Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

I / Céhmester Erzsébet r • • A megmaradt pénzből az uj üetioraltos elgurult, addig játszott vele. Szerencsére könnyen megta­lálta, egy kövérre tömött Do- rönd mellett lapult, az állt, útja Da Hat ezt okvetlen el sell költeni, mert még elvesz. Zoli bácsi is azzal adta neki a tízest: ami a jegy árából megmarad, azon meg vegyél valamit De mit? Játék lenne jó, hiszen olyan unalmas ezen a vonaton, csupa íelnőtt, egy gyerek sincs. Beszélgetnek meg újságot olvasnak, hozzá nem szól senki. — Pukadjatok meg, még megéhezek ha ilyeneket be­széltek — gondolja kedvetle­nül. Pedig a pénzen csak já­tékot akar venni, ne unat­kozzon az úton. Ügysem in­dul még a vonat, gyorsan le­szalad megnézni, milyen olcsó játékot lehetne venni. Léggömb! Hogy ez nem jutott eszébe hamarabb! — Léggömböt kérek, de sárgát. — A piros nem tetszik ki­csikém? — Nem, az már volt ne­kem, az öcsi elpukkasztot­ta .. Megpróbálja rögtön felfúj­ni, de megzavarja a kalauz harsány kiáltása: — Beszállni! Jó, hogy nincs sok utas, visszamehet az ablak mellé. Ki törődne másképp azzal, hogy ez az ő helye. Néhá- nyan persze tekergetik a nya­kukat, keresik kihez is tarto­zik. Bámulhattok: egyedül uta­zom! Nem láttatok még ilyent? Keresitek az anyuká­mat? No, azt kereshetitek, azt még apu sem találta meg sokszor, csak a Zoli bácsi. Az igen! Pedig apu nagyon ügyes ember, az alvósbaba szemét is meg tudta javítani és mindent meg tud csinálni. Anyut mégsem tudta megtar­tani, azt mondta: neki nem kell többé. Persze neki köny- nyű, már van is másik fele­sége! Egészen új feleség, fia­tal és lány. Olyan ez a sárga léggömb, mint a Hold. Csak tudná job­ban felfújni! Ha apu itt vol­na, az jó nagyra fújná, cér­nával bekötné szorosan, és klasszul lehetne vele labdáz­ni. De így nem érdekes, szo­rítani kell a végét, mégis egyre kisebb lesz. Drága Hol- dacskám, ne tűnj el, maradj még egy kicsit! A teli Holdat nagyon sze­reti, sokszor nézte az ablak­ból, ha nem tudott elaludni, otthon anyunál. Melyik is az ő otthona igaziból, anyunál. vagy apunál? Most már biz­tosan apunál, de még rájár a szája, hogy az anyu lakását mondja igy. Bégebben ott is jé volt, de mióta Zoli bácsi oda­járt, anyu mindig veszeke­dett, mert nem akart este elaludni. — Anyu, ne aludjon itt a Zoli bácsi, akkor én nem tu­dok elaludni! ~r Elhallgass, mert nagyon kikapsz! Fordulj a fal felé és aludj! Hát azért se fordul a fal felé! Nézi a csipkefüggönyön becsillandó szép, kerea Hol­dat, és nagyon mérges. Miért nem jón ilyenkor haza apu, hogy kidobná ezt az idegen embert? Minek jött ez ide, tőle nem tud aludni! Másik este megint: — Anyu, ne aludjon itt a Zoli bácsi, én nem tudok ak­kor aludni! — Ne járjon a szád! Itt al­szik és kész! — De igazán, anyu! Meg­mondom akkor apunak... Erre anyu meg akarta ver­ni, de Zoli bácsi nem enged­te. — Okosabban szivecském, okosabban, nem szabad a gyereket bántani. Lám, még az is jobb volt hozzá, mint anyu! Egy ide­gen ember. Akkor anyu el­kezdett neki kedveskedni: — Adok kislányom altatót, majd meglátod milyen jót alszol tőle. Borzasztó gyorsan elaludt. Keresni akarta szemével, hol van most a Hold. feljött-e már? de lehúzta pilláit az álom. Eltűnt a fény, a han­gok, minden belezuhant a süket feketeségbe. Másnap alig lehetett felkölteni, s pár lé­pés után újra lefeküdt, ne­héz volt a