Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

Egyidősek a szabadsággal

„l^ofoMiunk

haza..*

iAz üveqjúvás öröme

Perdöntő esemény nem történt

Tanárként végzett, 1368-ban fél éve a ütegjei művelődésügyi osztályon dolgozik.

Reális, céltudatos, csendes ember. Versei különböző orgánumokban jelennek meg. 1967-ben azt irta: ..Rohanunk haza mi is, szélnek eresztett otthoniak... új jeleket rajzolni a nyurga falakra/' Xz érzés akkor is őszinte volt. s most is az, amikor „otthon" dolgozik. Csak a minősége más.

A középiskolás diák mindig tisztelte és szerette tanárait. De kiváncsi volt arra is, miijen az elet a másik oldalról. Megpróbálta. Pásztó, Salgótarján voltak az állomások. Míg tanított, sosem szerette az osztálj’zatokat. Felmért es kísérletezett. Az volt a hobbyja, hogj' az orosz nyelvű oktatás cmocianális oldalát erősítse. Sokan meglepődtek Salgótarján utcáin, amikor oroszul társalgó diákok tűntek fel. A fiatal tanár orosz órákat tartott a tereken, az utcákon, a ligetekben. Oroszul dúdolták diákjai: Cselovek poj kri- csáj — Kiabálj, énekelj.

Kiváló tanárnak ismerték. Az volt az elve: úgy oktatni, tanítani, hogy a gyerekek közé üljön az ember. Azzal a bizonyos második énnel. Ahogy ez az életben is van. Az embernek kívülről is figyelnie kell önmagát. Hogy legyen kontrollja.

Fél éve más minőségben dolgozik. Felelősségteljesebb a munkája. A konkrétumokat keresi. Fölméréseket készít kollégáival. Például ■rról, hogy a nagytermes művelődési házakban célszerü-e klubkönyvtárakat kialakítani. Kiragadott példa.

A tanárból lett előadó arra törekedik, hogy úgy dolgozzék, olyan munkát végezzen, amely a megye számára maradandó. Ne rá figyeljenek fel, hanem a tettekre. Az eredményekre. Tudja, hogy ehhez kevés a ma, ehhez holnap is kell.

Pályája innen indult, Salgótarjánból került az egyetemre, s onnan „rohant” haza. Nem hízelegni. Dolgozni. Soha nem vetődött fel benne, hogy elmenjen.

1967-ben irta: „Rohanunk haza mi is. / szélnek eresztett otthoniak, / sokféle napon cserzett bőrűek, rohanunk haza mi is; / józan buzgalmat telepítni ma szürke agyakba / szűk mellett szélesb lélegzetre segíteni, / a tétova lábat tágabb lépésre, / és fújni a lángot, i/ s új jeleket rajzolni a nyurga falakra”.

S jövendölésnek mi sem szebb: látni majd szemeink előtt a kötetet. amelyre szép betűkkel írják rá nevét: Végh Miklós.

— Saämomna is hihetetlennek tűnik, de már tíz éve dolgozom üvegfúvóként. Amikor iskolába jártam, voltunk gyárlátogatáson. Láttam, hogyan. formálódik. alakul az üveg, s akkor elhatároztam, én is ezit akarom csinálni. Édtesapém is az üveggyárban dolgozik. így folytatódott a hagyomány.

— Az egyes kádfcemencénél vagyok. Szenes Károly szocialista brigád tagjaként. Exportra dolgozunk, kelyheket, vázákat csinálunk. Nem mondom, nehéz szakma. Az üvegfúvás olyan, hogy az ember egész életén keresztül tanul. Mindig van új fogás, mozdulat, aimit el kell sajátítani. Az üveget meg kéül dolgozni, érteni kell a nyelvén. Viszont aki tud bánná vele, csodálatos dolgokat készíthet.

— Szeretem az üveget. Nem is tudnék elképzelni más foglalkozást. Én innen akarok nyugdíjba menni. Édesanyám annakidején féltett a kemencétől, mindenáron lakatost akart nevelni belőlem. Két évig lakatoskodtaim, aztán végleg visszamentem az üveg mellé. Ez nem is szakma, annál több. Mondhatnám azt, hogy hivatás. Fantázia kell hozzá, ha az ember jól akarja csinálni. Egyszer Horváth Guszti bácsival ketten nagyon

szép háromszínű vázákat csináltunk. Ez az amire a legszívesebben emlékezem visiz- sza. Aki egyszer üvegfúvó lett, az már nem tud szabadulni, megköti, magához láncolja az üveg.

