Nógrád. 1970. október (26. évfolyam. 230-256. szám)

1970-10-02 / 231. szám

I Á Nanson-story AT ELEKTRONIKUS ve­zérlésű ajtók olajozottan csusszannak, csapódnak. Né­hol a helyiségek kör alakúak. Az ebédlőtermekben a mo­dem vonalú acélszékeket az asztalokhoz rögzítették. Az emeletek között méltóságtelje­sen kígyóznak a mozgólép­csők. Ébresztő reggel 6-kor, hangosbeszélővel, körülbe­lül így: „Itt az ideje, felkelni, bébyik”. A levegő temperált. Halk zene szól, akár egy Hil­tonban. Az előbbi bekezdésből ta­lán egyetlen momentum árul­kodik: azok a bizonyos rögzí­tett acélszékek. A kezdő né­hány sor ugyanis a leg-legek hazájában a Los Angeles-i mintabörtönt próbálja vázla­tosan ábrázolni. Hogy miért vannak mozgólépcsők? Va­lószínű nemcsak azért, mert egy modem intézményben így illik, hanem mert így állító­lag kisebb az öngyilkosság ve­szélye. Miután a „hangulatos” éb­resztő után megkezdődik a mindennapi élet, 1200-as cso­portokban folyik a reggeli, azután bírósági tárgyalások, látogatások, esetleg kórházba kísérik a rabokat, vacsora es­te 6—8 között, 10 árakor taka­rodó. Hogy a stíluson ne es­sék csorba, takarodó előtt 10 perccel a hangosbeszélő szép álmokat kíván. Valószí­nű, hogy ez a műintézet a vi­lág legnagyobb fogháza, 3—4 ezer fogolynak ad „otthont”. A 2500 C-szekoió egyik la­kója Charles Miller Manson, aki az első számú felelőse a Sharon Tate Bel Air-i ottho­nában, a múlt nyáron elköve­tett gyilkos öldöklésnek. Man­son 34 évéből nem kevesebb, mint huszonkettőt töltött rács mögött. Gyermek korában állandóan csavargott, javítóintézetbe ke­rült, ahonnan 27-szer kísérelt meg szökést. Egyik szökése alkalmával gépkocsit lop. et­től kezdve nem gyerek többé. Elítélik. Az ítélet: nagykorú­ságáig börtön. 1955-ben szaba­dul, rövid ideig néhány he­lyen dolgozik, és miután új­ra autót lop, három évi bör­tönre ítélik. Büntetésének le­töltése után újabb „ostobasá­got” követ el, ezért újra be­zárják. 31 éves korában, 1967 márciusában közük vele, hogy szabad. Semmit nem tud a szabad életről. Ügy érzi, nem tud létezni a börtön világán kívül. Nincs hová mennie, in­kább maradna börtönben. De 22 évi börtön után, 35 dollár­ral a zsebében útjára bocsát­ják. A kaliforniai Berkeleyben. San Francisco közelében egy 16 éves fiú bevezeti őt a Haight és Ashbury utca sar­kán a hippik világába. Meg­próbál dalokat szerezni. Gi­táron játszik. Belép életébe a kábítószer. Azt tapasztalja, hogy a Manson név különös. Jelenté­se: az ember fia — és felve­szi a Jézus nevet. S a hippi virággyerekek körében, akik csak úgy hemzsegnek a Haight és az Ashbury utcák házai kö­zött, prédikálni kezd. Különö­sen a lányok tolongnak körü­lötte. Érdekes módon mindig csak olyan lányokat szedett fel, akiket elhagytak. Patricia Kreinwinkel szülei elváltak, Susan Hatkins apja iszákos. Leslie Van Haughton elvált szülők gyermeke, Linda Kasa- bian szintén elvált szülők gyermeke, aki maga is 16 éves korában férjhez megy, de már 17 éves korában túl van első házasságán — vala­mennyien vádlottjai a szörnyű gyilkosságoknak. Ebben a sarlatánban ezek a fiatal lá­nyok olyasvalakire találtak, aki megérti őket, aki önbizal­mat ad nekik. Magával viszi, őket az LSD, a zene, a vege­táriánus aszketiamus forgata­gába. Szakítva a múlttal, ma­gukat családnak nevezik és a börtönviselt isten, egy kivén- hedt autóbuszon száguldozik velük Kalifornia útjain. LOS ANGELESNEK 7 mil­lió lakosa van, s ezeknek 3 560 000 autója. Az autók ki­pufogógázától fekete az ég, s ha a smog rátelepszik a vá­rosra, San Femandó völgyé­ben bezárják az iskolákat. Ebben a városban rengeteg a hippi, sok az új vallás, kü­lönösen az ázsiai vallások. A Los Angeles-i Hollywood bul­váron ma is látni1 buddhistá­kat, éppen csak egy kis copf­fal a nyakszirtjükön, amint