Nógrád. 1970. május (26. évfolyam. 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

NŐK, VIRÁGGAL Mohácsi Regös Ferenc rajza BÉNYEI JÓZSEF: Hálóban halak Nem akarlak én elveszíteni, de megtartani is csak úgy, ahogy megőrizzük a születést, hatóit, a legemberibb két pillanatot, amely a végtelenség partjait összepántolja, mint börtönt a rács. A félig-égés salak és korom, a félszerelem megront, megaláz. Teljessé érő ifjú életünk, sorsunk törvénye számadást akar; ha átölelsz, hát igazán ölelj, csattogó villám tűz-karjaival. Nem lehet börtön ez a szerelem, amelyben élünk, — hálóban halak, - inkább mélytenger, ahol végtelen távolságok is összeomlanak. Tagadok mindent, ami megkötöz, de hiszek abban, mi kiteljesít. Oldozd le lelked szemérem-övét és arcod konok pókbilincseit. Ha vállalsz engem, takarj és vigyázz meleg karoddal, nehogy a szavak sugarában az ember álmai ijedt hullással szétolvadjanak. Olyan fontos vagy nekem, mint a lét, a mindig furcsa játék, hogy vagyok, bizonyosság is, ahogy a halál egyszer jégkarú oltalmába fog. A teljes élet egyik partja vagy, jaj ne szeress, ha nem vagy úgy enyém, hogy ölelésed nyúljon tiszta Napba, akár fűvek a hegyek tenyerén. Lakos György: Hogyan születik a j ellem r AZ ÍRÓ HALÁLOSAN FÁ­RADT volt, szeme mindunta­lan leragadt és átkozta ma­gát, miért kellett előző este „máig kimaradni.” Az Író* olvasó találkozó vendégei iga­zán kedves, őszintén érdeklő­dő, műveltségre vágyó időseb­bek és fiatalok voltak. Né­hány csinos leány is akadt közöttük, különösen egy teste­sebb, kemény húsú, ruganyos mozgású, érett, fekete lány kerülgette, de szóhoz nem ju­tott. A találkozó hivatalos része már régebben lezajlott, de ez a műsor utáni kötetlen beszélgetés a művelődési ott­hon előcsarnokában marasz­talta őket. A tsz-elnök már negyedszer­re figyelmeztette az írót. — Menni kéne, Kökörcsin elvtárs! Tíz őrá után lelaka­tolják a vendégszállást, reggel ötig azután az ördög se lép­het be. Különben is ideje en­ni és pihenni. A lány elnézte az írót. Ti­tokban az életkorát tanulmá­nyozta, s csak olyankor vetet­te félre riadtan a fejét, ami­kor Kökörcsin Ábel, a j ónevű regényíró rajtakapta őt ezen a vizsgálódáson. Bár jól esett neki, hogy ez a falusi tónu­sú, nagydarab ember, ami­lyenek az alföldi tsz-ekben hányják az almot a jószág alól, felfedezte őt, s fáradt pislákolása közben időt szen­telt számára is. A férfi von­zó egyéniség volt, kis pörge bajusszal, magas homlokkal és halántéka körül őszülő haj­tincsekkel. Kemény, de még­se merev tartással állott a fa­lusiak gyűrűjében, A tsz-elnök most mór a fe­kete lányhoz fordult. — Erzsiké! Szólj már te neki, hátha rád jobban hall­gat! Még majd szállás nél­kül marad! — Elnézést — szólt okkor a különböző korú és nemű ér­deklődők feje fölött Erzsiké —, mennünk keli! 1 AZ ÍRÓ LASSAN, kénysze­redetten bontakozott ki a gyűrűből, mint akit szuggesz- tív erő kényszerít mozgásra. A lány megigazította fekete fürtjeit, tiltó karmozdulatot tett, és félig hátrafordulva csillapította a kis számú, de rendkívül lelkes részvevőket: — Hagyják most már! Kö­körcsin elvtánsnak pihennie kell. A tsz-irodár, az elnök szo­bájában terítettek az írónak. Olcsó, zománcos tálcákon kü­lönféle hideg ételt takart el a kedves, népi hímzésű és ízlé­sű terítő. A tsz-elnök, a kis, zömök férfi pálinkát vett elő i szekrényből, a lány pedig a másik szobából autoszifont és kenyereskosarat