Kiss Gyula az öblösüveggyár dolgozója, üvegfúvó. Emellett KlSZ-vezetőségá tag, propagandista és a szakszervezetben is tevékenykedik. Munkáját értékelik, elismerik. Mint embert is sokra becsülik brigádítársai és a tágabb kollektíva, a gyár. Pontosan egy hete, ünnepélyes keretek között kapta meg a párttagsági könyvét

A felszabadulás évében született Szepesi Vilmos és Her- czeg Sarolta. Ma mindketten a Salgótarján 1. sz. Postahivatalnál dolgoznak, férj és feleség, egy hároméves kislány szülei. Mindketten elégedettek. pedig nem úgy alakult az életük, ahogyan egykor eltervezték.

— Tulajdonképpen pedagógusnak készültem — mondja

ügyes a postahivatalnál!. Közösek hát a munkahelyi gondok is, ha úgy fordul, segíthetnek. egymásnak.

Most mindketten a továbbtanulás gondolatával fogtak- koanak. Szepesi Vilmos a jogot, felesége a postaforgalmi felsőfokú tamfolyamot szeretné elvégezni.

— Erre persze csak akkor kerülhet sor, ha Lakásproblés4 zenetan

A fuvolatanár Salgótarján felszabadulásának hónapjában született. Szülőhelyén lakik.

Reggel, mikor felébred, bekapcsolja a rádiót: meghallgatja a híreket. Átlapozza az újságokat, megnézi a jelentősebb eseményeket.

Bepakolja táskájába kottáit és hangszerét. Megváltja naponta a jegyet Nagybáto- nyig: vonatra száll. Jó szerencsét köszönnek neki tanítványai.

Mikor Salgótarjánban

megalakult az Állami Zeneiskola, a Bolyki-szülők három gyereket vezettek kézenfogva a felvételi bizottság elé. Mindhármukat felvették. A szülők nem gondoltak arra, hogy művészeket neveljenek gyermekeikből. Csak többet akartak nekik nyújtani. Érezzék meg a zene levegőjét.

Bolyiki József így került kapcsolatba a zenével. A szülők és az iskola adta lehetőség feltárta előtte a hangjegyek birodalmát. S a fiatal gyerek Miskolcon folytatta tanulmányait. Zenei pályára készült. S három évvel ezelőtt kézhez kapta diplomáját. Zenetanár lett.

lartosik-eqyenfeq

— Édesapámat 1944 novemberében elhurcolták a németek, soha többé nem láttuk. Én 1945 áprilisában születtem Kishartyánban. Édesanyám szülésznő volt. egyedül nevelte nővéremet es engem. De kis keresetét is olyan ügyesen osztotta be, hogy soha nem éreztük a c. s'ádfői fizetés hiányát.

— Nálunk családi tradíció az egészségügyi pálya, nővérem is ápolónő, én is annak készültem. És amit megálmodtam magamnak, azt sikerült is valóra váltani. Elvégeztem a kétéves ápolónőképzőt, s már hat éve, hogy a megyei kórház belgyógyászati osztályán dolgozom.

A vallomás Antal György- né, Antal Izabella élettörténete. Ö már békében született, de a háború az ő életéből is levette a hadisarcot: édesapa nélkül nőtt fel.

__ Amit szerettem volna.

m

indent elértem. Négy éve férjhez mentem, kétszobásösszkomfortos családi házunk, szép bútoraink, háztartási kisgépeink vannak. S mindezek mellett azzal dolgozhatom, ami mindig is a véremben volt. A belgyógyászati osztály a legnehezebbek közé tartozik, most is nagyon sok súlyos betegünk van, itt nincs megállás. Sokat dolgozunk, de sokat tanulunk is belőle, az osztályon számtalan új dolgot vezetnek be, szakmailag sem kell egyhelyben topognunk.

— Súlyos anyagi gondokkal nem kell küzdenem, nem régen az én fizetésemet is emelték. Férjem is szépen keres, van hát lehetőségünk otthonunk szépítésére.

Antal Györgyné nagy fába vágta fejszéjét, levelező tagozaton végzi a gimnáziumot.

