Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
BESZE IMRE. ,j ' N. Abundov: KÖNYVTÁRBAN. Linómetszet Kurtjandszkij — Hajt: A térdkalács Bekopogtatott, majd benyitott egy ember a fogorvoshoz. — Tessék, foglaljon helyet — mutatott a kínzószékre az orvos. A páciens leült. — Szíveskedjék kinyitni a száját... Így ... nagyszerű ... itt fáj? — Nem, nem ott. — Akkor talán HW — Ott sem. — És itt? — Nem. — Hált akkor hol fáj? — Lejjebb. — Lejjebb? Hol van az a lejjebb? — Hát itt ni. a térdem kalácsánál. — Nem értem... Melyik fáj? — A bal cAdali. Ez ni! — De hát maga eltévesztette az ajtót! Ezzel a betegséggel a sebészhez kellett volna fordulnia. — Azt én is tudom, de ott sokan vannak! — No, és? Vár egy kicsit, ómig sorra kerül! — Én ám nemi tudok várni. Nagyon fáj! — Elhiszem, de hat én mit tehetek? — Mist tehet, mit tehet!? Hát nem ön az orvos? — Persze. De én fogakat gyógyítok és nem térdeket! — No és? Van valami különbség? — Már hogyne lenne! A térdkalácsnak semmi . köiíe sincs a fogakhoz! — Dehogy nincs! Hiszen néha úgy hasogat a térdem, hogy még a fogam is össze- csikordül! Az lehet. A fogainak azonban jelenleg nincs baja. — Jelenleg. De ha nem gyó- gyóttatom meg a térdkalácsomat, a fogaim mind tönkremehetnek. — Ez igaz. Tehát gyógyítássá meg a térdét. De nem velem. hanem egy sebészorvossal. — De hát már mondtam, hogy ott rengetegen vannak! — Ha nincs türelme várni, jöjjön holnap. — És ha holnap már nem fáj a térdkalácsom? — Az jó lenne. — Hogyhogy jó lenne? Ha magától is elmúlik a fájdalom, miért vannak akkor az orvosok? — Hogy gyógyítsanak■ A fogorvosok a fogakat, a fűrészek a füleket, a szemészek a szemeket, a sebészek pedig térdet. Érthető? — Persze. — Mondja, miért tűri fed a nadrágja szárát? — Hát hogy megvizsgálhassa a térdemet. — Már miért vizsgálnám meg? Ha a foga fájna, azt megvizsgálnám. De a térdénél, ugyebár. egyetlen egy foga sincs magának? — Nincs. — Tehát akkor ott nincs mit megvizsgálnom. — Nincs a csodát! Hát ez itt? — Mi ez? — Egy kék folt. —■ Kék folt a csodát! Tintafolt csak. — Valóban? — Ügy, ahogy mondom. Dörzsölje meg csak egy kicsit! No látja, már el is tűnt! — Tényleg! És még ön mondja, hogy nem tud gyógyítani!... Még ilyet!... De most már megyek a szemészetre. — Hát oda meg minek? — Csak... Ügy érzem, csikarni kezd a hasam... és ott talán már nem áll senki az ajtó előtt a sorban. Fordítottat Karate Rozália Átölelt a csend... Veled voltam. A csend fülelve átölelt, és ajkad simogatta. Rámnéztél, feszült ruhád alatt szívdobogásod. Szemed lehunytad, ajkad félig kinyílt; Fogad gyöngysora fázott, Alattunk a pad pirulva görnyedt csókok súlya alatt. F esztiválelőzetes ÖRÖMMEL értesültem róla, hoigy a táncdalfesztivál az idén sem marad el. Átkeresztelték, de meglesz. Ebből az alkalomból felkerestem Schlaág Ernőt, számtalan fesztivál nyertesét, hogy nyilatkozzék terveiről. A mester gondterhelten ült egy szürkére forma- tervezett gépecske előtt. — Emőkém, a nagyközönség izgatottan várja, hogy mivel rukkolsz ki az idei fesztiválon. — Ha nem sikerül rövidesen egy kilencvoltos elemet szereznem, akkor lehet, hogy semmivel. Ez itt a legújabb kibernetikus dalszerző és -szövegíró gépem. Valutáért hozattam, vámot fizettem rá, és most nem tudom üzembe helyezni. Az asztalra tettem az értékes hiánycikket, és Ernő ettől felvillanyozva egy kapcsolóra mutatott. — Látod, ez itt a dallamferdítő. A dalaimat