Nógrád. 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
CEANÄD7 JANOS; Alpinisták Süketen zajonganak a pályaudvarok. A fény küldői ök lassú vonatokon, gyors repülőgépeken. Emberek mennek Emberekhez. Alpinisták Mount Everestekhez utasnak, * a csúcsra kitűzött zászlót lefényképezik. S ingáznak emberek a falvak és gyárak között. Hegy nélküli csúcsok alpinistái ők. Hátizsákjuk fémcsatja ragyog KEREKES IMRE; önkiszolgálók Igen, ez úgy lesz, ha mindenki saját maga intézi dolgát, egy orvos járja a bolondját, mert nem tud többé gyógyítani, egy lázmérő küldi a szolgát, * higanyt, hogy mérjen lázat neki, egy bőgős a sarokban saját nótáját húzza és veregeti hátulját vonóval s egy mosógép saját szennyesét teregeti. A nap a hasát melengeti. Míg egy hordó a társának tölt a felhő mágába vizet önt a dió hámozza friss belét, a dinnye issza saját levét. Hát a sorsom mit csinál? Azt, ami fő mestersége, görnyed, lép és szalutál. Ralf Schneiden A tűzjelektől a Magyar Hírmondóig A falu pontya Idei nyári szabadságomat társasutazással töltöttem, bár az igazi pihenésnek a falusi csendben eltöltött időt tartom. Dehát az ember nem keresheti fel minden évben rokonait, nem keserítheti azok életét sem, így hát most ezt az utazást választottam. Hanem tavaly! Az volt az igazi pihenés! Én voltam az egyetlen vendég a faluban és minthogy mindenki el volt foglalva a maga munkájával, velem nem ért ré senki törődni. Az unalom ásított minden sarokból, tehát az volt az ideális üdülés. Se lányok, se más szórakozás...! Így telt el két hét egymás után, míg végül nagybácsim a második vasárnap megkérdezte; lenne-e kedvem elmenni vele horgászni? Felcsillant a szemem: — Mi az, hogy lenne! Dehát.. van ennek a falunak olyan vize, ahol horgászni lehet? — kérdeztem hitetlenkedve. — Ha tónak lehet nevezni azt a pocsolyát ami a falutól két kilométernyire van, ott szoktunk horgászni... — mondta bácsikám és vasárnap el is indultunk. Mindjárt láttam, hogy pompás szórakozásra számíthatok, mert sokan jöttek utánunk kerékpáron. Ügy látszik, mindenki halat akar fogni... — gondoltam magamban, de nem szóltam. Bevetettük a horgot a vízbe és elkezdtünk türelmesen várakozni. Néhány óra tett így el, csendesen, szótlanul, várakozásban. Igazán megnyugtató volt Végül is valaki, az én horgászbotomra mutogatva, felkiáltott: — Megvan ! Megvan ! Pom pás! Egyre többen kiabáltak körülöttem, szinte nekilelkesedve, én pedig arcpirulva, mellem kidüllesztve, büszkén emeltem ki zsákmányomat egy gyönyörű, szép nagy pon tyot Ügy néztem nagybátyámra, mintha valami csodát műveltem volna. Nagybácsikám kissé komor arccal lépett elém, gratulált aztán óvatosan kiszabadította a pontyot a horgomról, s mielőtt felocsúdtam volna meglepetésemből, széles ívben visszadobta a vízbe. — Kitűnő horgász vagy... — mondta szűkszavúan. — Dehát... mit jelentsen ez? — kérdeztem elhitt ve. Megveregette a váltamat és elmosolyodott — Persze, te még nem tudhatod. Ez ugyanis a falu pontya. Sajnos, csak egyetlenegy van ebben a pocsolyában és azt minden vasárnap kifogja valaki. Akinek a horgára akad, este a vendéglőben egy kört fizet a többieknek. Na, ma este rajtad a sor. „ J Fordította: Antalfy István • t | ij • r ! * J •y- " rip* : íf: r s i x 1 >h I ^ £ W I M I A hírközlés legendája A műholdak