Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)

1970-09-24 / 224. szám

Ezer kilométer Kuzbaszban (III.) Novokuznyeck Olyan erős füstfelhő száll ki az égbe nyúló gyárkémé- nyek sokaságából, hogy pilla­natok alatt megnehezül az ember lélegzete, pedig akkor még csak az elővárosban va­gyunk. Novokuznyecket a ko­hászat, a vas. az alumínium és a szénbányászat fellegvá­rának nevezik. A 490 0O0 la­kost számláló város 500—600 kilométerre van a mongol és a kínai határtól. A Tom folyó szeli ketté a várost, amely gyors ütemben fejlődik. A most kialakuló új városrészben, amelyet a Tom folyó Miszki város felé eső részén építenek fel, 120 000 ember talál majd otthonra. Az új település jóval mesz- szebb van a várostól, hogy az ott lakók egészséges körülmé­nyek között élhessenek. Az épületeket betoncölöpökre he­lyezik, mert mocsaras és lá- pos a talaj. Mi a kicsi, ha... A város egyik büszkesége a Nyugat-szibériai Kohászati Kombinát. Méreteinek >, érzé­keltetésére csak annyit, hogy ha az ember az egyik üzem­ből a másikba akar átjutni, jobb ha- gépkocsival teszi meg. Kubusin Alexandrej Andrejevics főmérnök, aki bokros teendői közepette — a Bepillantás a kohó morgó, fortyogó acél készül. gyomrába, ahol az A gyáróriásnak nagy ide­genforgalma van. A kohót működtető automata berende­zések felszerelésében cseh munkások és mérnökök segí­kohászati miniszter tárgyalta temek. Vendégként fogadták gyár vezetőivel a fejlesztéssel kapcsolatos tervekről — sza­kított időt egy kis beszélge­tésre. A kellemes modorú, vi­selkedésében azonban mérték­tartó szakember így kezdte a beszélgetést; — Gyárunk kicsi, még csak 30 százalékát építettük fel annak, amit terveztünk. Ha nyolc év múlva erre jár, ke­ressen fel bennünket, addigra mi is megnövünk... Később megtudtam, majd az üzemrészek megtekintése­kor tapasztaltam, hogy a gyors ütemű fejlődést nem el­sősorban létszámnöveléssel, hanem a legmodernebb tech­nika széles körű alkalmazá­sával kívánják megoldani. Eb­ből a gyáróriásiból, amely a kisebbik ebben a városban, 1971-ben 2 millió 200 ezer tonna acél, 1978-ra pedig 6,8 millió tonna nyersvas kerül ki. Az ércet, amelyből előál­lítják a félkész termékeket, saját bányájukból teremtik elő. Ebből tíz van nekik. Az olvasztáshoz szükséges szén pedig a szomszédban van, jó­val több, mint amennyi a város üzemeinek kiszolgálásá­hoz és a helyi erőművek mű­ködtetéséhez szükséges. az irakiakat, a lengyeleket, a nyugatnémeteket. Magyarok Is felkeresték a kombinátot, tapasztalatszerzés, tájékozódás céljából. Nemrég egy olasz és francia pártdelegációt ka­lauzolták végig a különböző üzemrészekben. Gyár múzeum Ha valaki úgy érzi, hogy a gyár megtekintése, után hiá­nyos az ismerete, kevés az élmónyanyaga, pótolhatja ab­ban a múzeumban, amelyet a gyár tart fenn. A múzeumban a gyár fejlődését mutatják be képekben, írásokban; régen, a szovjethatalom első éveiben, és mostani fejlődésében. Rítp- cova Nyina Grigorjevna, a múzeum igazgatója elmondta, hogy ez a kulturális intéz­mény 1933-ban nyitotta meg kapuját az érdeklődők előtt. A kilenc szobában 634 négy­zetméternyi területen helyez­ték el a kiállítás anyagát. Há rom szobában a történelmi fejlődést érzékeltetik az ér­deklődőkkel, öt szobában a gyárban bekövetkezett