Nógrád. 1971. március (27. évfolyam. 51-76. szám)

1971-03-07 / 56. szám

Az ízlés ficamairól... Népművelési feladataink vizsgálgatása sorain állandóan találkozunk azzal a prob­lémával, hogy napjainkban a fő ellent­mondást az a jelenség hordozza, hogy az emberek fejlettebb társadalomban élnek, mint amilyen a többség ízlésszintje. Ha­sonló ellentmondást persze más — politi­kai, világnézeti, erkölcsi — vonatkozásban is fellelhetünk, de a legszembetűnőbb mégis az ízlés tekintetében. Az ízlés fejletlenségének következmé­nye, hogy az emberek egy része a sznobizmus hatása alá került, másrészt különösen a szórakoztató műfajok terén, széles körben terjednek a kispolgári giccs és a nyugati kommersz műfajok termékei. Ezen jelenségek közül idézzünk el kis­sé hosszasabban a giccsnél, annak is iro­dalmi megnyilvánulásainál. Lukács György meghatározása szerint a gdcoses mű látszólag a művészet eszközei­vel, látszólag az igazság ábrázolásával, gyakran jó technikai kifejezés segítségé­ved emberi, társadalmi szempontból ha­zugságokat hirdet, hogy a tömegeket fél­revezesse, s, hogy ezen nyerészkedjék. A giccs egyetlen törvényt ismer: a fo­gyasztó pülanataiyi, legtöbbször sekólyes kívánságát, és terjedése éppen azért olyan gyors, mert a szellemi lustákra nem mint ellenálló közegre, ellenkezőleg, mint jó bá­látokra. számit. Ha közös tulajdonságaikat akarjuk je­lezni, első pillantásra felötlik, hogy a giccs mindig érzelmes, sőt mindig nagy érzéseket akar közvetíteni, de nem akar felkavarni, ellenkezőleg megnyugtatni, eibágyasztani. Emberátarázolásának fő bűne, hogy egy nem létező embertípust létezőnek tüntet fed, s ezzel meghamisítja az olvasó világ­képét, megnehezíti, megzavarja az életben való eligazodásét. Sajnos, még ma is sokan vannak, akik Bozzay Margit, Berend Miklósné, Zsdgray Julianna könyveit keresik a könyvtárak­ban, s mert ott szerencsére már nem jut­hatnak hozzá, egymásnak adogatják to­vább, s ezeknek a műveknek „álomvilá­gán” épülnek és nemesednek. Nézzük meg közelebbről pl. Zságray Ju­lianna híres regényének a Szűcs Mara há­zasságának kelléktárát: mindjárt ráisme­rünk, hogy ugyanazok az eszközök, mint a képzőművészetben a gombolyaggal ját­szadozó doa, vagy a gombát ölelő kerti törpe. A boldog „ferencjózsefi békében” vagyunk: rózsaszín violaágyak, szökőku­tak, langyos, békés, aranyos, szelíd máju­si délután, amilyen csak az Alföldön lehet, piles rózsák lehellete a levegőben, a fák­ról pengő akácszirmok, kacarászó fecskék az eresz alatt, smaragd gyepen hancúro- zó télivér csikók. A szereplők pedig Szűcs Mara 1800 holddal, Simaházy Tamás 18 000 holddal, Mangittay kapitány „kitűnő lo­vas, délceg, művelt, karrier előtt álló ele­gáns férfi, aki tud cigányozni, költeni, váltót aláírni” sibb. és természetesen sok- sok bonyodalom, érzelmes szerelmi jele­netek után a mindent megoldó és meg­váltó szerelmi házasság. A gicesírók mindig az emberek legne­mesebb érzéseit veszik célba: a szereimet, a hitvesi hűséget, az anyai szeretet, a bátorságot és igen sokszor a hazaszerete­tei. Ezekről szívesen olvasnak az emberek, de ha rossz olvasmányban, giccses alko­tásban találkoznak velük, akkor úgy jár­nak, mint a bonbonevéssel, az ember Ínyé­nek tetszik, csak a gyomrának árt — ahogy erre Németh László figyelmeztet. Különösen veszedelmesek az olyan „al­kotások” ahol a nacionalizmus helyettesíti az igazi hazaszeretetet. Bozzay Margit: Bécsi randevú című művében ennek a példájával találkozunk. Az első világhá­borúban vagyunk, az orosz fronton. Gu­lyás Ambrus népfölkelő tizedes „volt az első, aki az ellenséges sáncba ugrott”. Si- may főhadnagy, császári