segítségével korunk ember'« sok ezer kilométernyi távolságot képes pillanatok alatt áthidalni. Például a mexikói olimpia eseményeit a játékokkal egyidőben közvetíthették az európai televíziós állomások. A fejlődés még merészebb távlatokat, szinte korlátlan lehetőségieiket ígér. Kicsit játékból is, a tanulság kedvéért is vessünk néhány pillantást a múltra, nézzük meg honnan, milyen ötletek kitalálásától és alkalmazásától jutott el a hírközlés a rövidhullámú mikről áncokig, a szovjet automatikus Holdjáró televíziós közvetítéséig. Az emberek közötti gondolat- és véleménycserét a munka tette nélkülözhetetlenné. Enélkül a legelemibb együttműködés is elképzelhetetlen. Nem is szólva a munka- és élettapasztalatok továbbha- gyományozásáról, a generációk közötti érintkezésről. Hosz- szú fejlődés eredménye az emberi nyelv, az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb eszköze, hajtóereje. A nyelv sem segíthet azonban, ha például a sötétben és nagyobb távolságból kell közölni valamit. A pásztortársadalmak embere ilyenkor a tüzet hívta segítségül. Fáklyajelei áthatottak az éjszakán, és sok ki- tométemyi távolságon át is célhoz juttatták a törzs számára fontos információt. Nappal pedig egyezményes füstjelek bizonyultak alkalmasnak a hírtovábbításra. Használtak továbbá az emberi hangnál nagyobb távolság áthidalására alkalmas eszközöket: dobot vagy kürtöt. A tűz a társadalmi fejlődés magasabb szintjén is hasznos eszköz maradt. Erinek már irodalmi emlékeit is idézhetjük; a legenda szerint Trója elestét a diadalittas görögök a hegycsúcsokon gyújtott tüzelőből álló jelzőlánc segítségévéi üzenték meg az otthon maradottaknak. Aisakhülosz az Agamemnon című tragédiájában mondja ei a tűzhíradás útgaranciát méSitóztiafee adni, hogy kalamajka aflfcCfli bonyolódik le, a fegyencet szabott időre visszaszolgáltatod, ám isten neki. Nem állok útjába. — Efe5ől nyugodt lehetek Az embereim teljes készütt- aégben, lesznek. Amint védett az öreg, már rajta is a karperec, A íogfaáaiigaegaító az ajtóihoz lépett és k&saófiit: — Őrmester! A száznegyvenhetest vezesse elő. — Visz- 0% asztala magié és konyakot töltött vendégeinek: — Akikor hált: szerencse fel, uraim. Ahogy megegyeztünk Alig végeztek a pohárral, már feszes haptákban előttük sfflt a tíngér emberke. — Na. Fuszek, hogy telnék a napjai? — kérdezte leeresztoedőn az igazgató. — Alázatosan, jelentem, még tizenegy honán a hátra«SL — Figyeljen ide, Fuszek: az uraknak bizonyos mondaná- valójuk van magához. Ügy is mondhatnám: bizonyos ajánlatuk. — Alázatosan jelentem, figyelek. Hartmann úr feltápa&zkodott egy öblös fotel méiyébői. — Hallgasson rám... izé... kedves barátom. Maga a mi intézetünk ellen súlyos hm.., hogy is mondjam? — vétséget kísérelt meg. Kis híján eredménnyel. De vessünk fátylat a múltra. — cigarettával kínálta meg a fegyencet, aiz mohón emelt ki egyet az elegáns tokból —, mi hajlandók vagyunk elfeledni az egészet, ha maga is némi szívességre vállalkozik. — Miről volna szó? v — Mindössze arról, hogy ismételje meg az. egészet — Hogy megismételjem? — Pontosan. Ahogy akkor. — Nem értem, kérem. — Most nem is fontos, a lényeg, hogy vállalja. — Nem. Alázatosan, jelentem, nem vállalhatom. Megígértem, megfogadtam a tárgyaláson, hogy többet soha. Ha kiszabadulok, rendesen