Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)
1970-04-26 / 97. szám
Az asszony megszólalt: — Már a Kelemenéknek is van autójuk! Végre vehetnénk mi is! — Nem mondanád meg, hogy miből? — kérdezte idegesen a férfi. — Kelemenek — ketten együtt — csak háromezerötszázat keresnek. Mi pedig több mint négyezret! — Es ebből a négyezer-kétszázból vegyünk kocsit? Vagy cseréljük el a lakásunkat mosókonyhára, mint a Kelemenek? — Nemcsak a lakást lehet eladni! — Hanem például mit? — A könyvszekrényt. Szép darab. A Bizományi ad érte négyezret. A könyveket Is eladhatjuk négyért. A férfi dühös lett: — Nem adom el a könyveimet! És különben is mit érne az a nyolcezer? Az asszony golyóstollat és papírt vett elő: — Figyelj ide! A bankban van hétezer forintunk. A kolóniái könyvszekrény és a könyvek, az nyolc. A mama ad négyet. Az már tizenkilenc. Autót kell venni 'SSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSSSS/SSS//SSSSS//SyJVS. — Nem válók meg a könyveimtől. — De megválsz! A könyv- szekrényért se fájjon a szíved. A cseh garnitúrában is van könyvszekrény. Jó, hogy eszembe jutott. Mi lenne, ha a padlásról lehoznánk a nagymama bútorait... — Csak nem akarod eladni a cseh kombinált szobát? — Ha ez kell az autóvásárláshoz, akkor miért ne? — Úgy akarsz járni, mint a Gömöriék? Azok vasalódeszkán alszanak! Mindent eladtak, hogy autójuk legyen. — A nagymama bútorai a legfinomabb diófából vannakl — És ezemyolcszázkilenc- venben készültek. — De müasztalosn&l! Kitűnő maszek munka! Szóval a kombinált szoba, az legalább tizennégy. Együtt van a harminchárom. A többi OTP- kölcsön. — És miből fizeted majd vissza? — Meghúzzuk magunkat. Te is szereted a paprikás krumplit, én is. — De nem mindig. És még hogy megint abban az ócska, molyhos plüssfotelban üljek! Meg a porcelángombos, támlás kanapén! — Ki lehet bírni, ha az autódban is ülhetsz. — Nem tudsz vezetnij — Ha háztartást tudók, elvezetem az autót is. Kelemenné is jól vezet. Tegnap láttam az új Skodájukkal. — Micsoda? Becserélték a Trabantot? — kérdezte a férje. — Miből fizették a külön- bözetet? — Jól eladták a mosókonyhájukat. — De hiszen abban laktak! Hol alszanak most? — Természetesen az autóban! Nem is rossz dolog. Legalább éjszaka nem lopják el a gumit a kocsijukról. Palásti László VÉKONY, borzas férfi mosakodott a járdaszélen valami tejeskannaféléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, teleszívta a pofazsacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mellé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába eregetve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiábavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül járhatott az idő, csúcsforgalomban. Mindenki sietett, de né- hányan azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusztusos szertartás láttán, aztán fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népes családja a tejivó bejárata körül nyüzs- gött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt. Eleven szemű, szurtos apróság üldögélt benne halomnyi rongy között. Valamicskével nagyobbak és még nagyobbak a járókelők között virgonekodtak. A kocsiban ülővel együtt heten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Káráló hangon szólongatta a lurkókat, akik számtalan színárnyalatban kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se maradtak egy helyben, sokkal többnek látszottak, mint ahá- nyan Valójában voltak. Türelmét végül is siker koronázta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toalettjét, a népes had eleje már tódult is befelé a tejivóba. Az asszony, miután villámgyors helyzetmegítéléssel felmérte, hogy a boly helyes irányba dúródik, a kocsihoz lépett. Egy mozdulattal kiemelte a kicsit, majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s széles mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket Is. Ezalatt a szint változtatott fiatalember túlságosan értelmesnek nem mondható arccal belevizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a járdára rázta, és épp úgy, mint eddig, „érzéki kéz”, sohia nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú és már nem nevetett, — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de. Hajdú élfbőgite magét olyan elesetten, mint egy gyerek, — Hát én szerettelek. Szerettelek téged. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán feühüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kecadett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett. — Ja? — kérdezte és az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem ,— mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam mér — mondta az asszony és így éltek tovább. Amikor Hajdú részeglen jött haza, a félesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg napközben, Üjabb és újabb részleteket talált ki. — Undorító apródékos- ságigái elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos rin- gyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a bádogosokat, húzódozva bement velük a kocsmáiba és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundóikat. * Hajdnné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta rá elhatározni magáit, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól. akiinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunván pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A I.',. forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Ilii hé Hajduné odaadta néki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késó este hazajött Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt és nem meseít semmit, soha többé nem mesélt. „Örömöd legyen végrendeletem“ Búcsú Váci Mihálytól A bizonvosság tudatában is nehéz beletörődni, hogy megszűnt dobogni „a százhúszat verő szív", nem vezényli többé „hadseregek indulatát” a szívén keresztül, nem tevékenykedik már a szegények szerelmétől vezéreltetve az „ország ügyében utazó történelmi alkalmazott”. Váci Mihályt a Nyírség adta a magyar irodalomnak. Nyíregyházán született 1924 december 25-én. „Ahonnan jöttem, o-tt a szívós akác nő szikkadva, tövissel — csak tavaszutón hozza virágát, de meg az aratóknak is illatozik.” A költő is elmúlik már Harminc éves. amikor kései virágként első versei megjelennek. Nem a későn érés, hanem egészségi állapota a magyarázata ennek. Azt írja önéletrajzi jegyzetében: „19 éves koromban megbetegedtem, és 25 éves koromig állandóan súlyos, és halálos ijesztésű betegség tartott a testi fájdalom és a lelki fáradtság delíriumáhan. Többször operáltak, 9— 12 hónapig feküdtem egy-egy huzamban, s rágtam a párnám görcsökben fetrengve, és sikoltó szerelem és átkozó düh fakadt bennem az életért és az élet ellen, mely így szétszórta ifjúságom virágporát.” „Kések között”, a vesebaj, a nyomában járó komplikációk, a csaknem elveszített lábak tragédiája, majd a tüdőbaj sokszor odaállították a nemlét szakadék szélére, de amikor költői hangján megszólal mégis száll: „Szőkén, szelíden, mint a szél, / nem erőszak, akarat által, / ó, szinte mozdulatlan szárnnyal / áradtam a világon által, / ahogy a sas körözve szárnyal, / fény magasság sodort magával, / szinte elé- bem jött a cél. Költői útja rendkívül gazdagon és sokoldalúan mutatja be azt a folyamatot, hogy miképpen válik a múlt magányos embere a szocialista társadalom, a közösség részévé, egyéniségét kibontakoztató, tevékeny tagjává. Hiába mondta sokszor önmagának: „Te bolond", küldetését teljesítenie kellett, ha belerokkan is: „Verd magad, mint a szív, zuhogj, / ne éltessen már csak e gond: / magad értük halálra rontsd, / míg össze nem rogysz — te bolond!” Egyike legnépszerűbb költőinknek. Ezt a népszerűségeit annak köszönheti, hogy „Emberi közelségből” tudott szólni az olvasóhoz: „Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok, / hogy hallatszon a hangotok, / ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy / a lármán túlharsogjatok: / — hajoljatok az emberek arcához, / s közelről, halkan szóljatok.” Olyan költő volt, akit „minden jó ügy besoroz, a baj magához toboroz”, hisz tanyasi tanító korában megtanulta: ;,nagyon nehéz feledni a szegénység szégyenét’ mégis visszaemlékezve a hajdani sorkosztra. el tudja hitetni, hogy a száraz kenyér mellé morzsoltuk tört szavakkal szívünk meleg karéját” s azt is. hogy „szíve ahányszor belekortyol” a vérébe „abból a borból" merít, a régi szegényekéből. Talán ezért Is lett „a szegények hatalma” a végre kedvezővé fordult történelmi helyzet költője. Arról vallhat. milyennek szeretné látni a nehéz küzdelmekben születő kommunizmust, gyöngéd szeretettel kérleli a szabadságot, legyen a magyar nép otthonává, tegye gazdaggá érte dolozó honfitársait. Harcos közéleti ember, közéleti költő volt Minden cselekedetével a néphez való hűségét is bizonyította: „Szeretnék olyat tenni, — ó csak egyszer! / miről meglelt fiára ismer / sok egyszerű, távoli rokonom! / S míg tettemet emlegetik, s komoly szavakkal nevez- getnek engem, / ők dicsekednek, büszkén, énhelyettem: / — Közülünk származik!” Szén vedéi y esen ostoroz minden visszaélést, a rokoni kötelékek továbbélését, a protekcionizmust, amellyel a régi rend „biztos kis- úri államát / —illegálisan legalább / fenn lehet még tartani — / és a nép nevére t görcs fogja ökölbe kezét”, népe igazáért harcol, ezért „kevesli a költészet kis pózait”. Egész költészete Igazolja, hogy a költő úgy élt itt, ahogy élni érdemes, „egy emberöltőt éltem — de sorsom / történelem és ezerévnyi!” R övid, de áldozatos élete bizonyítja, hogy „fényt tükrözök csak, sár nem ér” és minden költészetet, igaz, emberséget szerető és tisztelő ember sajnálja, hogy Kossuth- és József Attila-dijas költőnk nem énekel többé. „Mielőtt meghalok, még utoljára / majd elutazom egyszer, / nyíló falukba, fel pántlikázott / sörényű szelekkel” — mondta. Ez az