tech­nológiai fejlődést kísérhetik figyelemmel a látogatók, egy szobában pedig az emlékira­tok, / visszaemlékezések doku­mentálják a különböző idő­idomvasakat és beton- szakokat. Ez utóbbi helyiség­ben lathatjuk Bargym Ivan Pavlovics fényképét, akinek szobrot is emeltek a város­ban. Ö volt a kombinát épí­tésének első főmérnöke, ké­ív'mrtra sőbb a tudományos akadémia exportra 1932_ben akadémikus, 1943-ban pedig az akadémia másodelnöke lett. Az igazgatónő a novokuz- nyecki Kohászati Főiskolát vé­gezte el, és 1966-tól vezeti a múzeumot. Segítségével is­mertem meg azt a házat, ahol annak idején Dosztojevszkij élt. Kujbisev szülei is ebben láthatók, amelyek egy kisebb hegyet alkotnak. Ezzel szem­ben a felszabadult ember al­kotni vágyását mutatja be az a festmény, amely az első kommunista szombatot örö­kíti meg. Elvenként 35 ezer fő láto­gatja a múzeumot. Csoporto­san jönnek az iskolások, a technikusok, a főiskolák hall­gatói, az ipari tanulók, a kom­munista munkabrigádok, a más városokból ideérkezett, kötelező nyári gyakorlatukat töltő egyetemisták. A vendég­könyvbe a többi között bol­gár, szíriai, libanoni turista- csoport elismerő bejegyzéseit is olvashattam. Szibéria szíve Novokuznyeck a soron kö­vetkező ötéves tervben is to­vább erősíti nehézipari jelle­gét. Méltán érdemelte ki ed­digi fejlődésével, eredményei­vel, munkájával ezt a jelzőt: Szibéria szíve, az ipar fel­legvára, Ven esz Károly (Folytatjuk) A korszerű közízlésről (A művészetek színvonalának emeléséhez nélkülözhetetlen tömegbázisuk további erősö­dése, amihez a szocializmus a legjobb feltételeket biztosítja. — A párt X. kongresszusának irányelveiből.) A feltételeket igen. Ügy tű­nik azonban, hogy a legide­álisabb feltételek birtokában is elsikkadhat a lényeg^ ha hiányzik az igény! Valóban szükségünk van-e a korszerű közízlés mielőbbi kialakításá­ra. hiszen eddig még senki­nek sem lett baja abból, ha — teszem azt — egy korsze­rűtlen modorban pingált ké­pet akasztott a falára, vagy egy rózsaszínű nippet rakott a vitrinbe. Ez a kérdés csak látszó­lag egyszerű. A gond azonban társadalmi vonatkozásokban ölt testet. Hogyan? A politikai és gazdasági ha­talom megszerzése egy adott osztály győzelme szempont­jából a legfontosabb, tanítja a marxista szemszögből vizs­gált történelem. Igazán ural­kodóvá azonban csak akkor lesz, ha az általa létrehozott kultúra a nép gondolatvilá­gának. ízlésének, erkölcsének szerves részévé válik. Petőfi ezit így fogalmazta meg: Ha a nép uralkodni fog a költé­szetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. Ha azonban csak a politiká­ban (a gazdaságban, és így tovább) uralkodik, uralma nem teljes. Tudták ezt a tör­ténelemben korábban színre lépő osztályok, elég, ha csak a feudalizmus korának épí­tészetére, képzőművészetére, irodalmára, röviden: felépít­ményére gondolunk. A vallá­sos, az osztály érdekeit szol­gáló világnézet, nemcsak a politikában uralkodott, szinte kizárólagosan úr volt — Pe­tőfi szavaival — a költészet­ben is. rossz a véleményünk, a baj- az, ha véleményünk sincs. Hiába igényli azonban tar­talma és célja szerint is szo­cialista kultúránk az úgyne­vezett tömegbázist, ha a kor­szerű közművelődési hálózat hiányában a közműveltség és a közízlés nem tudja