Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
Simon Emil ESŐ A VEZETŐFÜLKÉBEN ketten ültek. Tóth a kormánykerék mellől sandított a kísérőre. Szerencsétlen dolog — gondolta, ha egy idegennel kell végigvánszorogni az utat!” Egyenletesen futottak. Az út tükrét fényesre foncsorozta a permetező eső. — Régen tártam erre — mondta Tóth, amikor már csaknem kiszáradt a torka a hallgatásban. — Lehet húsz esztendeje is. — Pedig nem nagy az ország — mondta a kísérője. — Igaz. Csakhogy én mindig Pesten fuvaroztam. Üjra beborította őket a csend. A bádogtetőn egy-egy kövérebb esőcsepp koppant. Kanyar következett, s ahogy kibukkantak, egy lányt pillantottak meg az út szélén. Két karral integetett a közeledő autónak. Tóthnak megrándult a szemöldöke, nagyobb sebességre kapcsolt. Kicsit kerülnie is kellett, mert a lány annyira belegázolt az útba, reménykedve a sofőr jóindulatában. — Miért nem állt meg? — kérdezte a kísérő. — Hiszen van még egy helyünk. — Senkit nem veszek fel! — mondta keményen Tóth. — Hogy lehet ennyire szívtelen? — Hagyjon engem békén! „Furcsa szerzet az ember — gondolta Tóth. — Őrizget magában emlékeket, akár a padláson a haszontalan lomot. Ni, most, hogy néz ez az idegen! Otthon majd elmeséli, micsoda ócska alak volt a sofőr, aki elhozott!” — Idehallgasson — szólalt meg —, gondoljon rólam, amit akar. Az én dolgom, hogy felveszek-e valakit vagy sem! — Képzelje magát a lány helyébe! Ilyen esőben ücsörögni az országúton! — Talán el is tudom képzelni — mondta csöndesen Tóth. Elsápadt, kapkodta az ablakon beáramló levegőt. — Mi baja van? — hajolt hozzá az utasa. — Rosszul érzi magát? — Üljön vissza a helyére! — Tóth fél kézzel fogta a kormányt, a másik kezével visz- szanyomta a kísérőjét. — Még sokáig megyünk együtt, elmondom. De le is tagadom, ha kell. — Miért? Mesélni fog? — Nem. Ez az igazság. Csak minek azt másoknak is tudni? — Egy darabig hallgatott. — Szóval ez még negyvenhatban vagy negyvenhétben volt. Alig a háború után. Segédvezető voltam egy régi sofőr mellett. Nagy szó volt akkoriban, örültem, hogy bekerülhettem valahová, s nem kellett csavarognom, mint a hozzám hasonlóknak. Egyszer, sötétedés előtt, ezen az úton, egy nő integetett, hogy álljunk meg. De nemcsak a kezével, az egész testével, akaratával, mit tudom én! Szóval úgy, mint akinek nagyon fontos, hogy felszállhasson. Megálltunk, a sofőr kiszólt. — Mit akar, kislány? — A városba kell mennem ... Sürgősen. — Na, pattanjon fel — nézett végig rajta a sofőr. Nekem meg intett: — Eredj, segíts neki! Immel-ámmal kászálódtam, mert akkor is így szemetelt az eső. Felsegítettem a lányt, visszamentem, elindultunk. A sofőr vigyorgott. — De soká jöttél? Talán leltároztál? — Pedig fél percig se voltam hátul. Elvörösödtem a gondolatra is. Mentünk egy darabig, egyszer észreve- szem, hogy lassít, meg is áll. — Vedd át a kormányt! — mondja erélyesen. — Minek? — néztem rá kábán. — Hallhattad! Mondom, vedd át, ne kérdezősködjél! Nekem más dolgom akadt! — mondta nevetve, s már szállt is kifelé. — Hová megy? — Akkor támadt bennem világosság. — Csak nem... — Mit kotyogsz annyit, mint a félig töltött kulacs? Átveszed a kormányt, ha jelzek, indítasz, meg sem állsz, amíg újra nem jelzek. Ha nem tetszik, tessék, mehetsz, amerre látsz! De, hogy nem lesz belőled sofőr, azt garantálom! — Akaratos, goromba ember volt, a garázsban is mindenki tartott tőle. Odamásztam a kormányhoz, remegett a kezem. Vártam a jelt. Megzörgette a fülke tetejét, indítottam. Lassan el is feledkeztem mindenről, értheti. hiszen alig volt gyakorlatom a vezetésben, lekötötte a figyelmemet az út. A dö- römbölésre riadtam. Gyorsan fékeztem, mint amikor egy gépbe jelzést táplálnak. Még lassítottam, amikor a sofőr már szaladt előre. Beugrott, ellökött szinte a kormányke- réfc mellől, rákapcsolt. Jó kedve volt, fütyörészett. Iszonyodva néztem. — Mit csinált? — kérdeztem sokára, összeszedve minden bátorságomat. Mosolygott. — Ellenőriztem a rakományt! Jogom van hozzá, elvégre én felelek érte! — Elágazáshoz értünk, de nem fordultunk a város felé. — Rossz irányba ment! — szóltam rá. Nem válaszolt. Forgalmasabb lett az út, szekerek döcögtek előttünk, lassítanunk kellett. Jó darabon csak lépésben haladhattunk. Aztán jó messzire az elágazástól megint rákapcsolt, majd egy fél óra múlva váratlanul megállt. — A fene essen belé, elfáradtam! — sóhajtott, akár egy jóllakott állat. Cigarettára gyújtott. Fújta a füstöt, én meg gubbasztottam. Hirtelen intett. — Eridj hátra, nézd meg. mi van vele! Megmondhatod neki, hogy leszállhat, majd egy másik sofőr hazaviszi! — Tétovázásomat látva durván rámordított. — Eridj már! — Botladozva kimásztam aZ ülésből. Sohasem gyalogoltam még olyan hosszú utat, mini akkor, a kocsi elejétől a hátuljáig. Felkiabáltam. — Kisasszony! — Csend. Vártam egy darabig, aztán felmásztam, Széttúrtam a rakományt, bevilágítottam a ládák közé. A lány sehol. Percekig álltam mozdulatlanul, bénultam Remegve lemásztam, visszamentem. Meghökkenve nézte elfehéredett arcomat. — Mi van? — Nincs. — Hogyhogy? — Eltűnt. — Bolondozol? — kérdezte még kötekedve, bár láthatta rajtam, hogy semmi kedvem a mókához. Dermedt csend. Majd hirtelen áthajolt az ülésen, megragadta a karomat. — Akkor még mire vársz? — Berántott a kocsiba, bőgve indított a motor, nekilódultunk. Fél kézzel fogta a kormányt, a másik, ökölbe szorított kezével az arcom előtt hadonászott. — Utas nem volt! Senkit fel nem szedtünk! Hát láttál te valakit? — E lesöndesedett, később, mintha el akarta volna hes- segetni a gondolatait. maga elé motyogott: — Hát persze! Amikor a szekerek közé kerültünk, lemászott. Szekérrel ment tovább. Hiszen cammogtunk, akár a sánta csiga! — Hallgatott, majd hozzátette: — Remélem, nem nézte meg a rendszámunkat! — He. tekig vártam, hogy értünk jönnek. De semmi sem történt. Aztán Pestre kerültem, ott ragadtam. ELHALLGATOTT. A kisérő nem felelt. — Na, mit szól? — kérdezte Tóth. A másik még mindig hallgatott. Tóth egy pillanatra felkattintotta a fülke lámpáját, s oldalra nézett. Az ember elszundított, meg-megbicsakloti a feje. Tóth nagyot sóhajtott. Leoltotta a lámpát, nézett előre. — En még ma is hiszek abban, hogy le tudott mászni és felvette egy másik kocsi — motyogta maga elé. Az elágazáshoz értek. Befordult. Nem is messziről látszottak már a város szélső házai. vállat vont. Semmi harciasságot nem érzett. Csat túlesni rajta! — Mi lesz? Nem félted a azép, kockás jakódat? — ösz- szevonta szemét, vágO'tit ajka egészen behúzódott. Két ökle a nadrágzsebében. — No gyere! — Én nem verekszem — mondta elszántan a fiatalember. — Tessék, üssön meg, azzal végeztünk! — Aha, elfogyott a legény? — Nekem e re nincs időm. — Csak idegen nőket lök- dösni! Aztán, ha férfi is van mellettük, teli a nadrág. Te, szemétláda! — Fogja be a száját. ■ A zömök férfi odalépett elé, megmarkolta kabátját, úgy áillt előtte egy ijesztő másodpercig, orra alá nyomva csomós öklét. Aztán parányit fölkoccantotta vele a fiatalember állát. Várt. — Vagy meggondoltad magad? A fiatalember hátralépett. — Fejezzük be. — Csak úgy? — nevetett kurtán, torokból — Az lenne szép! — Csípőre csapta két kezét, tömör lett a pillantása. — No, mennyit ér neked, ha nem vasalom ki a pofádat, öcsi? He? | át erről van szó. Ezért kellett diszkréten elvonulni. Körös-körül a besötétedő fák. Alig két percnyire a végálloimás.tól, de ezen amel- lékúton a kutya se jár. A zömöknek egyszerre sietős lett. — Gyerünk az ötvenessel, aztán futhatsz a nődhöz. — Suttogó volt a hang, előrehaj- lott törzse még félelmetesebbnek hatott a félhomályban. Itt nem maradt megfontolni való. Emlékezett rá, hogy összesen négy tizes van nála. Lassan benyúlt kabátja jobb belső zsebébe, ahol a tárcáját tartotta. Csontos balkeze váratlanul ökölbe rándult és közvetlen közelből pontosan belevágott a férfi szemébe. Olyan hirtelen történt, hogy maga is meglepődött az akarata alól elszabadult mozdu'íiVI H lattól. Csak az összegörnyedő alakot látta, amint két tenyerét szemére tapasztja, nyöszörgő káromkodás, aztán mint berúgott, úgy támolygott a férfi a legközelebbi fához. Hideg undorodást érzett. Se ijedtség, se szorongás, se Lelkifurdalás. Elkapta róla tekintetét, hátat fordított és lelépkedett a kissé lejtős úton. Kiért a fák közül, megint a betonon volt. A büfében ugyanaz a tolongás. A lány megpillantotta, s átfurakodott a tömegen. Csupa kérdés az arca. — Mi volt az? — Semmi. — Mit akart az. a pasas? — Egy ötvenest. A lány hitetlenül bámult rá. — És te? A fiatalember kedvetlenül bólintott. — Mit tehettem? — Csak nem adtál neki? Fanyarul elmosolyodott: — Aki kér, annak adni kell, nem ? — beleka- rolt a lányba, s visszakormányozta a pulthoz. — Igyuk meg végre a málnánkat! Most érezte csak, milyen cudarul megszomjazott S. Boda András: A' tárt ablakú könyvelésbe becsúszott a késő délutáni zaj. Buszok böffenő indulása, villamos recsegő fékjei, emberek zaja. A könyvelésbe a nyitott panorámaablakokon hasábban becsúszott a hazamenők energiája. — Folytatjuk, Kis úr? A könyökvédős kitakarta szemét a homlokszorításból. — őrjítően fáradt vagyok. — Folytassuk Kis úr! — Olvassa! A két könyökvédős, gallérjuk és ingük között merített papírral: hogy ne koszolódjék az ing, egymással szemben ült Csak ők ketten urazták egymást az irodában. — Bár szólíthatnánk egymást elvtársnak is hehe... Nem igaz? — kérdezte egyszer doktor Szánthó, kivel közös zárkába zárta Kiss urat az évente tizenkétszer ismétlődő hóvégi zárás ötnapos, éjfélig tartó túlórázása. — Olvassa. Szánthó úr. — 2827... Halkan recseg, tekereg