Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
Maurice Druon Az üveg koporsó A kastélynak szerencsére két szárnya volt, s ez lehetővé tette a fivérek számára, hogy sose találkozzanak. Ikrek voltak, egyforma volt a termetük, ugyanolyan görnyedt tartással jártak, s mindkettőben ugyanaz a veleszületett gonoszság lakozott. A Pa- luselle család két utolsó tagja gyűlölte egymást, és kölcsönösen abban reménykedtek, hogy mihamarabb eltemethetik a másikat. Az ifjabbik úgy vélte, jogos ez az óhaja, mert amit a természet születéskor elvett, tőle, a halál jóváteheti. Ám egy váratlan apróság, egy kicsiny kő, amely elzárta az epeutakat, megfosztotta ettől a végső elégtételtől is. A gyászjelentés idején Fran- ciaország-szerte összesen hatvankét unokafivér és atyafi nyomott el egy-egy baljós mosolyt, hogy azután tüstént belemerüljön sötét számításaiba. Egyikük sem járt még soha Paluselle-ben, de mindegyikük oda tudta képzelni magát az olajfákkal és füzekkel körül- vett hatalmas kastélyba, amely telistele van műtárgyakkal, s ahol a két öreg bolond élt, leszármazottak nélkül. Az egyik öreg hát elment. S a másik bizonyára nemsokára hallat magáról. A Grenoble-ban éló unokafivér, Cardaillan úr megkapta az első levelet a márkitól. „Igen hálás lennék, ha az önnek kedvező időpontban meglátogatna engem Paluselle- ben. Fontos döntést hoztam, amelyet önnel is meg kell tárgyalnom. Adja át tiszteletemet kedves feleségének és fogadja jókívánságaimat.” Cardaillan úr napjait azzal töltötte, hogy újra meg újra ellenőrizte aprópénztárcája tartalmát, összegezte kis gazdasága bevételét, átnézte a háztartási könyvet, megszámolta a törlőruhákat a fehérnemüs- szekrényben és a fokhagymákat az éléskamrában. A levél kézhezvételekor azt mondta a feleségének: — Ugye mindig mondtam neked kedvesem, a másiknak volt csak olyan lehetetlen természete. Most, hogy Marc-An- toine egyedül maradt, máris közeledni próbál hozzánk... A hosszú utazás alatt Cardaillan úr átadta magát az elringató álmoknak. Az a remény, hogy egy szép napon számbaveheti az összes festményeket, ingaórákat, csészealjakat, s egyéb tárgyakat, amiket a kastély magába rejtett, felvillanyozta. S már látta lelki szemeivel a nagy lehetőséget, hogy férjhez adhatja a lányait, s nem is kell a saját pénzes zacskóit kiürítenie. A Paluselle-i kastély minden várakozását felülmúlta. Az ablakokat drága hímzett függönyök takarták, úgy, hogy a szobában egész komor félhomály volt. De azért kivehette a különböző tárgyakat, s fel is ismert egy kis flamand fiókszekrényt, mellette egy Szent Sebestyént ábrázoló festményt a sienai iskola modorában, két római császár mellszobrát, egy ében elefántcsont- és gyöngy - házberakású firenzei szekrénykét, s e mesterművek mellett még számtalan kisebb értékű dísztárgyat: keleti csecsebecséket, ékszerládikákat, porcelántálakat. Egy szótlan szolga vezette be ebbe a szobába, s tüstént magára hagyta, úgy, hogy volt ideje nézelődni. S ekkor hosz- szúkás üvegdoboz vonta magára a figyelmét, amelyet egy XV. Lajos korabeli, damaszt- tal bevont ágyon helyezték el. Az üvegdobozban egy holttest feküdt, egy bájos, tizenhat—tizennyolc év körüli lányé. Cardaillan urat annyira lenyűgözte az a látvány, hogy észre sem vette, amikor a házigazda belépett. Meglepetésében ki sem tudta nyögni azokat a baráti üdvözlő