Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
Czinke Ferenc rajza JÓZSEF ATTILA ARS POETICA Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan eiszivárog. Nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban í A nyugalom, a remegés egymást öleli, s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel? Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. En túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A minden seggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek piroslő foltok, elissza nedveim a láz. En nem fogom be pörős számat A tudásnak teszek panaszt. Ram tekint, pártfogón e század: rám gondol, szántván a paraszt: engem sejdit a mnnkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. 8 hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. En mondom; Még nem nagy az ember- De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! A költészet hatalma és reménye „Mr a költészet? Az egyszerű és titokzatos kérdésre nehéz pontos feleletet adni. Már csak azért is, mert a költő dolga nem az, hogy a költészet fogalom- meghatározásain töprengjen. Válasz-adási kísérletei mindig esetlegesek, földrengésszerű robajjal, véres tűz-kilövellésekkel, gyöke. rekig nyíló szakadásokkal teljesek. A költészet meghatározás játék es mámor, ceruzavazlat az emberiség szívén, a semmire rajzolt szén-geometria, kréta- rajz-virág, amit elporlaszt, lemos, fakóra-szív a fény, a könny, a vér, a sóhaj és az átok: az emberiség le nem-csitithatő bíbor- tajtékzása. s a csülagfény- viharzás. Mégis és újra: mi a költészet? A kérdésre nem könnyebb a válasz, mint arra: mi a madár?. Leírhatjuk külsejét, szerkezetét, szerveit, a szervek működését, szokásait, szerelmét és szaporodását, ivadék-gondozását, repülését, történelmét, madárvolta mitikus emlékeit — és tudjuk-e már, hogy mi a madár? A természet: állandóság a változékonyságban. A költészet örök változékonyság. Meg-nem-ál- litható mozgás. A költészet: folyamatos cselekvés. Állapot-létrehozás. Mara- dandósag-épitkezés... „.Mire hát a költészet, s a költő, s a mindig-újra- kezdö ifjúság-akarat? A cselekvés: változtatás. A változtatás: akarat. A költők akarata: a jóra váló változtatás... ...A költő az életért beszél, a szép reményért, s a még szebb lehetetlenért. Beszél a Pusztulás ellen, a sivatag-bánat ellen. A halál ellen, a szép halálért. Elpusztíthatja-e az emberiség önmagát? Hinnünk kell, hogy nem, hogy megszabadul gonoszaitól, mert élethite nagyobb, mint a gÓg, a reménytelenség... ...A költő a mindenség- bői nézze önmagát és a Földet, mert a mindenség nem önmagát látja benne, de meglehet, önmagát keresi az ember költészetében. De éppen ez a fölismerés kényszeríti a költőt arra, hogy ne vonja ki magát a gyakorlati válaszadás álól, kora gyötrő kérdéseiből: nemzete, társadalma, történelmi környezete és emberiség-környezete hétköznapjaiból, hogy ne köthesse szívét a könnyelműség szivárványléggömbjére, mert habgömbnél köny- nyebben és gyorsabban pattan el a felelösség-nem- vállalás... —A költő tegye dolgát, ha c$ak egy fűszál, egy mohos kődarab hallgatja is, énekeljen akár az orn- lékony sivatagnak, a szömysejtö-sötétnek. Mert a költészetnek a minden- Séget-átitató hatása van, mindenütt jelen van a világegyetemben, lüktetve mutatja világot-b ehálózó rendszerét, mint az üveghúsú létezők ér-rendszere. Átüt a dolgokon, mint a halál; kicsordul a dolgokból mint a vér". JUHASZ FERENC „A versekben mindig azt az érzelmi és gondolati, szín- vagy formai elemet keresem, amelyik kiteljesülve egy érzékenyebb esztétikai légkörbe, a költészet világába emeli az embert. Keresem a tehetségnek azt a magas hőfokú ragyogását és hangját, amely a költészet lényege. Ebben a vi. lúgban a tehetség századokról századokra lépeget, mint egy szimbolikus haty- tyúmadár a csőrével pontosan mindig épp azt emeli föl az időből, ami a lírának a halhatatlanságot biztosítja. Természetes, hogy minden nagy lírában a nép és nagyvilág a lelkiismeret tiszta hangján az emberi-társadalmi távlattal együtt lélegzik. A költészetben a világmindenség emberi méretű aránya ragyog ..." TAKATS GYULA A kislámpa fényénél " ültünk mindig. A sárga elsötétítő-függöny bezárta a szobát, csak az ajtó nyitott fóliája lélegzett a mindenség felé: kitekintett a Dunára, átnézett a partról az Alföldre, be- eresztette a dömperek és földgyaluk monoton, de világépítő zenéjét. Az íróasztal villanyfény- nyi nyújtózkodása mellett eltörpült a szemétkosár ha- lomnyi papírdarabja. Eltépett, két kézzel összemarcangolt lapokat őrzött az a fonott kosár — a múló időnek, amíg a kuka el nem ér reggelig a ház elejéig, vagy a kis szoba el nem nyújtózkodik a hajnallal együtt vánszorgó