feje, szédült. Nem is tudott iskolába menni, de most anyu nem haragudott. — Nem baj, beírom az el­lenőrződbe, hogy beteg vol­tál. Egy napot a szülők is igazolhatnak. Igen, a kedves szülők, ahogy a tanító néni szokta ír­ni az ellenőrzőbe: felhívom a kedves szülők figyelmét... És a kedves szülőkre, kinek a figyelmét kellene felhívni? Apunak. igen, neki kellett volna megmondani, még mi­kor először történt, hogy rúg­ja ki ezt a Zoli bácsit! — Te kislány, ne kalimpálj folyton a lábaiddal, összepisz- kolod a harisnyámat! Hogy minek engednek egyedül ek­kora gyereket, akinek még a lába sem ér földre az ülésről! Minek engedik? Jó vicc! Hisz ők küldték, apu anyu­hoz, az meg vissza. Apuék Debrecenbe indultak az új felesége testvérével, annak van kocsija. De már ő nem fért be a kocsiba, sajnos, más mindenki belefért, az öcsit ölbe lehet fogni, de ő, hová legyen most? — Adok pénzt, elmégy ad­dig anyádhoz, úgyis illik né­ha meglátogatnod — mondta apu. Egész úton azon mulatott, hogy ő most váratlan ven­dég lesz! Ugyan anyuék meg-> örülnek-e, ha betoppan? Olyan régen látta már anyut, elmeséli neki, hogy élnek az új anyuval, meg azt 's, miket mond az öcsi, mennyi nevet­nek neki... Nem mésélhetett egy szót sem, semmiről. Nem is örül­tek neki, sőt bosszúsan fo­gadták: — Jaj kislányom, de rossz­kor jöttél! Elutazunk Zoli bá­csival, nem maradhatsz Itt. Gyere, egyél gyorsan, aztán menj, még a félhármas vo­natot el is éred. — De anyu, hová menjek, apuék elutaztak Debrecenbe! Nincs otthon senki, nem is tudok bemenni... — Menj el akkor Juci né- nédhez, tudod hol lakik. De siess, le ne késd a vonatot! Akkor adta Zoli bácsi a tí­zest. Milyen jó, hogy többet adott, mint a jegy ára. jutott léggömbre is belőle. Most azt találta ki, hogy felfújja, a vé­gét befogja, másik kezével meg szorítja, nyomja ki belő­le a levegőt. A Zoli bácsi nyakát is így kellene megszo­rítani. abból is addig nyomni a levegőt, amíg csak... Hát­ha akkor visszajönne hozzá­juk apu... De nem, már se- hogysem jönne vissza, nem hagyná ott az új feleségét. Nem lehet élőről kezdeni, csak a játékot. Felfújja a sárga léggömböt, majd kinyomja belőle a leve­gőt. Aztán újra, meg újra telefújja levegővel, nyomja, üti, szorítja. Ez jó játék, nem unalmas. A forgalmas állomáson őt nem várák. Tétován nézgelő- dik, majd odamegy az Utas­ellátó pavilbnhoz. Érdekes, új baba van a kirakatban, azt még megnézi. Egy nagy csomaggal majdnem fejbe kó- lintják, kosarak, bőröndök surlódnak hozzá. Egy asszony rászól: — Ne állj az útba kislá­nyom! m yf-enne a kirakathoz, de 1V1 nem tud. Az áradó tö­meg viszi, sodorja ma­gával, s nincs aki meg­fogja a kezét Nem tartozik senkihez. (. Nagyapóm annyit tudott róla, mint a hetedik faluról; ki útját még szekéren rótta $ mögötte keringett a por. Dolgozott; s idejét úgy mérte - tudván, ha a csillagokra nézett, avagy a déli égre s hajtotta barmát itatóra; napját az éj jött befejezni, barázdáiba a setét ült, s társként követte az esti csend... Hát igy élte életét. II. Láttam apámat, tenyerében hogy’ morzsolta szét a kalászt, s ha kipattant a mag keményen, így szólt: Kezdjük az aratást. E földért - mely reményét adta, de gazdaggá nem tette őt - hányszor hajtották barbár harcbal Fazekas Lajos: HAZÁM S magára zárta az időt - az ősök ezeréves dolgát bevégezte; s amit hagyott, apró szelek is széjjelhordták, nem kellettek vad viharok. III. S e szűk sorsot szétvetettem én, mint forgószél az út porát; túlléptem e halk tájon s megyén, s távoli határokon át. Igy ismertem meg hazámat — itt benn, s kívül mint értő idegen.