Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)

1970-03-01 / 51. szám

FELSZABADULÁSUNK

Baranyai László

IRODALMA

Illyés Gyula

Ebéd a kastélyban

„Egy költő szól itten népének nevében! kérdezetten üi bár/ De ő tudja, szava u szél alatt hajló kalászok élő/ zsinatjából szakadt/ Egy elnyug- vó zsellér falu lehébe nyújtja kezét és úgy/ esküszik halálodra undok/ Elnyomatás!

— tüze, úgy érzi, a földből futott fel ifjú/ szárnyasul! szívébe.”

A fenti sorok írója mai magyar Irodalmunk Legnagyobb élő költője, Illyés Gyula 1902. november 2-án sízületett a Tolna megyei Felsőráceg- res-pusztán. Apja uradalmi gópészkovács, nagyapja herceg Eszterházy számadó juhásza volt, de családjának anyai ágán „egy gyermekeibe koldusé dott református pap lánya” taláLható. A szülőföldhöz való kapcsolata egész éliete folyamán meghatározó lesz. Előőrsinak nevezte magát, „kit az ősi harc egy hulláma előre dobott”. Az egész család szívós összefogása teszi lehetővé, hogy magasabb iskolai tanulmányokat végezhessen. A Tanácsköztársaság ideje alatt előbb az otthoni események vezetéséből vállal részt, majd vörös- katonaként is harcol. A diktatúra bukása után is lelkes harcosa a forradalomnak és a Lebukás veszélye miatt, 1921- hen el kell hagynia az országot. Több hónapi hányódás után Franciaországban telepszik le, ahol kezdetben bányászként dolgozott, később tanító lett és ezúttal szorgalmas hallgatója a híres Sorbonne-mak. Franciaországi tartózkodása erősíti kapcsolatát a munkásmozgalommal, s egyúttal alkalmat nyújt számára a legmodernebb irodalmi és művészeti irányzatok tanulmányozására

is.

Hazatérése után a Nyugat című folyóiratban jelennek meg versei, majd 1928-ban „Nehéz föld” címmel az első kötete is. Már ezek a versei is mutatják, hogy a költő ugyanúgy, mint egyok eszményképe, Lenin, akiről halálakor verset is ír: „Ismeri a törvényt, nyugodtan megy, biztosan/ a fény felé a sötétben,/ Kegyetlenül küzd az akadályokkal, harcol, hirdet és/ halad az úton/ Mely legvégén a csillagokba hajlik./ Légy hozzá hasonló.”

Verseiben a „bitotorolt föld” szegényei, cselédek zsellérek nevében szólt és kiíejezjte reményét egy eljövendő, emberibb korszakban. „Tekints le reám nagy magasságaidból/ te emberibb korszak, igazság merészség/ emelkedett hona”.

Versei mellet vitacikked, irodalmi bírálatai is igazolják, hogy a kor egyik legidőszerűbb kérdésének a szocializmust, annak társadalmi és irodalmi megvalósítását tekinti. Ezt a meggyőződését mélyíti el 1934-ben a Szovjetunióban tett utazása is. A magyar irodalmat Nagy Lajossal együtt ő képviseli a moszkvai írókongresszuson, majd hosszabb utazást tett az épülő szocializmus hazájában. Élményeiről „Oroszország” címmel tárgyilagosan rokonszenvező könyvet írt

— természetesen a cenzúraadta határok között. Ebben is kifejti azt a meggyőződését, hogy „Oroszországban ma az egész emberiség jövendőjének problémája erjed.”