követni azt. Korunk, szocialista épí­tésünk jelen szakasza azt kö­veteli a művészetektől, hogy — a kongresszusi irányelvek szavaival élve — „sajátos esz­közökkel segítsék megérteni és formáim gazdagabb, egy­szersmind bonyolultabb vilá­gunkat. Életünk összetettsége nem lehet indok sem a tár­sadalmi kérdésektől való el­fordulásra. sem azok elvont, általánosító, vagy negativista ábrázolására”. Tételezzük fel — miután témánk ezúttal más, nyugodtan megtehetjük —, hogy a művészetek erejükhöz képest valóban napjaink tár­sadalmi kérdéseit boncolgat­ják, azok megoldását segítik. Sikerül-e azonban élő, „anya­gi erővé” tenni ezt, ha a tö­megekbe nem hatolhat be, miután — a közműveltség, íz­lés stb. hiányában — nincse­nek ilyen tömegek, vagy csak szűk körű csoportot tesznek ki? Témánk e ponton válik, véleményünk szerint, igazán izgalmassá, égetővé. Ki kell mondanunk, s az irányelvek­ből is világosan kitűnik ez, hogy a népművelés ma már nálunk i® új perspektívába került. Nem úgynevezett em­berbaráti tett. Miután a tö­megek művelsége stratégiai kérdés, azzá vált a népműve­lés is, a közműveltség, a köz­ízlés emelése. Már a IX. kongresszus hangsúlyozta, hogy a gazdasá­gi szervezés és a tudatformá­lás feladatait egyenrangú te­endőként kell kezelni. A tu­dati, erkölcsi, műveltség és ízlésbeli motívumoktól nem fordíthatjuk el a figyelmün­ket. A tömeg- és az úgyneve­zett elit kultúra elkülönülésé­vel a szocialista kultúrpoliti­ka szemben áll. Annak elle­nére, hogy az olcsó, értékte­len tömegkommunikációs ter­mékek, a krimi, a giccs, és így tovább, keresettek. Ha szem­ben is állunk a „két kultúra” hangoztatóival, le kell von­nunk a következtetést a több­ség általános műveltsége és ízlése hiányosságainak tényé- ből, s további energiákat kell áldoznunk a dolgozó tömegek szellemi formálására. Valóban igaz, hogy például a művészet egészen más, mint a közművelődés. De azt se fe­ledjük, hogy a művészet cél­ja, a művész önmegvalósulá­sának sikere függ a közműve­lődés állapotától. Itt dialek­tikus kapcsolatról beszélhe­tünk, ezt mindkét „félnek” fel kell ismernie. A kongresszusi irányelvek szerint: „A közművelődés fej­lődése eredményei ellenére elmarad a növekvő társadal­mi igényektől”. Azon kell lennünk, hogy ezt az elma­radást miélőbb behozzuk. Ez közös érdekürik. T. E Orvostudomány De mikor népi, pontosabban össznépi egy kultúra? Akkor, ha a művet létrehozó és az alkotást befogadó közönség szoros kapcsolatban áll egy­mással, harmonikus a viszo­nyuk. A harmonikus jelleg hangsúlyozása, természetesen, nem a kritikátlanságot jelen­ti. Ellenkezőleg, éltetője a kritikai szellem, amely az ak­tivitás kifejezője. Az aktív műértő nem kritikátlan. Fa­ragó Vilmos más vonat­kozásban így ír erről: nem az a baj, ha esetleg néha' Atommeghajtásos szív München (Dad). — Nyugat­berlini tudósok jelenleg egy atommeghajtásos műszív ki­kísérletezésén dolgoznak. Ebi­nek a fontos meghajtómű­nek a gyártásával, aminek megbízhatóságától egy ember élete függhet, a müncheni Messerschmitt—Bölkow— Blofhm légi- és űrközlekedési konszernt bízták meg. A pum- pamotor megszerkesztésénél — a gyár szóvivője szerint — az űrrepülésnél nyert tapasz­talatokat akarják felhasznál­ni. A műszív működésben tar­tásaihoz szükséges