akarok élni. — De itt most semmi olyanról sző sincs, ami hm... a becsületébe vágna. Nekünk szívességet tenne, ráadásul anyagilag sem bánná meg. Kellően honorálnánk ezt a kis hm... fáradozást. — Nem. Nem vállalhatom. — Ugyan, ne legyen szamár, Fuszek — vágott közbe a főkapitány. — Képzelje el, most még egyszer kipróbálhatja, megmutathatja: mit tud! Ráadásul büntetlenül, sőt jutalom ellenében. — A bank ezért a csekély fáradozásért, ami magának úgyszólván gyerekjáték, hajlandó volna mondjuk ötszáz pengőt letétiként kezelni a kiszabadulásig. — ötszáz pengőt!?... — nevetett fel kesernyésen az ajánlatra Fuszek. — Az uraknak úgy látszik, nagyon sokat jelent, ha épp hozzám fordulnak. De keressenek más balekot. — Nézze — folytatta Hartmann —, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Nekünk a maga szolgálata pillanatnyilag csakugyan értékes. Legyen hét ezer. Ezen úri módom élhet majd jó ktesg. Ss han^EHyoaom: teSjesm vwsaaytoteri. AMhatom; rendőri segédlettel megy mindten. — Sőt az sem elképzelhetetlen — kapcsolódott a kapa- csitiálásha az eddig hallgató T.-sa, azaz Goldmann, is —■, hogy szolgálatáért amnesztiát eszközölhetünk ki. Nem igaz? — és karcsú cvikkere mögül a főkapitányra pillantott. — Nem elképzelhetetlen, —■ hangzott a kecsegtető válasz. — Persze, attól függ... — És, ha így áll a helyzet — emelkedett szónoki magaslatra újból Hartmann —. mi akadálya volna, hogy bankunk éjjeli őrnek alkalmazza!? Elvégre, ahogy mondani szokás — heherészett —, rablóból lesz a legjobb pandúr. Végtére is maga becsületes útra akar térni. így van? A fogoly némán állít, a szobában ülőket fürkészte, mintha gondolataikba szeretne látni, s csak aagysofoára szólalt meg: — Vállalom, uraim. Ahogy megállapodtunk. De ismételten kijelentem, ez a legutolsó balhém, és csak az önök szavára. — Meglátja — veregette Hartmaim végre teljes megnyugvással a fogoly vállát —, úgy megy majd minden, mint a karikacsapás! Hiaz az ujjasban van, meg a fülében. — Még egy pillanat — szólalt meg a fogoly — Ha nem csalódom, ha jól következtetek, önök elfeledték a kombinációs számokat. — ördöge van, csakugyan ez a helyzet. De a második hármat tudjuk — jelentette kú nem kis büszkeséggel T.-sa úr. — Azt, amit ón őriztem. — Kezdetnek az is valami. Mondhatom: fele vesződség. Akkor hát csakugyan mehetünk, uraim, ha óhajtják. A főtér a kora délelőtti órákban, amikor Fuszek munkába kezdett, szinte teljesen kihalt volt. A térbe torkolló utcák kapualjai viszont annál népesebbek civil- és egyenruhás rendőrökkel. Hartmann és T.-sa pedig azon indokkal, hogy jelenlétük a műveletnél teljesen szükségtelen, a tér szemközti kávézójába települtek be, s egy ablak melletti asztaltól lesték nem kevés izgalommal az eredményt. Jó negyedóra telhetett így el, amikor Fuszek egyszeriben felegyenesedett, s diadalmas mozdulattal égnek tárta karjait. Mintha erre a mozdulatra vártak volna, hirtelen megélénkültek a mellékutcák. A civil- és egyenruhás rendőrök Fuszek felé tartottak A fegyenc talán megérezte, hogy kelepcébe csalták, valamire csúnyán rászedték, mert rémülten pillantott szét, mintha menekülni pórbálna. Az egyenruhás őrmester térítette eszméletre zűrzavaros kábulatából, szinte kedélye&kedó jó indulattal: — Na, tedd Ö6sze a praclijaid, vén csibész!... Másnap a helyi újság első oldalán, vastag betűs eirn alatt a következő szenzációt hozta: „Meglépett börtönéből, s máris munkához látott a vén mackós. — Újból rács mögött a peches bankbetörő!” ját: „. -Láng, láng után röpült s futá a pálya tért: (Lem- nosz Hermész hegyére külde fényt Ida/ S harmadszor a sziget hatalmas lángjelét/ Zeusznak hegyfoka az Athosz veszi át/ őrsége nyomban kész volt messze küldeni./ És hírmondó tüzét égig lobogtató./ .. .