Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)
1970-08-20 / 195. szám
I / Céhmester Erzsébet r • • A megmaradt pénzből az uj üetioraltos elgurult, addig játszott vele. Szerencsére könnyen megtalálta, egy kövérre tömött Do- rönd mellett lapult, az állt, útja Da Hat ezt okvetlen el sell költeni, mert még elvesz. Zoli bácsi is azzal adta neki a tízest: ami a jegy árából megmarad, azon meg vegyél valamit De mit? Játék lenne jó, hiszen olyan unalmas ezen a vonaton, csupa íelnőtt, egy gyerek sincs. Beszélgetnek meg újságot olvasnak, hozzá nem szól senki. — Pukadjatok meg, még megéhezek ha ilyeneket beszéltek — gondolja kedvetlenül. Pedig a pénzen csak játékot akar venni, ne unatkozzon az úton. Ügysem indul még a vonat, gyorsan leszalad megnézni, milyen olcsó játékot lehetne venni. Léggömb! Hogy ez nem jutott eszébe hamarabb! — Léggömböt kérek, de sárgát. — A piros nem tetszik kicsikém? — Nem, az már volt nekem, az öcsi elpukkasztotta .. Megpróbálja rögtön felfújni, de megzavarja a kalauz harsány kiáltása: — Beszállni! Jó, hogy nincs sok utas, visszamehet az ablak mellé. Ki törődne másképp azzal, hogy ez az ő helye. Néhá- nyan persze tekergetik a nyakukat, keresik kihez is tartozik. Bámulhattok: egyedül utazom! Nem láttatok még ilyent? Keresitek az anyukámat? No, azt kereshetitek, azt még apu sem találta meg sokszor, csak a Zoli bácsi. Az igen! Pedig apu nagyon ügyes ember, az alvósbaba szemét is meg tudta javítani és mindent meg tud csinálni. Anyut mégsem tudta megtartani, azt mondta: neki nem kell többé. Persze neki köny- nyű, már van is másik felesége! Egészen új feleség, fiatal és lány. Olyan ez a sárga léggömb, mint a Hold. Csak tudná jobban felfújni! Ha apu itt volna, az jó nagyra fújná, cérnával bekötné szorosan, és klasszul lehetne vele labdázni. De így nem érdekes, szorítani kell a végét, mégis egyre kisebb lesz. Drága Hol- dacskám, ne tűnj el, maradj még egy kicsit! A teli Holdat nagyon szereti, sokszor nézte az ablakból, ha nem tudott elaludni, otthon anyunál. Melyik is az ő otthona igaziból, anyunál. vagy apunál? Most már biztosan apunál, de még rájár a szája, hogy az anyu lakását mondja igy. Bégebben ott is jé volt, de mióta Zoli bácsi odajárt, anyu mindig veszekedett, mert nem akart este elaludni. — Anyu, ne aludjon itt a Zoli bácsi, akkor én nem tudok elaludni! ~r Elhallgass, mert nagyon kikapsz! Fordulj a fal felé és aludj! Hát azért se fordul a fal felé! Nézi a csipkefüggönyön becsillandó szép, kerea Holdat, és nagyon mérges. Miért nem jón ilyenkor haza apu, hogy kidobná ezt az idegen embert? Minek jött ez ide, tőle nem tud aludni! Másik este megint: — Anyu, ne aludjon itt a Zoli bácsi, én nem tudok akkor aludni! — Ne járjon a szád! Itt alszik és kész! — De igazán, anyu! Megmondom akkor apunak... Erre anyu meg akarta verni, de Zoli bácsi nem engedte. — Okosabban szivecském, okosabban, nem szabad a gyereket bántani. Lám, még az is jobb volt hozzá, mint anyu! Egy idegen ember. Akkor anyu elkezdett neki kedveskedni: — Adok kislányom altatót, majd meglátod milyen jót alszol tőle. Borzasztó gyorsan elaludt. Keresni akarta szemével, hol van most a Hold. feljött-e már? de lehúzta pilláit az álom. Eltűnt a fény, a hangok, minden belezuhant a süket feketeségbe. Másnap alig lehetett felkölteni, s pár lépés után újra lefeküdt, nehéz