Nógrád. 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)

1971-01-10 / 8. szám

/ Az Esterházy-gyűjtemény remekel a Szépművészeti Múzeumban 'M budapesti Szépművészeti Raffaeílo Santi; Esterházy Madonna Részlet. A Sí Múzeum a köze­pes közgyűjtemé­nyek közé tarto­zik- Abban vi­szont, hogy anya­gában minden korszak, stílus, je­lentősebb iskola és mester ■— ha csak mutatóban is — képviselve van, a nagyok közül is csak néhány ver­senyezhet vele. Éppen ezzel a tel­jességgel szerezte nemzetközi jó hí­rét. A múzeum ré­gi képtárának ka­rakterét meghatá­rozó sokrétűség törzsanyagára, az Esterházy-gyűj­teményre vezethe­tő vissza, amely éppen száz éve, 1870 decemberé­ben került köztu­lajdonba, Ekkor adta el ugyanis a pénzügyi gondokkal küzdő hercegi család a magyar ál­lamnak európai hírű gyűjte­ményét: 637 festményt, 3535 rajzot ás több mint félszáz ezer metszetet. Becsületükre szolgált a méltányos ‘ár: a párizsi Louvre szakembere szerint értékének az egyhar- maddért, más külföldi vevők magasabb ajánlataival szem­ben: 1 200 000 aranyforintért váltak meg a család 200 év őta gyűjtött remekeitől. Esterházy Miklós nádor, s fia Pál herceg F rakná várá­ba gyűjtötte a képtár elsőit. Haydn mecénása, „Fényes* Miklós, tündérbirodalmában”, « fertődi kastélyban külön szárnyépületet, „Képes palo­tát” emeltetett a gyűjtemény­nek. Ö szerezte meg a róla elnevezett, hires Raffaeílo Ma­donnát, amelyet a művészet­tudomány különös becsben tart. mert 'befejezetlen, s így betekintést nyújt a nagy mes­ter műhelytitkaiba. A főként muzsikát, udvari bálokat, zenés mulatságot sze­rető nagy mecénás másodran­gúnak tartotta a gyűjteményt; igazi megalapozója unokája, Miklós nádor, akinek ügynö­kei beutazták Európát, hogy képtár fejlesztő céljának eleget tegyenek: minden kor, stílus es mester müveit egybegyűjt- *ék. ö vásárolta meg a csalá­di gyűjtemény zömét, köztük Goreggio híres Szoptatós Ma­donnáját. amelyet Goethe még Nápolyban látott. A múlt szá­zad elején kora másik híres műgyűjtőjétől. Kaunitz herceg­től megvásárolta annak bécsi palotáját, s itt állította ki gyűjteményét, amely 1815-től a nagyközönsiég előtt is nyit­va volt, s mintegy ötven esz­tendőn át Bécs egyik neve­zetességének számított. Ter­meit a világ minden tájáról felkeresték a császárváros lá­togatói. Fia, Pál herceg pótolta a gyűjtemény legnagyobb hiá­nyosságát, 22 spanyol festmény megvásárlásával. Kilenc év­vel később megvásárolta az európai hírű gyűjteményt a magyar állam, s a képtár 1908-ban végleges helyére, az akkor épült Szépművészeti Múzeumba került. Remekmű­vei — amelyeket ma már le­hetetlen volna megszerezni — a további fejlesztés alapjai maradtak mindmáig. Méltán emlékezett meg te­hát az intézmény az alapítók­ról, a márványterembe gyújt­ván az állandó kiállításon sze­replő remekművek javát. A reneszánsz mestereinek: a ve­lencei Crivellinek, a Mediciek udvari festőjének, a firenzei Ghirlandaionak, a milánói Boltraffionak (kinek Madon­náját jó ideig mestere. Leonar­do művének hitték), a pármai Correggio, $ a velencei érett reneszánsz szenvedélyes ecsetű mestere, Tintoretto, valamint honfitársai, a főúri pompa fes­tője, Veronese, s a lagúnák városában működő genovai mester. Bernardo Strozzi vász­nait. Múzeumunk méltán világhí­res spanyol gyűjteményének „sztárjai”: Murillo, Ribera és Zurbor an. Goya Vizhordó lá­nya és Köszörűse 1822-beii, mjg az utolsó nagy