és királyi kama­rás látta, hogy öten rohannak rá egyszer­re. Rekedten ráüvöltött: — Ne hagyd ma­gad, Ambrus! — Az, mintha csak a ka­szárnya udvaron birkózna, amúgy barátsá­gosan, röhögött egy nagyot, visszaüvöJtött, hogy — nem is főhadnagy úr, aki áldója van! — azután felemelte a puskáját és a boldogabb végével egyetlen suhintással mind az öt muszkának beverte az orrát. Mikor készen volt, hogy megmutassa, az öt villogó bajomét ellenére sem történt ba­ja, harsányan, de irgalmatlan hamisan felharsant torkából a nóta: „Már mi ná­lunk babáim, már minálunk babám. Ez a szokás járja”. A giccs ma kiszorult az irodalomból, el­bástyázta magát a táncdalok legtöbbször tömény butaságot és ízléstelenséget árasz­tó szövegei mögé. A „csak a mának élek én” életfelfogás, a „nem várnak az élettől egyebet, Csak tvisztet, melyre a csípőjük ide-oda jár” a „Tűndéri kis Skodáról ál­modom” a „Mi kéne, Wartburg, vagy tán Pobjeda” — álmodozás sajnos, nemcsak a „a butácska” Sárikákat, (akik egy órai kemény ostrom után megadják magukat), fertőzi meg, hanem széles körben terjeszti a butaság, az üres, felszínes életfelfogás gicos-szemléletét. Goethe azt írta: Az embereknek nem azt kell adni, amit kémek, hanem amit kémiök kellene. Megszívlelendő tanács a jó ízlés hatalmáért harcoló népművelők számára. Mert elsősorban nem is a giccs- gyártók ellen kell hadakoznunk, ők ke­nyér nélkül maradnak; mihelyst nem lesznek befogadók, nem lesznek emberek akik igénylik a giccset. Csukly László Pataki József rajza: Hegyek között fHa festek, festőnek; ha muzsikálok, muzsikusnak érzem magam’ Hétköznapom története Nézem a fákat: minden águk ismerős. Pedig nem is ott nőttem fel, ahol gyökerük megfogant, talán soha egy pillantást nem vetettem rá­juk, csupán a festő műterme alakítja ki bennem a harmó­niát. Iz, gond, felelősség A reggeli verőfény látha­tatlan energiával tölti be ezt a hatlamas szobát, amelyet szinte szétfeszítenek a fest­mények. Izgalmas a délelőt- tök csendje, a festőállványra helyezett vászon az ablak mellett örömódát zeng az ecset simogatása alatt: verset mondat, zenét' sejtet, színei mindenről beszélnek. Kitá­rulkozik a gondolat, bemutat egy embert, aki halk szavú és közöttünk jár, velünk együtt koptatja a macskaköves ut­cákat. Pannő készül az állványon, Hatalmas méret. Soha em­bert nagyobb örömmel nem láttam festeni: a délelőttök csendje átitatja sejtjeit a szí­nek világával. A kora hajnalok íze a reg­gelek tervező gondja, a dél­előttök felelőssége hajtja a művészt munkájában, aki K özművelődési értekez­leteken, tanácskozá­sokon refrénként ismétlődő téma a falusi kulturális in­tézmények anyagi helyzeté­nek gondja. Nem új prob­léma, s gondolom, jó ideig még marad is, —, holott a lehetőségek a helyzet javí­tására szinte évről évre nö­vekednek. És mégis. A mű­velődési otthonok anyagi ellátottságát vizsgálva úgy tűnik, hogy e tekintetben évek óta jottányit sem ju­tottunk előbbre. Korábbi időszakokban, zárszámadások után szinte köteles gyakorlattá vált a termelőszövetkezetek kultu­rális alapjának hovafordítá- sát firtatni: ösztönözni fa­lusi gazdasági egységeinket a művelődésügy fokozottabb támogatására. E gyakorlatot azonban most már szélesebb területre kívánatos terjesz­teni, s nem mehetünk el szó nélkül más irányú falu­si anyagi erőforrások fi­gyelembevétele mellett sem. Kétségtelen: a fejlődés iránya arra mutat, hogy a falu legnagyobb gazdasági tényezői, a termelőszövetke­zetek mindinkább társada­lomszervező, irányító és kul­turális tényezővé is válja­nak a közösség életében. Az is bizonyos viszont, hogy utóbbi időben az ipartelení- tési nolitika