Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

« Pille György: Én elhamvaszttatom magam! Későn érkeztem­A halottak országából mar kifelé szállingóztak az élők, ideillő arccal, piros, duzzadt. szemhéjjal. — Százötvenegyes parcellái. Nagy temetés volt — mondta az eligazító. Az elismerés­ből nékem is jutott. Végiggyalogoltam a széles ápolt úton, közben egy-két ro. konnal találkoztam. Fejüket lehajtva, hangtalanul, mogor­ván bólogattunk egymásra- Nézésünkben volt: „igen nagy veszteség ez nekünk, sőt fáj­dalom, jaj, jaj”. Aranka néni — aki „igen nagy veszteség nekünk, sót fájdalom, jaj, jaj” — az An­golkisasszonyok főnöknője volt a rend felosztásáig. Utá­na „beilleszkedett”. Tizenöt évig vezette az ostyaellátó vállalatot ők szortírozták, osztották az áldozóostyákat, a templom igényei szerint. Mert ugye vannak peremkerületek és van Bazilika- Szép, fele­lősségteljes munka, hozzáér­tést kíván: fizetés kétezer fo­rint körül, de megérdemelte. Nem? Nos, ez az Aranka néni nincs többé, ő — aki mind­két „érában” a legtöbbre vit­te a családból — már halott „Szép temetés volt!” Már messziről látom, a 151- es körül rengetegen álldogál­nak. Apámék egy sír előtt ülnek talpig feketében. Elég csak rá­juk pillantani és rajtam is erőt vesz a gyász- Megállók közvetlenül mellettük, szomo­rú kis fejbiccentéssel össze­kulcsolom kezem. A nedves föld, a krizantémok illata gyengén tereli gondolataimat Sajnálom.. • szegény. Mikor általánosba Jártam, angolra tanított- Vékony orrán szün­telenül remegett aranykeretes csiptetője. Húgom oldalba lök. — Te marha, nem ez a sír­ja! — suttogja pukkadozva­Ránézek az előttem óriáso­dó fejfára. Nem is fejía ez, emlékmű! A csiszolt fehér márványtömb jobb oldalába süllyesztett aranykeretes, bar- nuló fényképről kackiás ba- júszú férfi nézi meredten té­vedésemet. Alatta felirat: Mindannyiunknak hiányzol. Gróf Whaurtel Dezső. Ez tényleg nem lehet Aran­ka néni. Tévedtem- Zavarom­ban mégegyszer odakÖ6zönok szüleimnek. Apámnak új fe­kete ruhája van. Anyám a ré­gi lila rózsásat festette be, és ahol valaha rózsák virítottak, ott mélyebben gyászol. Mentegetőzöm. •. szükségte­len. Apám szája megrándul: „te még Innen Is elkésel!” Az új sirhoz — a frissen hantolt igazihoz — megint odaállok. Szomorú kis fej bic­centés, ismét összeteszem a kezem.. • Szóval angolra taní­tott. Eszembe jut az órák előtti és utáni bemagolt Ima. És mennyi kékfedelű, kará­csonyi ajándéknak szánt Tóth Tihamér könyv „A tiszta fér- fiúság”. „Hogyan táborozik egy farkaskölyök?” „Tábor­ban is az Isten”- És én mind elolvastam! Szegény Aranka néni! Nincs mire emlékeznem to­vább ! Mereven nézem a zöld koszorúhalmazból kilógó fecs- kefarkú szalagok aranybetűs feliratait: „Arankának testvé­rei. ..” „Máter Tollernek há­lás tanítványai.. •” Az egyik mahóniacsokor lecsúszott a kegyelet domb tetejéről, pre­cízen elkészített drótváza be­lesüllyedt a puha földbe. Mindenütt virágok, vidám Il­latok. Valakitől azt hallottam, hogy itt nagyon humuszos a talaj. Aranka néni sovány volt! Szegény virágok­Körülnézek. Fekete ruhás nők. egyedül és kis csoportokban. Minden fekete, némelyiknek még a szemüvege is. Kövérek, sová­nyak, csúnyák. Tudom, nem illik Ilyet mondani, de na­gyon csúnyák. Egyik-másik talán apácának szép lehetett­Szegény Aranka néni. Apám karonragad. Bemu­tatni visz. Egy furnérvékony, sokat szenvdett hölgy elé ve­zet. — A fiam, Aranka unoka­öccse — mondja alázatosan, majdnem suttogva. A szúrós szemű nő sokáig, fájdalmasan