Nógrád. 1971. április (27. évfolyam. 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

^ _____________________________________________Koppány Gyötör tekwHete

f

i

' vm. jéBus 25-én KJeesé••nyi Etedrét barátságosan hátiba vágta barát ja, Dombai Ge- 4M, és megkérdezte;

— Holnapig van egy szálasod?

— Parancsolj. Megtiszteltetésnek veszem — mondta, és átnyújtotta a bankjegyet.

— Tehát holnap negyed ötkor megkapod a pénzed. A Wampetíes-étteremben váriak.

W

Sföanap fül ötkor a bejáratra szegeződött Klecsányi tekintete. Ügy látszik, néhány percet késhet. Bizonyára valami fontos dolog jöhetett Közbe — mormolta maga elé.

Éjfélkor a takarítónő eloltotta az utolsó lámpát is. Kle- esányi elindult hazafelé.

*

1914-ben kitört a világháború. Ilyen nehéz időkben más gondja is van szegény barátomnak, mint az én százasom — nyugtatgatta magát Klecsányi.

★

A gazdasági pangás évei jöttek, 1920. és 1930. között. Az emberek örültek, ha beLEGENDA

tewő falatjuk voft, nemhogy megadják a tartozásokat —

hajtogatta szelíden Klecsányi.

1941' őszén Ktecsányi fáradtan ballagott a Rákóczi úton. Azon tűnődött, milyen jó lenne az a százas, amivel Dombai tartozik Bekor elegáns sportautó suhant el mellette. Dombai Ott a kocsiban. Szájából vastag szivar fityegett. Mire Klecsányi szóra nyitotta ajkát, Dombai már a szomszéd vármegyében száguldott.

*

1945 augusztusában a Nefelejcs utcában látta viszont Dombait. Boldogan szorított magához egy fél kiló melaszt. Inflációs idők voltak. Semmi értelme sem lett volna, hogy Dombai odavágjon neki vacak ötszázmilliót, mondván, hogy itt a százasod.

*

A stabil forint bevezetései után bizonyosra vette, hogy megkapja a pénzét. Dombai- nak azonban nyoma sem volt.

Qgy hallatta, hogy végre családot alapított Effiső a feleség meg a gyermek, aztán jövök én — bólogatott derűlátóan. *

KWí. márciusának egyik hűvös délutánján fázósan üldögélt a kandalló mellett Klecsányi. Odaktmn csengettek. A csengetés nagyon Ismerős volt Két hosszú, egy rövid. Reszketve botorkált a konyha felé. Az sejtóban Dombai áDt kopaszon, megtörtön, savanyú arcvonásokkal. Szótlanul átölelték egymást Hosszú percekig csak hallgattak. Aztán Klecsányi könnyes szemekkel suttogta:

— Egy pillanatra sem veszítettem el benned a bizalmam.

Dombai rekedten krákogott.

— Bizony. 1913. július 25- én kölcsön kértem tőled egy százast.

— Most is jól jön nekem az a pénz — mosolygott meg- bocsátóan Klecsányi.

— Várjál. Hagyjál kibeszélni. Most adsz még egy százast, és jövő héten kettővel jövök!

Galambos Szilveszter

szorongva fülelitek a szembefeszülő erők bömbölő és vijjogó tusakodását. A tanya telve volt a város száműzöt- teivel, kiket az események kíméletlen és egyre keményebb csapása sodort ide, a viszonylagos békébe. De négy napja a tanya is felbolydult; láthatatlan istennyilák vágtattak fölöttünk, az aknák — mint rossz úton elszabadult szekerek.

Néhány napja az erdőben németeket vettünk észre. Senki nem tudta, mikor jöttek. Ott voltak. A lombok lőrése- in lövegek meredtek a város felé.

Ötödik napon oly hirtelen és nem vártan, mint a derűs égből jövő villám, pergőtűz alá került a tanya. Fejvesztett zűrzavar, hanyatt-homlok rohangálás mindenütt, — ki a házakból, a határszéli részekre, bárhová, csak ki a bizonyos pusztulásból. Legtöbben az erdő menti árokban reméltünk oltalmat az istenítélet elől. Mert pusztító istenítélet volt az a felfoghatatlan idő, — két, három vagy ezer

óra —, ami akkor telt. S amiként Sodorna alatt Lótba, úgy dermedt ereinkben a vér egy látványra, egy félelmetes felfedezésre; nem vagyunk egyedül az árokban. Az ásás távoli sávjából ismeretlen egyenruhások csapata kúszott felénk, mind egyre közelebb.