— Mindenáron megszer- zem az érettségi bizonyítványt. Nem könnyű munka mellett tanulni, de már másodikos vagyok, majdcsak legyűröm a többit is. Férjem meglepett egy magnóval, az is sokat segít a tanulásban.

Antal Györgyné eddigi életének mérlege tartozik- egyenleggel zárul. Megkapta 25 esztendejétől mindazt, amit megálmodott magának. Szabad az út előtte, s van ereje a küzdésre.

— Mit tartasz életed eddigi legnagyobb jelentőségének?

— A lehetőséget, az eljutást és szüleim áldozatvállalását. Mind a hárman diplomát szereztünk.

— Egy muzsikus számára számtalan elhelyezkedési lehetőség teremtődik. Miért éppen a tanítást választottad?

— Ügy nézem és érzem tanítványaimat, mint az örököseimet. Többen közülük már zenei szakközép- iskolában tanulnak. Kodály mondta: Legyen a zene

mindenkié. Nekünk valóban ezért a nemes gondolatért kell dolgoznunk. A tanítványok először ismerjék meg a hangszert és aztán rajta keresztül a zenét. Nagybátony kitűnő példa erre.

— Többször találkozunk hangversenyeken. Érdekes, legtöbbször nem is a zenéről beszélgetünk, hanem a napi politikáról. Regebben azt mondták: a zenetanárokat

nem érdekli semmi más, csak a szakmájuk. Igaz ez a mondás?

— Téves nézet. Mi is benne élünk a világban. A békét annyira természetesnek tartjuk, hogy néha már szólamként beszélünk róla. S közben elfeledkezünk arról, hogy saját magunk, családunk és környezetünk jövőjét csak úgy tervezhetjük, valósíthatjuk meg, ha nyugodt körülmények között élhetünk. Nemcsak a történelem szembesít bennünket a tényekkel, hanem a rohanó mindennapok is. A reggeli rádióhírek, az újságcímek. Legfőbb vágyam? Ha eljön a második huszonöt év, ne kelljen háborúra gondolni. *

A fuvolatanár Nagybá- tonyban tanít. Este fáradtan megveszi jegyét, vonatra száll. Hazamegy családjához. Nemrég született lányával játszik, feleségének, szüleinek mesél. A zenetanár is a jövendölök közé tartozik.

Arról beszél, hogy mennyivel szebb lesz még Salgótarján. S arról, hogy a jó értelemben vett lokálpatrio-; tizmusára milyen büszke lesz majd az itt lakó. Kinéz az ablakon, úgy magyaráz. Ismeri a várost. Tudja, érzi. vele együtt lélegzik. Arra gondol: a kultúra is olyan tempóban fejlődik majd, mint az alap, amely körülveszi. S arról beszél, hogy szeretnének még egy fiút a lány mellé. Hogy legyen kinek meséin; a voltról, s legyen minél boldogabb a tervezés.

Szepesi Vilmos. — Ezzel a szándékkal végeztem el a gimnáziumot is. Az érettségi után mégis a postára kerültem, s ezzel miimtegy csalódd hagyomány folytatója lettem. Elvégez tem a segédtiszti, majd a tiszti tanfolyamat, így teljesülhetett második számú tervem, lapszenwazői munkakört kaptam a megyei hírlap- hivatalinát. Nem kerültem messze a pedagógus pólyától, így is a műveltség mellett érvelek, vitázom. Amellett mozgékony természet is vagyok, s ennek ezen a pályán különösen nagy hasznát látom.

Felesége pedig — káslányko- rában az óvónői hivatás mellett kardoskodott — munkamánk megoldódik. Szövetkezeti lakásra fizetnénk be, jó Lehetőség ez a kistőkéjű embereknek. Nem leáll már soká várnunk, talán az idén, vagy jövőre meglesz a lakás.

Az elmúlt év végién Szepesi Vilmost KISZ-ti tikárrá választották, s ezzel 26 postai fiatal gonriiját vette a nyakába. Alapsizarvezetének tagjai közé tartozik felesége is.

Különleges események egyd- küik életében sem történtek. Mindketten jó választási Mié. tőséget kaptak, éltek vele, s ma elégedettek, boldogok. 1945 áprilisa nyugodt, kiegyensúlyozott életet hozott sízámukna.