hozott, ben­ne ízlésesen szeletelt, foszlós falusi kenyérrel. — Te meg teríts, Erzsiké! Az író az első stampedli után némileg felélénkült és némi keserűséggel vette tudo­másul, hogy Erzsikét, ezt a kí­vánatos, erős fehércselédet csupán a kötelesség, s nem a rajongás, vagy az irodalomba­rátság tartotta a közelében. — Kávét is főzök — mond­ta a lány —, de az elvtárs csak egyen! Levette a kendőt a tálcá­ról, amelyen kolbász, nyers füstölt sonka, paprikás sza­lonna, zöldhagyma és retek kínáltatta magát. — No, egyen! — bíztatta kedvesen a vendéget, aztán elment, csípejét ringatta, de az ajtóból még visszaszólt. — Mindjárt hozom a kávét. AZ ELNÖK EVÉS ELŐTT újból töltött még a pálinká­ból, evés közben pedig bort bontott, a konty alá való, kel­lemes bogiári muskotályból. Mire Erzsiké előkerült a ká­véval, az író és a tsz-elnök már nagyon kedvesen tege- ződtek, mintha gyerekkoruk­ban együtt őrizték volna a li­bát a legelőn. Erzsiké azon­ban úgy tett, mint akit nem érdekel az ügy, pedig nagyon meglepte, hogy egy olyan tö­ményen értelmiségi, művész­ember, mint egy író, olyan természetesen tegeződik egy ilyen cselédből előlépett nagy­üzemi parasztvezetővel. Igaz, már az író vidékies akcentusa is meglepte, és beszédének az az ízes, tiszta, paraszti for­dulata, amelyhez hozzáérzik az istálló ganéillata. — Erzsiké főzi a legjobb feketét a járásban — mond­ta természetes büszkeséggel az elnök —, a járási tanács­elnök azért jár olyan gyakran nálunk! Az író nem hagyhatta ki a kínálkozó poént. —- Vagy annak a kedvéért, aki a kávét főzi! Erzsiké nem pirult ei. Ka­cér mosoly villant az arcén: — Lehet, hogy tetszem ne­ki. Nagyon hízeleg az öreg. KEDV*'"" ^K4r,iro',v" s a kacagástól ringatózott csí­pője, pulóvert feszítő, hegyes mellecskéi pedig izgatóan ru­góztak. Az étel-ital és csupán koffein feketekávé felélénkí­tette az írót, előbb még any- nyira hunyorgató szeme tág­ra nyílt, vérében feltámadt az a tűz, amely a jóllakott és jókedvű embert mindig kerül­geti. fhreg nénike lépett be a " postahivatalba. Régi, kopott, fekete láncfogantyús kézitáskájából előhalászott egy levelet, gyengéden kisimítot­ta, azután megszólított egy férfit. — Nem adná ide a töltőtol­lát? Tetszik tudni, messzire megy a levél a fiamnak, és a város nevét alá szeretném húzni. . Megkapta a töltőtollat, resz­kető kézzel aláhúzta a New York szót, megköszönte a se- tséget, azután az egyik ab- ■khoz tipegett. Átadta a leve- A postáskisasszony átvet- . ráragasztotta a „Légi pos- ' címkét, és miközben bé- ueget tépett te az ívről, ki­lóit az ablakon: — Tessék, kedves, már elő­készítettem. Ezzel a postáskisasszony ré­széről be is fejeződött az úgy. De nem a nénike részé­ről. Beszólt az ablakon: — Ne haragudjon, kisasz- *zony, de ez a két bélyeg, amit a levélre tett. .. — Mi «an vele? Palásti László: A levél messzire megy — Rosszul van ráragasztva. Félek, hogy leesik. És akkor az én Pistám nem kapja meg a levelet — Ne tessék félni, nénike, nem esik le. De ha akarja, még a sarkát is jobban rára­pasztóm. így is történt, és új ügyfél ért az ablakhoz. Üjságot adott fel. A nénike azonban nem mozdult. A postáskisasszony kiszólt az ablakon: — Van még valami, néni­ké? — Jaj, már úgy szégyellem magam, de arra gondoltam, hogy az én levelem becsúszha- tik abba az újságba, amelyet rá tetszett dobni. — Dehogy csúszik bele! B NÖGRAD m 1970. májú* 31., vasárnap — Mégis, ha