sárga ruhájukban sétálnak az emberek között, igyekezve tömjénezéssel és misztikus szavakkal meggyőzni őket arról, hogy mondjanak le a dollár hajszolásáról. Egy szép napon a Los Angelesben nyil­vántartott 39 kultusz mellett, jelentkezik még egy, amelyet az öreg autóbuszon közlekedő Charles Miller Manson és ve­getáriánus lányai képviseltek. A lányokhoz a fiúk is csatla­koztak, s mind főbbet zenél­tek, mind több LSD-t szedő­nek. Manson megismerkedik né­hány divatos együttes tag­jaival is, ezután néhány hoüywoodi „menő” hozzátar­tozójával, akik szívesen hall- gatják őt, sőt még partykra is meghívják. Ennek ellené­re nem lett belőle semmi, sze­rencséje cserbenhagyta. Man­son visszakerül agyrémei, dührohamai közé, és 1969 augusztusának nagy hőségé­ben kitör paranoiája. S ekkor következik be a rettenetes öl­döklés. Ekkor halnak meg a golyóktól és késszúrásoktól Sharon Tate és társasága, va­lamint mások. A Bel Air-ben elkövetett bűn olyan szörnyű, hogy Mansonnak gyakorlatilag sem­mi esélye sincs arra, hogy megmeneküljön a halálbünte­tés elől — írja Pierre Doffrey. Nem véletlen, hogy Ameri­kában állandóan növekszik, mi több, modernizálódik a bűntettek és a büntető intéz­mények száma. Egy ország, ahol a szadizmus, a kímélet­lenség, a mások iránti rész­vétlenség az uralkodó a min­dennapi életben, és ahol a szórakoztató ipar termékei is minduntalan ezt sugallják, ahol sötétedés után nagyon kockázatos gyalog menni az utcára, ahol kénytelen minden­ki maga védeni „várát”, ku­tyákkal, fegyverekkel, ahol szisztematikusan folyik a lé- lekmérgezés, ott szaporodnak a szekták, ott növekszik a brutalitás, a huliganizmus, a gyilkolás. A Los Angeles-i mintabör­tönben 4—4 sor cella húzódik, közöttük az elválasztó folyosó, amelyet macska-allénak vagy autósztrádának neveznek. Az elítélteket ipari televízión át figyelik, tehát minden mo­dern, minden oké. A 2500 C-szekció egy sarok­cellájában, a rácstól elhúzód­va, a helyiség mélyén ül Charles Miller Manson. A kí­váncsi szemelt elől mindig elhúzódik. A SAN FRANCISCO köze­lében levő Saint Quentin-i börtönben 75 halálraítélt — köztük Sirhan Sirhan, Robert Kennedy gyilkosa — várja, hogy gázkamrába küldjék. Nemsokára, talán, csatlakozik hozzájuk a 76. is. Mégf két esztendő 4 kultúra és az igényesség otthona Forrong a hazai tbc-gyógyá- szat. Hosszú évek óta csak­nem azonos feladatokat látott el, s most tbc-gyógyászatból átalakulóban van tüdőgyógyá­szattá. E változások szemléletes modeüje a nógrádgárdonyi Tbc és Tüdőbeteg Gyógyinté­zet. A 12 holdas, árnyas park közepén, Majláthék egykori reprezentatív kastélyában ma 160 ágyon gyógyítanak bete­geket. A nógrádgárdonyi gyógyin­tézet többek között arról ne­vezetes, hogy betegeinek itt- tartózkodásuk idejére igazi otthont nyújt. Derűs őszi na­pon látogattuk meg az intéze­tet. A porta mellett nyírta a füvet az egyik beteg. Olyan mélyen elmerült munkájában, mintha otthon, saját kertjé­ben foglalatoskodott volna. — Amit itt lát — a kas­tély épületét kivéve — ab­ban mindben benne van a betegek kezemunkája — magyarázza dr. Bogdándy Emil, a gyógyintézet igazga­tó főorvosa. — Szinte felmér­hetetlen az az érték, amit az ő munkájuk képvisel. Az utóbbi 3—4 esztendőben pél­dául 10 millió forint érték­ben bővítettük, szépítettük az intézetet. Ebből 5 milliós ér­téket mi magunk állítottunk elő. Éppen ma is megállított egyik betegem. Azt mondta: ő már jól érzi magát, most már küldjük haza, vagy en­gedjük terápiázni, azaz vala­mit dolgozni. A „terápiázók” és az inté­zet munkatársainak kitűnő együttese az, ami igazán ott­honná teszi a nógrádgárdonyi intézetet. Ez volt az, ami a „hőskorban” is segített átvé­szelni a nehézségeket. Ezek­ről az évekről legendák kerin­genek. Az intézetnek kilincsre volt szüksége, csakhogy