így érkezik meg a Kitha- iron ormaira/ S a váltakozva őrködőiket kelti fel./ Újítva szítja messze lángoló tüzét./ Az őr. A tiszta fény magasra fellobog,/ Világosan, sugárzik át, amíg elér/ Arach- naion ormáig városunk felett. ..” (Csiky Gergely fordítása.) Aiszkhülosz arról is tudósít, hogy a Trója melletti Ida hegycsúcsról nyolc óra alatt jutott el a nyolcszáz kilométerre fekvő Argoszba a győzelmi hír. Így volt-e valóban? Nem tudjuk, de a legenda — irodalmi formában — így maradt ránk. Magyar irodalmi példát is említhetünk a korai hírtovábbításra. A keleti birodalmakban szokásos kengyelfutóLánc helyett a hunok, az avarok és a honfoglalás előtti magyar törzsek is — ugyancsak a legenda szerint — hang-láncot alkalmaztak. Működését — Attila hun birodalmába helyezve — Arany János verselte meg: „Harsog vaia egy szó nyugattól keletig,/ Etele nagy király, hogy már közeledik./ Adria tengernél utolsó szem őre/ Kezdé a kiáltást és adta előre./ Széles birodalma országain ital,/ Nyilallék a szózat emberi hang által,/ Minden nyíllövésre más vitéz fogadta;/ Mint felhő a dörgést tovább-tovább adta./ Tudniillik egész nagy birodalmában,/ Örállói voltak, széliében, hosz- szában./ Akik éjjel nappal egymást rendre váltsák,/ Mi esik künn, vagy benn: egyszerre kiáltsák,’’ (Csaba királyfi.) Volt központi hírszolgálat Egyiptomban, Perzsiában, Kínában, de egyik sem jutott ej a fejlődésnek arra a magas fokára, amire a római birodalom a példa. Julius Caesar konzüLságának idején már hivatásos levelezők sző végezték a provinciák híradásait, amelyek elsősorban az áru- és árviszonyokról tájékoztatták a vezért és barátait A birodalmi fővárosban már újság is volt vagy legalább is az újság őse; az Acta Diurna. A hivatalos hírgyűjtemény a büntetésekről és a jutalmakról, a háború eseményeiről és főleg a diadalmenetekről tájékoztatták a Fórum nyilvánosságát. A középkort Európában az úgynevezett levélújság terjed. Egy-egy fontos városból küldi az írástudó férfiú megbízóinak, akik kíváncsi természetűek, vagy érdekből tudni kívánják, mi történik az országban. Angliában már a XIII. században ilyen levélek tájékoztatják a vidéken lakó főnemeseket a fővárosi élet eseményeiről. Németországban, Olaszországban is hódít a levélújság. A műfaj darab jai vásári árucikké is válnak S mivél az olasz piacokon — itt kíváncsi a korán fejlődésnek induló városi polgárság is a világ dolgaira — gazette nevű aprópénzért árulják, rajta marad, sőt a későbbi nyomtatott újságokra is átmegy a név: gazetta. A XV.