Mint valami Lélegzetéül tó vádirat jelent meg 1936-ban a „Puszták népe”. Nem a szabadságot jelképező pusztáról beszél, hanem arról a pusztáról, ahol a „kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület az ököristálló", s a ott lakó cselédekről, akik az 3 930 körüli Magyarország művelhető felének csaknem a felét dolgozzák. A szolgaságba süllyedt népről ír, arról ■á világról, ahol a lovak pontosan megkapják a szükséges kalóriát — a cselédek jól csak kommencióosztáskor Lakhatnak. Sokan felvetették, hogy miért nem irodalmi fel- dolgozósban adja a helyzetképet, miért ragaszkodott szinte görcsösen a szigorú statisztika helyzetábrázolá- aához? Illyés válaszol erre a

feltevésre is: . .De ml értelme dalodnak is, barátom, ha a fül, melynek be kellene fogadnia, az éhség vérapa- sátói dobol, s a szájat, mely dalodat ismételné, vacogd seal tölti meg a hideg. Nem irodalmi kérdés? Voltak, s tán vannak boldog országok, ahol nem az. De az irodalom, mely téged nevelt, a magyar, vajon nem mindig a nép kérdése volt-e, a nyelvéiben élő nemzet életéé? Csak az ón rögeszmém volna, hogy felelnem kell ezért a népért?”

Ez a népéért való felelősség állítja őt a népi irodalom balszámyára, majd pedig az ellenállási mozgalom oldalára. Minden jó irodalom öaz- szeesküvés a kor ellen — hirdeti szerkesztői elvei között is. A kor versei között pedig már a számotvetés gondolatai uralkodnak: „Mert sem erő, sem bölcsesség/ nem lehet elég, hogy megójja/ a házait, amelyben rakó ja/ nem lelheti meg a helyét”.

Az ostromlott fővárost felszabadító katonák a biztonságot jelentik a költőnek: „Neki köszönöm a fő férfi jót,/ az örömet,/ hogy — szállnak bár gyilkos jelek, golyók/ nem retteglek,/ hogy bennem itt, — ha mindent vesztenék —/ embert lelek,/ hogy — dongj, világ! — új sorsot ád az ég,/ minden reggelre bátrabb életet!”

A felszabadulás után elsőként áll a demokratikus átalakulást igenlők és üdvözlők sorába. (Megy az eke, Cserepezők, Amikor a Szabadságiadra a középső részt fölszerelték.)

Az „Ebéd a kastélyban” című művét az olvasó méltán érzi a Puszták népe folytatásának. Arról beszél benne, hogyan változott meg az élet: „Az élet szemkáprázta- tóan megbővült, megduzzadt. Mint lekötött tagokba a föloldás után a vér, ilyesmi volt itt a szabadság: köznapi, testben érezhető.”

Legyünk elfogultak az igazság iránt — írja arspoetiku- san, amikor arról vall, hogy neki csak az ember csinálta táj keü. „Nem kirándulónak vagy szegénylegénynek szeretem az embert, hanem élet- hódítóinak." Ebben az immár szabad tájban, hívja meg az írót a kastély volt ura, persze nem a negyvenszobás „ősi fészek” egyikéibe, hanem a hajdani külső személyzeti konyhába, ahol a volt kegyelmesek a földosztás után meghúzódhattak.

A gróf szó — ahogy Illyés Gyula Írja — „Ady Endre föüépte óta értelemmel ellátott magyar testben két ingert keltett: kiköpni és csóvát dobni.” Ez az irodalmi remekbe öntött látogatás is őrzi az arisztokraták elítélését, és az író fel-felitörő indulataiban népszeretetét. Megmutatja, hogy egy önmaga történelmi feladatát túlélt osztály életformájában, mindennapjaiban is, hogyan szakadt el nemcsak a néptől, hanem a valóságtól is. Kegyetlen szatíra ez a munka, még akkor is. ha a vendéglátó gróf ábrázoláséba be leférk őznek a megbocsátás, az elismerés mellékhangjai is. Ezek a jó urak a világégés piUamaihai- ban már rájöttek arra, hogy legutolsó kocsisukban is több emberség volt, mint a világ „legmegbízhatóbb bankjainak közös kartell-bizottsógiai- ban”

Jeltóleniül fordul ez az osztály sírba — sugallja a regény minden, sora, amely egyúttal újabb kori prózánk nyelvi teljesítményei közül is kiemelkedik.