- fény is maradt emlékeimben, s napom is múlt el fénytelen. - Hogy a szükséggel már nem élek, sokat tettem; s a dőlt falak tövébe néha visszatérek, tűnődöm magam s hallgatag. IV. Én tudom az emberi törvényt, amely megvédi gyermekét. (Ha ítélt, ezt szegezte tőrként kútárai ellen a nép.) S tudom, hogy szép dolgaink csokra, amit nap mint nap gyűjthetünk. - E csillag, mely sorsunkat hordja metszve az űrt, a jeges űrt, hazám lett; nincs oly távoli föld, melynek dalát ne hallanám, vagy jaját... Vallók színeid előtt, Ember: hol laksz, a Föld ­hazám. Csépi József: István napi lakoma ANNAK AZ ÉTELNEK, amit Bitóék ettek, soha se igen volt java. Olyan fösvények voltak az ártatlanok, hogy a templomba is -mezítláb mentek, vitték a hónuk alatt a ci­pőt, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát. Volt ám pedig földjük is vagy jó 50 hold, jószág is, kiváltképp baromfi, annyi, hogy a számát se igen tudták, mert mire az egyik felét megolvasták, az olvasott mindig összekeveredett az olvasatlannal. Ez volt az a jeles, nevezetes kisgazda parasztház, mely­ben megízleltem igen kora ifjúságom kezdetén azt a kenye­ret. amelyiknek a nevét úgy mondták azidőben, hogy cse­lédkenyér. „ötpöngős” nyári pásztor lettem hát a Bitó Pis­tánál. El voltam náluk egymás után két nyáron. Azt hiszen inkább szerettem őket, mint haragudtam rájuk. Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán azért mert nagyon szerette a savót —, ha meleg volt és nem na gyón savanyú a savó, akár egy vederrel is egymaga meg ivott — hosszú volt. mint egy égi meszelő Néha pásztói kodni is segített nekem. Ha a közelében lehettem, nem bál tottak az öccsei sem Az öccsei egyébként tisztelték, mert egyedül a család bői ő volt, aki a katonaságot is kiszolgálta már. Hórihorga.- legények voltak az öccsei is. kivéve a sorban utána követ­kező Jóskát, akit mintha „tenger” másik partjáról szerzett volna az anyjuk. A „tenger” egyébként azt a nagy szikes lápot jelentette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista ta­nyáját a többi Bitóétól Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyébként minden pereputtyuk. piciny volt, és izzó gyűlölet­tel utálták az én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemzették 8 NÓGRÁD — 1970. augusztus 20., csütörtök őket. Mióta tarthatott a sunyi testvérharag, nem tudta ezt az a sok apró Bitó se akik a tengeren túl éltek, Sándornak es Mátyásnak a gyerekei. Mert ők már mind haragba szü­lettek. Csak azt tudták, hogyha a nagy Bitó libái átúsztak a vizen, azokat agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek i szigetre, azokat meg a kutyákkal kell elpusztíttatni. 1942 augusztusát írták már, s evés közben leginkább ir-ról tettek a törvényt a nagy Bitók, hogy miként lehet megkülönböztetni' az orosz repülőket, a német repülőktől. Mit dobolt a faluban a kisbiró, mit mondott a csendőrpa- rancsnok, mi jár azért ha valaki netán-talán elbújtatna egy orosz ejtőernyőst. Eladdig, míg egyszer katonai behívó pa­rancsot hozott a Laci postás, fia Pistának. Nem SAS-ost, csak olyan rendeset, nem is kellett mindjárt vonulni, csak három hét múlva. István király napja közeledett