—XVI. században terjedő újságleve- Lek és nyomtatott röplapiok egyebek között a magyarországi háborúról, a török elleni harc fordulatairól is beszámolnak. Németországba, az akkor ismert világ legtávolibb sarkából is befutottak a fontos információkat továbbító levelek. Magyarországon viszont a XVI. században — a háborús viszonyok és az ország elmaradottsága miatt — sajátos műfaj, a krónikásénék vállalja magára a végvári vitézek, a mezővárosi parasztpolgárság és általában a hír- szomjas náp kielégítését Erinek mestere, a török elleni harc propagandistája, szervezője: Tinódy Lantos Sebestyén. Járja az országot hírül viszi a győzelmeket és a vereségeket. A maga szerezte dallamra mindig úgy versel, hogy a csüggedőkbe remény* a bizakodókba nagy erő költözzön a honvédő harc folytatásához. A sajtótörténet nem veszi számba Sebestyén deák vitéz fáradozásait s valóban: a krónikásénak inkább az irodalom, mint a hírszolgálat történetiéhez tartozik. Mégis emlékezésre méltó, mert volt idő, amikor Magyarországon, csak a lantszóra írt vagy rögtönzött szövegből tudhatták meg a népek, mi történt Budán vagy Egerben. Az újságok tömegesebb terjedésének kezdetei Európában a XVIII. századra esnek. A Spectator, amely néhány éven át napilapként jelent meg, átlagosan tízezer, kivételes alkalmakkor huszonöt—harmincezer példányban terjedt. Anglia legtávolabbi sarkaiba is eljutott, előfizetett rá Anna királynő, és sok neves politikus, egyházi méltóság. A Spectator nem politikai újság volt, hanem irodalmi. Sikerét annak köszönhette, hogy a polgárság és a polgárosodó nemesség igényelt kielégítve, az új városi életforma szokásait, erkölcseit, kedvteléseit terjesztette. A Spectator m családi és az üzleti életben egyaránt józan mérsékletre, a tisztes haszon és a zavartalan egyensúly biztosítására intette minden olvasóját A kor kutatói egyetértenek abban, hogy a klubok és kávéházak; mellett a napi és az időszaki sajtó gyors kibontakozása játszotta a legnagyobb szerepet az angol középosztály, az új polgári szellemiség kialakításában, M Magyarországon a fejlődésbeli hátrány következtében, városok és polgárság híján más útra kényszerült a sajtó fejlődése. Az első sajtószerű kiadvány, II. Rákóczi Ferenc Mercurius Hungaricus című hadilapja, a Habsburgok elleni háború eseményeiről, a fejedelem hatalmának jogi alapjairól kívánta tájékoztatni az európai udvarokat. De a Mercurius Hungaricus ritkán,* latin nyelven jelent meg. A. XVIII. században, utána is még jó ideig német és latin nyelvű a sajtó. Az első magyar nyelvű újság kiadására csak az évszázad végén kerülhetett sor. Rát Mátyás Magyar Hírmondója 1780-ban Pozsonyban indult. Nyolcad- rét nagyságú, fél ív terjedelmű minden egyes száma; hetenként kétszer, szerdán és szombaton indul el postakocsin az előfizetőkhöz. Előfizetési ára helybeliek részére évi hat, távol levők részére nyolc forint. A háromszázhúsz példánvban nyomtatott lap rovatcímei: Hazánkból! történetiek. Hadi dolgok. Tudományban dolgok, Hiteles hírek. Hihetetlen dolgok stb. Előfizetőként — többek között — kilencvenöt földbirtokost, negyvenöt katolikus papot, harmincnyolc mágnást, tizennyolc protestáns p>ap>ot és tanítót, kilenc városi polgárt, tizennyolc ügyvédet és három orvost tartottak nyilván. Rát egyedül végzett minden munkát. Maga írta az egész lapot. 1781 májusában így panaszkodott: „Elég légyen azt mentségemre mondanom, hogy énnekem, távoly lakozó tudósító jó-akaratomon kívül abban semmi segítő társom nem volt, s most sintsen”. Ezek a tudósítók azonban a korszak legjelentősebb magyar írói. NÓGRAD — 1971. január 31., vasárnap 9 1