'Szeretek vezetni

Igazít egyet a sofőrsapkán, aztán újra megismétli:

— Szeretek kocsit vezetni. Bakos József Gyöngyöspatán született, apja, anyja, családja ma is ott éL Amikor elvéf&abesány jCáeztó háza

Az apja hozta a termelőszövetkezetbe, tíz évvel ezelőtt. Azóta az idősebb Bab- csány már nyugdíjban van. A szövetkezet nyugdíjasa.

— JSekerji valahogy mindig tetszett a mezei munka. Apámtól láttam... A szövetkezetben nem csalódott, így velejöttem...

Babcsány László beszél, akinek választása akkor még egyáltalán nem hatott természetesnek. Tíz éve dolgozik a szécsényi II. Rákóczi Termelőszövetkezetben. Ez viszont már magától értetődő dolog. Itt volt szakmunkástanuló, de az állattenyésztéstől elriasztotta a hajnali kelés, az ünnepi munka, az állandó lekötöttség. Más, kicsit nyugodtabb helyre kérte magát.

— Úgy gondoltam, a fogatotoknál jobb lesz... Dolgozni itt is sokat kell. De míg fiatal, bírja az ember. Tavaly kerestem 41 ezer forintot. Ez... ha jól számolom... úgy három és fél ezer forintos havi átlag.

így folydogál a beszéd a fiatalember szájából. Sok minden szóba kerül. Az is, hogy Szécsény nagyközség, járási székhely. A fiataloknak több lehetőségük van arra, hogy válogassanak. Olyan munltahe- lyen dolgozzanak, amelyik számukra a legelőnyösebb. Babcsány László is találkozott nem egyszer, se nem kétszer a lehetőséggel. S ha lehet, még erősebb szálakkal kötötte magát a szövetkezethez. Tag lett.

— Nem vágyakozom én el innen... Nem mondom, az elején még nehezebben mentek a dolgok. Emlékszem, ha annak idején valaki két munkaegységet keresett, akkor már jó volt. Kapott rá nyolcvan forintot ... Most már nem érnénk be ennyivel. Száz—százhúsz forintnál tartunk — mondja, egészen hétköznapi dolognak véve a változásokat. Ezért engedte el maga mellett az új lehetőséget is.

— Minek mennék el? Máshol sem kapnék többet. Aztán a szövetkezet gyűjti a fiatalokat ... Sokat segít is nekik ...

A háztáji földet, az új fürdőt a majorban, a fiatalok klubját éppen csak érintik Babcsány László szavai. A házról azonban, amely végre az ő háza lesz, amelynek eddig csak a gondolatát melengette magában, szívesen beszél.

— Apáméknál lakunk két kis gyerekkel... A szövetkezetben ígérték, hogy segítenek ... így most már biztosan felépül.

Babcsány László tele van a valóságba kapaszkodó vágyakkal. Hiszi, hogy sorra megvalósul mind, dolgozik is értük. De mikor tenné ezt, ha nem most? Fiatalember, mindössze 25 esztendős.

gezite az általános Iskolát, a tsz-.be ment dolgozni. Aztán egyszer ráébredt, hogy tanulni kellene, kevés az, amit eddig megszerzett. Jelentkezett gépkocsivezetőnek. Sikeresen elvégezte a tanfolyaméit, Mi- zserfám fuvarozott szenet, földet a külfejtésnél. Aztán a katonaévek következtek. Ott sem maradt hűtlen a szakmájához, buszra osztották be. A katonaidő hamar elszaladt és Bakos József meglátogatta salgótarjáni barátait. Itt is maradt, két éve az AKÖV gépkocsivezetője.

Ahogy mondja, szerencsés beosztása van, munkásjáraton teljesít szolgálatot. Az építő- munkásokat hozza reggelente Gyöngyöspatáról és viszi este haza. Napközben legtöbbször Cered, Szilasipogony, Zabar felé jóir, ahol az út bizony alaposan próbára teszi a buszok vezetőit.

— Nem könnyű a mi szakmáink — mondja —, mert az ember mindlenképpen felelős az utasokért, a kocsiért, meg saját magéért is. Időnként még a szerelő dolgát is elvégzem. Szeretem, amit csinálok. Mehettem volna már máshová is, de maradtam buszon. Az évek majd meghozzák a nagyobb gyakorlatot is.

Huszonöt éves. Előtte van

mindén lehetőség.

NÖGRAD — 1970. április 4« szombat

II