általában másoktól szerzem, ezért a plágiumperek megelőzésére a ferdítő a dallamot a hatodik ütemnél két egész hanggal megemeli, vagy leszállítja. Hazai, több éven át koptatott dallam felújításakor a dallamferdítő már a negyedik Ütemnél működésbe lép. — Hol szerzed a nyersanyagot, ha szabad kérdeznem? — Minden táncdalszerző ott szerzi a nyersanyagot, ahol találja. Vagyis útón-útfélen. A mi közönségünk elsősorban a romantikára harap, ezért a legalkalmasabb egy Csajkov- szkij-mű. De Verdi, Chopin, Grdeg és Liszt is nagyon jók. Ez nagyon fontos, mert a slá- gerkedivelők tábora csak a patinás, régi ismerősöket fogadja el. Az ismerős melódiával együtt betáplálok egy méter aranyzsánórt is, ebből a gép magyaros vitézkötést kanyarít a dalra. De ha takarékoskodni akarok a paszománttal, magyarnótát használok feL Kicsit elgondolkozott. — Elárulok még egV szakmai titkot. Valamirevaló külföldi szerző ma már Beethoven, Bach és Vivaldi műveiből szerzi a nyersanyagot, de ez nálunk nem nagyon megy, mert a közönség nem ismeri őket. Persze ezen is lehet segíteni. Látod, ez a gomb a ritmusrontó. Ha kénytelen vagyok túl igényes nyersanyagot felhasználni, akkor betáplálok egy különleges kódot a rit- musrontóba. Ismered Péró>- széli Malacz Bandinak, a híres kontrásnak a négynegye- des képletét? Zumma-zummazumma-zumma-ciha-puha ciha-puha. Ezzel csábította el Röcskössy hercegnőt, és erre ma is bukik a közönség. Ja, és ritmusváltó karról se feledkezzünk eL Meghúzásával a hallgatóság bármikor kizökkenthető a ritmusból. És végül itt a csingilingi szerkezet. Ez fesztiválnyertes számoknál az elején, a közepén, és a végén önműködően becsilingel. — Na, és a szöveget honnan szerzed be? — Az a legegyszerűbb. Csak előveszem Csellen ghy Benő rímszótárát 1884-ből. Rám még ma is kinyilatkoztatásként hat, pedig nemzedékek koptatták, és magam is harminc éve forgatom. De lássunk munkához! Ernő a gépbe öntött valami sűrű, szirupos masszát, megnyomta a gombokat, és a szerkezet halkan zümmögni kezdett. Két huncut varázsszeme hamisan kacsintott rám. és húsz másodperc múlva felcsendült az új sláger. ELBÜVÖLTEN álltam a gép előtt. Azonnal ráismertem a dalra. Ez volt a tavalyelőtti, a tavalyi, az idei és a jövő évi fesztiválok nyertes száma. Dessewffy László T alán soha sem voltam még olyan elégedett, mint akkor, amikor megkaptam a diplorpámat. Sára azt mondta, menjünk el valahova, ünnepeljük meg. Föl- villanyozódtunk, mint amikor az első randevúra készül az ember. Volt egy kis konyakunk otthon, még Bálinték hozták Londonból, nem sok, két apró vizespohárba belefért az egész. Megittuk. Aztán öltözni kezdtünk. Jobb sorsra érdemes ruháinkat előhalásztuk a szekrényből. Ki tudja mikor voltak rajtunk utoljára? Az öt és fél év alatt nem mentünk el egyetlen egyszer sem szórakozni, színházba, de még moziban sem voltunk. — Mit vegyek fel? — kérdezte Sára, de már elővette azt a diszkrét, szürke kosztümöt, amit annyira szerettem rajta. — Hát, azt — mondtam. Nagyon jó kedvünk kerekedett. Ebben már, része lehetett a finom angol konyaknak is, de alapjában véve mindketten mégis a diplomának örültünk. Kicsit fáradtnak. éreztem magam még, s amikor a tükörbe néztem, megláttam szemem alatt az árkokat, közérzetem egy pillanatra tótágast állt, de ijedten elhessegettem magamtól a kesernyés gondolatokat. Annak, hogy rosszkedvű legyek miattuk, semmi értelme sincs. Az évek elszálltak