atomener­gia-forrás olyan parányi lesz. hogy ezt — a vérpumpától el­különítve — a hasfalban le­het elhelyezni anélkül, hogy a beteget zavarná. Teljesítmé­nye kb. három Wattos lesz. Összehasonlításképpen: egy sportszív a legnagyobb meg­terheléskor hét Wattos telje­sítményre képes. Egy alvó ember szíve ezzel szemben mindössze 0,7 Wattal pumpál­ja a vért az ember testén ke­resztül. A gyárban hengerelt acélle­mezt. vasakat gyártanak. A terme­lés legnagyobb részét Szibé­riában és Közép-Ázsiában használják fel. Az igényeket sajnos nem tudják maradék­talanul kielégíteni, termelésük 8 százaléka ke­rül. (Ez a nyolc százalék a mi méreteinkhez képest igen nagy mennyiséget jelent. Megrendelőik között van a Német Demokratikus Köztár­saság, Csehszlovákia, Romá­nia, Bulgária, a közel-keleti és afrikai országok, időnként Anglia. Termékeikből éven­ként ezen- tonnát mi is ka­punk. Azt mondja a főmér­nök, hogy a megrendelők elé- a városban laktak. Több fény­gedettek a termékek minősé­gével, reklamáció még nem érkezett, ök is készülnek a XXIV. pártkongresszusra. Vál­lalták, hogy a termelés költ­ségét 10 százalékkal csökken­tik és közreműködnek abban, hogy az építők a hármas szá­mú új kohót az előírt határ­idő előtt átadják. kép dokumentálja Cserni- sevszkij és Lenin kapcsolatát. Képek sokasága bizonyítja, hogy milyen embertelen el­nyomásban volt része az orosz népnek a cárizmus ideje alatt. Az egyik képen a Szi­bériába száműzöttek bilincsei Szárnyas postások Sziléziában népszerű a postagalamb-tenyésztés. Ez a hobby sok követőre talált a lengyel fővárosban is. A sta­tisztikai adatok szerint a var­sóiak közel 2,5 ezer szárnyas postást tartanak. Ezek közül 600 a város központjában él. A galambok számos .rendez­vényben szerepelnek, legutóbb a varsói stadionban lezajlott nemzetközi kerékpárversenyen is „részt vettek”. NÖGRÁD — 1970. szeptember 24., csütörtök ASZÓDY JÁNOS? A KRIMINALISZTIKA feala^iiOs TÖRTÉNETE Alvarez hosszasan nézte az előtte álló asszonyt, majd át­nyújtotta neki nagyítóját, s rendkívül udvariasan és hig­gadtan felszólította, hogy vizs­gálja meg ujjlenyomatait, amelyek kétségbevon hatatla­nul felfedték a gyilkost. Es Francis Rojas, akit a „har­madfokú” vallatás sem bírt szólásra, ezúttal megtört. Be­vallotta, hogy valóban ő gyil­kolta meg egy kővel gyerme­keit, mivel „útjában álltak há­zasságának”. Így hát Argentína volt az első ország, amely hivatalosan elfogadta a dafctiloszkópiát mint a gonosztevők azonosítá­si rendszerét. Példáját 1903- ban követte Chile és Brazília, 1906-ban Bolívia, 1908-ban pe­dig Peru, Paraguay és Uru­guay. Minden hiába Az ujjlenyomatok világá­ban az első riadót 1934 ja­nuárjában fújták, amikor is Jack Kiutast, egy bandafőnö­köt — vagy ahogyan nevez­ték: a „Csinos Kiutast” —ke­lepcébe csalták és lelőtték. Az ujjlenyomatfelvétellel meg­bízott rendőr csodálkozva ál­lapította meg, hogy Kiutas uj- jain nincsenek bőrfodorszálak! Létezhetnek hát olyan embe­rek, akiknek ujjhegyéről hiá­nyoznak a bőrfodorrajzolatok? Vagy pedig ezek megváltoz­tathatók, eltörölhetők? A kér­dést a szakemberek tisztázták, mégpedig igen gyorsan: Kiu­tas ujjairól egy ismeretlen orvos lefejtette a bőrt, ámde a bőrfodorszálak máris új­ra kialakulóban voltak, 1934 májusában két