„Ügy gondoltam, hogy a

főúri világ e gyorsrajza után papírra vetem egyszer azt is, hogy alakult szülőpusztám környékén a polgári demokratikusnak induló, majd népi demokratikussá átváltó világ, s végiül a közös gazdálkodás légköre. Meg tudom csinálni?” Az olvasók remélik, hogy a közeljövőben Igenlő válaszként egy újabb Illyés- remekműben már erről oL vashatnak.

Csukly László

8 NÓGRÁD - 1970 március 1« vasárnap

Találkozás

A Vasas már kettő nullra vezetett, és várható volt, hogy rövid időn belül újabb gólokat rúg, amikor megszólalt a csengő.

Hargitai várt egy darabig, aztán anélkül, hogy egy pillanatra is elmozdította volna tekintetét a képernyőről, kikiabált feleségének a konyhába.

— Szívem, nem hallod, csöngettek!

— Csupa tészta a kezem — hangzott odakintről — most az egyszer te is kimehetsz ajtót nyitni.

Így hát Hargitainak — bármennyire is nem volt Ínyére — el kellett hagyni a játékteret, illetve a szobát, amelyben a tévé állott. Harapós hangulata ellenére közömbös kifejezést erőltetett az arcára, s nem is bánta meg eme cselekedetét: a bejárati ajtóban Gál, a hivatalbeli szakszervezet titkára várakozott.

— Szervusz, Jancsikám — köszönt a vendég — remélem nem zavarok.

— Már, hogy a csodába zavarnál — udvariaskodott Hargitai. — Kerülj csak beljebb. — Lesegítette, aztán a fogasra akasztotta a vendég kabátját, őt pedig betessékelte a szobába. Bár mindez igen rövid idő alatt zajlott le, elég volt ahhoz, hogy a Vasas — a várakozással ellentétben — bekapjon egy gólt. — Nem tudom, érdekel-e a meccs... — próbálkozott erőtlenül a lelke mélyén lázban égő házigazda, de Gál lehűtötte. — Nem érdekel különösebben a foci öregem, és ezért nem is akarlak feltartani. Csak egy-két percet rabo-; lók el az idődből.

— Na, ki vele —• mondta megkönnyebbülve Hargitai, a közben lecsavarta a hangot. — Miben áühatok a rendelkezésedre?

— Arról van szó, hogy pár hónapot elmaradtál a tagdíjbefizetéssel. ,. csak most vettem észre. Gondoltam, nem haragszol meg, ha szombaton (gy rád rontok emiatt, tudod, errefelé vitt el az utam...

— Nahát, ezt könnyen rendezhetjük — mondta Hargitai, és arra gondolt, hogy két perc múlva — ennyi Ideig tart, mfg a vendégnek átadja a pénzt és utána elbúcsúztatja — már nemcsak a szeme sarkából nézheti tovább a meccset.

Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Vele egyidőben Gál is felállt, és kiment az előszobába, ahol ő a fogason lógó kabátjából a pénztárcáját kereste elő. Már éppen át akarta adni a pénzt, mikor újra csöngettek.

Az ajtóban ezúttal az egyházi adó beszedője állott.

— Jő napot — üdvözölte a bentieket.

— Jó napot — válaszolt neki Gál.

Hargitai egy mukkot sem tudott kinyögni. Csak állt, mint egy szélütött. — Na, jól nézek ki — futott át az agyán —, ha ezek itt összeigmerkednek egymással Gálnál örökre elvágom magam, és pont most, amikor megígértem neki: a vállalati faliújságra az ateizmus győzedelmes előretöréséről írok cikket. A templomból is ki fognak nézni, pedig a sógorom meg arra kért meg, mivel olyan szorgalmas miselátogató vagyok, vállaljam el a lánya keresztapaságát.

— Rosszul vagy, Jancsikám?

— kérdezte Gál, akinek feltűnt a házigazda szótlansága és sápadtsága.

— Á, dehogyis —- szedte ösz- sze magát Hargitai kutyabajom.

— Kedves Kövér.., izé, kedves Kövér elvtárs — szólt a másodikként érkezett vendéghez — ugye a feleségemhez jött.., amiatt a befizetés miatt... Talán tessék befáradni a konyhába, ott meg lehet beszélni.

— Ugyan, öregem — avatkozott bele Gól — csak intézzétek el nyugodtan, én mór megyek, nem is zavarok tovább.

— Az egyházi pénzbeszedőhöz fordult és a kezét nyújtotta: —- Egyébként; Gál. Szintén befizetés ügyben? — Üdvözlöm, Kövér Géza — mutatkozott be a másik. •— Hét... olyan befizetésféle. .. úgy is lehet mondani.

Hargitai érezte, hogyan nedvesedik a tarkója az izgalomtól. — Be kellene avatkozni, mégpedig sürgősen — gondolta — mert minden kiderül. — Megfogta az adóbeszedő karját.

— Hát akkor erre, kedves Kövér... elvtárs, erre, majd a nejem...

Szerencsétlenségére ebben a percben lépett ki a felesége a konyhából. Kíváncsi volt, kikkel beszélget a férje az előszobában.

— Klsztlhand, nagyságos asszonyom — illetve: — Jónapot, Piriké — köszöntötték a

vendégek, ö is menteni próbálta a helyzetet. — Jó napot

— mondta — miért állnak itt az előszobában? Miért nem nézik meg odabent a meccset?

Hargitainak az aggodalomtól teljesen kiment a mérkőzés a fejéből. Pedig a nyitva hagyott ajtón át látni lehetett a képernyőt, melyen a Vasas-legénység a szpíker támogatása nélkül kétségbeesetten futkosott a labda utóin. Az ellenfél elkeseredetten rohamozott a kiegyenlítésért, de a házigazdát most ez sem bírta lázba hozni. — Istenem, csak ezt ússzam meg — fohászkodott —, utána azt sem bánom, ha kikap a Vasas.

— Köszönöm a meghívást, Piriké — mondta Gál — de az a helyzet, hogy sietek. Jancsi még odaadja a tagdíjhátralékát, aztán itt se vagyok.

— Nocsak, magánál is hátralékban van? — nevetett az egyházi beszedő a szakszervezeti titkárra — mert nálam is. Kedves Hargitai úr, nekem is tartozik három hónappal. Tudja — fordult Ismét Gál felé — nem érek rá minden hónapban jönni, így, negyedévenként szedem be egyszerre az adót,

— Nálam meg valahogy kimaradt a nyilvántartásból, de ő nem szólt volna a világért sem.,.

— Hehe — nevette el magát idegesen a kétszeresen is tag- díjfizető házigazda — hehe... mert ugye, örül az ember, ha egyszer el tudja bliccelni azt a fizetést... Szivecském — fordult hirtelen a feleségéhez — fizesd ki Kövér... elvtársnak az ... izét, a járandóságát, én addig itt elintézem... — Elkezdte a tízeseket Gál kezébe számolni.

— És tudja, uram — szólalt meg Kövér, aki láthatóan szimpatizált vendégtársával — az egészben az a legrosszabb, hogy ilyenkor negyedévenként napestig talpalhat az ember emeletre fel, emeletről le, és még olyanok is akadnak, akik nem akarnak fizetni, különféle kifogásokat találnak...

— Nahát — helyeselt a szak- szervezeti titkár — nálam is előfordul ilyesmi. Mondom a múltkor az egyik tagnak: — Laczkó elvtárs te több mint négyezret keresel, tőled Igazán elvárja az ember, hogy azt a pár forintot önként odaadod

— azt hiszi, odahozta magától?

Hargitainé, aki közben letett róla, hogy a vendégek figyelmét a televízió segítségével terelje el egymástól, rájött: az a legcélravezetőbb, ha minél előbb megszabadul tőlük. Gyorsan kifizette a háromhavi egyházi adót, aztán búcsúzni kezdett. — Elnézést, mennem kell vissza a konyhába. Búcsúzom is... viszontlátásra.

Gál a kilincshez nyúlt. — Jön elvtársam, vagy marad tévét nézni? — kérdezte az adóbeszedőtől.

— Persze, hogy megyek — mondta az.

— Aztán máskor ügyelj az- ilyesmire, ha én nem is veszem észre — szólt a szakszervezeti titkár a házigazdához. — Neked se jó, hogy egyszerre kell kifizetni a lemaradást.

— Én meg három hónap múlva újra itt vagyok — búcsúzott Kövér. — Viszontlátásra, a legjobbakat

— A legjobbakat. •’

Szervusz Jancsikám.

— Szervusz.

Miután elmentek, Hargitai kinézett a konyhába. — Na, ezt megúsztuk, — mondta. — Pedig minden piüanatban azt hittem, hogy rájönnek, mi a másik foglalkozása. Ügy meg voltam ijedve, hogy azt se tudtam, mit mondjak. Még rágondolni is rossz, mi lett volna. .. Kész ember lennék, örökre kész, az biztos.

— Hát én se sokat tudtam segíteni — szólt az asszony. — A fő az, hogy túl vagyunk rajta. Menj be és nézd meg a meccset, az megnyugtat.

H

argitai bement, leült a készülék elé, de annyira el volt csigázva, hogy nem tudott odafigyelni. Pedig a Vasas a végére feltámadt, és három egyre győzött.

Odakint, a kapu előtt Gál és Kövér beszélgetett.

— Tulajdonképpen, milyen dijat hajtott be rajtuk? — kérdezte Gál.

— Az egyházi adót — felelte a másik. — És maga?

— Le volt maradva a szakszervezeti díj befizetésével. Azért ugrottam fel.

— Figyelmetlenek ma már az emberek — mondta Kövér. — Nem törődnek semmivel.

T- Az, figyelmetlenek —. mondta Gál is.

— Na, viszontlátásra — búcsúzott Kövér.

— Viszontlátásra — mondta Gál.

'sss/vssssmfM/s/*ssfsss/sfs/sss/*asssst

A HAJTŐK ÉS A VADASZOK nagy szemekkel merednék az imént lőtt nyálra. Bö- röcz Sanyi meg az elnökre, Gazsó Lajosra, aki a helyt vadásztársaság elnöki tisztségében néhány szót hebeg a mezei állatok természethez való alkalmazkodóképességéről. Magában azon füstölög, — $ ezt már mini a helyi termelőszövetkezet elnöke teszi — miként utalhatna ki néhány rögtönzött nyaklevest a Bö- röczék Sanyijának. Mert az tény, hogy rászolgálna, mégpedig a következő indoklással. Azaz, várjunk csak! Hogy megérthessük a dolgot, némi magyarázatra szorul a história.

Tavaly ősszel kilenc nyugdíjasa lett egyszerre a Haladásnak. Az első napokban még csak bírták a henyélés fáradalmait a jó öregek, hanem az ötödiken már nem kellett az újság, nem ízlett a pipa se, sehol sem találták helyüket. Óránként térültek-for- dultak az irodában, tiblábol- tak az ólak körül, támasztották az ajtófélfát az istállóban, egyszóval visszalopták magukat a tsz-be, csak éppen munkájuk nem akadt. Olyanok voltak, mint a gyerek a lakodalmas háznál, aki mindenkinek csak útjában van. Birizgálta őket az érzés, hogy ők már csak amolyan tessék- lássék tartoznak a tsz-hez. Addig-addig pusmogtak egymás közt, mígnem egyszer megállították az elnököt az udvaron.

— Hát nézd csak, Lajos — kezdte az öreg Szegi —, fenemód nehéz mesterség ez a nyugdíjasság. Olyan se kint, se bent érzi magát az ember.

Csata Láss lő

sAlyúlvadászat

Hanem úgy gondolnánk, te segíthetnél rajtunk. Valami munka kéne. Olyan szerződésféle, mint az asszonyoknak. Persze, nem a libanevelés, mert hát az mégse férfiembernek való... Szóval, no... majd csak kitalálsz valamit...

És mivel az öregek később sem hagyták annyiban a dolgot, az egyik délután e szavakkal fogadta őket az elnök:

— No, ha csakugyan szerződést akarnak, ajánlanék valamit — kezdte ünnepélyesen, hogy elérje a hatást. — Azt gondolnám — bökött a szín alatti ketrecek felé —, hogy szerződjenek nyulakra. Eppen- hogy vannak, jóformán senki sem gondozza őket. A háztájiban nagyobb hasznot hajtanának a fülesek... No, áll az alku?