lehetne. — Jó, jó, a levelet legalul- ra teszem. így jó lesz? — Köszönöm, kedves, kö­szönöm. Közben már mások is fel­adták a küldeményüket, de az öregasszony nem mozdult az ablak mellől. Az egyik sor­ban álló gúnyosan megjegyez­te: — Vigyázzon, nénike. mert ha a levél a földre esik, sose kapja meg a fia. — Jaj, csak ne essen le! — Vigyázok, nem fog lees­ni — szólt ki mosolyogva a kisasszony. — Mert, tetszik tudni. ha ném kapja meg, akkor ö se ir. És olyan messze van A rossz ember, aki az előbb megijesztette, folytatta a ke­gyetlen tréfálkozást: — Aztán jól címezte meg? — Jaj, nem is tudom — ije- dezett a nénike, majd újra beszólt az ablakon: — Ne tessék haragudni, de ha nem tartom fel, megnéz­ném a címzést. Félek, hogy... Annak a szőke lánynak ott, az ablak mögött nemcsak sok dolga, hanem sok türelme is »olt. Kikereste a levelet, meg­mutatta, hogy jó a címzés, A vicces ember még ug- ratni akarta a nénit, de szeme találkozott a postás­kisasszony szigorú tekinteté­vel Nem mert megszólalni. A nénike két lépéssel hátrább ment, és oldalról lesett be az ablakon. Várt,.. Vagy félóra múlva egy postás érkezett az asztalkához, amelyen a lebé­lyegzett levelek feküdtek. Felnyalábolta, és gondosan egy zsákba csúsztatta valameny- nyit. A nénike fellélegzett, és megelégedetten indult a ki­járat felé. Az ajtóban azon­ban megtorpant, és visszato­tyogott a terembe. Éppen ak­kor vitte át. a postás a zsákol a gyűjtőhelyre Az öreg néni megállította, és halkan meg­kérdezte : — Tessék mondani, nem lyukas a zsák? Az elnök felfedezte a szem­párbajt. — Teilk az idő — mondta. — Kilenc elmúlt, és csak tíz­ig lehet a szállásra bemenni. — Miért csak tizig? — ér­deklődött Kökörcsin. — A kastélyban van a szál­lás — mondta kicsit búgó hangon a lány. — Ugyanott rendezték be a múzeumot is. Tízkor elmegy az őr és bela- katolja a nagykaput. Otthagy­ja a vendéget a szellemekkel. Az irő öblös, érce® hangon felnevetett. — És ha félek a szellemek­től? Jó lenne valaki, hogyne féljek egyedül. A tsz-elnök cinkosan ka­csintott. — Mit szólsz ehhez, Erzsi­ké? ERZSIKÉ MOST AZ EGY­SZER alaposan elpirult, még a füle és az orra hegye is olyan vörös lett, mint az abá- rolt, tokaalja szalonnán a ka­locsai paprika. Nem szólt, né­mán szedte össze az elhasz­nált edényeket. — Maga nem eszik ? — kér­dezte az író. — Van énnekem otthon. — De ez itt van. — Vigyázok az alakomra. — Akkor igyon. — Nem nagyon szoktam. Igaz-e, elnök elvtárs? — Sohasem iszik — bizony­gatta az elnök. — A kedvemért —- töltött egy tiszta pohárba az Író. — Hát a vendég kedvéért — mondta és megemelte po­harát a lány. — Az író úr egészségére! — Nekem ne mondja így! — Hanem?, ITT VÁRATLAN EPIZÓD zavarta meg a társalgást. Idős férfi nyitott be izgatotton, s minthogy idegen arcot látott az irodában, kihívta az elnö­köt. Az elnök ment, de kér- dezatlenül is jól tudta, hogy megkezdődött az ellés a tehe­neknél. Alighanem a Szegfű indított, a sokat emlegetett, rekord tejelésű csodatehén, amellyel minden évben sok baj van, nehezen hozza világ­ra a borját. Az író és a lány összené­zett. Azzal a barátkozó, szin­te már ölelkező tekintettel ke- gyetlenkedbek egymással, amely erőszakjával menten elárulja a test szándékát, de a rokonszenvet és megadást is. — Szólítson engem egysze­rűen Ábelnak. — Hát akkor, egészségére, Ábel. Szabadkozva jött viasza a szobába az elnök. — Nekem most mennem kell — szava a kötelesség