utolsó utazás nem az elbocsátó hajdanvolt szegények világába vezette, hanem a szabadságáért harcoló messze Vietnamba. Innét tér örök nyugalomra, de amikor hazahozzák holttestét, bizton hisszük, hogy „falmelegszik a szülőföld pora, mikor megérkezem” és az édes haza, amelynek végrendeletében örömöt kíván „méltók között egynek” fogadja. Az olvasók pedig megőrzik e példásan szép élet emlékét, szeretik tovább is költőjüket, aki most már a „csillagok közt zengi a föld dalát”. Csukly László senkire ügyet se vetve belevegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazságnak tartozunk azzal, hogy megmondjuk — nem volt kimondottan üde. A tejivó vendégeinek elhúzódását indokolta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot. A hófehér személyzet se mutatott különösebb meglepetést az egzotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendégek többsége a csendes figyelés álláspontjára helyezkedett. Nyilván úgy okoskodtak, hogy ha különösebb kényelmetlenség nélkül tehetik, miért ne borzong- janak kicsit a látvány anakronizmusán, mielőtt komfortos otthonukba térnek. — Kakjót kérek, azaz adjon nekünk, kakajót, mindenkinek három decit, nekünk meg fél litert, kettőt — énekelte vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettel, hoszszan elnyújtotta, érződött, hogy számára a szó kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a legáhítottabb tartalom. Bal karján a pólyást, jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje virított elő. — Nem lesz ám ez olcsó mulatság — mondta a fehérköpenyes, de azért szaporán töltögette az üvegkorsókat. A nyólcfelé ügyelő asszony eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A bámészkodó, vagy éppen összemarakodó apróságokat igazgatta a fejükön fogva, mint az állogató gyerekek a kuglibabákat. Egy gondosan kefélt öreg ember mérgesen megrezegtet- te a bajuszát: — Szaporák ezek, mint a tengeri nyulak — dohogta — egyebet se tudnak. Meg zabáim. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinálni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkből, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen, kérem, szégyen! Az ilyen szutykos-bü- dös pereputtyot ki kellene tiltani a belvárosból. Annyira begőzölt az öreg. hogy elfogyott a lélegzete. Erőtlenül nyomogatni kezdte a gyomra tájékát és eltotyogott. Az apró, szurtos markokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emllgették a szájuk felé az emberkék, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött. — A vörösnek még nincsen, na nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme egy rézhajú kis bámészkodón. — Gyere ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának Is — fu- rakodott újra a pult elé — a kis rókának is adjon — énekelte még egyszer — meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. Az elnyűtt, csenevész asz- szony megdicsőülve osztogatta jóságát. Karján a gyermekkel olyan volt, mint egy lomtárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgeti, fakó, kékes szemel mosolygó gondoskodást sugároztak. Minden ünnepi volt, szép és kivételes'. Mintha pem is lennének hétköznapok, amikor ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem lehet semmire se menni. Az aligmosdott borzas átvette a kosárnyi zsemlét, mindjárt ki is markolt belőle kettőt. Azért csak annyit, mert több nem fért a markába. Hatalmas kriglijével körbeinteti; mintha banketten lenne, és bizalmasan hunyorított hozzá. A nézőközönség zavartan félrefordltotta a fejét, de ez cseppet se keserítette el a derűs fickót. Szélesen mosolygott és Iszonyú falásba kezdett. A kis vörös is megkapta a maga porcióját, és valóban, mint egy kis fürge róka, a többi eken átcikázva a bolt másik felébe osont. Ott egy reggelizőasztalka állott. Rajta két tálcán vaj, dzsem és sütemény. Mosolygós kiszolgáló nagy igyekezettel kente a briósokat, két lurkó meg áhítattal nézte. Ez a kettő tisztább volt, mint a többi. Az idősebbik, tíz—tizenegy éves forma, különösen értelmes arcú. — Iskolába jórsz-e? — Most végzem a negyediket. — És igen jó tanuló — mondta a fehérköpenyes. — Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a megkülönböztetett ellátásnak. Lám, a szegénységben se mindenki egyformán szegény. \ tudás, a szellemi kiválóság néha felemel, néha csak elkülönít. — Hányán vagytok testvérek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha söpri az utcát. — Te mi leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a családi lakoma? — Hársfavirágot szedtünk js kaptunk pénzt. — Mennyit? — ötven forintot. — Tegnap mit ettetek? Levest meg krumplit. A CSALÁD már boldopa- eyett. Az anya a félliteres korsót a karonülő szájára nyomta, s az guvadó szemmel nyelte az edes nedűt. Aztán letette a kiürült korsót, végigsimította hervadt kötényét, és ocsúdva körülnézett. A szeme épp oly üres volt már, mint a keze. Várhelyi Józsefi Krumpli és kakaó