eredményeként mind naevobb számban — és számításba veendő ielen­tős黫ol — létesülnek Ni­váinkban ipari termelőüze­jegyzet n mek, melyek nem csupán gazdasági oldalról hatnak az emberekre, de műveltségi követelményekben is. Köve­telményeket támasztanak. A tudomány és a technika eredményeinek megismeré­se, birtokba vétele egyénnek és termelőegységnek egya­ránt érdeke akár mezőgaz­dasági, akár ipari jellegű munkáról van szó. Ma mar természetes tehát, hogy a szakmai és általános műveltség fejlesztésére hi­vatott intézmény, a műve­lődési ház, klub, könyvtár anyagi bázisának biztosítá­sa az állami juttatás mellett nem csupán a termelőszö­vetkezetet kötelezi —, ha nem is törvényesen, de er­kölcsileg feltétlenül —, ha­nem a faluban létező vala­mennyi gazdasági egységet; az állami gazdaságot, a fa­luban működő ipari üzemet, az ÁFÉSZ-1 egyaránt. Bi­zonyos, hogy valamennyi kö­zül legtöbbet jelenleg a termelőszövetkezet tehet, de a kulturális anyagi erők egységesítése, összevonása, s az egyeztetett kívánalmak szerinti hasznosítása hatal­mas mértékben lendíthetné előbbre azokat a közművelő­dési eredményeket, melyeket pártunk X. kongresszusa kí­vánatos elérendőként meg­jelölt. A gazdasági vezetők tudati szintjének is mércé­je az, milyen mértékben tá­mogatják, vagy nézik kö­zömbösen a közművelődési intézmény erőfeszítéseit, s nem csekély mértékben raj­tuk múlik, hogy gazdasági céljaik milyen mértékben valósulhatnak meg a mind magasabb szakmai és általá­nos ismeretszintet kívánó termelésben. Bizonyos, hop' megyénk­ben — és országosan — ma még több a lehangoló ta­pasztalat, mint az örvende­tes, de nem vitás: a műve­lődésügy támogatását illető mai szemléletmódban gyö­keres változásnak kell tör­ténnie. Mindinkább tartha­tatlan az az állapot, hogy a különféle gazdasági szer­veknél meglevő, elheverő, s külön-külön alig valamire fordítható kulturális össze­gek szellemi haszon nélkül porlódjanak szét, amikor együttesen jelentős értékét kamatozhatnának a közös­ségeknek; társadalomnak és egyénnek egyaránt. Keresgélve a falusi köz- művelődési feladatok anya­gi forrásait, bizonyára nem merítettem ki minden lehe­tőségre felhívni a figyelmet — illetve minden, ez ügy eben tehető szerv felelősségére apellálni. Az Állami Bizto­sító megyei vezetőivel való oeszélgetésből tudom, hogy sokat tehetnek a falusi kulturális feladatok szolgá­latában, az igények betölté­sében a biztosítási és önse­gélyező csoportok is, ame­lyek termelőszövetkezeteink­ben, vállalatainknál, intéz­ményeinknél jelenleg 51 000 tagot tartanak számon. De méltán várható a falusi köz- művelődés támogatása a ta­karékszövetkezetektől is. r me, futó áttekintésben is hogy megnöveke­dett a falusi kultúra előbb­re jutását támogatni tudók száma a termelőszövetkeze­tek oldalán!? Csak végre el kellene lendülni a közöm­bösség holtpontjáról, s a közművelődést illetően is megérteni azt, amit dolgozó parasztságunk már tud, — a közös gazdálkodásban ta­nult meg —, hogy az egy­ségben, az összefogásban rejlik az erő, az igazi, szép lehetőség. minderre csak annyit mond szerényen: örülök, hogy mó­dom van ezt csinálni. Készül a pannó a nógrád- gárdonyi szanatórium falára, s a zenélő lányokban felfede­zem tanítványait: a kis zon­goristát, aki Bartók népda­lait játssza, a határozott arc­élű gitárost, aki D-dúrban tartja húrokat érintő ujjait, a legvégül a művész lányát, aki csellójával a családi me­legséget árasztja maga körül. Ábécé ÁH a festő a vászon előtt, nézi a lányok kezeit, s 'köz­ben egy pillanatra a lezárt fekete Blüthner pianinóra te­kint, amely délelőtt hallgat, s délután átveszi a szerepet. — Minden