szavakat, melyekre pedig egész úton készülődött. — örülök, hogy látom — szólt Marc-Antoine de Palu- selle. — ön bizonyára az én legközelebbi rokonom és minden valószínűség szerint kettőnk közül én fogok előbb távozni az élők sorából. Ezért úgy gondoltam, hogy önt teszem meg törvényes örökösömnek. Cardaillan úrnak tátva maradt a szája, s ki se tudta mondani az ilyenkor szokásos választ: „Ugyan, ne is gondoljon rá, ön eltemet mindannyiunkat!” A másik folytatta: — Csupán arra kell még figyelmeztetnem, hogy a végrendeletemben lesz egy titkos záradék, amelyet csak halálom után lehet felfedni, ám önnek már most el kell köteleznie magát, hogy azt tiszteletben tartja. Nem kérem azonnal a válaszát; küldje el tizenöt napon belül a közjegyzőmhez. A márki le sem ültette unokafivérét, meg sem kínálta semmivel. Ismét a hallgatag szolgáló jött érte, s a személyzeti lépcsőn kivezette. Cardaillan úr maga se tudta, hányadán áll, amikor visszaérkezett Grenoble-ba. — Soha! — kiáltott fel a termetes Cardaillan asszony, amikor megtudta a látogatás eredményét. — Ez csapda. Ki tudhatja, hogy a vén bolond mit írt bele abba a záradékba? Puszta gonoszságból arra kötelezhet minket, hogy az ő holttestét közszemlére tegyiík a szalonunkban, vagy azt, hogy váljunk el, vagy azt, hogy alapítsunk valamiféle menhelyet, ami többe kerül, mint az egész örökség. Ne fogadd el semmi áron.} Cardaillan úr, mivel mindig engedelmeskedett a feleségének, tudatta a közjegyzővel, hogy nem tart számot az örökségre. A második személy, akit meghívtak Páluselle-be, Mon- dez kanonok volt. Marseille- böl érkezett, s nagyon örült egy kis kikapcsolódásnak. Alig figyelt oda, amikor unokafivére, Marc Antoine neki is elmondotta kívánságát. Így Jelelt rá: — Persze, de még mennyire megértem! önök annyira szerették egymást a fivérével, oly nagy egyetértésben éltek... Kezét reverendája zsebébe mélyesztve körbesétált a szobában és szemügyre vette a tárgyakat, — A sienai iskola, ugye? — mutatott a Szent Sebestyén szoborra. — Csodálatos mű. — Majd amikor az üvegkoporsóhoz ért, felkiáltott: — Milyen szép kis viasz szobrot őriz itt. Igazi ritkaság! Francia munka? De amikor a márki tudomására hozta, hogy valódi holttestet lát, a kanonok felsikol- tott és eltakarta a szemét. A márki ezután hiába is tartóztatta, eltávozott a kastélyból oly rohanvást, mintha vélet- lenségből az ördög hálószobájába tévedt volna. A közjegyzőnek Írásban kellett megkeresni őt, hogy lemondásáról hivatalosan is tudomást szerezzen. A rákövetkező hónapokban a rokonok felvonulása tovább folytatódott. Agglegények, hivatásos katonatisztek, diplomaták, mind elzarándokoltak a várható örökség forrásához; mindnyájan hasonló illúziókat tápláltak és ugyanazzal a li- dércnyomasos nyugtalansággal távoztak onnan. — Akarjátok tudni a véleményemet? Ez egy szadista aki az áldozatát keresi — jegyezte meg egy családi vacsora során az egyik fantáziadús rokon-hölgy, aki igen járatosnak hitte magát a pszichiátriában. — Aki ezt az örökséget elfogadja a titkos záradékkal, annak nagyon bátor embernek kell lennie. Végül akadt egy bátor vállalkozó. Harminckilencediknek szerepelt a rokonok listáján, Hubert Martineau-nak hívták. Huszonyolc éves korára jelentékeny vagyont tékozolt el, mindkét asszony, akit szeretett, elhagyta, s a múlt héten csak egy véletlen mentette meg az