spanyol mes­ter életében kerültek az Es- terházy-gyűjteménybe, ami a forradalmár festő művészeté­nek korai elismeréséről vall, — egyben a magyar főúri gyűjtők jó szemét, ízlését di­cséri. A gyűjtemény szám szerint legnagyobb, XVII. századi, né­metalföldi anyagából kiemel­kedik a „nagy hollandus”, Rembrandt, öreg rabbinusa és a délen, Flandriában alkotó Van Dyck, — Rubens tanítvá­nya — ifjúkori remek, kettős arc­mása. A német reneszánszot Dü­rer kortársa, a protestáns szász fejedelem udva­ri festője, Lucas Cranach, vala­mint a klassziciz­mus egykori nagyrabecsült mestere, Anton Raphael Mengs Szent család-ja képviseli, amelyen a művész — ön­magát és család­ját örökítette meg. A jubileumi ki­állítás méltó évad zárója a Szfépmüvészet Mú­zeum idei rendez­vényeinek. Hozzá kapcsolódik 1971 első tárlata, amely :z Esterházy- gyüjtemény leg­szebb grafikáit tár­ja majd közszem­lére. Arttior Tivadar geösődve. Akár egy tömeges paja tornámban.. De nem. Egy röhintés sem. Pedig a hangot már korábban visszaigazítottam. A lelátó új­ra zúg. Az arcokon feszült ér­deklődés. Csak a labda nin­csen. Hát, el tudja ezt vala­ki képzelni? Odamentem a készülékhez. Egyre vadabbul csavargattam a gombokat. A riporter hangja elviselhetetlen módon felerősödött. — Katona kivár. Lakatosnak teszi át a labdát, aki körül­néz, majd fél pályáról megin­dul az ellenfél kapuja felé. De a védők sem tétlenkednek. Vigyázz, Gabi! Cseplák oldal­ról támad. Jasek a másik ol­dalon szabadon áll. Várja a labdát. Egy csel, két csel, a harmadiknál Katona elakad. A labda a partvonalon kívülre perdül. Bedobás. A mérkőzés a második félidő harmincegye­dik percében, negyed órával a befejezés előtt még mindig döntetlenre áll. Zólyom hozza újra játékba a labdát, amivel' a fiatal csatár, Cseplák indul­hat el. Mindenki látja, csak én nem? Mintha jégcsap kúszott volna alulról a derekam félé, ügy hasított belém a feltéte­lezés, az őrjítő gondolat. Le­hetséges, hogy megbolondul­tam? De ha ezt ilyen logiku­san végig tudom gondolni, ak­kor lehetetlen. S mindent nor­málisan ás tökéletes«! érzé­kelek. A kocka alakú készülőt a sarokban, elöl a gombok, hang, hangszín, vízszintes és függőleges frekvencia, fény- és képmélység. Lányom az ebédlőasztalnál, valamelyik is­kolai füzetébe ír. Feleségem föléhajol, nézi és a fejét csó­válva magyarázza: — Hát, ez bizony nem sikerült Kezdjél egy új sort, de azt már szeb­ben csináljad. Az ablak alatt, a dohányzóasztal, rajta ócska takaró, a nemrégen abbaha­gyott vasalás utolsó tanúja. Nehány játék szétszórva a szobában. Fiam fel, s alá sza­ladgál. Csak a forró olajkály­hának neki ne essen, vagy a padlóvázának. Benne két bu­zogány. Ezeket különösen ked­veli. Csak nem tudom, med­dig bírják még a két parányi kéz okozta megpróbáltatáso­kat. Aztán a belső fal mellett végig a fegyelmezett szekrény­sor. — Te látod? — kérdeztem a feleségemet. — Mit? — A labdát. — Melyik labdát? — Hát, ott — mutattam a képernyőre. — Van ott lab­da? — Hagyj békén bennünket — mondta oda sem figyelve. — Nem látod, hogy mit csiná­lunk? Persze, hogy van. Ha nem lenne, mi után szaladgál­nának? Igen. Akkor mi után sza­ladgálnának? De a szaladgálás maga bizonyíték-e arra, hogy a labda van? Igazolja-e az egyik létező dolog a másik nem létezőt, amit ugyan nem lehet látni és érzékelni, de mindennapi tapasztalataink és fogalmaink szerint lenni kel­lene. Vagy csak azért