ember művész, kivétel nélkül. — Leül, kávét tölt, cigarettával kínál. — Valamennyien keressük a nyelvet, hogy kifejezzük ma­gunkat. Engem gyermekko­rom óta érdekel a festészet és a zene. Középiskolában szavaiéként ismertek. Kosz­tolányi Ábécéje tett nagy ha­tást rám. Zongoristának ké­szült, de rájött, hogy az ő ki­fejezési nyelve az irodalom. Magam is kettőségben éltem. Hová, merre menjek? A képzőművészeti főiskolán ha­marabb tartották a felvételit, mint a zeneakadémián. Egy­ből fölvettek. Befejeztem, aztán jött a másik. Az ember igényli, hogy kifejezze a vi­lágról alkotott véleményét. Nem impresszióját, hiszen előbb-utóbb lecsillapodik. Töpreng, gondolkodik. Festet­tem, zenét írtam. Jó pár éve nekem is döntenem kellett. A zenében pedagógusnak, a képzőművészetben alkotónak tartom magam. Ha sokáig nem festek, elfog a szomorú­ság, betegnek érzem magam. Aki egyszer megszokta a fes­tékszagot, nem tud tőle el­szakadni. Sűrített szikra Változik a fény. az idő múlása sürget. Átsétálunk a zeneiskolába. Útközben mond­ja két köszönés között: — A színeké a délelőtt, a délután a hangoké. Ha egyi­ket abbahagynám, beszürkül­nének napjaim. S a folytatás már hangok között viszi tovább a gondo­latot. — Hogyan egészíti ki egy­mást a kettő? Tökéletesen érzem: térbelileg nincs kü­lönbség. Jó képet nézni, ugyanolyan jó, mint zenemű­vet előadni, hallgatni. A zené­ben elengedhetetlen a nagyon sűrített szikra, a két—há­rom—tíz perces energia. A festészetnél ez elhúzódik egy kicsit. Nemcsak a megszüle­tésben, hanem további sorsá­ban is. A kép évszázadokon át ugyanaz marad. A zene jelentésében is változik. A Kodály-műveket ma már másképpen énekeljük, mint 20 évvel ezelőtt. — Gyakran felvetik, hogy az az ember, aiki a Föld és a Hold között közlekedik, kife­jezheti-e véleményét eleink nyelvén? — Ha valakinek véleménye van, nem az a döntő, milyen nyelven mondja. Az akvarell esetleges? Mennyiben? A réz­karc is kap olyan felületet! Napjaink művésze nem fel- tétlehül köteles eldobni azt a nyelvet, amit az előző száza­dok kicsiszoltak. A föld min­den táján élnek művészek, akik egy nyelven beszélnek. Egyszerűség — Vagy nézzük a zenében! Bartók III. zongoraversenye, amit már nem tudott befejez­ni, Beethoven hattyúdalához nyúlik vissza. Elemezzük! A dallam akkordjai egyszerű hármas- és negyeshangzatok. Majdnem megegyeznek, de azért észre lehet venni kör­tük a 100 év különbséget. S ez így van rendjén. Felelős­séggel kell cselekedni, s meg­tanulni az elmúlt századok kifejezéseit is. Beesteledik. Újból Réti Zoltán lakásán vagyunk. A pianínó fölül a nagy tudós ember, Bugát Pál tekintete néz ránk. A művészt megra­gadta emberi ragyogása, nem térhetett ki portréja elől. Nézem a képeket. Érsek­vadkerti utca. Vörösesna­rancsba forduló ház, előtte göcsörtös, évszázados fa, s mellette egy fiatal pár. A folytonosság jelképe. Ahogy a festő alkot, s a muzsikus ne­vel. Mindkettőnek nagyszerű, mert őszinte és az egyszerű­ség hatja át munkásságát. Ez az ismerkedés, ez a tű­nődés volt egy hétköznapom története. Molnár Zsolt Nyersanyag — vulkánany ágért Messina olasz város közelé­ben iparvállalatot létesítettek, amelynek nyersanyaiga — vul­kánláva. Az Etna vulkánjá­ból nyert feldarabolt lávát 1900 Celsius fokra hevítve folyékonnyá teszik. A lehűlés folyamatában igen vékony, ru­galmas rostot állítanák elő eb­ből a speciális anyagból. Ez a rost kitűnő hang- hő- és elektromos szigetelő anyag. Az olasz szakemberek mosí a textiliparban is megpróbál­ják hasznosítani a lávából ké­szült rostot. NÖGRÁD 1971 március 7., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents