Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

(Maidnem igaz történet)

A

várrom

titka

Buzsáki lányok búcsúban

PALÁSTI LÁSZLÓ

Divatrevü

csiklandozták. Egy mérges ember, aki intézkedéseiről ítélve nyilván az igazgató volt, a csillárról zavart le egy nézőt. majd az egyik asztal tetejéről kergetett el egy öttagú családot. Azután kizavart egy villanyszerelőt, akiről kiderítette, hogy maszek divatszalonja van és csak azért állított be létrával a szállóba, hogy megnézhesse a di- vatrevüt. Persze, a rendcsinálás nem ment könnyen. Az igazgató végül is megunta a dolgot, leült egy Székre és egy ideig ő is a ruhákat, meg a csinos manekeneket nézte.' Néha felállt és figyelmeztetett egy-egy vendéget, hogy azok ráültek a dobogóra és akadályozták a próbakisasszonyok felvonulását.

Amikor valaki egy széket tolt elém. azután feleségével együtt ráállt, úgy, hogy én semmit nem láttam, odafordultam az igazgatóhoz.

— Kérem, csináljon rendet! Idetettek elém egy széket, és ketten ráálltak. Éfi nem látok semmit, a széket pedig tönkreteszik.

A megszólított egy pillanatig habozott, azután megérintette a széken álló férfi lábát. Ag megfordult és amikor meglátta, hogy ki bökdösi, örömmel kiáltott fel:

— Szervusz, Doktor! Mit

csinálsz itt? Hiszen ilyenkor fogadóórád szokott lenni a kerületi rendelőben.

Az „igazgató" csendesen válaszolta:

— Ne áruld el senkinek, a szálló új igazgatójának adtam ki magam, hogy megnézhessem a divatrevüt....

MOJZER FERENC:

Csillagok ősszel...

csillagok ősszel összehúzódnak fáznak a dombok ájul a táj

csak a lágy csípőjű lányok kerekednek jobban csak a présházak ablakain szökik a fény csak a férfiak szemei ragyognak jobban.

A hegytetőn egy régi vár omlauozo rumjai mered ieK az egiieis. najüan ouszice harcoson hajiena, most turisták kapaszkodtak fel hozzá vasárnapomként, níéha idegenvezető Hozott ki egy-egy csoportot a városból, s mesélt a régi, dicső időkről. Ez persze csak nyáron volt, jó időben. Ilyen nyirkos, hűvös ősz végi napokon senki sem vágott neki a csúszós, meredek hegyoldalnak. A várrom most csöndes volt, csak a szél futott át a roskadozó oszlopok között, s megzörgette a rom körül levő csenevész bokrok ágait. Lenn a völgyben a kis falu lakói megszokták már a romot, nekik nem volt érdekes, gyermekkoruk óta minden nap látták. Néha néztek csak föl rá, al- konyattájt, s ha a rom felől jöttek a felhők, megjegyezték: „holnap esni fog”. Legtöbbször úgy is volt

Azon a novemberi estén Grósz Málcsi néni magára terítette öreg kendőjét, hóna alá kapta a szakajtót, tele kukoricával, hogy megadja, amit a múltkor a szomszéd- asszonytól kölcsönkért. El is intézte annak rendje és módja szerint, s éppen búcsúzott a kiskapuban, ameddig kikísérték. Felnézett az égre, a felhőkre, azutáp a rom felé fordította a fejét:

— Te, Tresizka, alighanem holnap eső, vagy hó le... Itt elakadt a hangja, a feje remegni kezdett, kitágult szemmel, rémülten nézett a hegytető felé. s arra is mutatott sovány, bütykös mutató- ujjávaL Treszka néne is arra fordult, s összerázkódott. A írom egyik aránylag épen maradt ablaknyílásában vöröses-sárga fények táncoltak. Ügy látszott, a fal mögött tűz ég. Rémülten rohantak mindketten a férjükért

— Apjuk! Apjuk! — kiáltoztak. — Gyere azonnal! A férfiak jöttek, nézték a várromot, majd kigúvadt a szemük, de semmiféle fényeket nem láttak.

—• Ah! Bolond asszony! beszéd, képzelődés az egész — mondták.

Ezzel bementek, levetkőztek, eloltották a lámpát és elaludtak. Másnap este azonban mindketten ott álltak a kerítés mellett, s figyelték a romot. Tényleg, az egyik ab- 1 oknyílájsbm rövid ideig tűz fényét látták.

— Igazuk van az asszonyoknak, komám.

— Az bizony. Szólni kéne a tanácselnöknek.

Bekecset vettek, s elindultak. Mire az elnöknek megmagyarázták a dolgot, s ő kijött velük, ismét nem láttak semmit.

Másnap híre ment a faluban az esetnek, s esténként mindenki a hegyet leste. Három napig nem láttak tüzet. Negyedik nap este ismét megjelent a vöröses-sárga fény. Ettől kezdve ahol c.->ak két- három ember összetalálkozott, -mindenütt a titokzatos tűzről beszéltek.

— Biztosan valami szökött fegyenc bujkál ott.

— Fel kéne menni.

— Hátha fegyver van nála.

— Talán vándorcigányok ütöttek tanyát.

Ilyeneket mondogattak, de senki sem indult el. A hatodik napon, délután, a Kovács Laja kiment kocsival a határba, hogy az erdő alatt levő földjéről hazahozza azt a pár kéve kukoricaszárat, amelyik még kinn maradt. Vágtató lovakkal, üres kocsival érkezett vissza. Egyenesen a tanácsházhoz hajtott, s leu- gorva a bakról berontott az el- nokhjz.

— E ‘y idegen; láttam az erdő szélin. Férfi volt, nagy szürke kabátba burkolózva.

Valami bogyót szedett, de amikor meglátott, elrohant. Eltűnt a fák között

— No, ennek a fele sem tréfa — mondta az elnök.

összehívta a markosabb

férfiakat, s megbeszélték, másnap délelőtt felmennek a romhoz. Reggel kilenckor ösz- szegyűltek a tanácsháza előtt, ki fejszével, ki vasvillával, ki egy jókora husánggal felfegyverkezve. Elindultak, a hegy tövénél két csoportra oszlottak, s fölfelé vonultok. Az egyik csoportot a tanácselnök vezette, a másikat a borbíró akinek vadászpuskája volt. Szinte egyszerre értek a romhoz, de ott a szanaszét fekvő kövek néma csendje fogadta csak őket. Párokra szakadtak, s elindultak jokbia. balra. Az egvik félig beomlott terem felől Kis Bódog kiáltását hallották:

Ide emberek! Hé! Ide!

Valamennyien odaszaladtak, s háttal a falnak lapulva egy keszeg, alacsony emberkét láttak. Vacogott a hidegtől és a rémülettől, mert egy vadászpusk-t csöve, majd f'jszék és vasvillái: meredtek rá. A tanácselnök előbbre lépett egy lépést.

— Maga kicsoda, és mit keres itt? — kérdezte hivatalos hangon.

— Kegyelem, kegyelem — dadogta a kis emberke. —Én nem bántottam senkit, én a legutóbbi lottó-öttalólatos vagyok. Biztosan olvasták az újságban.

— Ne nézzen bennünket bolondnak — mondta akkurátusán az elnök, amikor magához tért a meglepetéstől. — Akkor mi a fenének van itt?

— Nem tudtam hova menekülni. Mióta az újság megírta, hogy nyertem, csapatostól zarándokolnak a falumba a kölcsön kérők és üldöznek mindenhova. Sírnak, esküdöznek, fenyegetnek, hogy agyonvernek, ha nem adok. De annyian vannak, hogy már egy fillérem sem lenne, ha adtam volna nekik.

— De ember — szólt ismét az elnök —, ezt így nem lehet, itt megfagy. Menjen haza és a rendőrséggel zavartassa el őket.

Kiss Károly:

Voltatok, s lesztek még...

Voltatok, s lesztek még hű szeretők,

Lesztek majd hajnalok és delelők,

És lesztek sohse-volt alkonyotok,

Elmúló csillagok, ragyogjatok!

És ti, kik nem vagytok, s szerettetek,

Szeretve pokolra vetettetek:

Pokolban, csókban az ember elég,

Csontja is eltörik, mint a cserép! Elhamvadok majd, de benneteket

Erősen ölelnek a hidegek,

Jeges-fény világol testeteken,

Ragyogni örökös éjjeleken.

Mint haló lombok a fa ágain:

Ragyogtok, égtek, mint bennem a kín,

Mint aki lobog, mint lobog a láng,

Kéken és boldogat, mint a katáng. Lettetek, s vagytok még égi jelek,

Lobogó csillagok, ti porszemek!

Voltatok éltemben, nagyágiatok,

S átragyog vakító álmaimon.

Vadrózsák, szegfűk és vadvioüák,

Holtan is virágzik a sok virág,

Holtan is kinyílik minden szirom,

S étragyog vakító álmaimon.

Mert az ég fekete, messzi bozót,

Világít benne még sok régi csók:

Csillagok, virágok, alkonyatok, Százezer-millió gyertya lobog.

De őket semmi sem verheti le,

Mert ők csak vendégnek jöttek ide.

Égeti testüket égi hideg,

Viharok és mérges vadtövisek,

Lehullnak szirmaik, s leveleik?

Magukat akkor is fölemelik!

Ragyognak mindig a lét peremén,

S égnek az elmúlás vak mezején.

Micsoda virágok, mind ott ragyog,

Ontják és vetik a gyöngyharmatot.

— Azt sem lehet — siránkozott az emberke —, mert akkor meg a falubeliek vernek agyon, akik most jó pénzért hetekre kiadták valamennyi üres szobájukat.

Mátyás István

PÉTER IVAN:

Bizonyám!

Ez a lány olyan lány. mint amilyen valahány,

mint az őszi avaron lobot keltő fuvalom,

mintha lágy ködök között

erőszakos szélroham

nyomán

valami futam

azért mégis átszökött,

mint a Bálban ritka manna, rossz levesben majoránna,

akár arcomon eső, múló ráncot kereső.

akár én. akár te, nincs is olyan senkise!

A. G. Gaiszina és A.

delssohn „Érzelmek

Filipov, az Ifjú balett művészei, Men- költészete” című, Mojszejev rendezte szintijében.

Már a vidéki nagyszálló ajtajánál baj volt: nem akartak beengedni.

— Olyan zsúfolt a hall és az ebédlő, hogy meg sem lehet mozdulni, — igyekeztek eltanácsolni, de én nagy gyakorlatot szereztem a villamoson és ide is sikerült befurakodnom.

A nézők száma pedig egyre gyarapodott. Sok széken ketten ültek, az ablakmélyedések megteltek, és amikor megkezdődött a divatrevü, többen már a földön is elhelyezkedtek;

Miközben egymás után vonultak fel a manekenek, még mindig özönlöttek a vendégek. Pedig ekkor már szigorú őrség állta újtját az érkezőknek. De az emberek leleményesek, ha olyan helyre kell bejutni, ahová nem akarják beengedni őket. Nem tg csodálkoztam, amikor f Kemenesít pincérkabátban pillantottam meg. Jó trükk — gondoltam — de még nála is jobban iniponált nekem Kövárlué, akivel egy házban ! laktam. Ez a Kőváriné alacsony, kövér, csúnya nő volt. Mindenáron ott akart lenni a divatrevün, érért, amikor ki akarták tuszkolni, hirtelen elhatározással fellépett az emelvényre és jobbra-baira fordulva végigment a nézők előtt. A bemondó, hogy megmentse a helyzetet, így konferált:

— Egyszerű szürke kosztüm, alacsony, erős testalkatú, középkorúnál idősebb nők részére.

A zsúfolt teremben közben tu. multuózus jelenetek ji szódt^k le. Egy nő sziszegni kezdett, mert a pálmára ült és a rostok

NÓGRÁD - 1970. december 6. vasárnap 9