fölöttünk ... Sára a szürke kosztümben néhányszor megfordult előttem, valami felfokozott izgalom feszültségét éreztem a mozdulatában, amit még nem tapasztaltam nála. — Hogyan áll? — biccentette meg a fejét. A szeme meg azt kérdezte: — Milyen vagyok? Szép vagyok még? Tetszem neked? Éveken keresztül szinte nem is néztél rám, csak bújtad a könyveket. Még a lányod esküvőjén sem voltál ott. Nem lehettél ott, akkor vizsgáztál Szegeden. Én csak mostam, vasaltam rád, vacsorát főztem neked. Ha véletlenül megcsókoltál, olyan volt, mint amikor egy kósza esőcsepp ráhull az ember arcára. Milyen vagyok? Szeretsz még? Néha a másodpercek töredéke is elég ahhoz, hogy hosz- szú gondolatsor peregjen le bennünk. Lehet, hogy szégyenlenem kellene, de alaposan megnéztem Sárit. Bár a hirtelen felhajtott konyak mintha egy kicsit a fejembe szállt volna, ezenkívül, a feleségemről volt szó, akit úgy megszoktam . már, mint a zsebkendőt a zsebemben, a kalapomat, vagy az ágyamat az ablak alatt, a szemem mégis elfogulatlanül regisztrálta, amit látott Nem vagyunk már mai gyerekek. Az idő senkit sem kímél. Igyekeztem gyorsan válaszolni, mert a ké^edelmeskedés bántó lett volna. — Szép vagy — mondtam és megcsókoltam a homlokát. De ekkor váratlanul úgy be lémkapa szkod ott, mintha az eszméletét vesztette volna, szinte éreztem, hogy a körmei belemélyednek a vállamba. és sírva fakadt. — Miért sírsz? — kérdeztem. — Jól van. jól van, nvugodj meg. Vége, vége van. Itt a diploma. A tiéd is. Egyedül soha fit NÓCRÁD - 1970. szeptember 27., vasárnap * A diploma nem lettem volna képes rá, hogy idáig jussak. Te voltál az én erőm. Na; ne sírj. Menjünk, menjünk, gyere, ki az utcára az emberek közé. A vízparton kavicsokat hajigálunk. A szél meg a homlokodba fújja a hajadat. Kifúj belőlünk mindent, mindent. Olyan könnyűek leszünk, mint akkor, régen. Fogócskázni fogunk. Emlékszel? Így indultunk el. Már a .lépcsőházban tudtam, hogy a parti sétából nem lesz semmi. Szeptember végén már hűvösek az esték, víz mellett különösen. Mit is keresnénk mi ott? A fiatalságunkat? Csak fázósan összebújnánk, ahogyan egy középkorú házaspárhoz illik, az emlékektől szomorúan ballagnánk a kihalt rakparton. Kavicsokat hajigálnánk a vízbe, vagy fogócskáznánk? Nevetséges még elgondolni is, hogy egy diplomás férfi, akinek már egy kis pocakja /is van, kergeti a feleségét, akinek fodrászt régen látott haját kacéran borzolja a könnyű szél. Sára maholnap negyvenéves. Milyen szép lány volt. Aid ma látja, el sem hinné. Erre gondoltam, ahogy ültünk a kis asztalnál a zenés szórakozóhelyen, és vártuk, hogy a pincér végre megjelenjen az itallal, amit rendeltünk. — Most mire gondolsz? — kérdezte Sára. — Semmi. Csak úgy — mondtam. Ültünk, és néztük a táncoló párokat. Ez maradt nekünk. A csendes szemlélődés. Amíg munkánkba és gondjainkba merültünk, mintha lemaradtunk volna valamiről, és elveszítettünk volna valamit. De mit? Nem tudnám megfogalmazni. Mintha évekig szemellenzővel jártunk volna, csak a kitűzött cél lebegett előttünk. Közben az életezemyi arca és felkínált lehetősége mellett érzéketlenül mentünk el. Furcsa és érthetetlen dolog. Az évek elröpültek, tudjuk és érezzük, mennyit öregedtünk, mégis körülöttünk mintha minden fiatal maradt volna. Tíz évvel ezelőtt is idejártunk ebbe az eszpresszóba. A falakon az ezüst cirádák változatlanul tisztán fénylenek, nem változott a kék és piros