néz- Fehér ha ját — amiből csak pár szál lengedezik glóriaként — feke­te kendőcsík szorítja piros­pettyes fejbőréhez. —- ö, a Tamáska — simo­gatja szelíden fejem — egy kész ember! — Mikor én lát­tam, ilyen pici volt! Kezével húsz centit mutat, megszé­gyenítve a horgászokat. — Hogy megy a gimnázi­um? — üristen! Huszonhat éves vagyok és Károly... Apám késésemért menteget­— Vidékein dolgozik és ez az átkozott közlekedés... Kedvem lenne megmonda­ni: stoppal jöttem, csak húsz percet kellett várni teherau­tóra, ami szívességből felho­zott. De ez nagy szégyen len­ne családunkra, mi vettük a legszebb koszorút. És mit szólna hozzá a Materek Ma­tere!? Apám magyaráz: ez, ez. ez az-.. csupa nagy embert is­mer, máter Annákat, Iréne­ket, Johannákat. Szomorú nagybátyáim egyike — Dénes bácsi — a sírásókat szidja, akik kétszer kérték a borra­valót. „Jaj, de szép temetés volt!” Végre megint egy szertar­tás nélküli pillanat. Velem egy vonalban, kato­nás sorban ötven mészkőan­gyal támaszkodik a hónuk alá rendelt keresztekre. Szomorú élvezettel néznek az égre, szabályos arcukat a szemer­kélő eső fényesíti. Mindegyik apácát saját ha­lottjának tekinti a rend — suttogja mögöttem valaki­— Külön sírkövet is kap­nak! Nem megható 7 — ok­tatnak tovább. Egyáltalán nem megható, ronda! Olyan, mint egy mennyország! esztrád- műsor a Kulich Gyula téri színpadon. Lassan elindul nyájunk a kijárat felé. A gyászmisén majd találko­zunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk­— Este hétkor. — Este hét­kor. — Este hétkor. — Este hétkor. Te nagy Isten! Miért kell Aranka néniért még egy gyászmise Is! Ha valakinek, hát neki van a legtöbb esé­lye a mennybemenetelre. Mindegy, én ehhez nem ér­tek- Én bajom, én bajom, én bajom, én bajom. A szentsé­git, miért kell egy temetés­nek szépnek lenni! Kinek jó ez? Dénes bácsi legalább a sír­ásókat szidja. Lehet, hogy nem is olyan szép temetés? „De szép temetés volt ” Búcsúszkod unk. Szomorúan. mégegyszer megcsókol mindenki minden­kit. Majd a következő rokon -temetésén találkozunk. Az is szép lesz-.. jaj, de szép lesz. Most már biztos: én elham­vaszttatom magam. Ennyi em­ber egy rakáson... Az oszlopos kijáratnál, a „Feltámadunk” felirat alatt áll a pap. Magas, testes, „még mindig szép ember”- Neki köszönik meg a szentbeszédet. — Ez Celler tisztelendő úr, a gyóntatójuk — hallom me­gint apám hangját. A fekete nők megélénkül­nek. Egymásután, esetlen pukedlikkal csókolnak kezet a rengő arcú férfinak, aki Időnként lágyan behúzza ke­zét, de az apácák utánakap­nak. Én Is odakerülök elé, mint az Illusztris család egyik hálálkodó tagja. Legszíveseb­ben megbillenteném, hátulról, de aztájj meggondolom- Úgy­se érezné a haja meg a szok­nyája miatt; kezet fogok ve­le. Puha, meleg ujjait nem éri át tenyerem. Villamoson megyünk, egye­nesen a misére! — határoz apám. A főtisztelendőnek átnyúj­tanak kétszáz forint tisztelet­díjat. Alig akarja elfogadni, de aztán mégis belesüllyeszti titokzatosan hullámzó, finom szövetbe ágyazott zsebei egyi­kébe. Mi megkönnyebülve szél­iünk villamosra­A kalauz csönget. Induljunk már! ! ! f! ! Dénes bácsi szidja a sír­ásókat. .. És mindenki a sír­ásókat szidja. Réti Zoltán Balassagyarmat Deák Gusztáv: Kvantumelmélet FALUN I * ró—olvasó találkozón történt. A viszonylag jónevű író unottan ült le a falusi kultúrház előadó asztalához, kortyolt egyet az udvariasságból előkészített borból, és fontolóra vette, hogy mit adjon elő. Nem feledékenységből, egé­szen egyszerűen