más gyászos hírű gonosztevő — Carpis és Baker — határozta el, hogy műtétnek veti alá magát. Dr. Joseph P. Moran, a sebész, akit az alvilágban jól ismertek, lenyúzta a bőrt ujjbegyükről; ez az operáció egyébként olyan szörnyen fájdalmas, hogy még a mor­fium sem képes teljesen elűz­ni a kínokat. Teljes négy hó­napig tartó szenvedés után a gengszterek rádöbbentek, hogy bőríodorszáiaik újraképződ­tek. A kísérlet tehát nem járt sikerrel, Moran pedig a Mic- higan-tóban végezte pályafu­tását. .. Ugyancsak 1934 májusában John Dilinger, „Amerika első számú közellensége” kísérelt meg hasonló műtétet. Két se­bész, akik közül az egyik ká­bítószer-csempészésért, a má­sik pedig emberölésért került börtönbe, rögtön szabadulás után egy titkos lakásban kü­lönféle plasztikai műtétekkel igyekezett megváltoztatni Di­linger ábrázatát, majd savak­kal kezelte ujjhegyeit a bőr­fodorrajzolatok teljes eltűné­séig. Alig két hónap múltán. 1934. június 22-én Diliingert lelőtték az egyik chicagói mo­zi előtt. A holttest személy- azonosságának megállapítása­kor az ujjlenyomat-szakértők azt konstatálták, hogy a má­sodik ujj ízületein levő bőr­vonalak részben megmaradtak, s ezeknek lenyomata rajta volt Dilinger ujjnyomatlapján is. Hiába volt minden, a geng­szter ujjlenyomata halála után is árulója maradt. 1941. október 31-én harsant fel utoljára riadó az ujjlenyo­matok világában. Ezen a na­pon került hurokra a texasi Austinban bizonyos Robert Pitts. Az ujjlenyomat-nyilván­tartó iroda tisztviselője Pitts ujjait sorban ráhelyezte a bé­lyegzőpárnára, majd a dakti­loszkópiai lapra. Lehetetlenség — mormogta aztán, s hitet­lenkedve hordozta végig te­kintetét a papírlapon, aztán meg az előtte álló gonosztevő gúnyos fintorba torzult arcán. Ennék a Piittsnek az ujjain még nyomuk sem volt bőr- f odorszálaknak! A „meglepetés” azonban nem érte felkészületlenül a szakértőket. Pitts mellén tíz hosszú forradást fedeztek fel: ötöt jobb és ötöt bal felől. Az onnan lefejtett bőrrel helyet­tesítették az ujjhegy bőrfelü­letét. Felvetődött tehát a kér­dés: kicsoda valójában ez a Pitts? És hogyan lehet vá­laszra találni, ha nincsenek ujjlenyomatai? Minden bi­zonnyal ismert és körözött bűnöző, hiszen másként alig­ha vetette volna alá magát ilyen operációnak. És ki volt a műtétet elvégző sebész? Pitts azonban hallgatott. Az ügy az FBI-hez került, ahol aztán felforgatták a szökésben levő gonosztevők kartotékait, iratcsomóit. így került elő egy törzslap, bizonyos Robert J. Philippsé, akit kilenc eszten­dővel előbb gépkocsitolvajlás- ért ítélték el. Ismertető jelei, fényképe, életkora — mind- mind Pittséi... Utoljára 1941. március 28-án volt letartózta­tásban Miamiban. És akkor még „voltak” ujjlenyomatai. Következésképpen, az operá­ciót 1941. március 28. és októ­ber 3. között végezték el raj­ta. Végül aztán rábukkantak a sebészre is: a New Jersey­ben Union Cityben lakó Leo­pold Wiliam August Branden­burg doktorra, vagy ahogyan az alvilág „becézte” — Bran­denburg „dokira”. Branden­burg beismerte, hogy Robert J. Philipset ő operálta meg 1941 májusában. A Philips-eset volt az ujjle­nyomatok történetében az utolsó kísérlet a természet és a daktiloszkópia kijátszására. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents