Nógrád. 1970. február (26. évfolyam. 27-50. szám)
1970-02-22 / 45. szám
Barna Tibor Erdő* latrán Az az utca Szájáról a wert A z az utca tulajdon- ** képpen inár réges-ré- gen nincs. Eltűnt a gyermekkorral, maguk alá temették az évtizedek, csak emlékeim pompeji-kövületében él olyannak, ahogyan én szerettem. öreg volt már akkor is, utcaaggastyán. Vénhedt akácokkal a macskaköves út homokperemén, vénhedt házaival, melyek düllöngő sorában csupán három hívalko- dóbb akadt: Liptáké, a fűszeresé, Nagyé, a vaskereskedőé, meg Csékié, a hentesé. A Nagyék házát különösen csodálgattam. Függőkért volt a tetején és fürdőmedence, oda járt fel nyári délutánokon a fiatalasszony. Udvarunkból pompásan felláttam a tetőre, mégis elérhetetlen távol volt tőlem lombos pálmáival, magasságba emelt titkaival. Fontos útvonala volt ez az utca a városnak. Századokkal előbb itt haladtak jószágaikkal a Bécsnek, vagy még tovább tartó kereskedők, Kassáról, vagy Váradról jövet, — a Pócsra zarándokló ájtatos népek, s mi, bámész kölykei az utcának, hosszan követtük őket, eltanultuk, velük fújtuk, nyújtott énekeiket: „Ékes virágszál.,. Kit szent anya szü-ült... Ö, szűz Má-ári- ia... Kö-nyö-ö-rögj értünk”. Alkonyaikor megjött Marci bácsi, a vén lámpagyújtogató. Könnyű rúddal felnyúlt a gázlámpák fehér harisnyáihoz, fellobbantotta fényüket. Az álmos derengés hiábavaló birkózásba kezdett az öregedő estével, az elcsendesülővei. Este kilencre már olyan tökéletesen csendes volt minden, hogy a tüzérlaktanyából ide hallatszott a takaró- dóra szóló kürt. Ez az utca a város végletei között nyújtózott végig merész kanyargóival. A Egymás után verték fel a kánaáni vagonokat. A méz és a lekvár úgy csurgóit, mint valami itt felejtett ajándék, amiről megfeledkeztek a nagy menekülésben, s még felrobbantani sem volt idejük. Az utolsó vagonnál tartottak, már rutinosan ütögatték a hatalmas faajtót, amely nem akart megmozdulni. Egyszerre öten verték, igen, öten, erre már jól emlékszik mert hátul állt, lemaradt a tülekedésben, mert mindenki elsőnek akart felkapaszkodni. Eszeveszetten kalapálták az ajtót, majd a kocsi egész vázát, amely végre megrázkódott, mint dühödt oroszlán, és engedett a gyermeki akaratnak. Csodálkozva néztek egymásra, hiszen a várt hordók helyett színtelen ládák sorakoztak egymás mellett és fölött, s a ládák között egy élettelen katona feküdt, megfagyva a hidegtől és bezárva a végtelenbe, amely végre kinyílott és ráesett egy kis délutáni napfény, amelytől meglágyultak arcvonásai. Körülállták a katonát, ahogy tudták, belekapaszkodtak a rozsdás merevítő vasakba, és megemelték, hogy kitegyék a hóra. Egy pillanatra megálltak. mert felfedezték a drótokat, amelyeket a halott lábához erősítettek. Tanakodni kezdtek, s a kíváncsiság hajszolta őket. Megragadták az egyik láncként lezúduló drótot. amelyik eltűnt a halott melletti ládában, de az nem engedett. Mindegyikük megtalálta a saját huzalját, egyszerre rántottak rajta, s a többire már nem emlékezik. város szívéből, az élet igazi lüktetéséből indult el és a temetőbe futott bele. Az utca eleje tele pezsgő elevenséggel, a kenyérsütők, bazárosok, étkezdések, laci- konyhások sátraival, ott székelt a zálogház, Béni bácsi, a vén uzsorásószeres, lentebb valamivel egymást követve Krayer, a festék- nagyüzletes. Herskovics, a bőrös. Benyáts, a harisnyagyáros üzeme. Hrabóczy, a vegytisztító. Gömöri. a vendéglős — és minden ötödik házban valami jóféle lebúj. A nagykanyar után, amelyen túl mi éltünk, szegényesebb volt minden. A kereskedők, a mesterek kraj- cárosabb világa volt a mienk. A Liptákot, a fűszerest, Nagyot, a vasast, Csé- kit, a hentest nem veszem, ezX a fertályt gondokkal birkózó emberek töltötték be. Fel sem foghatom, mint élt itt meg annyi borbély, suszter, szabó, órás, rőfös, szatócs, szinte egymás he- gyén-hátán, mégis szinte testvéri egyetértésben. A nagykanyarnak például három órása volt: Kenderei, Lengyel, Blattner, cipésze apám műhelyén kívül Kecskés, Nagy, Kolpaszki, azután egy Papp nevű is. Ez a Papp, amikor közénk települt, egy-kettő eljátszotta a becsületét. Kiírta ajtajára, hogy minden talpalás- hoz ingyen sarkalást ad, s ez a nagykanyar íratlan törvényei szerint tisztességtelen versenyt jelentett. Kihívást a békés egymás mellett élésben. Szerencsére gyenge munkájú mester volt, hamar elszoktak tőle a dolgoztatók. A z az utca már akkor túlérett volt az elmúlásra. A százados, földbe süppedt házak falát sokkal inkább a salétrom tartotta egybe, mint a vakolat. Beszélték, hogy le kellene verni, csúfjára van a A FALUBELIEK, akik a város széléről figyelték a rámpát, ahol ritkulnak a házak, s egy-két beépítetlen telek éket ver a fogazatba, a robbanás hallatára felugrottak, a rampa felé rohantak, a gyerekek nevét kiáltozták, mindenki a magáét vagy a szomszédja nevét. A levegőből lezúduló deszka- és húscafatok láttán elcsendesedtek. Komor, fekete zokogás volt a falu. Egyedül ő maradt életben, kirepítette a légnyomás, elvitte egyik szemét, kezét, lábát, gerincét törte, de megmaradt a cuppogós- dit játszó gyermekek közül egyetlen hírmondónak, hogy most minden emlékét és dühét beleadva eljátssza mondandóját. szétverje a zongorát, mely nyikorgóit és sikoltozott keze ütései alatt, megérezve azt a roppant fájdalmat, ami a mankók láttán elfogta, s felébresztette benne a radírral nem kitörölhető képet, amitől — azt hitte egyszer, hogy megszabadul. TA-TA-TA-TA-TA, zúgták a i lak, ta-ta-ta ta-ta, nyöszörögte a hatalmas fekete zongora, s az utolsó akkordnál megpattant egy húr, megpattant, mintha ,fűrésszel vágták volna ketté. Hatalmas csend zuhant a teremre. Elmaradt u taps, meg sem haljolt, csak ránézett a mankókra, majd fe jét felszegte, látta hagy az egész terem feláll, csak az első két sorban illnek, s a be esett képű, sápadt gyerekek láttán megértette: neki is volt egyszer fiatalsága, mankó nél kül, nyakig gipszben, s arra gondolt, ennyivel tartozott nekik, és saját magának is. növő városnak, ki kellene egyenesíteni, de ennél tovább nem jutottak a tervezők. Az utca élte tovább a maga változatlan életét, amilyennek a gyerekkorban láttam. Csak közben újabb évtizedeket öregedett. Majdhogy fél évszázadot. A háborúnak sem kellett már érintenie, legfeljebb a vihar szelének, hogy az utca lassú és végleges elmúlása elkövetkezzék. Szétfeszítette a növekedés. Szinte nyoma sincs immár a régi emberek régi helyeinek. Az emberek nagyobbá- ra előbb eltűntek, az utca állott, de már omladozik, még a temető is elmúlott mögüle, s a takaródéra szólító trombita szava a tüzérlaktanyából. Egyenesedik a kanyar, semmivé lesz az egyenesítő szándékban Nagyék függőkertje, magasba emelt pálma világ-csodája, a fűszeres Lipták háza, a hentes Cséki boltja, a régi mesterek szelíden megférő mühelysora, az órásoké, susztereké, szabóké, fodrászoké egyaránt. Átengedik helyüket emeletes palotának, otthonoknak és üzletházaknak. Az utca a modern város méltó alkotóelemévé nő. Ojul az utca. Legközelebb, ha arra járok, talán rá sem ismerek, eltévedek a régi tájékon. S még néhány év és minden nyomot elvesztek magam körül itt. csak sejtem majd talán — ha sejtem — a szülői ház helyét. Hogy sajnálom-e?... Ugyan, mi sajnálni való volna a nyomorúságon? Ami már akkoron lerontani való volt, de amely csaknem túlélt bennünket, akkori gyerekeket, és sokakat túl is élt. Omoljon csak, hadd omoljon az egész, a belőle még mindig létező, a makacsul maradni akaró is, nincs ok őrizni egyetlen kövét sem. TVincs ok őrizni, hisz’ az az utca tulajdonképpen rég el is tűnt. El, a gyermekkorral Maguk alá temették