öngyilkosságtól. Most a hotel-portástól kellett pénzt kölcsönöznie az utazásra. — Ha az ördöggel kéne szerződnöm, akkor se bánnám — mondta magában Palzselle-böl hazatérve. — Egyébként hamarosan révbe jutok, az öregúr már fél lábbal a sírban van. De három és fél év telt el, míg a márki a másik lábát is odatette. Ekkor aztán a közjegyző határozott felszólítására összegyűltek irodájában valamennyien: Cardaillan úr, a kanonok, az idegbajokban járatos rokon-hölgy és a többiek. Először csodálkoztak, amikor megkapták a közjegyző meghívóját, hiszen ők évekkel ezelőtt egyértelműen lemondtak az örökségről. De aztán újraéledt bennük a reménység: hátha megsemmisítették a végrendeletet, hátha egyszerűen és egyenlő arányban felosztásra kerül a vagyon. Hubert Martineau késve érkezett hosszú sportkocsiján. Az eltelt időszakban élete alapvetően megváltozott: miután nagyreményű örökösjelölt lett belőle, kívánatos partinak számított, s egy párizsi tőzsde- ügynök lányát vette el... A közjegyző szólásra emelkedett: — Hölgyeim és uraim, bocsássák meg, hogy erre a fárasztó útra felkértem önöket, de elhunyt unokafivérük kívánsága volt, hogy mindnyájan jelen legyenek a végrendelet felolvasásánál. Íme a szöveg: „Végső akaratom a következő: minden ingó ' és ingatlan va- gyonom unokaöcsémre, Hubert Martineau-ra szálljon, azzal a formális kikötéssel, hogy nevezett tartozik felvenni a Pa- luselle nevet, s viselni azt az összes járulékos címekkel együtt.” íme hölgyeim és uraim ez volt a titkos záradék, az örökhagyónak ama kívánsága, hogy őseinek neve ne tűnjék el vele a világból. A termetes Cardaillan-né asszony egyetlen éles „ah" felkiáltást hallatott. — Jól mondtam én, hogy ez egy szadista — mormogta a foga között az idegbajokban járatos rokonhölgy. Azám, de az üvegkoporsófl Hisz’ az ijesztette el őket, homályosan és öntudatlanul mind úgy képzelték, hogy összefügg valahol a titkos záradékkal. Végül a kanonok szegezte a közjegyzőnek a kérdést: — És mire véljük a női holttestet, amelyet a márki a szalonjában őrzött? — Ó, semmi különös — mondta a közjegyző. — Egyik ősapja, Theodor márki szeretője volt a lány, az hozatta át a tetemet kétszáz évvel ezelőtt Louisiana-ból, s az utódok kegyeletből őrizték. De hozzáteszem uraim, a leltározáskor a koporsót megmozdították, s a test porrá omlott szét. A z ügy még hosszú időn ™ át élt, felkavarva a családok nyugalmát. Házasfelek közt, szülők és gyermekek közt húsz évig szüntelenül záporoztak a szemrehányások, a fele- lősségrevonások, az egymás arcába vágott sértések: „Ha nem lettél volna olyan ostoba, hogy visszautasítsd a Paluselle-örök- séget.. Annyi bizonyos, hogy a Pa- lusclle-nevet nem fenyegette többé a feledés veszélye. Fordította: Zilahi Judit Éjfélkor JOCEK TIZENEGYIG ott lábatlank-odott a konyhában, rakosgatta a mosatlan edényt, heccelődött a konyhalánnyal, meg a szakácsnővel, beborogatta a szennyesvödörbe az ételmaradékokat; cserébe kapott egy jó tányér kocsonyát, meg egy adag disznótorost; forralt bort kortyolgatott, s be-belesett a konyhaajtón a terembe, csettintgetve nézte a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a barnára pácolt gerendákról, lampionok világítottak; a pincérek fehér kendőbe burkolt pezsgős palackokat vittek az asztalokhoz, az éjféli koccintásra. Tizenegy tájba« friss levegőre vágyott, kisétált a menedékház mögé a hóba, elkerült az istálló felé, benézett a lovaira. A lovak felhorkantak, Jocek dünnyögve megcsapd os ta a farukat, meg- vakargatta a nyakukat a dús sörényük alatt, s vetett elé- bük egy kis szénát. — Na, hogy nektek is legyen szilveszteretek ! — mondta. — Odabenn nagy ám a mulatozás! A hegyoromról süvöltve vágott le a szél, finom porhavat hordott, beverte az istállóajtón; Jocek odaállt elébe, behunyta a szemét, úgy szippantotta be a jóleső hideget. Kinn valaki járkált, Jocek figyelte, hová kujtorog az a fekete alak a bokáig érő hóban. Valamelyik vendég lehetett, csak úgy hajadonfőt, felsőkabát nélkül tipródott, bekukkantott a fásszínbe, aztán körbejárta a házat, s megint előbukkant a gondnoki lakás kertjénél; Jocek addigra már ott termett előtte; a férfi megtorpant. — Nicsak! — mondta a férfi vidáman — maga az, aki felhozta a csomagjainkat ide a szánnal? — Csak én lehetek az — bólintott Jocek —, mivelhogy itt más fuvaros nincsen. — Hát akkor, boldog új évet! — mondta a férfi. — Köszönöm, kérem, de még nincsen éjfél. — Annyi baj legyen. — A férfi nézegette Joceket, cigarettát kotort elő a zsebéből, megkínálta az öreget is, rágyújtott. — Be kéne menni ám — mondta Jocek bizonytalanul —, mert megfázik itten, meg aztán mindjárt' koccintani is kell. A férfi meggörbedt háttal tipródott, szívta a cigarettát erősen; negyvenéves lehetett, barna ember, kissé püffeteg arcán látszott, hogy szereti az italt — Idefigyeljen — mondta Joceknek. — Volna egy kérésem. — Hát csak tessék — biztatta az öreg. — Magának van itt valami szobája, nem? — Hát van, itt lakom én. — Nézze adok én magának egy százast. — Már vette is elő, összehajtogatott százas volt, nyújtotta az öregnek. — Nem kérek érte mást, csak annyit, hogy éjfélkor engedjen be a szobájába egy órácskára. Csak egy órácskára... Engem, meg... szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órácskára.,. Na? — Hát aztán másként nem lehetne? — húzódozott Jocek. — Nem nagyon. Odafenn, tudja... kínos. — Nem valami rendes szoba ám az. Vaságy, lópokróc, meg mindenféle göncök... — Legyen már szíve, ne rontsa el az éjszakámat — köhyörgött a férfi. — Maga Satahonyi Károly 8 NÓGRAD — 1970. január 11., vasárnap \ CSANADY JANOS tíj érek, óborok Komoly felhők hordanak havat a téli föld fölé. Takarót terít a hóesés észuktól-déliy minden délkörön. Amire beköszönt az új-év, tundrákon rohan a rén-szán, szalad a trojka, fut: és’aktái-délig minden dél-körön fehéren viharzik a téli öröm.- új évek, ó-borok - s viszi a várost és falut, a gazda udvarán futásra kész a szán, csengő, lásrerszám — akad még csikó, és hóviharban porzik már a szánkó, a talpas tél-hajó; deszka bordói közt mogyoró, dió, bor és kenyér. Puha szalma-derékban egész év kincse búvik itt, egy kevés mindenből befér, amig a szomszéd faluig, onnan a szomszéd városig rohan a rén-szán, szalad a trojka, fut; és északtól délig sok délkörön tavaszt ünnepel már a tél-öröm. a menedékházban is volt fiatal, nem? — Nemigen szeretem én az ilyet — mondta Jocek. — De a százas már ott volt a markában; a férfi meg belékarolt, húzta magával. — Na, mutassa csak, merre kell menni, nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész. JOCEK KISZABADÍTOTTA magát a karolásból, elővette zsebéből a madzagon csüngő kulcsot. — Erre jöjjön... De baj ne legyen ám belőle! Mert én itten nem csinálhatok ilyet. Ha megtudják... — Lefelé került a lejtőnek, s a vaskos hótól roskadozó fenyők közé vezette a férfit. A melléképület egyik ajtajánál megállt, kinyitotta a lakatot, bement, villanyt gyújtott, s ráakasztotta az ablakra a fél- árbóoon lafogó zsákdarabot. Erősen dohszagú volt a szoba, vaskályhába« égett a tűz; Jocek megállt az ágynál és nézte a vendég arcát. — Csak ilyen, látja. Nyomorúságos ez maguknak... — Nem, nem — mondta sietve a férfi. — Majd gyertyát gyújtok. Van gyertyája? Tegye csak ide az asztalra, a gyertya jő lesz, romantika, meg minden... — Kézdörzsölve várta, hogy az öreg kivegye az asztalfiából a gyertyát, aztán már terelte is kifelé. — Na, menjünk... Odafenn koccintunk, sötét lesz, mi meg kilopakodunk... _ Nevetett, hátbaverte Joceket. — Nem lesz semmi baj, öregem! A vendég a főbejárat felé sietett, ahol az étterem ablakain kivetülő fény színesre festette a havat. Jocek visz- szaballagott a konyhába, már kezdett megmelegedni zsebében a százas, jókedve kerekedett; elcsent egy csülökcsontot, szopogatta a maradék füstölthúst; aztán megint a teremajtóhoz settenkedett, tekintetével kereste a férfit, hogy hadd lássa, miféle nővel akar megszökni az éjféli sötétből. — Ugyan már! — rival It rá az egyik pincér. — Mit állód el itt az utat? Most van a legnagyobb rumli, te meg itt lábatlankodsz ? — Jól van na! — méltatlankodott Jocek. — Tán csak nekem is lehet egy kis szilveszterem? MEG IS TALÁLTA a férfit, egy közeli asztalnál ült többedimagával; jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevetgélő társaságot s leginkább a férfi balján hangoskodó fekete lányt; s Jocek nem tudta, a két nő közül melyik surran majd be a szobába? A férfi mindkettőhöz egyaránt kedvesen beszélt, töltött a poharukba, koccintott velük; olykor megakadt tekintete a szőkén, de mintha nem állta volna a nézést, hirtelen a feketéhez fordult, s felnevetett; a lány meg belécsimpaszko- dott, hátravetett fejjel, hunyt szemmel és nyitott szájjal a zene ütemére ringatta magát. A menedégház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt leintette a zenekart; zsivaj támadt, izgatott nyüzsgés; pukkantak a pezsgős- dugók; aztán a gondnok az előkészített rézmozsárhoz ugrott és kongatni kezdte a tizenkettőt. Pohár csengett, kacagások szálltak; Jocek mindenről megfeledkezve állt a sötétben, meghatóttan meg akarta szorongatni a pincér kezét, de az elsietett mellette, vaktában nyúlt hát egy másik kéz után, kezet akart fogni valakivel, de senki sem figyelt rá — aztán világos lett újra és megszólalt. a zene. Csak akkor kapott észbe, hogy megkeresse a férfit; nem látta sehol, a társaság eloszlott, táncoltak talán; sem a szóiké, sem a fekete nő, sem a többiek nem voltak már az asztalnál. Jocek — csizmában, kord kabátjában — ácsorgóit egy kicsit a fényben, aztán elálmosodott; elszédítette a zaj, a zene, a tánc forgataga. A konyhában megivott még egy pohár maradék bort. Letelt az egy óra; gondolta, mehet már lefeküdni. Az ösvényen figyelte, nem világol-e ki fény az ablakra akasztott zsákdarab mögül. Sötét volt. Betaszította az ajtót; eleinte azt hitte, nem is járt senki a szobában, de aztán megérezte az édeskés kölniillatot, s amint lámpát gyújtott, egy fél üveg pezsgőt Is talált az asztalom Leült a vaságyra, ült ott, majd kicsit oldalt fordította a fejét, s nézte á párnát; megfogta, hogy megfordítsa, de előbb az arcához emelte, beleszagolt, idegen szag volt, ismeretlen; Jocek töprengve szaglászta, aztán mégsem fordította meg, vissza tette; ivott egy kortyot az üvegből, lerúgta a csizmáját, s végigdőlt a vackán, mozdulatlanul, hanyatt, nem merte arcát a párnára fektetni; sokáig nyitott szemmel feküdt, nehezen jött rá az álom. HAJNALBAN BEFOGOTT, menni kellett a központi menedékházba a napi fuvarért. A derengésben indult; már elállt a szél, a fákon, bokrokon jégtüskék meredtek széliránt; a lovak itt-ott szügyig süppedtek a hótorlaszokba, csikorgóit a szán alatt az út, Jocek az irhabundájába burkolózva ült a bakon, csak szeme-orra lesett a világba. Csend volt, a szürke ég havat hullatni készült. S a csendben hallani lehetett valami neszt, oldalról, a fák alól. Jocek kiszabadította fülét a bunda gallérjából, hallgatózott. Furcsa hangok közeledtek, emberi hangok; nem a sí suhanása, amit megszokott errefelé; gyalogos botladozott az erdőben. Meghúzta a gyeplőt, a lovak megálltak. A nesz már egészen közeli volt, s Jocek egy nőt látott a fenyők alatt, zöld anorák- bao, csizmásán tapodta a havat Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakról. Megpillantotta Joceket, megállt. — Kéremszépen — szólt kimerültén —a kisvasúihoz megy? — Oda igyekszem — mondta Jocek. — A központi házba. — Elvinne? — A nő már odabotorkált a szánhoz, belekapaszkodott az oldaldeszkába ; Jocek most már megismerte, ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben; fejébe szökött a vér, csak intett zavarában, hogy szálljon fel. — A gondnok megmondta volna, hogy lemegyek a vasúthoz — mondta, miután elindultak. A nő kimerültén kuporgott mellette, megrázta a fejét: — Nem tudtam, hogy el akarok jönni. JOCEK NEM SZÓLT; óvakodva igyekezett beszívni a nő illatát, de nem érzett mast, csak a hó friss szagját, semmi nem emlékeztette az éjszakai kölnire. — Még csalt nem is mondtam magának, hogy boldog új évet! — nevetett Jocek. — Illett volna... — Ránézett a nőre, s megdöbbent: könnyeket látott a szemében. — Nocsak... — mondta. — Nocsak... — Ó, istenem! — sírta el magát a nő. — Nem lehet igaz! — Észbe kapott, szipogva megfogta Jocek karját — Ne haragudjon, bácsika, nem akarom elrontani a kedvét, inkább leszállók, eltalálok én gyalog is... — Hogy itt fagyjon meg nekem az úton? — morgolódott Jocek. — Bár megfagynék! Bár meghalnék!... — Ne mondjon már ilyeneket, kedves! — Jocek megsuhintotta ostorával a lovakat. — Új év, új esztehdő, ilyenkor vidámnak kell lenni... — Vidámnak? — sírta el magát újra a nő. - ő aztán vidám volt! Eltűnt éjfélkor... Nem, nem, engedjen, hadd menjek az erdőbe!... Jocek megragadta a karját: — Kiről beszél? A nő hosszan nézte. Nézte Joceket, de nem látta. — A férjem — mondta halkan — felhozott ide. Szilveszter. Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon.,. — Maga csak úgy otthagyta most? — kérdezte szorongva Jocek. A Nö HALKAN felnevetett- Meg alszik. — Nevetett, aztán raborult Jocek vállára, a csontos öreg vállba verté a homlokát és nevetett: _ Mic soda illúziók! Micsoda illúziók!. .. — Hirtelen felegyenesedett: — ö, én, maga, a másik... mindenki... idegenek vagyunk, érti? Idegenek. .. Jocek riadtan, hűlt fejjel, hűlt tekintettel nézte a fehér erdőt, a fehér világot
