is, mely váratlan ugyan, szívesen ki is hagynánk életünkből, mégis építő jellegű, szinte egy-egy lépcsőfokot képez abban az épületkolosszusban, amely esztendők küzdelmeiből áll össze az emberek sorsában, életében, egyéniségében. Ilyen például — s az egész rendezetlen gondolatsor ezért hatolt át tudatomon — a vizsgák izgalma. Akkor jutott ez eszembe, amikor tegnap, virágcsokorral a kezükben, szalaggal gallérjukon, az elérzékenyülés pirossá- gával arcukon a ballagó diáklányokat és -fiúkat figyeltem, amint rendezett sorokban végigvonultak az új gimnázium auláján, széles lépcsősorán, mint egy régi, nagyon megszeretett, népes család búcsúzó gyermekei, akik életük új emeletét építették itt meg, de még egyáltalán nem a legfelsőt. Oly jól esett kitörölni az előrelopakodó könnycseppet szemünk sarkából! Oly jól esett visszaemlékezni arra, hogy valamikor mi is ilyen szorongva léptünk egyet (és hányszor egyet!), s mi is elfogódot- tan mondtunk köszönetét az alma maternek, mintha édesanyánktól kellene megválnunk. Ámde a drukk csak most következik. Holnap megkezdődnek az érettségi vizsgák, s ha azt legyűrték, máris sokuknak újabb felvételi bizottság előtt kell tanúságot tenniük képességeikről, szorgalmukról, tudásukról. Az intenzív tanulástól megnyúlt arcokra kiül az izgalom pirossága, s remegő kézzel nyúlnak — vérmérsékletük, idegrendszerük, felkészültségük szerint — a vizsgatételek után, amelyektől talán álmaik megvalósulása függ. Milyen robbanásig feszült állapot következhet be a fiatal szívekben, ha tanár, bizottsági elnök, szülő nem áll a felnőtté válás küszöbére került fiatal mellé. Magamról tudom, hogy a vizsgalázat nem mindenki tudja leküzdeni, olyan az, mint a mikrofonláz, néhány perccel a kritikus pillanat előtt áramütésszerűen jelentkezik és remegtet, szédít, hol élesíti, hol meg bénítja az agyműködést. S itt van szükség arra, hogy egy mosoly, egy biztató szó helyreállítsa azt az egyensúlyt, ami az élet bármely más vizsgáin is elengedhetetlen ahhoz, hogy termékenyebben kifejthessük képességeinket. Nehéz elképzelni, hogy az egyenrangú fél, felnőtt bizalma megszüntet minden izgalmat, de már az is valami, ha csökkenteni sikerül. Mert nehéz napok várnak az érettségizőkre, mégis mi — akik már annyi vizsgát tudunk magunk mögött — szívesen cserélnénk padot velük. Ha nem is az izgalomért, ami a képernyő előtt sokkal rokonszenvesebb és kívánatosabb, de lehetőségeik nagyszerűségéért és legesleginkább irigylésre méltó, lenyűgöző, kedves fiatalságukért. y " a tömegekhez. A művelődés terjesztésének közkatonái kevésbé látványos — ám nem kevésbé fontos! — szereppel kénytelenek beérni: az információk értelmezését, földolgozását, elrendezését segíthetik — ha tudják. Akik ugyanis idáig eljutottak, kérdőjelek sokaságával kénytelenek szembenézni. Az új szerepkör betöltése tudniillik nem pusztán felismeréselhatározás dolga. Mégcsak nem is egyszerűen ötletességé. Nélkülözhetetlen az a többlet, amit csakis a tudomány — jelen esetben a népműveléstudomány — képes adni. Pontosabban képes — volna adni... Művelődési rendszerünk kialakítása és fejlesztése az elmúlt két és fél évtized alatt tulajdonképpen különböző fehér foltok felszámolásából állt. Az utóbbi években jutottunk el addig, hogy a továbbfejlődés nem új művelődési intézményeit — iskolák, művelődési házak stb. — létrehozásától függ, hanem a meglevők hatósugarának növelésétől. Azaz, népművelési tevékenységük minőségileg magasabb szintre emelésétől! Nyílt kapukat döngetünk, vethetnék közbe azok a szociológusok, pszichológusok, pedagógusok, irodalomtörténészek, akik már évek óta népművelési témák tudományos vizsgálatával foglalkoznak. Tíz tudományos intézményünk foglalkozik művelődésszociológiai, illetve művészetszociológiái vizsgálatokkal. Négy másik helyen folytatnak hasonló jellegű, lélektani kutatásokat. Újabb hét intézmény munkatervében pedig különböző művészeti hatásvizsgálatok szerepelnek. A tudomány tehát — a különböző társtudományágak felől közelítve — egyre mélyebbre hatol a népművelés kérdéseinek tanulmányozásába. Sajátos folyamatról van szó, amelynek eredményeként — pontosabban: összegeződéseként! — a tudomány új ága, a népműveléstudomány jön létre. MINDEZ, PERSZE, NEM SPONTÁN zajlik le. Holott, nem ritkán úgy teszünk, mintha a népművelésnek csupán fokozottabban kellene kihasználnia a különböző tudományos kutató intézetek megtestesítette lehetőségeket. Magyarán: mintha csakis több pénzre volna szükség, hogy a népművelés problémáit — tudományos „bérmunkaként” — föl lehessen dolgoztatni a társtudományágak szakértőivel. Vitathatatlan ugyan, hogy ez is előrelépés volna. Különösen a pillanatnyi helyzethez képest: rendkívül nagy a távolság a népművelést kutatók és gyakorlók között. Olyannyira, hogy a kutatások eredményei-következte- tései nemigen jutnak el azokhoz, akik a tapasztalatokat a napi munka próbájának vethetnék alá. Másrészt az is tagadhatatlan, hogy a kutatási témák kiválasztásának esetlegességein ugyancsak érződik a föntebb említett távolság a köznapok aktuális kérdőjeleitől. A legjobban azonban azok a tudományos műhelyek hiányoznak, ahol a részkutatási eredmények szintézise végbemehetne. Erre különösen alkalmasak a szellemi élet örvendetesen fejlődő vidéki központjai. Debrecen, Szeged, Győr, Veszprém, s a többi város kialakítandó közművelődési fórumai nélkül ugyanis elképzelhetetlen a népműveléstudomány kifejlődése. A NÉPMŰVELÉSTUDOMÁNY műhelyeinek létrehozása azonban aligha képzelhető el parancsszóra, rendeletek útján. De a jelenleginél kedvezőbb helyzetet kétségkívül lehetne — sőt kellene! — teremteni. A többi között az egymásról nemigen tudó kutatók elszigeteltségének megszüntetésével. Okos ösztönzők alkalmazásával : a népművelők anyagi és erkölcsi érdekeivel összhangba kellene hozni a tudomány eredményeinek alkalmazását. Ez, persze, elválaszthatatlan a jelenlegi — javarészt szokványos írásbeli jelentéseken és formális ellenőrzéseken alapuló — népművelési „mértékrendszer” megváltoztatásától. Sokat segíthetne, ha elsősorban a szomszédos szocialista országok hasonló vizsgálatokat folytató intézményeivel, tudósaival szorosabb kapcsolatokat alakítanánk ki. Mind a tudományos munka- megosztás, mind a tapasztalatok kicserélése, mind pedig az információcsere céljából. Veszprémi Miklós Az alkotás A legnagyobb mű gyáva dadogás csak, a szó gátolja, véső, hangjegyek. Szobor vagy kép: hogyha hajnal tájon a nap csókjával párzanak hegyek. Muzsika: ha erdőt tarol le a szél. Ha szarvas hívja párját valahol. Ha puszta fölött délibáb henyél, vagy haris szól lenge aád alól. A vers, a dal, a kép viseltes ruha. Idő koptatta, foltozott, szakadt. Az igazi, a ki-nem-mondott mű az. mi a művészetben sírva bentmaradt. Galyasi Miklós Vallomás Olyasmit tett, hogy kiirtotta a szenvedélyt, mi bennem élt. Már csak az ablakokban álló szerény, színes virágokért lelkesedtem, a csendes élet formái vonzottak, magam is ablakomba ültem volna, hogy nézzem én is céltalan a fényt, a fákat, a növekvő és fogyó embertömeget, öreg emberré váltam volna, ki mindent, s mindenkit szeret, de jött megint, szemébe néztem, s ott voltam, ahol azelőtt: magamat megvetve, ziláltan szerettem és kívántam őt. Toldalogi Pál NÓGRÁD - 1971. május 9., vasárnap t
