Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
Vázlatok JCKELY ZOLTÁN iAhatóeska Bolgár látván lUlenelciilés Kukuty Inból jöttem, hosszú út mögöttem; Nárittyenbe térek, várnak vőlegénynek. Tarisznyám kaláccsal Tordán jól megraktam, hátamra hétslnges kolbászt akasztottam, Kovácsné konyháján kappant kopasztottani, rödi rekettyésben nyurga nyulat fogtam — Majd fejem a sáncban álomra hajtottam — Mire felébredtem semmim se volt ottan! Felülök a sáncban, nézek a világba: ott fute egy nagy bolha, hogy porzik a lába! Kolbász a nyakában, kalács a szájában, kappanom is, nyulam is a tarisznyájában! Ne fuss el, te tolvaj, az útravalómmal! Kukutyinbol jöttem, hosszú út mögöttem; Nárittyenbe térek, várnak vőlegénynek! Kilométerekéin át ülitek egymás mellett az autóban szótlanul. A sofór alacsony, mo- kány, rövidlátó kisember — úgy tűnt peckesen üli a volán mellett. Ki keltett húania magát, hogy kellő kilátása legyen a Volgából. Csaknem negyven éve ült már a volán melllett. Csak egyszer hiányzott, amikor fia öngyilkos lett. Akkor vett ki három nap rendkívüli szabadságot. Mikor a temetés után ismét munkába állt, még szótlanabb tett. A köszönésen kívül alig szólt egy szót. Utasa mellette üfflt Jó néhány éve ismerte a zárkózott természetű embert ö maga is ritkabeszéd ű volt, s így nem esett nehezére a gépkocsivezető szokása. A sofőr figyelmét teljesein lekötötte a vezetés, aiz utas élvezte a szinte nyárias október szépségeit. Győrinél hangzott el az első hosszabb párbeszéd. Az utas törte meg a csendet: — Uram, megiszunk valahol egy kávét? — Hol? — Ahol gondolja. Kávézás után rótták tovább az utat Sopron irányába. A város előtt húsz kilométerrel a gépkocsi vezető váratlanul megszólalt. — Most meghallgathatjuk a híreket. Azzal kinyitotta a rádiót és elővette két lottócéduláját. A tíz kereszttel megjelölt két szelvényen összesen két találata volt. Természetesen egy- egy a két cédulán. — Ilyen az én szerencsém — mondta, s fejével haragosan kiinifcett a Sopron környéki tájra. Utasa megértőén bólintott A jetzőtáblákom már a Fertő-tó előtti községek neveit olvashatták. — Itt zajlott te az én nagy kalandom — kezdte a sofőr. — A háború utolsó hónapjaiban Sopron környékére telepítették az egyik benzin- és olajraktárrt. Engem küldtek le, mint szakaszvezetót raktárosnak. Felesegem, fiam és lányom Pesten maradt. Az első feleségem... Aztán közeledett a front jöttek a légitámadások, a község remegett a félelemtől, mi lesz. ha a beíjzintartály találatot kap. Negyvennégy karácsonyán már nem volt petróleum a faluban. Jöttek hozzám az emberek, adjak nekik, legr alább karácsony estéjén ógÍ jen a lámpájuk. Mit tehettem, adtam nekik, hogy még • szilveszterre is jusson. — Az emberek pedig elláttak abból, ami nekik is volt. Feleségemtől, gyermekeimtől nem kaptam levelet. Csak azt tudtam, hogy folyik a budapesti csata. Akkor bizony kellett a pálinka, bár sem előtte, sem utána két deci bornál többet nem ittam. De cikkor úgy éreztem, össwroska- dok az aggodalom súlya alatt Mennyire vártam, hátha felbukkan egy ismerős, aki hirt hoz családomról. De nem volt szerencsém akkor se. Itt, özönlött a nép a nyugati határ felé, biztos volt közöttük ismerős, nem is egy. Valahogy azonban nem sikerült találkoznom velük. — Szinte oázisnak tűnt ez a kis Fertő-tó környéki falucska, a háború sivárságában, később azután Légvédelmi ágyukat telepítettek ide. Innen próbálták védeni Sopron légterét, ott rendezte be székhelyét a nyilas kormány Pokollá vált az élet. A nyilasok egyre-másra razziáztak, keresték a katonaszökevényeket, akkor már fegyverbe szólították a leventéket, meg a 60 éves férfiakat is. Az anyák, feleségek állandó készültségben voltak, hogy Idején elbújtassák a fiukat, férjüket. — Aztán elérkezett az ón órám is. Megérkezett a parancs: a raktárt kitelepítették Ausztriába. Döntenem kellett, megyek, vagy maradok? Elegem volt az egészből, úgy határoztam, hazamegyek Pestre, megkeresem a családom. A falu lakói adtak civilruhát, átöltöztem, de a pisztolyomat, meg néhány kézigránátot magamnál tartottam. Elhatároztam, nem kerülők élve a nyilasok kezére, láttam néhány szerencsétlen kiskatenét meg- kínozvia, felakasztva. — A kiürítés előtt két nappal az esti szürkületben indultam eL Nem Nyugatnak, hanem Keletnek. A vállamra vettem egy gereblyét, hogy azt higyjék, helybelli gazda vagyok. Csak valahogy átjussak a fronton — fohászkodtam magamban. Éjszaka egy elhagyatott csőszkunyhóra bukkantam, de amikor beléptem, bizony majd meghaltam ijedtemben. Mint a kísértetek, négy-öt árny, imbolygott előttem. Ahogy beléptem, körülvettek, mint az útonállók, csak csendben, szó nélkül. Egy csaittanásrt hallottam, valaki felhúzta a pisztolyát. Hamar kiderült, hogy sorstársakra találtam, ők is haza akarnak lahoí itt volt egy nagy német lőszerraktár Is, amit már a nácik nem tudtak kiüríteni. — Hajnalban aztán most már hatan elindultunk. Csapatban jobb volt. Déltájban már nem tudtunk továbbmenni, annyira közel kerültünk a fronthoz. Mit tehetünk? Egyik társam azonban jól ismerte a környéket és így szólt: innen nem messze van egy kripta, valamelyik grófi család századok óta ide temetkezik Ha azt elérjük, megmenekültünk, mert a katonák nem szeretik a temetőt. — Mit tehettünk yotoa egyebet? Elindultunk a kriptához. A csatazaj nem csendesedett, inkább mintha közelebb került volna hozzánk. Örökkévalóságnak tűnt, amíg elértük a kriptát, egyik grá- náttőlcsérből a másikba kúsztunk. Végre megérkeztünk. Óvatosan, egyenként mentünk be. Borzalmas látvány fogadott. Képzelje, találat érte a kriptát, néhány koporsót is feltépett a robbanás. A régi halottak még nem is voltak annyira ijesztőek, de úgy látszik néhány új holttest is idekerült. ha nem is a grófi család tagjai közül. Dehát már nem tudtak bemutatkozni, meg aztán a halottak mind egyformák. Rövid időre elhallgatott amíg cigarettára gyújtott — Ügy látszik a halottak megvédtek bennünket. Több mint két napot töltöttünk társaságukban, de nem bántuk meg A front átvonult rajtunk. Olykor hallottuk a harckocsik láncainak csörgését, gépfegyverek kelepelését hol közel, hol távolabb Néha ki-kikémleltünk, de nem voltunk biztosak a dolgunkban. Végre, amikor teljesen bizonyosak lettünk abban, hogy a front áthaladt fölöttünk, búÁlmomban is falat rakok könyvek súlyos tégláiból s mint Kőműves Kelemen vára, reggelre leomlik a fai. Hol van már az a hajdani egy-könyvü ház, mely elindított, hogy rabotok legyek majdan s verejtékemmel adózzam, 6, könyvek, irántatok való csút mondtunk a kriptának. De lám már meg is érkeztünk Sopronba. Az uitas a városházánál kiszállít, hogy ügyeit intézze. Az Illetékes azonban éppen ebédelt. a kedves, kis barna titkárnő ajánlotta hogy eigy óra múlva jöjjön vissza. — Az egyedül bölcs tanács — gondolta —, addig mi is ebédelünk. Az egyik hangulatos kis vendéglőben ebédeltek, gulyást ettek, meg ittak egy-egy deci soproni kékfrankost A kis titkárnő mindent előkészített. s Így ebéd után rövid fél óra alatt végeztek is Megnézték a várost, s aztán iiány Budapest Amikor a városból kijutottak az országútira, az utas csendesen megkérdezte: — Hogyan alakult tovább az élete? — Ja, igen, hol is tartottam? — Elhaladt a front a fejük felett és búcsút mondtak a vendéglátóiknak. — Persze, búcsút vettünk, s mentünk Győr felé. Lehetőleg a dfllóutakat választottak. ment igazolványunk nem volt más csak a