izgal­mával töltötte be a levegőt. — Erzsiké majd megmutatja az utat. Ügyis arra lakik. Csak arra vigyázz, hogy tízig odaérj, mert különben Erzsi­kénél aludhatsz! Kényszeredetten felnevetett, keményen a markába szorítot­ta az irő erős kezét, s menté­ben még figyelmeztette Erzsi­két: — Biztasd a vendéget! Ne­hogy panaszkodjon otthon, hogy éhezett nálunk! AZ ELNÖK VEGLEGES tá­vozása meglepő módon csök­kentette a feszültséget. Mint­ha veszített volna érdekessé­géből az este, azzal, hogy megszüntette a cinkosság le­hetőségét. A lány is vala­mennyire kiszolgáltatottnak érezte magát, az fró pedig ki- igyaltságot, szándékosságot sejtett a tsz-elnök váratlan távozása mögött. Erzsiké siet­sége és zavara azonban eloszt laifcta gyanúját. — Miért siet annyira? — kérdezte és töltött a lánynak — Késő van. Már várnak otthon. — Máskor is el szokott így maradni? — Ha vendég van, engem tart itt az elnök. — Gyakran van vendég? — Jó tsz-be jönnek csőstül. Be se jelentik. — És olyankor mit szólnak otthon? — Semmit. — És az udvariója? — pu hatolódzott az író. — Nincs udvarlóm. — Ilyen csinos lánynak keil legyen udvarlója. — Nékem nincs. Én asszon' vagyok. Meghökkent csend fogadta a vallomást. — Asszony? — kérdezte ké­sőbb az író és csalást sejtett. — Asszony. — És a férje? — Fél éve a városban la­kik. Elzavartam, mert elitta az én fizetésem is. KINOS, NAGY CSEND ült az irodára. Az új, modern, terakottás bútorok szárazon sercegtek. Megittak még egy pohár bort, de a nyomasztó, bizonytalan hangulaton ez sem változtatott. — Aztán mivel tölti idejét? — törte meg a csendet az író. — Esténként sokat olvasok. Éjfél után is égetem a vil­lanyt. — Mit szeret olvasni? — Regényt. De a mesét 1» szeretem, hogyha romantikus. — S éppen magának nem volt kérdése? — Lett volna. Csak nem ju­tottam szóhoz. —■ Éspedig. — Hogy születik a jellem? Kikről formálja a regény sze­replőit? Élő személyekről vagy csak úgy kitalálja? Az író olyan témám akadt, amely mindig lázba hozza. Hosszasan beszélt arról, ho­gyan állnak össze főhősök és mellékfigurák több élő ember sajátos és általános vonásai­ból, hogyan sikerül összegyúr­ni számtalan élményből olyan történetet, ami végső so­ron az írói képzeletben szüle­tik. Beavatta Erzsikét készülő, új fantasztikus regényébe, amelynek egyik hőse egy akarnak és szakmáját egyál­talán nem értő vezető lesz, aki majdnem meggátolja os­tobaságával egy ügyes, ráter­mett, merész képzeletű űrha­jós csodálatos haditettét. MIRE A VÉGÉRE ÉRT, kar­órája már negyed tizenegyet mutatott. — Hány óra? — érdeklő­dött Erzsiké. — Tíz mér jóval elmúlt. — Akkor mehetünk — mondta búgó hangján a nó. Letakarta a megmarach ételt, a villanyokat gondos:.!! eloltotta. Az utcán kellemes húvösset; cirógatta arcukat. Orgona il­lata zúdult le a templomhegv lejtőjén. — Most mi lesz — kér­dezte az író. — Nálam elalhat. Anyám Pestre utazott három napra. A férfi bele akart karolni Erzsiké dühösen tiltakozott. — Ne feledje, falun jár. itt minden zugnak szeme van, — És ha magánár alszom? — Az kényszerűség. Majd elpanaszolom, hogy nem tud tam szabadulni magától. Meg hogy mennyire féltem, nehogy valami disznóségot csináljon! AZ IRO CSAK MOSOLY­GOTT. pedig kacagni lett volna kedve. Azzal vigasztaló­dott, hogy ezt a jellemet fan­tasztikus regényében kiválóan el tudja helyezni a Marson létesült Tejutat-fejő termelő- szövetkezetben ..; a

Next

/
Thumbnails
Contents