az öreg Brunswiga. — Igen. — 10 500... Az összeadógép ötven éve adja össze a számokat, Brunswiga. — Igen. — Igen. — Igen... igen... igen..: — ezredszer fordult az összeadó— Igen... Nincs több? Akkor mondja Szánthó úr a végösszeget. — 228 462. — Igen. Mennyi? Mintha csak az egyik könyökvédő lenne Kis úron. — 228 462. — IGEN. Kis úr feláll. IGEN!!! Üvölti és Szánthó úr felugrik asztala mellől. IGEN!!! JELEN!!! Üvölti, suttogja. Mert ezt kell mondania. Elvesznek az íróasztalok, az utca zaja, az autóbuszok, a villamos, A JEL az emberek, csak a számok maradnak, és az IGEN. JELEN!!! Látja a sírkamraszerű priccs- rengeteget. Látja a bevetődő fények sárga sávos csontvázarcait. Látja a lábat, mi tétován lenyúl, támaszt keresve megáll a koporsó szélén. Hangokat hall. Hallja a saját rekedt suttogását. — Hová mész? w — Orvosért. S meghallja ezt egy harmadik. — Orvos? — Ah. Orvos kell neki. Kísérlethez? Akad barátom. Orvos kell? Kozmetikus, borbély, író, igazgató, színész, költő, főkönyvelő nem kell? Akad pedig! Orvos kell?! Gyógyszer barátom... — Hallgattassátok el. — Ez itt meghal. Piros csík megy a szíve felé, vérmérgezés. — Hol itt egy orvos? Miféle gyógyszer kell neki? Széttört here? Apám velője? Itt van, itt szárítom. Hülyék. — Azt mondják a vizelet... — Pszt! Az őrség! Fényre kushad a kripta. Álmot tettetnek a csontok. S a sötétséggel indul megint a suttogás. — Azt mondják a vizelet.., az jó a sebre. — Emberek! Kinek kell vizelnie? A beteg nyög. — Oh, Adonáj! És látja Klein a reggeleket. Az Appel platzot. A támolygó vigyázzba meredt négyszöget. A hajnali névsorolvasást. S az ő nevénél a döbbenet. — Hát, csak ennyi lennék? És ennyien. És vigyorgó pofájú vérebek, és az iszonyat, hogy túléljük, és találkozunk majd: — No, lám-lám. Klein, hogy vagyunk, hogy vagyunk? NEM ÉRDEKEL. Túlélni. ELFELEJTENI. De most kísértenek az éji hangok. — És te, Rosenthal, Szalai? Ti mit csináltok? — Én boltot nyitok. Kóce- rájt, magunknak — ha él az asszony. — Én meg elégek... — Emberek, ki ismer engem?!! Ki ismer engem? Mondjátok a nevem. „Megveszem majd ezt a priccset. Itt a fogam nyoma. Meg akarom majd mutatni az embereknek. Aludj Klein, aludj. Reggel a vigyázzhoz erő kell. A JELEN-hez. Hogy úgy üvöltsd. hogy higgyék azt. ikreket szülsz, annyi az erőd. És nyeld le, nyeld le... ne érts németül! Mondd milliószor az egyszeregyet és számold a napokat. A számok kenyeret adtak neked, életet!” Magával vitázva. A számok? Hát számold a napokat. És ne felejtsd a névsorolvasást. Ne felejtsd a jelre üvöl- teni, hogy a JELEN, ne felejtsd a vigyázzt. Ez most mindent jelent. És várj a jelre: — Zweihundert achtung- zwancigtausend vierhundertzwei and sechtzieg. — JELEN... — Kérem, mi csak összeadtunk. És akkor Kis úr. Az egyenruhások összenéznek. Most meghalt a vasúd Kettévágta zaját a sziréna. A hordágy a számológép mellett terpeszkedik a két Íróasztalon. A falon oklevél, a „FEL- SZABADULÁS szocialista brigádnak.” — Kérem, mi csak Kis úrral összeadtunk és akkor... Nézzék. Nézzék a kezét! Ahonnan letépték a fekete könyökvédőt a szőrtelen kar belsején, épp az ütőér fölött. I. G. FARBEN reklám: 228 482. NÖGRÁD — 1970. július 12., vasárnap 9