és ezt meg a katonák be­vonulásának napja követte. Egy héttel előbb apja Pista — öreg, fiatal, mindenki csak így nevezte őt a környéken — hazaküldött engem az anyámért, ha tud, úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy ülő napig dúlt-fúlt hogy „annak ezért adni is kell majd valamit”. Míg aztán egyszer a csendes szavú öreg teljesen elveszítette nyugalmát, s lekent a Julcsának két apró, kis- osszonyos pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi dön­tését: „azért hívom a Bözsét. mert te még életedbe sem udtál megfőzni egy fazék jó ízű ételt, dögöt főztél mindig. ’-Imegy a Pistánk, egyen még egy jót utoljára, ki tudja het-e még többet.” KÉT NAP MÚLVA, amikor bejött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádor­ból egy nagy vajdling döglött libahúst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elkészült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt ludak elhantolásával, kihordta a vályúhoz á ház összes koszos asztalfedőit, megsíkáltá azokat, elhúzta friss mésszel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ragyogott, fogott hozzá az István napi lakomához, öreg Julcsa teljesen megadta magát, inkább jó kedvvel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A legények szé­nát kazaloztak a szérűben, apja Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csü­törtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapiros fo­nottkalácsokat. Másnap sütött rengeteg túróslepényt, szom­baton következtek a rétesek, s István napján, kora virradat­kor, mészárolni kezdte a tyúkokat, kappanokat, hogy ke­mencében, tepsiben egészbe megsüsse, öreg Julcsa úgy in­tézte, hogy abból a temérdek finom falatból, amit anyám esinált, egy se jusson nekem Kora reggel a. legmesszibb le­gelőkre kellett hajtani a jószágokat, segítséget se kaptam többet a sok kuncsorgós állat mellé, csak a loboncos öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a víz­parttá, és mindig ugyanazt, barnára rohadt, büdös szalon­nát, meg egy darab feketehéjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés: folyton futottak, amerre láttak. Mire a libákat visszatérítettem, megszöktek a disznók, mikorra visszahoztam őket a Bogárral, a birkák mentek a herébe. Délfelé értem vissza a kenyeremhez. Ak­kor meg egy púpos hátú nagy béka ült a kenyér közepén. A békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig megette a Bogár. Rég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor értem jött a Tóni, behajtottuk a jószágokat. Anyámmal szeret­tem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk, öreg Julcsa már haza küldte. Rengeteg vendég volt a ta­nyában, csupa duhaj, jókedvű spicces paraszt, éltes öreg­emberek itt voltak a messzi gajgonyai sógorok; az öreg Jul­csa fel- és lemenő ági atyafiai. Kj-ki a maga társaságában ült az egyvégbe rakott kecskelábú asztalok mellett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák ár­nyékában üvegből itták a kövidinkát. Láthatóan senki sem törődött velem, amidőn a sok állatot kísérve az udvarba lép­tem. Melyik-melyik falkát a maga helyére csukván, futot­tam a vendégseregbe. Nyúlszájú Bárkányi Pista, öreg Jul­csa agglegénységbe vénült öccse pedig a sarkamba szegő­dött, odaült mellém, egy kis lucaféle székre, s imigyen hív­ta fel magára az ünnepi sokadalom figyelmét: *

Next

/
Thumbnails
Contents