az évtizedek. Csak emlékeim pompeji lávakövületében él olyannak, ahogyan én szerettem. De amilyen valójában soha nem volt. A BETONT, MINDENÜTT KORBEN, forróra hevítette a nap. Nyugtalan volt mindenki. A telepvezető hülyesége hét végére az elviselhetetlenségig fokozódott. Szikár úgy káromkodott mint a záporeső. A két hosszú Cidor lehorgasztott fejjel görgette a kútgyűrűket a .karámba”. Nagyszájú, puha emberek voltak. Sokszor Irigyeltem őket rendkívüli testi erejükért, de majd elsüllyedtem a szégyentől, ha szemlesütve hallgatták a kenyéradó ízléstelen letolósait. Mi ketten Szikárral járdalapokat gyártottunk, megmosolyogni valóan kisüzemi módszerekkel. Negyvenszer negyvenes vaskeretbe döngöltük bele a keveréket a falusi sportkörtől kiselejtezett gránátokkal. A telepvezető széttárt karokkal újra mellettünk állt. — Százhuszonnyolc járdalapnak hiányzik a sarka. Gondatlan rakodás, uraim, levonom a heti teljesítményükből. Végeztem, alászolgája. Szikár földhöz vágta a lapátját, megdörzsölte sörte haját a halántéka fölött. — Gyere — mondta, és vonszolt maga után a belső udvarra. — Firkula — kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért. mikor a diófák alá értünk —, hol a francba vagy? Kati, a kövér locsolólány ült egy vályúkupac tetején, hangosan kacagott, miközben a frissen készült cserepekre permetezte a vizet. — Mit röhögsz, te Édes Élet? — ripakodott rá Szikár, s mikor a lány az eresz alá mutatott, a blokkok mögé, a homlokára csapott. — Én hüjye. Firkula, meg a cserepes Nagy Pista az eresz alatt hu- szonegyeztek. Szikár megragadta Firkula mellén az inget. — Mit mondtam én neked tegnap este? — Mit mondtál? — Na, emlékezz csak visz- sza. Firkula először is kiszabadította veszélyeztetett ingét Szikár markából, ráncos madárarcán kisimultak a vonások, ahogy elmosolyodott. — Ja! — Halljuk! — Hát azt mondtad, hogy egyszer s mindenkorra elállsz az erőszak alkalmazásától. — Ügy van. És mit mondtam még? — Mást nem mondtál. — Nem tudom. — Azt mondtam neked, ideje lenne komolyan venni, hogy te vagy ezen a rohadt telepen a szakszervezeti bizalmi. — Mondtad, mondtad, de hát mit csinálhatnék én? A bélyeget rendesen megkapjátok elsején ... — Na, ide figyelj, ha egy kész vályúnak letörik a sarka három hét múlva, azért ki a felelős. — Nem törik az le! — Hülye vagy. Nem érted. Mondok más példát Tavaly nyáron öt hétig kórházban nyaraltál, emlékszel, te cigány? — A cigányozást hagyjuk eL Szikár! — Rádőlt a sárga lábadra egy rakás cserép!? Vagy ötszáz! Emlékszel? Te meg befogtad a pofád: munkahelvi baleset, aláírtad. Elég ebből. Most rögtön odamégy a telepvezetőhöz. megmondod neki, ilyen körülmények között nem lehet dolgozni, vagy rendet csinál a raktározás körül, vagy feljelentjük a munkavédelmi előírások elhanyagolásáért, gondatlan veszélyeztetésért Indulás! — Dehogy megyek. Nekem semmi bajom vele. Mondd meg neki te magad, ha van valami panaszod! Szikár elvörösödött — Nemcsak nekem van. Ci- doréktól leírt hat kútgyűrűt ma reggel, a blokkosoktól tizenhét díszblokkot és a cse- reoeseket még meg se kérdeztük. — A ti dolgotok. SZIKÁR FELÉM FORDULT. Nyugalmat erőszakolt magára. Megragadta a vállam. — PÍem hülyéskedek, Dani! Te csak nyaranta melózol itt, én hét éve. Mi teljesen meg vagyunk bolondulva: szak- szervezeti bizalminak minden évben ezt az agyalágyult cigányt választjuk. Tudod hány osztályt járt: kettőt. A nevét is alig tudja odaírni a bérjegyzékre. Még mindamellett szemét alak. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogyha a góré tyúkjai rászállnak a friss árura, estefelé, munkaidő után, persze, hogy sok a selejt; nem is beszélve a labdázó unokákról' Szikár vállára tettem a kezem. S mint a mozdulat, olyan esetlen volt a védőbeszéd is. Firkula nem tehet róla. Szikár, örül, hogy él. Tudod te, hogy hét gyereke van? Firkula hálásan nézett rám, aztán keserűen legyintett. — Nyolc. Itt a nyár. megjött a gólya, hozta a nyolcadikat. Az udvarról kivittünk hat zsák cementet az új keveréshez. Szikár némán melózott, dagadoztak az erek a homlokán, nekem nem ment ki a feie’—'-öi pí r-i-i 11 a VAJON SZIKÁRON KÍVÜL emlékszik-e ná valaki, hogy a szakszervezeti bizalmi. Mi lehet a rendes neve? Harmadik nyáron dolgozom itt. még senkitől sem hallottam az Igazi nevét. Nyilvánvaló, hogy Szikárék ktszúrásból választják meg évről évre bizalminak. És hogy mégis legyen valaki! Szikár úgy szólalt meg mellettem, mintha a gondolataimra válaszolna. — Kisöreg! Magam se tudom, mit akartam. Felbőszített a vénember, erre én meg nekimegyek a legszerencsétlenebbnek — Nyugi. Szikár. Rengeteget keresel, ezért a pénzért egy-két dolgot le kell nyelni. — Dani! Van neked fogalmad. hogy a vénember mit emel fel havonta a selejtnek nyilvánított áruért. Állítom, hogy a fizetése kétszeresét legalább, pedig az se kevés. És mindez az én bőrömre megy, meg a tiedre, itt a lényeg. CIDOREK MÉLÁZVA megállnak mellettünk. Szikár felnéz rájuk, poros karjával saét- maszatolja homlokán az izzadtságot. — Szia. Géza bátyám, Sándor bátyám! Mi van? — Szia — mondják szinte egyszerre Cidorék. majd egymás mellé ülnek egy járdalapcsomóra. Bölcsen hallgatnak egy ideig, aztán Géza megböki a kalapja szélét, visszaszól Szikárnak. — Péntek — mondja, majd hallgat megint. — megalszik a tej a szájába —, s csak sokára teszi hozzá: — hálisten- nek. Sándor velem beszélget. — Bírod még a hajtást? Fiú? — Bírom. Szikárral egy elsőáldozó is tudna melózni. — Aztán a nagykabátra- való összegyűlt-e már? — Az volt rég. Géza kesernyésen elhúzza a száját, legyint rám. — Hagyd el. Sándor, többet keresnek ezek tenálad! — Mert ugye: első a cigány a vályúival, aztán a cserepesek. blokkosok, járdalaposok, a kéményajtós, aztán jövünk mi, a végére. — A cigány, csak volt! Emberek! Firkula somfordái a placcra. erőszakolt móriká lássál leül Cidorék mellé. Figyelünk rá. hogy mi baja. hirtelen benyúl az inge alá, térdére csapja a tenyerét, alá les, kuncog. — Na, mit fogtam? Ki találja el? Szikár mellélép,karjánál fogva felrántja. Mit hülyülsz? — Itt repül a kismadár —• válaszol Firkula már nekivadulva. és földhöz csapja a munkakönyvét. — Kirúgott. — Kirúgott?? Hogyhogy? — Miattad. — Miattam? — Szikárnak elködösödik a szeme. — Elbolondftottál. Választhattok új bizalmit. — Te bementéi hozzá, Firkula? — Bár ne mentem volna! Szikár az olajos rongycsomóba törli a kezét idegességében. aztán inget húz meztelen felső testére. — Hát én széttaposom azt a vénembert. FIRKULA NEVET keserű mérgében, pálcikaujjaival Szikár karjába kapaszkodik. — Sehova. Minek tetézni a bajt? — Állj el az utamból, te sárgalábú! Firkula csak fogja, tartja górcsőén Szikár karját, kö- ■nyörög. — Ne menj, ott üsse meg a guta! Érzem, Szikár nem akart nagyot ütni, de nagyra sikerült. A beesett arcú kis emberke elnyúlik a poros betonon. Orrából folyik a vér. A két Cidor szaladt Szikár után, kiáltoznak. hiába. Szikár bevágja előttük az udvari ajtót. Firkula némán fekszik a betonon. Füle hártyavékony, szinte átlátni rajta. Ujjai merevek. élettelenek. Kati ráint a slaggal, fellocsoljam? — Menj a fenébe. Lassan tér magához. Törli a szájáról a vért, ingéről a port. A faluban delet harangoznak; véres kézzel keresztet vet. Segítenék, hogy rendbe hozza magát, ellöki a kezem. — Ezek mindig bolondot csinálnak az emberhői. A > VASUTALLOMASRA LENN befüstöl a déli vonat. Firkula zavartan rátámaszkodik egy száradó iárdalapcso- móra hosszan nézi a szerelvény fölött maradozó gőzgo- molyt. majd felveszi a munkakönyvét. zsebre vágja Nadrágja a betontól mint a kályhacső. Nem szól, csak int, ihogy elmegy.