akkor se­hol nem lehetett kapni. Az igazgató főorvos megbízta egyik munkatársát, utazzék Pestre, és próbáljon szerezni. — Megsütöttük a hamuba- sült pogácsát, útnak indítot­tuk alkalmi beszerzőnket — meséli nevetve dr. Bogdándy Emil. — Az illetékes helyen persze kinevették. Kilincset?! Most?! És ráadásul ennyit?! Az én emberem nem szólt semmit, leült az előszobában, és szép komótosan szalonnáz- ni kezdett. ottaniak el­szörnyedve faggatták: mit mű­vel? ö meg kijelentette, hogy addig innen el nem mozdul, amíg nem lesz kilincs. Szó ami szó, perceken belül ki­utalták. Ha nem lettek vol­na ilyen munkatársaim, ma nem tartanánk itt. Havonta átlag 70 beteg hagyja el az intézetet. Ilyen forgalom mellett kevés csak a lelkesedés, megfelelő számú és képzettségű személyzet is szükséges. Nagyszerű konzíli- árius hálózat segít az intézet­nek, s hívásra belgyógyász jön ki Balassagyarmatról. — Ehhez kapcsolódik az egyik legnagyobb gondunk — szol az igazgató főorvos. — Az ide kerülő betegeknek rendszerint sokféle belgyógyá­szati panaszuk is van. Állan­dó belgyógyászra lenne szük­ségünk. Mindent előkészítet­tünk már a fogadására, de amíg státuszt nem kapunk, nem tudunk előre lépni. Dr. Bogdándy Emil vélemé­nye szerint két év szükséges még ahhoz, hogy az intézet belátható időn át tökéletes legyen. Addig még be kell fe­jezni a központi olajfűtés ki­építését, elkésziteni a fertő­Az elmúlt hét évtizedben sikerült meghatározni Kelet- Magyarország rézkori történe­tének jellemzőbb fejlődési szakaszait. A Dunántúlon vi­szont jobbára csak a késő rézkor anyagát sikerült fel­tárni, de teljesen tisztázatlan maradt az úgynevezett java­rézkor időszaka. A néhány éve tartó régészeti kutatások során világossá vált, hogy a Dunántúlon sem hiányzik en­nek a jelentős időszaknak a hagyatéka. Terepbejárások és ásatások feltárt anyagából ki­rajzolódott a dunántúli táj­egység javarézkori képe. Szá­mos sír és telep került nap­világra. zott szennyvíz derítésére szol­gáló biológiai derítőt. Megva­lósítanak egy régi tervet is, nővérszállást építenek. Lesz benne négy kétágyas, négy egyágyas szoba és egy két szoba, összkomfortos lakás. Áthelyezik és korszerűsítik a műhelyt, és kialakítanak egy komplett műszaki brigádot, amely az intézeten belül adó­dó minden munkát el tud vé­gezni. És kellene már az a két balassagyarmati lakás is; amelyre ígéretet kaptak. — Persze ez nem azt jelen­ti, hogy két év múlva majd nyugodtan ülünk — nevet az igazgató. — Jó mondás az, hogy ha valaki sokáig ijl a babérjain, könnyen bogáncs lehet belőle. Ilyenfajta .^át- lényeg ülésre” mi igazán nem vágyunk... Tizenhárom esztendő alatt, a nógrádgárdonyi Tbc- és Tü­dőbeteg Gyógyintézet a kul­turáltság és az igényesség ott­hona lett. És nemcsak a be­tegek gyógyulását segíti a kel­lemes, szép környezet. A kul­túrát és a szépre való igé­nyes törekvést az itt dolgozó ilinyiek és csitáriak elviszik magukkal a saját otthonukba is. A kutatások során megje­lölték egy úgynevezett balato­ni csoportot is. Ezen a kör­nyéken ugyanis rendkívül nagy számban kerültek elő le­letek: mintegy hatvan jelen­tős javarézkori lelőhelyet hoz­tak felszínre. Találtak geren­davázas földfelszíni, va­lamint földbe süllyesztett há­zakat. Egy 52 méter hosszú, félköríves, gödörlakásos tele­pen öt kemencére bukkantak. A leletanyag nagy része azonosítható az Alpok és az Észak-Balkán ismertebb ele­meivel, s a feltételezések sze­rint valószínű, hogy a rézol­vasztás emlékei az Alpokból kerültek a Dunántúlra. (MTI) Szendi Márta Dunántúlon is van hagyaték A KRIMINALISZTIKA feaia^dOs TÖRTÉNETE 18 000 000 gépkocsi közleke­dett a világ útjain. 