szemeteskocsi ürítő tartályáig. A délelőtti magányt-vi- gasztaló írókép kopogás eredményét mutattad: ha- lomnyi papírt. — Csak az elfogadható verset vállalom — mondtad, kissé belenézve, tűrve hunyorgós szemeddel a lámpa mámoros, önmagádba tekintő tükrében. S abban a tétova mozdulatban, ahogy ismét — fájón és lélekveszejtően — visszadobtad a kegyetlen önkritika tüzében azt az ívnyi papírost, benne volt az a sokszor emlegetett „tisztességtelen hátrány”, ahogy magadat aposztrofáltad, ahogy a sombareki parasafcszülők fia a költészet táltosára feltekintett, s megülte azt. A versírás ügyetlensége — tanú volt rá nap mint nap a degeszig tömött papírkosár — a vállalás nem hétköznapi napjaira való megméretést sugallta: egyszerű, de kemény példát statuált: megszűrni mindazt, ami érdemes, s átadni a kezével, agyával, szemével szüntelenül kutató ismerősnek és ismeretlennek: az Olvasónak. Hányszor felbukkant a lámpa esteli fényénél a gyermekkori faragatlan csillagrablás, a mindenek fölött elrohanó és befogott csikó, hogy az emlékek erdejében Költészetté szelídüljön; s ebben a fanyal- gásban az új képteremtés gazdag tarisznyájában rejlő lehetőségeket tárja elénk. Álomfejtésnek hittük a felolvasásokat, melyek estéről estére követték egymást. Lázasan vitatkozó szempárak égtek a lámpa leheletnyi tüzében, mígnem magunkból kikelve, s egymást biztatgatva meguntuk a tovasietos csodát: az ihletnek keresztelt lebegést, s elbúcsúztunk egymástól, hogy másnap folytassuk. A kétismeretlenes egyenlet nap mint nap új példákat rakott elénk. Elővetted pedáns rendbe szedett fordításaidat — a kiadó sürget, muszáj dolgoznom — mondtad; elém terítetted Kunért és Art- mann verseit, s rekedtes hangodon olvastad az új egyenlet már megoldott és még megoldatlan példáit. A papír fényt kapott saját magától, s önnönmaga hevületétől túlragyogta a lámpa legyőzhetetlennek hitt fényét — feledtetve A fonott--------- kosár KÖLTÉSZET 1970 - 1970 - 1970 - 1970 -1970 - 1970 - 1970 - 1970 NAGY LÁSZLÓ Himnusz minden időben Te szivárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, lángölü, Dárdának gyémánt-köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora. Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota. Gyönyörűm, te segíts engem! Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templomon arany-kupola, Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló. Lázadásokban lobogó, Csillag dutyiba pillantó. Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora. Hazátlanok otthona, Mézes bor, édes babona. Gyönyörűm, te segíts engem' Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts engem: Minden időben ismerős, Mindig reménnyel viselős, Bájokkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem! Öröktől beJémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűim, te segíts engem! Iszonyattól ha szédülök, Ha a pimaszság rámdönög Önmagámmal ha küzködök, Gyönyörűm, te segíts engem! Jog, hogyha van: az én jogom, Enyém itten minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom! Gyönyörűm, te segíts engem! Felragyog az én udvarom, Megdicsőül vér s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem. annak minden szemérme- tességét Emlékeimben élnek verseid. Ha megszomjazom rájuk, előveszem szép gyöngyírással dedikált kötetedet, a bizakodásra érdemest, s megosztom vele a konyha dolgozószobává kinevezett asztalát, kövezetét, a pohárban megtörő vizet és az elsötétítő függönyön gyöngyöző árnyékot. Kezembe veszem nap mint nap a Viola d’amour-t, a szerelmes éneket, amelyet egy lélegzetre írtál, gyötrődő nekifutások közepette, hogy te is, mi is és mások is elhiggyék: az önzetlen, kitárulkozó, semmiben sem féltős szerelem emléket állít az időnek, a megrostált ívnyi anyagnak, amely a papírkosár bélelt csendjében hallgatja tovább a készre kimunkált gondolatok igazságát, őszinteségét, s arra érdemesít: az Emlékek ollójával vagdossam körül mindazt, ami tegnap történt, s ami eszembe juttatja a születendő gondolat lábakba és rímekbe faragott sorait: azoknak az estéknek az emlékét, amelyeket nem tudunk elfeledni — s arra is már csupán emlékezünk. MOLNÁR ZSOLT *■ Szeretettel Kalász Mártonnak. WEÖRES SÁNDOR Kismadarak Nyitottad az ablakot: Szállj be napsugár! Hogy csivogott-csattogott rengeteg madár: aranymálinkó, pirók, feketerigó, sármány, vörösbegy, kukó, csíz, tavaszhívó, pinty, királyka, őszapó — volt vagy millióm, elsorolni nevüket én nem bírom. Azt tudom csak: valahány téged szeretett, mikor szobád ablakát nyitotta kezed, behajolt egy lombos ág, bimbós, eleven: mind ott ültek gallyain aztán kezeden. Fuvolázták nevedet a kismadarak, mind másként! Hát nem tudom, hogy is hívjalak?