érezzük és gondoljuk hozzá a dolgok­hoz, ami nincs, hogy ezzel az emberi cselekvések értelmessé- gét és célszerűségét igazoljuk? Ha sietünk valahova, biztos-e, hogy vágyódunk is oda, aho­va igyekszünk? Egyáltalán: ami történik velünk, amit lá­tunk, visszavezethető-e meg­határozott dolgokra, amik va­lóságát akkor is el kell fo­gadnunk, ha érzékszerveink­kel, értelmünkkel nem tudunk következtetni rájuk? Ezek a gondolatok csak később fogalmazódtak meg bennem. Akkor csak bambán bámultam a képernyőre. Fe­jemben annyi minden kavar- gott, kuszán, összefüggéstele­nül, hogy megfogalmazni le­hetetlen lett volna. Huszonkét ember változatlanul teljes erő- bedobással küzdött a pályán. A kis, pohos bíró ide-oda sza­ladgált. ahogyan a játék képe alakult. Már csak néhány peirc volt hátra a mérkőzés befeje- zésééig. Szemmel láthatóan a piros­fehér csatárok rohamoztak lel­kesebben. Talán abban re­ménykedtek, hogy az utolsó Xtalo Calvino* A Hold és a GNAC A GNAC a szemközti ház­tetőre szerilt SPAAK-COG­NAC reklámfelirat egy része volt; húszmásodperces szüne­tekkel, húsz másodpercre fel­gyulladt — s ha égett, semmi mást nem lehetett látni. A Hold hirtelen elhalványult, si­ma, feketére váltott át véges­végig az egész égbolt, a csil­lagok elvesztették fényüket. A Marcovaldo család man- zardlakáea ablakában könyö­költ. Az apa igyekezett megma­gyarázni fiainak az égitestek állását: — Az ott a Göncöl sze­kér™ egy, kettő, három, négy: az a rúdja,.., amott meg a Kis- medve .. „ a Sarkcsillag észa­kot jelzi. — És az a másik mit jelez? — Az a cé-betű. Semmi kö­ze a csillag okhoz, a COGNAC szó utolsó betűje. A osillagok viszont az égtájakat ’jelzik. Észak, dél, kelet, nyugat A holdnak most nyugat felé van a hasa. Dagadó hold, nyugat felé gömbölyódik — keletre néz, kövérsége kopdfc, szűnik. — Apa, akkor ugye a COG­NAC csökken? A cé hasa kelet felé néz! t — Ennek semmi köze a nö­vekedéshez, csökkenéshez; ezt a Spaak-eeg rakta fel. — És a holdat melyik cég rakta fel? — A holdat nem cég rakta fel. Az bolygó és mindig ott van, változatlanul. — Ha mindig ott van, vál­tozatlanul, akikor mért forgat­ja a hasát? — Az jelzi a negyedeket. Ugyanis a holdnak csak egyik felét látjuk. — A COGNAC-mak is csak egyik felét látjuk, — Az azért van, mert a Pierbernardi-palota tetője ma­gasabbra nyúlik. — Magasabbra, minit a hold? így keveredtek össze Marco­waldo csillagai a földi keres­kedelem ügye6-bajos dolgai­val. Valahányszor felgyulladt a GNAC, a két fiú, Daniele és Michelino arcukhoz szorított ököllel légigépfegyverzóst ját­szottak — Tá-tá-tá-tá... — a fénycsövet is lövöldözték, mely húsz másodperc múlva ki­aludt. ■— Tá-tá-tá-... Láttad, apa? Egyetlen sorozattal kioltottam — mondta Daniele, de a ne­pfllamatokban még a saját ja­vukra dönthetik él a mérkő­zés sorsát. Az ellenfél elkese­redetten védekezett, már a csatársor is a tizenhatos vona­lára húzódott vissza. Kavaro­dás a kapu előtt, a kapuvédő fürgén elvetette magát, fölötte három játékos nagy lendület­tel egymásba ütközött. A lelá­tó fölmorajlott. A kirúgás után ismét szétszóródott a mezőny. A játékosok most már szem­mel láthatóan fáradtan és kedvetlenül mozogtak. Beletö­rődtek a döntetlenbe. A képernyőn megjelenít a stadionom. Még néhány má­sodperc a befej ezésig. Alatta az1 eredményjelző tábla. Két szabályos nulla, közte kettős­pont Éles sípszó hallatszott. Pár játékos lagymatagon