1938-ban számuk elérte a 43 000 000-t, míg 1967-ben a világ gépko­csiparkja 205 000 000 automo­bilból állott. A volánnál ülő ember előtt megnyíltak a legelszigeteltebb vidékek is, s már nincs mesz- sze az a pillanat, amikor „ezek a négykerekű szörnyek” —, hogy Buchanan profesz- szornak, a szigorú angol köz­lekedési szakembernek a sza­vaival éljünk — elözönlik az egész világot. „A négykerekű szörnyek milliószámra robog­nak tova a városok szűk és kanyargós utcáin” — mondot­ta Buchanan, s mi ehhez a megállapításához még hozzá­fűzzük: az országúthálózat tö­kéletesedése előmozdította az autós idegenforgalom kifejlő­dését. És ezzel egyidejűleg újabb lehetőségeket teremtett a bűnözők számára is.., Autós bűnözők Bűncselekmények forrása lett hát a gépkocsi és az is marad még hosszú ideig. Első­sorban a fiatalkorú bűnözők gyakori gépkocsilopásaira, to­vábbá a gépkocsi-kereskede­lemben elkövethető szélhá­mosságokra gondolunk. Rend­kívül aggasztóak a társadalom egyes látszólag „egészséges” elemeinek, vagyis azoknak az egyéneknek a bűntettei is, akik a felelősségtől félve, cserbenhagyják elgázolt áldo­zatukat. A gépkocsi mint már láttuk, közvetett bűncselek­mény-forrás is lehet, hiszen a lopott gépkocsikkal elkövetett „hold-up”-ök a jelenkori bű­nözés immár klasszikus meg­nyilvánulási formái közé tar­toznak. Mindezekből arra a követ­keztetésre jutunk, hogy a gép­kocsik számának gyarapodá­sával egyidejűleg növekedni fog az „autós bűnözés” is. Ami a gépkocsilopásokat ille­ti, a rendőrség kevesebbet te­het, mint maguk az autótulaj­donosok, akiknek különféle, eléggé hatékony „lopásgátló” készülékek állnak rendelkezé­sükre. Ámde ez, hogy úgy mondjuk, csak a probléma egyik, kevésbé fontos vetüle- te, hiszen a gépkocsizás már puszta létezésénél fogva Is sú­lyos teherként nehezedik a világ rendőrségeinek vállára. Az Interpol kiterjeszti műkö­dési körét az „autós bűncse­lekmények” megelőzésére is. 1967. május 30.—június 7. kö­zött az Interpol nemzetközi előadássorozatot rendezett a gépkocsival és általában a közlekedéssel összefüggő bűn- cselekményekről. Sorrendben ez volt az Interpol második előadássorozata a közúti bű­nözés kérdésében. Az Interpol központi szék­házában a gépkocsikról külön kartotékrendszert vezetnek, amelynek alapján nemegyszer sikerült felkutatni balesetet okozott vagy pedig fegyveres támadásokban felhasznált gépkocsikat. „A négykerekű szörnyeket" is ellopják 1965 nyarán Madridban fel­figyeltek arra, hogy bizonyos egyének gyanús szorgalommal látogatják a külföldi gépko­csik eladásával foglalkozó ügynökségeket, főként pedig a „Daimler—Benz” nyugatnémet cég vezérképviseletét. A vizs­gálat kiderítette, hogy ezekkel a kocsikkal kiterjedt törvény­telen kereskedelmet folytat­tak. A gépkocsiűzérek Mad­ridban, Malagában és a föld­közi-tengeri partvidék néhány más városában „operáltak”, jóllehet a gépkocsik Andor­rán vagy a francia határon át érkeztek Spanyolországba. A banda tagjai jól tudták, mi­lyen fontos számukra Malaga, amely jelentős nemzetközi tu­risztikai központ, s egyszer­smind a világ minden tájáról érkező bűnözők menedék- és rejtekhelye. A bandafőnök sa- iát férfiúi báját is felhasznál­ta, hogy a vidék fürdőhelyeit, klubjait és más szórakozóhe­lyeit látogató külfödi nők bi­zalmába férkőzzön. Céljai azonban korántsem voltak gá­láns természetűek... Miközben „play-boy”-unk a nők körül forgolódott, cinko­sai az erősebb nemhez tartozó turistákat környékezték meg. Az érdek mindkét esetben azonos volt: meggyőzni a kül­földieket. hogy 10 000—30 000 peso „díjazás” ellenében en­gedjék át néhány napra spa­nyolországi tartózkodási en­gedélyüket. A banda tagjai azután az illető külföldiek ne­vében a spanyol Kereskedel­mi Minisztériumhoz kérvé­nyeket nyújtottak be, ame­lyekben az „aláírók” „saját” gépkocsijuk „behozatalát” igé­nyelték. (FolytatftM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents