Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
Jiri Melisek: Hogyan lettem híres? MAR GYERMEKKOROMBAN is mindig szerettem volna híres ember lenini. A dicsérő és elismerő szavak értékesebbek voltak számomra, marat a cukrozott gyümölcs. Hétéves koromban Burdán Vlasta komikus, nyolcéves koromban Futurista Ferencet tudtam utánozni. Tizenhárom éves voltam — amikor mutáJllt a hangom — Greta Garbót utánoztam. De aztán hirtelen mindennek vége lett. A csodagyerekek tipikus esete voltam, a vágyakozásom azonban a dicsőség és a »iker után, változatlanul megmaradt és a stserencsés, híres embereket nagyon irigyeltem. Láttáim, hogy amikor Efía Karai végigsétált az utcán, az emberek megfordultak utána. „Láttad?” — súgták egymásnak. „Effa!...” De, ha velem találkoztak, rám sem hederítettek, egyik se fordult meg és nem kiáltott fel: „Látod, ő Pontius Vaclav, szaladjunk át a mellékutcába* hogy még egyszer találkozzunk vele...” A Severin-étterem pincére se törődött velem, mert éppen Petra urat szolgálta ki és hallanom kellett, amint így szélt: „Petra úr kérem, kitűnő borjúhúst tudnék ajánlani... vagy mit szólna egy pisztránghoz?” Ha rám került a sor, csak fasírozottat ajánlott, káposztával. Irigység emésztett. Azon fáradoztam, hogy mint zeneszerző jussak el a dicsőséghez. Hogy ezt hogyan kezdi az ember — azt mindenki tudja. Csak külföldi adásokat hallgattam; itt egy fél hanggal süllyesztettem, amott néhány keresztet jegyeztem, de nem voltam elég gyors. Mielőtt a szerzeményt átírhattam volna, már sláger volt. Próbáltam modem történeteket írni, amelyeket senki nem ért meg.. . mégis mindenki nevet rajta, nehogy azt hagyják, hogy a poént nem értette meg. Munkám azonban valószínűleg nem volt elég érthetetlen!... Lesújtva ténferegtem a Mala Strain,a romantikus utcácskáin. Mit tegyek? A toronyóra éjfélt ütött, amikor a Károly-híd közepén jártam* Vakaki meglökött. — Bocsánat... — szóltam. — Mi az, hogy bocsánat? — hallottam, és egy pofont kaptam. — Kérj bocsánatot! Fiatal suihamcok csoportja vett körül és mielőtt szólhattam volna, megragadták ke- zemet-lábamat, és... Soha nem hittem, hogy ilyen sokáig tant, amíg az ember a hídról a vízbe ér. Megpróbáltam úszni, de rettenetesen fáztam. Hogy a mentőcsónak hogyan talált rám a sötétben — ma is rejtély előttem. A parton sokan ácsorog- tak, a rendőrség éppen azzal volt elfoglalva, hogy a tetteseket autóba tuszkolja. Másnap a kórházban tértem magamhoz. Egy nővér állt az ágyam mellett. — Tudja, hogy ugyanott dobták a vízbe, ahol Nepo- muki Jánost? — kérdezte. — Kint várja egy újságíró... Beengedhetem ? Bólintottam. Másnap „Fejesugrás negyven méterről” cím alatt olvashattam az újságból a huligánokról, azzal a tanulsággal kibővítve, hogy milyen jó, ha valaki ruhában is tud úszni. Nevem szinte kiabált a sorokból. A mellettem fekvő betegtárs megirigyelt. — Én egy kutyában botlottam meg és három bordám tört- el. De ilyesmit meg se említenek! A LÁTOGATÁSI NAPON az ágyam ki se látszott a rengeteg virág közül. Ismerősök, ismeretlenek halmoztak el kérdéseikkel. — Hogyan érezte magát, amikor repült? — Ledobott mér téged valaki a hídról? — Fejre, vagy hasra estél? Még egy úszóklub edzője is meglátogatott. — Mint tiseteletbeü tagot vettük fel önt a szövetségünkbe — mondta és megszorította a kezemet. A nővérek mindern látogatási napon kiemeltek a virágtengerből és az injekcióikhoz, amiket kaptam, a lagvékonyabb tűket választották ki. Qsak most tudtam meg igazán, mit jelent híres embernek lenni! Vágyam teljesült. Verset írtam „Fejesugrás a hídról” címmel és a főorvos feleségének ajánlottam. Hálából al- másirétest küldött nekem. Amikor a kórházat elhagytam, a nővérek pifyeregtek. Első ebédre a Barokoba indultam. — Valami könnyűt... — mondtam a főumak. — Én vagyok az akit a hídról ledobtak. A főúr szeme felragyogott. — Mi lesz a fácánommal? — hallottam a szomszéd asztalitól. — Egy pillanat, Stuchal úr... — válaszolt a főúr jelentőségteljesen — ezt az urat szolgálom ki.. . bizonyára ismeri az ügyet a hídról és a huligánokról.. ? ÜGY ÉREZTEM, mintha dicsfény övezné a homlokomat. És még ma is hálóval gondolok azokra a huligánokra, szegénykék... egy-egy évet kaptak... (Fordította Antalfy István) 1700 előadás 300 helyen Az elmúlt, zimankós-havas téli hónapokban többször is érkezett a hír az ország különböző részeiből: a Déryné Színház úton levő együttesét „befútta a hó”. Csodálatosképpen mégsem maradt el az aznapi előadás. A Komárom megyei Hánta községnek például apraja-nagyja kivonult, hogy a bekötőútat estére szabaddá tegyék, s a művelődési ház programja ne essék kútba. A magyar ,,stagicme-társu- lat”, a névadójának, Déryné Széppataki Rózának emlékéhez valóban méltó színház krónikájában még sok-sok hasonló esetet őriznek, és nemcsak az idei különösen kemény tél napjaiból. Gyakran előfordul, hogy a faluban, ahol estére előadást hirdettek, már reggel megindul a sütés-főzés. Mindenkinek megvan a maga régebbről ismert, kedvelt művésze, akit azután jobbnál jobb falatokkal igyekszik traktálni. Ahol pedig egy faluban több tsz működik, valóságos versengés folyik közöttük, melyikük hívja meg vacsorára az egész társulatot. A ragaszkodás, a megbecsülés jelei ezek, s azt mutatják, hogy a Déryné Színházat, amely 1951-ben Állami Faluszínház néven alakult meg, szereti, szívébe tárta, minduntalan visszavárja a magyar vidék lakossága. Huszadik, jubileumi évadját kezdi meg az idén ősszel a színház, s az ünnepi előkészületeket már az elmúlt hetekben több színvonalas bemutató jelezte. Felszabadulásunk negyedszázados évfordulójának előestéjén mutatta be például a színház Dar-; vas József Szakadék című drámáját, amely első ízben 1942-ben, Pünkösti Andor rendezésében került színre. Ugyancsak a közelmúltban indult országjáró útjára Nicolai Windsor! víg nők című vígoperája — a színház saját régebbi hagyományát, a „gördülő operát” elevenítette fel. Az előadáshoz a Művelődés- ügyi Minisztérium külön 270 ezer forintos támogatást biztosított — s bizonyára megérte, hiszen ez a dallamos muzsika könnyen utat talál a zeneileg kevéssé kiművelt fülekhez is, előkészíti a közönséget további zenei élmények befogadására, ízlésfejlesztő hatása tehát jelentős. Mindez és az új évad többi bemutatója — közöttük Németh László Villámfénynél című drámájának előadása — már annak a műsorpolitikának a módosulását jelzi, amelyet az utóbbi időben nem egy bírálat ért. A műfaji arányok — amint a mostani évad előadásai mutatják — kezdenek helyrebillenni. S talán éppen ezért könyvelheti el a színház eddigi legnagyobb sikerét: az 1969/70-es évadra a tervezettnél egy harmaddal több, pontosan 37 515 bérlet kelt el, öt—tíz előadásra. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a színház tizenegy társulatának nemcsak minden előadására előre biztosított a közönsége, alig szükséges a pénztári jegyárusítás. De köszönhető ez a színház új „stratégiájának” is. A jelszó: inkább kevesebb előadás, kevesebb helyen, de magasabb színvonalon! A technikai feltételeket javítják ehhez a színház által tervezett, a mindenkori színhad méretéhez alkalmazható, csővázra szerelhető díszletek, a kellő világítást, fényhatásokat biztosító berendezések, amelyeket a társulat műszaki buszai minden előadás sizínhelyére eljuttatnak. Előadást pedig — újabban — csak ott vállal a színház, ahol mindezek segítségével, a színpadi hatás feltételei adottak., így az évi előadások száma kétezerről mintegy 1700-ra csökken, s kevesebb a rendszeresen látogatott község is. De ez még mindig kerek 300 vidéki színpadot jelent, ahová a környező falvaikból, kisebb