volt a feje, szédült. Nem is tudott iskolába menni, de most anyu nem haragudott. — Nem baj, beírom az ellenőrződbe, hogy beteg voltál. Egy napot a szülők is igazolhatnak. Igen, a kedves szülők, ahogy a tanító néni szokta írni az ellenőrzőbe: felhívom a kedves szülők figyelmét... És a kedves szülőkre, kinek a figyelmét kellene felhívni? Apunak. igen, neki kellett volna megmondani, még mikor először történt, hogy rúgja ki ezt a Zoli bácsit! — Te kislány, ne kalimpálj folyton a lábaiddal, összepisz- kolod a harisnyámat! Hogy minek engednek egyedül ekkora gyereket, akinek még a lába sem ér földre az ülésről! Minek engedik? Jó vicc! Hisz ők küldték, apu anyuhoz, az meg vissza. Apuék Debrecenbe indultak az új felesége testvérével, annak van kocsija. De már ő nem fért be a kocsiba, sajnos, más mindenki belefért, az öcsit ölbe lehet fogni, de ő, hová legyen most? — Adok pénzt, elmégy addig anyádhoz, úgyis illik néha meglátogatnod — mondta apu. Egész úton azon mulatott, hogy ő most váratlan vendég lesz! Ugyan anyuék meg-> örülnek-e, ha betoppan? Olyan régen látta már anyut, elmeséli neki, hogy élnek az új anyuval, meg azt 's, miket mond az öcsi, mennyi nevetnek neki... Nem mésélhetett egy szót sem, semmiről. Nem is örültek neki, sőt bosszúsan fogadták: — Jaj kislányom, de rosszkor jöttél! Elutazunk Zoli bácsival, nem maradhatsz Itt. Gyere, egyél gyorsan, aztán menj, még a félhármas vonatot el is éred. — De anyu, hová menjek, apuék elutaztak Debrecenbe! Nincs otthon senki, nem is tudok bemenni... — Menj el akkor Juci né- nédhez, tudod hol lakik. De siess, le ne késd a vonatot! Akkor adta Zoli bácsi a tízest. Milyen jó, hogy többet adott, mint a jegy ára. jutott léggömbre is belőle. Most azt találta ki, hogy felfújja, a végét befogja, másik kezével meg szorítja, nyomja ki belőle a levegőt. A Zoli bácsi nyakát is így kellene megszorítani. abból is addig nyomni a levegőt, amíg csak... Hátha akkor visszajönne hozzájuk apu... De nem, már se- hogysem jönne vissza, nem hagyná ott az új feleségét. Nem lehet élőről kezdeni, csak a játékot. Felfújja a sárga léggömböt, majd kinyomja belőle a levegőt. Aztán újra, meg újra telefújja levegővel, nyomja, üti, szorítja. Ez jó játék, nem unalmas. A forgalmas állomáson őt nem várák. Tétován nézgelő- dik, majd odamegy az Utasellátó pavilbnhoz. Érdekes, új baba van a kirakatban, azt még megnézi. Egy nagy csomaggal majdnem fejbe kó- lintják, kosarak, bőröndök surlódnak hozzá. Egy asszony rászól: — Ne állj az útba kislányom! m yf-enne a kirakathoz, de 1V1 nem tud. Az áradó tömeg viszi, sodorja magával, s nincs aki megfogja a kezét Nem tartozik senkihez. (. Nagyapóm annyit tudott róla, mint a hetedik faluról; ki útját még szekéren rótta $ mögötte keringett a por. Dolgozott; s idejét úgy mérte - tudván, ha a csillagokra nézett, avagy a déli égre s hajtotta barmát itatóra; napját az éj jött befejezni, barázdáiba a setét ült, s társként követte az esti csend... Hát igy élte életét. II. Láttam apámat, tenyerében hogy’ morzsolta szét a kalászt, s ha kipattant a mag keményen, így szólt: Kezdjük az aratást. E földért - mely reményét adta, de gazdaggá nem tette őt - hányszor hajtották barbár harcbal Fazekas Lajos: HAZÁM S magára zárta az időt - az ősök ezeréves dolgát bevégezte; s amit hagyott, apró szelek is széjjelhordták, nem kellettek vad viharok. III. S e szűk sorsot szétvetettem én, mint forgószél az út porát; túlléptem e halk tájon s megyén, s távoli határokon át. Igy ismertem meg hazámat — itt benn, s kívül mint értő idegen.