hangulatfényt sugárzó mennyezeti világítás, a kis, kerek asztalok, székek, a bárpult a gólyalábai forgószékekkel és a . sarokban a zongora. Körös-körül fiatalok ülnek, akárcsak egy évtizeddel korábban, még az arcok is hasonlóak. Talán csak mi öregedtünk meg. maga az élet fiatal maradt? S talán évezredek óta játssza ezt a furcsa játékot velünk az idő... Lopva a csinos lányokat figyeltem, és összehasonlítottam őket Sárival. Nevető arcukat, fénylő szemüket. S bármenynyire érthetetlen, a szájuk bőrét. Néztem, hogyan feszül testükön a könnyű ruha és mennyire kívánatosak. Nem lehet igaz, hogy egy negyvenéves férfi előtt végérvényesen leeresztették a sorompót, nem igényli és nem is képes újabb érzelmek befogadására. Ha egy röpke időre ki tud bontakozni, vagy kitépi magát a hétköznapok szorításából, szinte szeretné magát rávetni az örömökre, habzsolni gyomorrontásig, hátha még nem késő. De a .vágyak és a valóság kibékíthetetlen kettőssége annyira karmaiba tartja, hogy legfeljebb a pohárig jut el, esetleg néhány futó kaland megalázó percéig, amelyet úgy illik titkolni, mint egy undorító betegséget. Csak néhány percig táncoltunk, aztán újra leültünk az tisztáihoz. Körülöttünk szinte ölelkeztek a fiatal párok. Be kellett látnunk, ez már nem nekünk való. Mit is kezdhetnénk egymással? Valójában Sári még mindig szép. Néztem az arcát. A hangulatvilágításban simának tetszett, és megnyerőnek. Ha nem ismerném annyira és nem tartoznék számadással senkinek, talán keresném a társaságát. Néhány konyak után sfurcsa, jóleső izgalmi állapotban észrevenném benne a nőt. Nem az embert, a nőt, s a nőben az embert... De így? Hiszen már nem is két ember ül ennél az asztalnál, csupán egy. Sári mindannak részese, amim van, ami vagyok. A perceimnek, az óráimnak, a gondjaiinnak és az örömeimnek. Az ingemmel őt veszem magamra, benne van a mozdulataimban és gondolataimban. Ha mellettem ül, mintha én ülnék ott, belőlem egy darab, amit nem tagadhatok le, nem dobhatok el, mert ezzel a kiszakíthatatlant akarnám kitépni magamból. Mintha megválhatnék attól, ami tőlem független életet él, mégis áz enyém ... Rátettem a tenyerem az ujjaira. Csak ügy, mintha valamelyik sajgó testrészemre tettem volna rá. Most ő fái nekem. Fáj, hogy nem tudom kívánni olyan szenvedéllyel, mint amikor megismertem. Fáj, hogy meleg pillantására csak szánalmas mosollyal tudok válaszolni. Hogy felcserélném-e valami megértő. Fiatal fruskával? Nem hiszem. Az ember azt képzeli, hogy valamit éppen elegendő egyszer megtanulni, erőfeszítése csak a tudás, vagy a képesség, a szeretni tudás képességének és tárgyának megszerzésére irányul, a njegtartásáról elfeledkezik. Vajon gondolkozott-e már bárki is azon, hogyan lehetne időtáŰóvá tenni egy kapcsolatot, megőrizve frissességét és elevenségét? Hogyan lehetne időnként újraértékelni és felújítani az óhatatlanul megkopó érzelmeket? F izettünk és elindultunk hazafelé. Egymásba karolva, csendesen ballagtunk végig a sétányon. Amikor a rakpartot elértük, megálltunk, néztük a vizet. Ügy éreztem, végtelen nyugalom árad 'szét bennem. Csend volt, kihalt a környék. Lassan, bátortalanul ma - -iámhoz öleltem Sárit. Amikor megcsókoltam, egy pillanatig arra gondoltam, valamikor régen ekkor szakította ki magát a karomból. Szelíden, mégis határozottan. És fogócskázni kezdtünk. A könnyű esti szél szőke hajába kapott, ahogy szaladtunk át a téren... Kiss Sándor