Az öregek gondba mélyed- ten hallgattak. A csizma orrával a porban turkáltak, forgatták az elnök javaslatát.

— Szóljanak hát. magukon a sor! — sürgette őket Gazsó.

— Hm... Aztán hogy gondolod a fizetséget — aggályoskodott Szegi, a szószóló.

— Egyszerűen. Felesbe! Takarmányt vihetnek a tsz-ből, meg maguknál is akad hulladék. No, csak vigyék őket, aztán jó munkát!

... Így hát megvolt az alku. Az öregek szivében szünőfélben volt a számkivetettség érzése, az elnök is nyugalommal végezhette dolgát, nem nyaggatták már. Teltek a hetek, a hónapok, s közben szaporodtak a nyulak.

MINDADDIG SENKI SEM törődött velük, amíg ezt a háztájiban tették. Hanem, amint egyre gyakrabban szállingóztak vissza a szín alá a ketrecek, s egyre többet káromkodtak az állatgondozók, amiért már a jászlak alja is tele van fülesekkel, az elnök kezdett megijedni saját javaslatának eredményétől. Erre nem számított! Azt hitte, az öregek majd csak beleúnnak a bobra munkába. És még ijesztőbb volt, hogy hiába osztogatta fűnek-fának, hiába ütötték tucatszám nyakon „közös t?a- csorák”-ra a fránya jószágokat, csak nem akartak fogyni. — Ennek már a fele sem tréfa — vakarta fejét Gazsó. — Valamit tenni kell! De mit!?

JANUÁR ELEJÉN aztán erre is megszületett az ötlet, amihez egy levél segítette hozzá, éppen a legjobbkor. A helyi vadásztársaság levelet kapott az egyik nagyüzem vadásztársaságától. A levél lényege: meghívnák-e őket gyakorló vadászatra, nyulakra. A helyzet ugyanis az, hogy az üzem vadásztársasága a közelmúltban alakult, tagjai között sokan vannak, akik még életükben sem voltak vadászaton, hát az ő kedvükért kérnék a szívességet. Feléjük

ugyanis csak erdő van, őzekj meg muflonok, de jobb mezei nyállal kezdeni... — olvastak az okos érvelést. És egykettőre meg is született a döntés. „Jöjjenek csak, már miért ne jöhetnének!” — így az egyik. „Írjuk csak a választ máris!" — ajánlotta a másik. „Meg aztán van itt nyúl úgyis éppen elég!" — helyesel: Gazsó Lajos, miközben ravaszul hunyorított, arra gondolva, hogy kocavadászoknak aztán édesmindegy.

Este csípte el a fiút, Bö- röcz Sanyit, a gazdasági épületek között.

— Hallod-e, Sanyi? Tudsz-e titkot tartani? No, ha igen, akkor ma este zargásd ki a nyulakat a mezőre. Ügy hát! Mit , mereszted a szemed. Gyere csak, majd elmagyarázom!

DE BÁRMENNYIRE kocavadász legyen is valaki, azt tudja, hogy belga-szürkék nem tenyésznek a mezőn. Ha pedig nem tenyésznek, hogy kerültek egyre-másra puskacső elé! Ez biz’ csodálatos! Nem értik. S ez az, amiért az elnöknek paprikás a hangulata. Az elnök nem is várat magára sokáig. Míg a szekéren a vendégrúdra tűzik a nyulakat, fülüknél fogva cipelve őket, maga is fülöncsípi a Sanyi gyereket.

— Megmondtam-e neked, mihaszna, hogy szedd ki közülük azt a néhány szürkét?

Sanyi szepeg, rá se néz az elnökre. Érzi, hiába minden szó. De azért megkockáztatja.

— Hát hiszen ki látta őket a sötétben? Nyúl, nyúl..

S mit lehet erre a válaszra felelni?