- fény is maradt emlékeimben, s napom is múlt el fénytelen. - Hogy a szükséggel már nem élek, sokat tettem; s a dőlt falak tövébe néha visszatérek, tűnődöm magam s hallgatag. IV. Én tudom az emberi törvényt, amely megvédi gyermekét. (Ha ítélt, ezt szegezte tőrként kútárai ellen a nép.) S tudom, hogy szép dolgaink csokra, amit nap mint nap gyűjthetünk. - E csillag, mely sorsunkat hordja metszve az űrt, a jeges űrt, hazám lett; nincs oly távoli föld, melynek dalát ne hallanám, vagy jaját... Vallók színeid előtt, Ember: hol laksz, a Föld hazám. Csépi József: István napi lakoma ANNAK AZ ÉTELNEK, amit Bitóék ettek, soha se igen volt java. Olyan fösvények voltak az ártatlanok, hogy a templomba is -mezítláb mentek, vitték a hónuk alatt a cipőt, majdnem a küszöbig, hogy addig se kopjon hát. Volt ám pedig földjük is vagy jó 50 hold, jószág is, kiváltképp baromfi, annyi, hogy a számát se igen tudták, mert mire az egyik felét megolvasták, az olvasott mindig összekeveredett az olvasatlannal. Ez volt az a jeles, nevezetes kisgazda parasztház, melyben megízleltem igen kora ifjúságom kezdetén azt a kenyeret. amelyiknek a nevét úgy mondták azidőben, hogy cselédkenyér. „ötpöngős” nyári pásztor lettem hát a Bitó Pistánál. El voltam náluk egymás után két nyáron. Azt hiszen inkább szerettem őket, mint haragudtam rájuk. Legrendesebb volt a fia, Pista. Ez a legény tán azért mert nagyon szerette a savót —, ha meleg volt és nem na gyón savanyú a savó, akár egy vederrel is egymaga meg ivott — hosszú volt. mint egy égi meszelő Néha pásztói kodni is segített nekem. Ha a közelében lehettem, nem bál tottak az öccsei sem Az öccsei egyébként tisztelték, mert egyedül a család bői ő volt, aki a katonaságot is kiszolgálta már. Hórihorga.- legények voltak az öccsei is. kivéve a sorban utána következő Jóskát, akit mintha „tenger” másik partjáról szerzett volna az anyjuk. A „tenger” egyébként azt a nagy szikes lápot jelentette, amelyik elválasztotta az öreg Bitó Pista tanyáját a többi Bitóétól Azoknak a tengeren túli Bitóknak egyébként minden pereputtyuk. piciny volt, és izzó gyűlölettel utálták az én Bitóimat, pedig jószerével az én gazdám az ő édes testvérbátyjuk volt. Egyazon ősök nemzették 8 NÓGRÁD — 1970. augusztus 20., csütörtök őket. Mióta tarthatott a sunyi testvérharag, nem tudta ezt az a sok apró Bitó se akik a tengeren túl éltek, Sándornak es Mátyásnak a gyerekei. Mert ők már mind haragba születtek. Csak azt tudták, hogyha a nagy Bitó libái átúsztak a vizen, azokat agyon kell ütni, ha pedig a disznóik tévednek i szigetre, azokat meg a kutyákkal kell elpusztíttatni. 1942 augusztusát írták már, s evés közben leginkább ir-ról tettek a törvényt a nagy Bitók, hogy miként lehet megkülönböztetni' az orosz repülőket, a német repülőktől. Mit dobolt a faluban a kisbiró, mit mondott a csendőrpa- rancsnok, mi jár azért ha valaki netán-talán elbújtatna egy orosz ejtőernyőst. Eladdig, míg egyszer katonai behívó parancsot hozott a Laci postás, fia Pistának. Nem SAS-ost, csak olyan rendeset, nem is kellett mindjárt vonulni, csak három hét múlva. István király napja közeledett