ösz- szeolelkezett. A többiek lom- tia lépésekkel megindultak az öltöző felé. Fotósok szaladgál­tak körülöttük masináikkal. A közönség tódulni kezdett a kijárathoz. Egy villanás a képernyőn és a bemondó arca. Mosolyogva: — Közvetítést adtunk a Monostori úti pályá­ról... Két nappal később ráérő utcagyerekek talállak egy gaz­dátlan labdát a stadionhoz kö­zeli mellékutcában. Ott he­vert kicsit löttyedten, és szür­kén az utcai szemétgyűjtő tar­tály mellett egy esővájta, for­mátlan mélyed •SsHon KISS SÁNDOR on fénnyel együtt hard szen­vedélye is ellobbant, szemhé­jára álmosság nehezedett. — Bárcsak igazán darabok­ra törne az egész I — csúszott ki az apa száján. — Megmu­tatnám nektek az Oroszlánt, az Ikreket... — Az Oroszlánt! — Miche­lin« föllelkesadett. — Várj csak! — Eszébe jutott valami. Elővette parittyáját, megrakta apró kavicsokkal (mindig volt tartalék a zsebében), s a „töltetet" teljes erejéből rá­zúdította a GNAC-ra. A szertefi öccsenő kavics, mint jégeső kopogott a szem­közti tető cserepein, bádog­ereszén, hallani lehetett, amint egy ablak csörömpölve betört, 6 b mm! az egyik kő az utcalámpa tányérjára hul­lott alá; valaki felkiáltott: — Köveket dobálnak! Hé, oda­fent! Csirkefogók! Michelino parittyájával * magasba célzott: — Majd én kinyírom a Holdat! —• Nya­kon fogták és lefektették. így hát az éjszaka hátrale­vő részében, s a következő éj­jel is a szemközti háztető fényreklámja csak a SPA- AK—CO-t hirdette, Marcovait- dóék ablakából pedig látni le­hetett az égboltot. De a második nap reggelén két kezeslábasba bújt vil­lanyszerelő aprócska alakja tűnt fel odaát, a fényreklám állványzatán; a neoncsövet, meg a drótokat vizsgálgatták. Marcovaldo az időjárást ki- szimatoló kőszvényes öregeik arckdejezésével kidugta orrait az ablakon és így szólt: — Ma újra GNAC-éjszaika lesz! A fényes felirat viszont épp a parittyahajítás pillanatában aludt ki, ekkor járt le a húsz másodperc. A manzardszoba valamennyi lakója számolni kezdett magában: egy, kettő, három.. tíz. tizenegy... — egészen húsz'g. Amikor tizen­kilencnél tartottak, visszafoj­tották a lélegzetüket. Húsz. Tovább számoltak, mert attól féltek, tán elsiették: huszon­egy, huszonkettő... De nem, semmi. A GNAC nem gyul­ladt fel, állványzatán alig ki­betűzhető, sűrű, fekete kacs­karingó maradt, úgy tekerő- zött, mint szőlőinda a lugas­ban. Oóóó! — kiáltották, s a végtelen, csillagos égbolt ott szikrázott a fejük felett. Marcovaldo pofonra emelt keze félúton megállt a leve­gőben. Ügy érezte magát, mintha az űrbe lendült vol­na. Immár a sötétség uralko­dott a háztetők magasában, s mint valami fekete sorompó, kirekesztette a lenti világot, ahol tovább nyüzsögtek-ör- vénylettek a sárga, zöld és vö­rös hieroglifák, a villanyrend­őrök pislogó szemei, a tova- 6iMó. kivilágított üres villa­mosok, és azok a fénysugarak, melyeket a láthatatlanul su­hanó autók tolnak maguk előtt. Ebből a világiból csak valami szűrt vibrálás jutott fel, határozatlanul, mint a füst. A szemet nem vakította már semmi; ha %z ember föl­nézett a magasba, a végtelen távolságok szinte megnyíltak előtte, a csi'lagképek teljes mélységükben kitágultak, az égbolt, ez a saját határain kí­vül mindent magába foglaló gömb, kikerekedett. A csil­lagszövevény a láthatár szélén hirtelen megritkult, s ott mint valami fekete falréeen keresz­tül, a Venus egy pontba sűrí­tett éles, átható fénye