Csak azt tudtuk: pillanatokon belül tennünk kell valamit. Az öreg Csapó tért magához elsőnek a bénító rémületből. Fehér, nyakatlan paraszting volt az öregen, egyetlen mozdulattal rántotta le, s egy parti vesszőre tűzte. Lo- bogtatésára az ismeretlen uni- formisú csapatban hullámzás támadt, meglódult a mozgás. Nemsokára katonák, lovak, civilek keveredtünk az árokban.

Megint órák teltek... vagy percek mindössze? Egyszeriben tompa csönd szakadt ránk. Elhallgattak az aknavetők, minden előbbi lárma, mintha meghalt volna fölöttünk, körülöttünk a világ, csak ml vagyunk egyedüli létezők az egész mindenségben. Aztán pedig egyszeriben az

erdei német egységek felől vadászgépek berregése ült ránk. A gépek az árkon túli mezőséget körözték, majd az árokvonulfctoV* s pörrögni kezdtek a fedélzeti fegyverek.

Nem volt további maradásunk. Kavargó rajokban vetettük magunkat a védtelen mezőségnek, de a repülők, szerencsére most már tanácsosabbnak látták támaszpontjukra térni, mert valahonnan, az országút túlsó feléről elháritólövegek szólaltak meg.

Fel-feibttfcva, hörögve, de végre kivergődtünk az útra, amely most egészen elhagyatott volt.

Aztán — ahogy ködös emlékeimben megkövült — szőlőkön, szántókon, réteken törünk célunk, az elhagyott város felé. Szembe velünk az ismeretlen uniformisúak áradata özönlik. Egy közülük valamit felénk kiált: — Vojna kaput!.. Debrecen kaput!..

Nem értjük, csak megyünk, fullasztó, nehéz lihegéssel, futva és trappban, — el, ki, minél távolabb a pokoltól,

Tavaszi

házasság

Régi barátom, Telegdí Péter Pál, egy évvel ezelőtt megtóit, 1 egye*i> a házassági1 tanúja.

_Megint? — csodálkoztam.

— Kérlek, csalódtam Sáriban. Azt hittem hogy nincs semmi hibája, de rájöttem: nem tud főzni, imádja a beatzenét, és nagyon sokat beszél.

— Erre elváltatok!

— Igen. De most megtaláltam a hibátlan nőt: Lujzi kát. Nem szereti a beatm u- zsikát, remekül főz és csak annyit beszél, amennyi ép pen szükséges.

Elmentem tanúnak, az esküvőn megkaptam a szokásos menyasszonycsókot, részt

vettem az esküvői ebéden, azután jó fél évig nem láttam őket. Két hónappal ezelőtt

találkoztam Lujzikával.

— Hogy van Péter Pál? kérdeztem tőle.

— Nem tudom.

— Nem tudja?

— Honnan tudnám? Elváltunk.

— Hiszen csak fél éve volt az esküvőjük!

— Hét hónapja.

— S mi volt az cár?

— Állandóan hibákat fedezett fel bennem és emiatt

folyton veszekedtünk.

— Milyen hibákat talált?

— Megőrjítem a kérdéseimmel, nem tudok bánni a bejárónőkkel, szórom a pénzt, és ehhez hasonlók. Megún- tam és javasoltam a válást. Beleegyezett. Hallom, a jövő héten újra nősül Ismét mafla teas a tanúja?

— Még nem kért feL

— Ami késik, as nem raáTtfegcE még aznap való boa Mhfeott ás leikeeen elmagyarázta, hogy most megtalálta az igazit, a töfcäetes nőt es ti legyek az eskü*® tanúja.

Amikor ismét eHsaBaffeama baráti feladatot, így búcsúzott:

— IMS msglBod. hogy milyen csodálatosé

___esküvő után többszőr

m

eghívott: nézzem meg, milyen remek nő a legújabb felesége. Mit, remek! Maga a tökély! Nos, én azt tapasztaltam, hogy Mancika rengeteget beszél, nem tud bánni a pénzzel, mindig összevész a bejárónőkkel, nem tud főzni, imádja a beatzenét és mániája a takarítás. Az utóbbi tényt a padlóviasz orrfacsaró szaga is bizonyította.

Csodálkozva néztem a barátomra, aki sugárzott a boldogságtól és szerelmes pillantásokkal simogatta Mancikát.

Egyetlen hibáját sem vette észre.

Palásti László

ah® éppen most készül ősz szedőin i minden.

Debrecen kaput?... Valaki azt mondja közöttünk, ez annyit tesz: Debrecen hatolt

Hová megyünk akkor?.. A halottak városába?

A dűlőutak mentén szétlőtt harckocsik, kerekéről leroskadt szekerek, eldobott kerékpárok, motorok.

Már bent vagyunk az elővárosban, a kertségi házak során. Az úton még mindig özönlenek az idegen katonák. De itt már csönd van. S az élet, bárhogyan is, de él.

A színház előtt haladunk. Kilépek összeverődött kis csapatunkból, nekem itt most meg kell állnom. Meg kell néznem valamit. Nekem most mindennél az a legfontosabb az életnél is. Az a barna tölgykapu, amelyre Judittal dobogó stivünket véstük.

A kapu ott áll helyén, híven teljesíti rendeltetését most is. De a szív... a szivünk már nem él...

Megölte egy eltévedt golyó Átlőtte, hogy haljon meg a szerelem.

TÖTH ARP ATT.

ÁPRILIS

Április, ó, Április,

Minden csínyre friss! Faun-bokájú, vad suhanc, Űjra itt suhansz!

Vásott cigánykereked Porozza a tereket,

Repül a szemét.

Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat,

Illatot, s zenét!

Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes Katicabogár,

Mint árbocra egy piros, Pettyes zubbonyú,

Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú!

Kémleli a láthatárt:

Mennyi fény! Mi az?

S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz!

Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendben nő, Megcibálod azt,

Majd meg méznél illatosb Szellőfésűvel

Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég,

Vár az új robot,

Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot?

S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót,

Gyenge bőrű testüket Ügy csiklandozod;

Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely,

Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely:

Izzad még a levelek Vajúdó rügye,

S a szirom már lepereg Csókos szél vigye...

S atsuhansz a városom, Bérházak felett,

Felragyog sugároxm Sok vak emelet:

Reszkető, bíbor varázs Vén kémény fala, Lányszemsziüű kék parázs r A szelíd pala.

Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled,

Mint kaik szőnyegen.

S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót,

Villogtatsz, mint zsebtűfeört Pafko* nebulók:

Zsupszl a földre hmtt a fényi S im a szenny alól Nyűtt Hang sir, tán c Por maga dalol?

Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét sütkérez a melegen,

S nyitja holt szemét .11

Április, 6, Áprilisi Míg tánccal suhansz,

Látogass meg engem is,

Víg örök suhanc,

Hisz’ egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én:

Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, ,

S bölcsőmnél te, fény fia, Álltái, víg rokon!

Április-testvérem, ál Hol van az a kor?

Ifjúságom hervadó Kankalin-csokor,

Elpártoltam tőled én.

Nem veszed zokon?

Hej, beteg s fanyar legény .4 régi rokon: ha a tavaszt élvezi,

Nézvén langy egét,

Bánatát is felveszi,

Mint szemüvegét..:

Április, ó, Április!

Simogass, vezess!

Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes,

Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt,

Míg arcomba szöcske vág,

Zöld parittyaként,

Mig szememre patyolat Szirom lengve jön,

S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny...

Ó, tán akkor, mig a méz Színű nap lehull,

Bordám közül a nehéz Szív is elgurul,

Imbolyog még, menni fél,

Majd gyáván, sután,

Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után:

Táncol, ugrik, fellebeg,

Enyhén száll tova,

Felfogják a fellegek,

S nem fáj már soha .;;

NÓGRÁD — 1971. április 4., vasárnap

>