és ezt meg a katonák bevonulásának napja követte. Egy héttel előbb apja Pista — öreg, fiatal, mindenki csak így nevezte őt a környéken — hazaküldött engem az anyámért, ha tud, úgy jöjjön, hogy aludni se mehet haza Szent Istvánig. A felesége, Julcsa egy ülő napig dúlt-fúlt hogy „annak ezért adni is kell majd valamit”. Míg aztán egyszer a csendes szavú öreg teljesen elveszítette nyugalmát, s lekent a Julcsának két apró, kis- osszonyos pofont. Fennhangon erősítette meg korábbi döntését: „azért hívom a Bözsét. mert te még életedbe sem udtál megfőzni egy fazék jó ízű ételt, dögöt főztél mindig. ’-Imegy a Pistánk, egyen még egy jót utoljára, ki tudja het-e még többet.” KÉT NAP MÚLVA, amikor bejött a tanyába anyám, azzal kezdte a munkát, hogy szó nélkül kivitt a pincegádorból egy nagy vajdling döglött libahúst a ház mögé, és ott gondosan elásta. Hogy elkészült az öreg Julcsa által előző nap gondosan felpucolt ludak elhantolásával, kihordta a vályúhoz á ház összes koszos asztalfedőit, megsíkáltá azokat, elhúzta friss mésszel a falak alját, és csak ezután, amikor minden ragyogott, fogott hozzá az István napi lakomához, öreg Julcsa teljesen megadta magát, inkább jó kedvvel, mint haraggal tette, amit anyám mondott. A legények szénát kazaloztak a szérűben, apja Pista pedig felügyelt itt is, ott is. István napja vasárnapra esett, anyám pedig már csütörtökön kisütötte az első csodálatos illatú, rózsapiros fonottkalácsokat. Másnap sütött rengeteg túróslepényt, szombaton következtek a rétesek, s István napján, kora virradatkor, mészárolni kezdte a tyúkokat, kappanokat, hogy kemencében, tepsiben egészbe megsüsse, öreg Julcsa úgy intézte, hogy abból a temérdek finom falatból, amit anyám esinált, egy se jusson nekem Kora reggel a. legmesszibb legelőkre kellett hajtani a jószágokat, segítséget se kaptam többet a sok kuncsorgós állat mellé, csak a loboncos öreg puli állt mellettem. Az ételt mindig a Tóni hozta ki a vízparttá, és mindig ugyanazt, barnára rohadt, büdös szalonnát, meg egy darab feketehéjú rozskenyeret. Az állatoknak is furcsa volt ez a szokatlan legeltetés: folyton futottak, amerre láttak. Mire a libákat visszatérítettem, megszöktek a disznók, mikorra visszahoztam őket a Bogárral, a birkák mentek a herébe. Délfelé értem vissza a kenyeremhez. Akkor meg egy púpos hátú nagy béka ült a kenyér közepén. A békát agyonütöttem, a szalonnát meg a kenyeret pedig megette a Bogár. Rég elhallgatott már az ünnepi harangszó, amikor értem jött a Tóni, behajtottuk a jószágokat. Anyámmal szerettem volna találkozni mielőbb, de mire a tanyába értünk, öreg Julcsa már haza küldte. Rengeteg vendég volt a tanyában, csupa duhaj, jókedvű spicces paraszt, éltes öregemberek itt voltak a messzi gajgonyai sógorok; az öreg Julcsa fel- és lemenő ági atyafiai. Kj-ki a maga társaságában ült az egyvégbe rakott kecskelábú asztalok mellett a széles, nagy tanyaház gangján. Mások kívül, az öreg eperfák árnyékában üvegből itták a kövidinkát. Láthatóan senki sem törődött velem, amidőn a sok állatot kísérve az udvarba léptem. Melyik-melyik falkát a maga helyére csukván, futottam a vendégseregbe. Nyúlszájú Bárkányi Pista, öreg Julcsa agglegénységbe vénült öccse pedig a sarkamba szegődött, odaült mellém, egy kis lucaféle székre, s imigyen hívta fel magára az ünnepi sokadalom figyelmét: *