a hallgatóság értelmi színvonalának lebe­csülése miatt nem készült- Arra gondolt, majd itt, helyi ben feldob egy témát, aztán valamit kérdeznek, ő válaszol, és még elérheti az esti gyor­sot. Több mint százan gyűltek össze. Főleg fiatalok, de Jöt­tek idősebbek is. Mi a fenéről beszéljek? — gondolta. Most már bánta, hogy valamelyik tapasztaltabb kollégájától nem kért taná­csot. Életében először volt Ilyenfajta találkozón- Hirtelen jó ötlete támadt; — Hát kedves hallgatóim. Az önök megtisztelő j^Janléte kötelez. És pediglen elsősorban őszinteségre kötelez. Megmon­dom nyíltan, hogy én, az önöket nyilván elsősorban ér­deklő mezőgazdasági témák­hoz egyáltalán nem értek. Ar­ra gondoltam, említsenek egy­két kérdést, és én szerény képességeimhez mérten igyek­szem azokról informálni Önö­ket. Utolsó körmondata vége fe­lé akaratlanul is némi gúny csendült ki a hangjából- — Hogy mondják népiesen, hogy informálni?... — futott át az agyán. És ebben a pillanatban meghallotta a halk duruzso- lást, és érezte, hogy rossz hangot használt. Valami el­lenséges feszülést érzett, és ez egy kicsit zavarta. Nem így képzelte az egészet- — Most már mindegy, nem fon­tos — reagált azonnal. Egy húsz év körüli legény szabályosan feltartotta két uj­ját. — Tessék — mondta 6, olyan fennkölt mozdulattal, mintha az olimpiai játékok megkezdésére adna engedélyt. — Érdekelne bennünket Itt néhányunkat — maga köré mutatott — ha az író úr — kicsit "megnyomta az úr szót — néhány szóval Ismertetné előttünk a kvantumelmélet lé­nyegét Ez köztudomásúan nem mezőgazdasági téma. — Hangjában semmi gúny nem volt A dühtől és megdöbbenés­től a vér úgy futott fel a fe­jébe, mint egy kilőtt rakéta- Mindig rossz tanuló volt, a gimnáziumot annakidején át­bukdácsolta. és most csak annyit tudott még latinból, hogy a kvantum az mennyi­ség, de hogy minek és hogy... Azt tudta, hogy ez a kérdés nem idevaló téma. És ezért tudta azt is pontosan, hogy őt Az ablakon túl, egész nap idegtépőn dühöngött az északi szélvihar. Az üvöltve süvítő hangok betöltötték az egész Kuszakin-lakást. Az ablak üvege olyan pattogó zenebo­nát hallatott, mintha pisztoly- sorozatok hasogatnák szilán­kokra. A vihar elülte után beálló csendben hirtelen panaszos gyereksírás hallatszott, Mihail Kuszakin kikapcsolta a tele­víziót. A beálló csendet csak egy leeső tányér csörömpölése zavarta meg, amelyet Mása, Mihail felesége ejtett el mo­sogatás közben. De honnan a panaszos gye­reksírás? ... — Egészen bizonyos, hogy nem kísértet... Halucinálnék? — csodálkozott magában Mi­hail Kuszakin. — Isten bizony gyermeksírás... Vagy talán macskanyávogás? Nem, ez nem ahhoz hasonlít... Hirtelen mozdulattal kinyi­totta a szomszéd szobába nyíló ajtót, és nem akart hinni a szemének. A díványon kereszt­be fektetve egy világosrózsa­szín plédbe csavart élőlény he­vert. A pólya mélyéről hal­latszott a szipogó sírás — Mása! — kiáltotta Mi­hail Kuszakin rémülten. Sz. Szpasszkij? Milyen nevet adjunk a gyereknek...? Felesége a konyhából bero­hant a szobába. A vállán át­vetett törülközőkendő táborno­ki sávként hatott. — Mi történt? — kérdezte megijedve. Mihail Kuszakin balkezének kisujjával félénk-ijedten bö­kött a pólyára. Mása gyors, szakértő mozdulattal bontotta ki a rózsaszínű takarót, és mosolyogva fordult a férje felé. — Semmi különös nem tör­tént. Felébredtünk, és enni ké­rünk. Ügy bizony! — Hogy-hogy felébredtünk? — nézett értetlenül a feleségére Mihail Kuszakin. — Felébredtünk, és ham- ham, szopikálni akarunk — ismételte a felesége. — Na, dehát... Ez meg mi­csoda'! — Hogy-hogy micsoda? Mi van veled? — kérdezte élesen a felesége, — Még hogy mi ez? Hát a gyerekünk! — És honnan vetted? — Látod, látod... A tréfáid, mint mindig, most is rosszul sültek el. Mihail Kuszakin tudata las­san nyiladozni kezdett, ami­kor felesége immár karcsú de­rekára nézett. — Mása! Te már meg is!?... — kiáltott fel izgatott öröm­mel. — De mindezt ilyen vá­ratlanul, ilyen gyorsan? De hát a szülönók napokig fek­szenek a szülőotthonban!... Az asszony szomorkásán mo­solygott. — Hát persze, feküdtem én is. Mégpedig kilenc napig. Hát már azt is elfelejtetted, hogy éjjel hívtál taxit? Mihail Kuszakin homlokát veríték öntötte el. ]— Semmire sem emlékszem. De hisz én... én... Máseny- ka! Másenyka, drágám! Hát már megszületett a gyere­künk?! Gyerekünk van!... Kisfiú, vagy kislány? — Te jó isten! Természete­sen kislány. Különben is fiú­nak nem adnak Mása nevet. — Tehát Másenyka! És miért nem tanácskoztad meg velem, hogy milyen nevet ad­junk a gyereknek? Hisz’ va­lami közöm azért nekem is van hozzál... — Ha nem tudnád, tanács­koztunk. Én legalábbis oda mentem hozzád, amikor a szobádban ültél, a fotelban, és megkérdeztem: — Milyen nevet adjunk a kislánynak? — És én erre mit feleltem? — Le sem véve a szemedet a televízió képernyőjéről, aet ordítottad, hogy: — „Góól!” Még fütyültél is hozzá. ... Reggelre ismét feltámadt a viharos északkeleti szél. Fordította: Sigér Imre most Itt meg akarják leckéz­tetni. Ebből ki kell másznom — villant át az agyán. De a fiú váratlanul folytatta: — Mi itt néhányan, tudni­illik. csak annyit tudunk a kvantumelméletről, hogy ez Planck elmélete 1900-ból és azon alapszik, hogy az atomok csak megszabott adagokban sugározhatnak ki energiát- Heisenberg és Schrödinger... Az író úgy érezte, hogy meghal. De ha itt most, ő meghal, akkor nuku díszsír­hely, nuku irodalmi lexikon-.; — Hát, persze, itt még Einsteinről Is beszélhetnék... — érezte, hogy nem remeg 3 hangja, és a köd a szeme előtt is mintha oszladozóban volna. — Valóban az 6 nevének említése az író úr széles lá­tókörét Igazolja, hiszen a spe­ciális és általános relativitás- elméletet még csak meg sem említettem, pedig modem el­méleti fizika enélkül nincs. Az rosszul volt. Nem attól, amit hallott. hanem amit érzett- A figyelő tekinte­tek még mindig ráirányultak, de már nem úgy, mint taní­tóra § gyermekszemek, hanem valahogy úgy, mintha egy különös rácsmögötti állatot néznének. — Meg kell úsznom, meg kell úsznom... — biztatta magát, s a görcsös akarás, a hiúság emberfeletti erőt adott neki. — Tudna-e valaki Önök közül a relativizmusra pél­dát mondani. •.? — hangjá­ban már 6emmi gúny nem volt, sőt mint segélykiáltás, úgy hangzott Az öreg pa­rasztbácsi. az első sorban, feltartotta a kezét. — Tessék bátyám, — mon­dotta, és tiszteletet érzett Irán­ta. Már nem értett semmit, nem is gondolkodott, hagyta, hogy az ösztönei vezessék. Hát úgy gondolnám, ha meg nem sérteném az író elv­társat, hogy egy szál haj az író elvtárs fején még mindig elég kevés, de egy tányér lebbencslevesben bizony sok.-. A kitörő, felszabadult neve­tésben megértette, hogy ez a tisztaszemű, egyszerű paraszt- ember őt most egy nagyon nagy veszélytől mentette meg: M int a szülő, aki enge­detlen gyermekét el­kapja a szakadék szé­lén, de azt a pofont sem bánja, amit korábban adott neki. Másképp nem okul az a gyerek... NÖGRAD — 1970. augusztus 16., vasárnap 9

Next

/
Thumbnails
Contents