településekről — ez a szervezés egyik lényeges újítása — a Volán Utazási Irodával kötött megállapodás alapján különautóbuszok hozzák be, majd viszik onnan haza a közönséget. Abból, hogy a színház évi nézőszáma — átmeneti visz- szaesés után — az idén újra elérte, sőt meghaladta a 600 ezret, örvendetes következtetés vonható le: az élő színházzal, a művészettel való közvetlen találkozást a vidéki nézők számára sem pótolja mindenben a képernyő; a tévé rohamos térhódítása nem vonta el a közönséget a Déryné Színház előadásaitól, sőt, bizonyos mértékig fokozta irántuk az Igényt. Az pedig, hogy egy-egy előadás átlagosan 150—170 alkalommal, nem kevesebb, mint 50—60 ezer néző előtt kerül színre, gazdaságosabbá is teszi a színház fenntartását, amire egyébként államunk évi mintegy nyolcmillió forintot fordít. Ez a befektetés kétségkívül jó helyre kerül, hiszen az, amit a színház a vidék színházi. irodalmi és zenei kultúrájának fejlesztéséért végez, népművelés a javából. Neve a falvakban az elmúlt két évtized során fogalommá vált, hozzájárult ahhoz, hogy a művelődéstől sokáig elzárt tömegekben felkeltse az igényt a tudásra, a szellemi élményre. Legjobban jellemzi ezt a két évtized krónikájának talán legkedvesebb epizódja: Keréktelekiben egy idős parasztember életében először a társulat jóvoltából látott színházat. Előadás után kertjében szedett, nagy virágcsokorral kereste fel a főszereplő Jurik Júliát, s ezekkel a szavakkal adta át neki: Isten éltesse, drága Déryné elvtársnő! G. Szabó László D él is elmúlt, mire Klára kiszabadult a kórházból. Persze, ha a nővér nem lett volna olyan buzgó, sokkal előbb végzett volna. Kellett volna adni neki valamit, biztos várta. De Klára még mindig nem tudta megtanulni, hogyan kell elegánsan lekenyerezni valakit. Jó — gondolta — aki kapja a borravalót, valószínűleg nem érzi magát sértve. De én sértve érezném magamat, ha valaki a kezembe nyomna egy húszast, miután. — vagy mielőtt — a gyereke ötösre felel történelemből. Vagy háromszázat az érettségi bizonyítványért. Pedig annyit az is megér, mint egy közönséges vakbélműtét. Persze, ezt a törvény is tiltja. Pedig hát... az orvos életre-halálra dolgozik, lelkiismerete szerint mindent meg kellene tennie a beteg érdekében. És nem a saját érdekében. A kettő összefügg persze. A fizetéséből egy orvos sem vesz lakást, autót, nem tart cselédet. Háttartási alkalmazottat, de mindegy. Hanem egy szobában lakik gyerekestől, mint én, reggel hatkor felkel, rohan a gyerekkel a bölcsődébe, utána bevásárol, bedobja az ágyat, s fél lábbal a busz lépcsőjén egy órát utazik a kórházig, este ugyanannyit vissza, aztán elmegy a gyerekért, megfürdeti, megeteti, megvacsorázik — este nyolc óra és még nem mosott, nem takarított, nem varrta fel a leszakadt gombokat, nem vasalta ki a férje nadrágját, a saját szoknyájáról nem is beszélve, pré- selődik a buszon, és ha a műtét közben a keze remeg a fáradságtól, mi lesz? Kiss Zoli egy tályogot akart felnyitni, s előtte nem próbálta ki, se meg nem kérdette, hogy nem novocain érzékeny-e a beteg. A keze közt halt meg, ahogy az injekciót beadta. Huszonnyolc éves asszony, két gyereke volt. Persze Zoli azonnal vizsgálatot kért maga ellen, és fel is mentették, nem volt hibás, mert ilyen fokú érzékenység rendkívül ritka, a műtét meg sürgős volt. Én meg legfeljebb rossz órát tartok, dehát az nem számít különösebben. Bár Ki tudja? Ha nem számít, akkor minek egyáltalán tanítani? Hogy megcsendesedik a fák közt a lárma! A széles járda bál oldalán, egymástól egyenlő távolságra, fekete-sárga padok. A járdán táncoló fényfoltok. Tulajdonképpen lent maradhatnék, Péter férháromkor eszik legközelebb. Úgyis keveset viszem levegőre. És amint a kocsiból kiszedem, rögtön felébred. Itt meg nyugodtan aludna még legalább egy órát. Jó, hogy megszoptattam a kórházban. Elég nehezen, igaz, mert nem számítottam rá, hogy reggel nyolctól nem érek haza a féltizenegyes szoptatásra. És ráadásul ebben a ruhában. A legtöbb nő persze a nyílt utcán is kigombolja a blúzát nyugodtan, ha eljön a szoptatás ideje. Még a Zoli felesége is, pedig az papnak a lánya. De én azért inkább nem. Az irodában, az íróasztalon tette tisztába a gyereket, persze az administtrátomők is megcsodálták a pólyát. Már a pólyában is fláncolunk, mi? De ez a pólya tényleg szép, és egyúttal egy családi tradíció kezdete. Vagy folytatása? Anyja varrta első unokájának, pontosan olyanra, amilyenben Nagy Pétert keresztelték, s amit neki is a nagyanyja varrt. A halálos ágyán, szegény. Marhaság, a nővér zsebébe kellett volna dugni a húszast, mint a kozmetikusnál. Hiszen még a folyosóra is utánam jött. Lehet persze, hogy az első orvosnak volt igaza, akármilyen hentes kinézésű volt is. Az emberek tényleg azért fizetik az orvosokat, hogy mindenáron betegnek nyilvánítsák őket? Ámbár a Wincze adjunktus is ingyen állapította meg, hogy szülés közben nyomódhatott meg a gyerek jobbiába. Szegény Péter, hogy tűrte, mikor a gipszmintát csinálták. És most itt alszik gyönyörűen, gyönyörű gyerek, a jobblába meg sínben. Pólyában nem látszik, legalább nem sajs NÓGRÁD — 1970. július 19., vasárnap Tóth Éva: Ráolvasás nálkozraak rajta. Szinte hallotta, hogy sápítozna a házmester- né, ha tudná, hogy ez a gyönyörű piciri, ez az ennivaló kis falat szegénykém, na persze majd elmúlik, amikor Kőbányán laktunk, tetszik tudni, ott is a szomszédban volt egy ilyen gyerek, de az kislány volt, persze mindegy, hát nem vették idejében észre, aztán csak várták, várták, hogy mikor kezd járni, és nem tudott járni persze szegényke, már másféléves volt, amikor sínbe tették a lábát neki. Most első osztályos, alig lehet észrevenni, hogy biccent, és egy gondolatnyival vékonyabb az a lába, de egyébként egy stramm kislány. Istenem, mi ez? Hülye rémképek, Pétert két orvos látta egymás után, az egyik azt mondta, masszírozzam a bokáját naponta háromszor-négyszer, a másik tetetett rá egy sínt, de az is azt mondta, hogy nem veszélyes, és bőven kinövi, mire járni fog. Mire járni fog! E lszorult a torka. Mikor Péternek megmutatta este a gyerek lábát, ő is teljesen kiborult. Szidta a szőlészt, amért nem vette észre, vagy csak nem szólt. Ezer forintért pedig megnézhette volna a gyereket rendesen, a nyavalya törje ki! És tudod, mibe fog ez kerülni? Tízezer forint minimum, hurcolhatod gyógytornára, masszázsra, mit tudom én. És kérdés, hogy rendbejön-e, egyáltalán! Kérdés. Istenem, csak azt a tízezer forintot ne mondta volna Péter. A fene egye meg a tízezer forintot, amikor a gyermekem lábáról van szó. Igaz, hogy Péter se azt sajnálta, másrészt tényleg nem olyan könnyű tízezer forintot leakasztani. Most van a takarékban húsz. dehát az még mindig kevés. És ha sikerül is rendesen elcserélni a lakást, nincs semmi bútorunk. Egy rekamié, egy íróasztal, három szék meg a könyvespolcok. Aludni, azt nagyon tud Péter. Két keze a feje mellett, fejét picit balra fordítja és szuszog. Nem is szuszog, csak szívja az édes levegőt, mint a tejet. És milyen jó szagú! Mint a tej! Kár, hogy nem hozott magával olvasnivalót. Dehát k) gondolta, hogy itt fog ülni. És különben is, a Dante-díszkia- dást hülyeség lett volna cipelni, elég a gyerek. Pedig már egy hete nem jut hozzá, hogy olvassa. Míg az anyák itt voltak. minden nap elolvasott három éneket. Nem többet és nem kevesebbet. Egyszer mértékletes akart lenni. Hogy ne jusson a pokolba? Hát... Egész elpilledt a melegtől, még így, árnyékban is. Talán Péternek is elég már a jótól. Az út hajlatában cigányasszony tűnt fel. Pláne el kellene menni. A cigányasszony hátán, kendőbe kötve, rajkó. Legalább másfél éves, kis szutykos. De gyönyörű. És biztos kutyabaja, pedig az anyja életében nem főzte ki a pelenkáját, se az edényét, a mellét se mosogatja bórvízzel, szoptatás előtt meg után. A cigányasszony két paddal odébb megáll. A fiatal, szemüveges férfi, gyerekkocsival az is, bosszúsan kinézett az újságjából, s nyilván elküldte valahova, mert most erre tart. Terhes is. Nagyon goromba azért nem lehetett a pasas, hisz nem hallatszott idáig. Milyen fehér ez a cigányasszony. Att mondják, sok köztük a tüdőbajos. Nem is csoda. — Kezát csókolom, nagyságos asszony. Jaj de drága, gyönyörű gyermek. Fiú ugye? Áldja meg a jó isten, ne érje soha semmi rossz betegség, hideglelés, csúz, fülfolyás, görcs ne húzza, láz ne bántsa, őrizze meg a Szűzmárja! Klára önkéntelenül a pénztárcája után kotorászott, de szemét le nem vette a cigányasszonyról. Az egyszerre tartotta szemmel az asszonyt és a gyereket. — Megmondhatom a jövendőjit. édes nagyságám? Na, adja ide att a szép kis kézit, nem att a jobbot — mondta, miközben eltüntette a kétforintost szoknyája ráncai közt. — Köszönöm szépen, a pénzt nem azért adtam, nem kérek semmi jóslást. — Klára feszélyezve nézte az asszony előredomborodó hasát. Legalább hatodik hónapos. Mi az a két forint! Csak menne már el! — Látom é, kézit csókolom, hogy jószívű a nagysága, nem nézi le a szegényembert. Tetszik látni, tiszta rongy rajtam a blúz. Tessék adni még egy pár forintot, egy kombi- nétot akarok venni, ha bemegyek a kórházba, legalább egy rendes kombinátom legyen, amibe feküdjek. Elméssz onnait, te, mocskos, összepiszkítanád att a gyöngyörű gyermeket te! — mordult egy tizenkétéves forma cigányleánykára, aki közben valahonnan előtermett, s egyből Péter kocsiját vette célba. Visszafeleselt valamit, de csak elkotródott. Mezítláb az is. Hajában sárga szalag, valami éktelen fényes rózsás szoknya rajta. Hol veszik ezék ezeket a rikító rongyokat? Hol árulnák, hol gyártanak ilyet? És miért? Iskolába nyilván ez se jár. Nincs mindenütt cigánymennyország. Anyása írta nemrég Péter régi francia tanárnőjéről, hogy most a „cigánymennyországban guvemánt”. Kedves nő lehet. Igaz, biztos nem a saját jószántából ment napközitanámak egy kültelki iskola cigányosztályába, de ott van, és szereti a gyerekeket. Sok ilyen kéne. — Hányadik gyerek jön? — A hatodik, csókolom, a hatodik. Három fiam van. meg két leányom, ez a legkisebb itt ni — bökött hátra. — Na, tegyen egy kis aprópénzt a markába, nagyságám, nem veszem el, csak tartsa a saját kéziben, úgy. Isten áldja, aki aki odatette, százannyija legyen helyette. Tegyen még rá, csókolom. Klára bosszúsan odatett még egy pár forintot. — Ne aprót, csókolom, papírral kell betakarni. Na, ne ijedjen meg, nem veszem el, csak tegye oda nyugodtan, ne sajnálja. K lára kelletlenül kotorászott a pénztárcájában, próbálta úgy tartani, hogy a cigányasszony ne lásson bele. Csupa százas, tegnap kapott Péter fizetést, még a lakbér is itt van. Na végre, legalább egy ötvenes. Azt mondta, hogy nem veszi el, különben is, egyszerűen nem fogja odaadni, az aprót hadd vigye. Csak nem fogja elvenni, hiszen már a pénztárcát is kikaphatta volna a kezéből, ha akarta volna. — Ügy, csókolom, betakarjuk az aprót a naggyal, adjon Isten kétmarokkal, ha nem sajnálja, ne legyen kára, aki sajnálja, hasznát ne lássa, ha nem sajnálja, bánat ne érje, gyász ne tépje, maradjon élve minden családja jó egészségbe mindig erőbe, minden időbe. Már el is tüntette a pénzt. A nyavalya törje ki, gondolta Klára, én nem keresek ennyit egy nap alatt. Dehát, ha sajnálom... A gyerek felsírt. A szemüveges összehajtotta az újságját, a távolodó cigányasszony után nézett, aztán Klárára. Elmosolyodott. — Dögölj meg, ha te olyan okos vagy — sziszegte magában Klára és elindult a kocsival hazafelé.