katonakönyvünk, akkor pedig az volt & legjobb ajánlólevél. Egy-egy házba betértünk éjszakára. Volt pénzünk, fizetni tudtunk volna, de a legtöbb helyen nem fogadtak el semmit. így, gyalogosan elvergődtünk Győrig. Azt hittem nagyon fáradt Leszek, de ahogy közeledtem célom felé. egyre könnyebben ment a gyaloglás. Fedig keveset ettünk, de vitt a szívünk tovább. Győrött búcsút vett négy társam, voltak ott rokonaik, s néhány napra náluk akartak meghúzódni. Különben is ők nem Pestre készültek. Csupán ketten indultunk tovább. így ért véglet számomra a háború.., Mint poros munkaköpenyem, levetném rajongásomat s futnék a nyers való világ olajszagú műhelyeibe, bújnék erdők-mezők ölébe, De esténként ti bontotok fölöttem csillagos eget, szárnyatok alá húzódva hajtom álomra fejemet, nem oldoz föl senki a rontás bűvös kötelékeiből — ti tudtok csak varázsigéket! jutni a fronton át Az volt az az erdő — int jobbfelé —, va- reménytelen szerelmemért. KONYA LAJOS \Alem oldoz föl senkt Bern áth Aurél Temetés és bizakodás Boriikat temettük. Bocinak hívta mindenki kicsisége és szelídsége miatt. Alig üthette meg a 150 centimétert és egy közepes nagyságú férfi kinyújtott karja alatt elsétálhatott volna. Alakra gömbölyded, arca kerek, szeplős és édesen jóságos tekintetű volt. S mindehhez komoly foglalkozás tartozott: orvosi. Az ember mindig csodálkozott, hogy egy ilyen parányi asz- szony mindent oly hibátlanul intéz, mint egy magasra nőtt. S nemcsak hibátlanul, de szívvel is. S ez az orvosi pályánál elég ritka. Mert ugyan hová is jutnának az orvosok, ha együtt szenvednének minden hozzájuk forduló szenvedővel? Utolsó kívánsága az volt, hogy égessék el, s régi héber dalokkal búcsúztassák. — De mivel a zsidó egyházközség hamvasztás esetén nem vállalja a halott búcsúztatását, a család egy pesti református lelkészt kért meg, hogy pa- rentálja el a halottat. Mire a ravatalozóhoz értem, már tömötten álltak a koporsó körül, s így kiszorultam a fedett előtérre, ftt is álldogáltak néhányan. így két kandeláber la, a bejárat két oldalán. Magas lánggal égtek, sőt lobogtak, mert a kora tavaszi szellő megadta a lángnyelveknek azokat a jellegzetesen kígyózó vonulatokat, melyekkel a rajzolók mindenkor szívesen ábrázolják őket. Sőt, a szál ereje egy-egy lángnyalábot el-el- szakított a fészkétől, s ezek egy pillanatra magukra maradva vándoroltak a szél- kényszeritette irányba, amíg el nem enyésztek. E fényjáték, ezek a kifogyhatatlan láng-kombinációk, alakzatok nagyon lekötöttek. Egy-egy széllökésnél még valami meleg is áramlott felőlük fedetlen fejemre. Béla állt közvetlen mellettem, ő is dicsérte ezt a fölülről jött áldást. Hűvös volt. Béla egyébként régi felvidéki ismerős, sőt szegről- végről rokon. A háború után áttelepítették Szlovákiából, mert magyar érzelmű volt, s azóta Pesten próbál megkapaszkodni. Hány éves lehet? Hatvannégy—hatvanöt? Mély ráncok ülnek az arcán, csak sötét szemei tanúskodnak töretlen erőről. Ha jól emlékszem egy Ideig város- bírája volt egy felvidéki magyar városnak, de még az özönvíz előtt, s ezt is csak írói tradícióból említem, hogy a múltjából is mondjak valamit. — Hogy vagy Béla? — kérdeztem, súgva inkább, mint szólva. — Nagyon jól. A válaszra kissé fölneszel- tem. mert mintha azt hallottam volna, hogy nemrégiben súlyos betegen feküdt. De nem faggattam, már csak azért sem, mert a lelkész haladt el mellettünk, rovátkolt és széltől felpuffasztott fekete köpenyében. Gondoltam, hogy most már elkezdődik a szertartás. Vártam is egy ideig erre, de nem hallatszott ki semmi a ravatalozóból. Még megemlíteném Béláról, hogy az áttelepülés után eleinte kordélyos szeretett volna lenni. Vett is egy fogatot és elkezdte a sóder fuvarozását az építkezésekhez. De csakhamar államosították c szakmát és így új pályát választott: csapos lelt. Nehéz sora lehet Bélának. . akkoriban sokat gondoltam rá. mert nyomasztó emlékeim voltak e foglalkozásról, a tömött, füstös kocsmákról, részegekről és a rossz lámpák alatt arcuk verejtékét, ingük vállába törlő csaposlegényekről. Dehát nemigen találkoztunk, s így fölszívódott az együttérzés bennem. — Meddig voltál csapos, Béla? — súgtam feléje fordultán. — Tíz évig. Hallhatóan fölszisszentem: — Tíz év! S hogy bírtad ezt a nehéz munkát? — Remekül! Hej! Most is ott volnék, ha az orvos engedné. Visszérgyulladásom volt ugyanis, s ennek nem jó az állófoglalkozás. Csak annyit mondhatok, hogy nagyszerűen éreztem ott magamat! — Közel hajolt a fü. lemhez, s úgy súgta: — Mt-nnvi kedves embert ismertem ineg ott! Kiderült, hogy egy bizonyos szélirány kellett ahhoz, hogy megtudjunk valamit, mi folyik a ravatalozóban. A lelkész hangja szivárgott ál éppen: . .mert tudjuk, hogy e mi földi sátorházunk elbomol. épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Azért is sóhajtózunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkra. Ha ugyan felöltözötten is mezítelennek nem találtanunk. Mert, akik e sátorban vagyunk. sóhajtozunk megt-r- heHctvén. mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Azért mivelhogy mindenkor bízunk és tudjuk, hogy e testben lakván távol vagyunk az Crtól. Bizodalmunk pedig van, azért inkább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Űrhoz.” A szélirány változott. Csend lett. Kérdeztem: — Hol dolgozol most? Elmondta. Súgva, s kicsit összefüggéstelenül, de annyi kiderült, hogy valami bá ya- ellátó vállalatnál van, ahol kocsikat igazít, mármint hogy melyik hová menjen. — Te! — mondja — ez olyan jó munka! Nem is tudod elképzelni! Elmondhatom, hogy rátaláltam. Az a sok ember! Jön-megy mindenki körülöttem. Az a sok kocsi. Mennek a bányákhoz. Tudod, mi látjuk el a bányákat mindenféle felszereléssel. Nagyon érdekes dolog. Élet van körülöttem! S mikor megkérdeztem, milyen messze van a munkahelye, így válaszol: — M s. fél órára csak! Majdnem a telepig visz a busz. Nagyszerű ez barátom! Felülök a Rákóczi úton. átszállók Kőbánya végen, átmegyek a temetőn, s már ott is vagyok! Nagy, magas ember ez a Béla. S inpst hirtelen úgy éreztem, hogy először nézek igazán az arcába. Régen azt hittem, hogy olyan cigányprímás-derű és megelégedettség az, ami átsüt az arcán. De ahogy idáig jutottunk a beszédben, elálltam az osztályozástól, s egyre kíváncsibb lettem. A lelkész hangja a szélek szárnyán újra hozzánk érkezett: — Mi mindent nem próbál az ész, hogy az élet isteni oldalát saját határai közé hozza le, hogy nyelvet, fogalmakat teremtsen a meghatározhatatlan, az ismert fogalmak fölötti világ érzékeltetésére. Igen, de az ész ma már akkor is áthatolhatatlan fal elé kerül, ha földi rendszerével, földi jelenségeket akar megmagyarázni. Hogy tudna hát Isten országáról számot adni?! Csend. Ismét Béla kezdi: — Ez nem úgy van ám, mint annyi más vállalatnál! Itt remek emberek vannak! De mennyi! Hidd el, ha mondom: nem tudnak hová tenni. A sofőrök ahogy indulnak, kérdik: Béla bácsi, ne hozzak egy kiló húst Tatáról? Béla bácsi mit üzen Pestre, nincs valami elintéznivalója? Én, tudod szeretem, ha körülöttem jó a hang. Én aztán igazán tudom, hogv az emberek jók! Mert nem egytől vettem mértéket. — Szszszszszsz... Csend! — súgtam. A lelkész hangja hallatszott: — Néma. de meg nem szűnő beszed az, amit az ész a lélekkel folytat. Amióta a világ világ, tart ez a párbe-, szed. A hallható beszéd kincse a halandóé, a néma beszéd, a sugalmazás kincse a 8 NOGRAD - 1970. március 22.. vasárnap