tündö­költ elő. Az űjhold úgy függött ezen az égien, hogy nem fitogtatta elvont kifli jellegét, ehelyett sejtelmes, opálszíngömb mi­voltában mutatkozott; a Nap futtatta be ily’ halvány tej- üvegszerűre rézsútos sugarai­val, — a Nap, melyet a Föld ugyan most eltakart, mégis (amint ez csak bizonyos kora- nyári éjszakákon tapasztalha­tó) bőkezűen osztogatta mele­gét. Marcovaldo, ahogy elnéz­te a Hold árnyék és fény köaé ékelt keskeny szegélyét, egy­szer csak furcsa nosztalgiafélét érzett: mintha egy olyan szi­getre vágyakoznék, mely az éjszaka kellős közepén csodá­latosképp napfényben úszik. Ügy maradtak hát, mozdu­latlanul, az ablakban könyö­kölve. A gyerekek megszep­penve bámulták tettük óriási horderejű következményét. Végre az anya felkiáltott: — Gyerünk, gyerünk! Nem fe­le üsztök le rögtön? Késő éj­szaka van már! Meddig akar­nátok itt könyökölni?! Valaki kopogott. Ajtót nyi­tottak. — Szemüveges úr lé­pett be. — Elnézésüket kérem, kitekinthetnék egy pillanatra az ablakon" Köszönöm... — Bemutatkozott: — Doktor Go- difredo, hirdetési ügyintéző vagyok. „Végünk van! Meg akarják fizettetni a kárt! — gondolta Marcovaido és tekintetevel maris majd felfalta a fiait; csniagasz-.be niesedeset egysze­riben elfelejtette. — Most ki­néz az a blatton és rögtön rá­jön, hogy a köveket csaitt innen dobhattak.” Megpróbált ideje­korán védacezru: — Tetszik tudni, fiúk . A verebekre lö­völdöznek, egészen pici ka- vicskákkail. nem is értem,, hogyan mehetett tönkre az a, felirat. . A Spaak-cég felira­ta... De megoüntettem őket! Meg én! Alaposan! Biztosí­tom uraság ódat: többet nem fog előfordulni. Godifredo doktor figyelmes képpel hallgatott. Aztán meg­szólalt: — Tulajdonképpen..; én a „Cognac Tomawak”-nak dolgozom, nem a „Spaak”- nak. Azért jöttem, hogy meg­vizsgáljam: hogyan tudnánk arra a háztetőre fényreklámot szerelni. De azért csak foly­tassa, folytassa, kérem. Nai­gyon érdekei, amit mond. — így történt hogy fél órával később szerződést köttetett Marcovaldo és a „Spaak” leg­főbb konkurrense, a „Cognac Tomawak” között. Valahány­szor megjavítják a GNAC fel­iratot, a gyerekek mindannyi­szor tartoznak lelőni a parity- tyájuikkaL — Ez lesz az utolsó csepp amelytől kicsordul a pohár — mondta Godifredo doktor. Nem tévedett. A tekintélyes hirdetési költségek által amúgy is csőd szélére sodort „Spaak” rossz j ein el: tekintet­te legszebb flónyreklámjának folytonos elrom’ását. A hol COGNAC-ot, hol CONAC-ot, hol meg CONC-ot pislogó fel­irat az anyagi romlás gondo­latát terjesztette a hitelezők körében. Egy szép napon a hirdetővállalat kijelentette: többé nem hajlandó kijavít­tatni a neoncsövet, csak ha a cég kifizeti a hátralékos díja­kat. A kialudt felirat még nö­velte a hitelezők riadalmát. A „Spaak” tönkrement. A telihold hibátlan fényben ragyogott Marcovaldo egén. Éppen az utolsó negyedbe lépett, amikor a villanyszere­lők újra megjelentek a szem­közti háztetőn. És azon az éj­szakán lángbetűk lobbantak fel, hatalmas, vastag lángbe­tűk, kétszer akkorák mint az­előtt: COGNAC TOMAWAK — hirdették Nem vo't többé Hold, nem voltak többé csil­lagok és égbolt se vo’t, sőt éj­szaka sem — egy dolog léte­zett csupán* COGNAC TO­MAWAK, COGNAC TOMA­WAK. COGNAC TOMAWAK — mely immár két másodper­cenként jelent meg. Telegdi Polgár István fordítása NÓGRÁD — 1971. január 10., vasárnap 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents