Nógrád. 1970. január (26. évfolyam. 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
Ha szólít a párt... ZAGYVAPÄT FALVAN, a Síküveggyárban rendkívül nehéz megtalálni Zeke Jánost, ötvennyolc éves korát meghazudtolva hol itt, hol ott tűnik fel. Mindig ott, ahová a munka szólítja. Ügy mondják beosztására: térmester, csoportvezető. Valaki tréfásan így fogalmazott: — Amilyen kis, alacsony ember János bácsi, úgy fut a gyár udvarán. Néha azt hisszük, hogy a föld nyelte el, amikor éppen ott jelenik meg, ahol számítanak tanácsára, utasítására. — Igazuk van az embereknek. Ebben a munkakörben nagyon sokat kell taposni. Én meg csak akkor vagyok nyugodt, ha látom is az elvégzett munkát — mondja, amikor végre megtaláltuk a gyár udvarán. — Mikor ismerkedtem meg a munkásmozgalommal? — válaszol kérdéssel kérdésemre. Ezerkilenszázhuszonhárom- ban. Azóta vagyok párttag is. A beszélgetés során régi emlékeket idézünk. Beszél az illegális pártmunkáról, az 1932- es letartóztatásról, s arról, hogyan is szökött meg Szécsény- ből, hogy ne jusson el a frontra, vagy éppen Németországba. — Már régen megjelentek a falragaszok, hogy Szécsénybe jelentkezzünk katonai szolgálatra. Bujkálni sem lehetett tovább. Erősen puskaporos volt már a levegő, amikor hatodma- gammal elhatároztuk, hogy megszökünk Szécsényből. Egy hajnalon istenhozzádot mondtunk a juhakolnak, szálláshelyünknek. Egy darabig együtt haladtunk, de mire kivirradt, mér bevettük magunkat az erdőbe, s egyenként indultunk hazafelé, Baglyasaljára. Itt egy bunkerban kerestünk menedéket, s ezzel nekem befejeződött katonai pályafutásom, véget ért számomra a háború. Mert nem kellett sokat várnunk, megérkeztek a szovjet katonák. A felszabadulás első napjai Zeke János számára is úgy kezdődtek, mint nagyon sok embernek ebben az országban. Csak egy dologban különböztek másokétól. Mégpedig abban, hogy míg nappal a lőszert hordta a szovjet katonáknak, vagy éppen repülőteret építettek Vizsláson, hidat állított helyre, addig esténként Sulyok András, Rátkai Tibor, Kakukk Gusztáv, Iványi Ferenc és más kommunista társaságában a párt megalakításáról. a pártélet megindításáról vitatkozott, tanácskozott. — Negyedszázaddal ezelőtt, talán éppen ezekben a napokban már az Öblösüveggyárban, egykori munkahelyemen jelentkeztem Akkor úgy módosult a napi beosztás, hogy nappal a gyárban, este pedig itthon tevékenykedtünk. Amikor beválasztottak a gyári üzemi bizottságba, s megalakítottuk a kommunista pártot az üzemen belül is, legfontosabb a termelés megkezdése volt. Először bőrkikészítéssel próbálkoztunk. Aztán tetőpalát készítettünk, míg végül megkezdhettük a termelést a homokbányában, ez adta az alapanyagot a zöldüveghez, már boldogok voltunk. Üveget termeltünk. Uvegkulacsokat, a szovjet hadsereg számára. Megindult a termelés, ami az életet jelentette. .. Az illegalitásban Is dolgozó kommunistára a pártnak szüksége volt. Zeke János pedig ném ismerte, ma sem ismeri a fáradságot. 1948-ban egyhónapos iskolára küldte a párt. Aztán nagyon rövid ideig párttitkár Baglyasalján. Újra iskolára küldte a párt. A gyári dolgozót Budapestre, három hónapra, szövetkezeti könyvelői tanfolyamra. — Nem mondom, egy kicsit furcsa volt ez az iskola. Könyvelést tanulni, számokkal küszködni nehéz volt De amikor bekerültem a járási pártbizottságra, ahol szövetkezeti felelős lettem, már könnyebb volt, hiszen tanultam valamit A sok kerékpározás, télen- nyáron egyaránt a rendszertelen kosztolás, az éjszakázás kikezdte Zeke János egészségét is. Egy gyomorműtét után hívatták a pártbizottságra: — Zeke elvtárs! Te már sokat tettél a pártért, ezért a rendszerért. Beteg vagy. Ismered az embereket. Foglalkoztál velük az illegalitás éveiben, és a felszabadulás után Is. Elmész a Síküveggyárba, személyzetis leszel. Felelősség- teljes ez a munka. Mi bízunk benned — közölték velem az elvtársak Én akkor is úgy voltam vele, hogy ha a párt szólít erre a munkára, el kell fogadnom. No meg ismertem is jól a zagyvapálfalvi embereket. Azóta is itt élek közöttük. Csaknem egy évtizeden át intéztem a gyáriak ügyes-bajos dolgait, foglalkoztam az emberekkel, úgy érzem, nem eredménytelenül. Ha úgy is látszott, hogy minden rendben van, bekövetkezett 1956 októbere. A párt régi, kipróbált katonája tudta hol a helye; fegyvert fogott a népi állam védelmében. Először a rendőrségen teljesített szolgálatot. Járta az utcákat, őrizte, védte a nép vagyonát. Amikor pedig hivatalosan is megalakult a munkásőrség, nem tette le fegyverét, a munkásőrök között találta meg helyét. —- Igaz, már tartalékállományban vagyok, de ha szólít a párt, fegyvert fogok ismét népünk, társadalmi rendünk védelmében. Ott leszek én vasárnap is az ünnepségen, mert közéjük tartozom... — HOGYAN FOGLALNÁM össze az elmúlt negyedszázadot? — kérdez ismét vissza. — Megváltás volt számunkra a felszabadulás. Kivert kutyák' ból emberek, megbecsült emberek lettünk. Most már jog is van a kötelesség mellett. Ez az egyik része. A másik pedig az a harc, amit ezért az országért már a felszabadulás után tettünk. Ott voltunk a pártszervezetek megalakulásánál, az újjáépítésnél, a falu arculata nak megváltoztatásánál. A harmadik pedig már családi jellegű. A lányom, aki itt a gyárban a bérelszámolásban dolgozik, megtalálta számítását. A fiam itthon lakatos szakmát szerzett, most a Német Demokratikus Köztársaságban egy szövőgépgyárban dolgozik, gyarapítja szakmai tudását Belőle is embert faragunk. Én pedig — ha minden sikerül, két év múlva nyugalomba vonulok, úgy érzem, hogy a jól végzett munka tudatában. Somogyvári László Kévék, kié Hité sok, emberek Hol tartunk a lakáskultúrában? A Műcsarnokba« járva, a folyosóin megállított Kovács Béla művészettörténész, a salgótarjáni kiállítások rendezője: — Akar valami tarjámi hírt? — kérdezte. — Nos lássuk — csillant fel a szemem, s ekkor még nem is sejtettem, hogy igen komoly dialógus részese leszek. — Tavaly Salgótarjánban rendeztük a legtöbb képzőművészeti bemutatót a vidéki városok között — kezdte beszélgetésünket. A legtöbb látogatót ugyancsak Salgótarján vonzotta. — Ez remek eredmény! Ezek szerint nálunk az emberek természetesen kezelik a képzőművészetet? — Ezt is mondhatjuk. így is lehet kategorizálni a közönséget. Van egy hozzáértő réteg, amely javarészt a szakmabeliekből áll. A közönség másik része is érdeklődő, de ismeretanyagát az értelmi színvonala határozza meg. A harmadik rése sznobságból képtárakba jár ájuldozni. És van közönség, amelyet nekünk kell megszereznünk, nevelnünk kell. hogy értse és igényelje a képzőművészetet. — A legkevésbé hozzáértő réteg? — .. de romlatlan közönség Azért az, mert nem ájul- dozik a képzőművészeti alkotások előtt, hanem úgy tekinti, mint egy ember munka- produtotumát. amelyet ő is létre tud hozni. — És ez miért jói — Mert természetes hozzáállás, amely az alkotásnak, tehát a munkának az értékeléséig jut el először. S a későbbiekben a képzőművészet különböző összefüggéseit is képes lesz megérteni. — Ez azt jelenti, hogy Salgótarjánban egységes a közönség érdeklődési területe? — A fejlődés nagy távlatokat nyújt, mert a hozzáállás egységesés a szemlélet lépcsőzetesen felépíthető. Elkerülhetetlen az építés együttes hatása, elkerülhetetlen az üzemek korszerűsítése és ottléte. Olyan eleven szemlélődéshez kapcsolja az embereket, amely a megismerésnek fokozottabb formáját biztosítja. — Kijelenthetjük, hogy Salgótarján túljutott a képzőművészeti látás krízisén? — Azok a szobabelsők, amelyeket Salgótarjánban láttam — és hozzáteszem, hogy elég sokat — arról árulkodnak, hogy a látáskultúra legigenyesebb formarendjét igényelik és keresik. A kerámiák, a bútorok, a falra került műtárgyak azt sugallják, hogy a salgótarjáni közönség egy része eljutott a képzőművészeti kultúra valóságosan modern vonatkozásáig. — Ezt az iparművészetnek, vagy helyesebben a használati tárgyaknak köszönhetjük? — A használati tárgyak tömeges népszerűsítése szülte azt a furcsa eredményt, hogy az iparművészet a képzőművészet előtt jár, s nagyon fogékony közönséget nevelt magának. Ennek az eredménye az is, hogy ma már egyre inkább csak konstruktív szerkezetű bútorokat, használati tárgyakat keresnek. Ma tehát eljutottunk ahhoz az igényhez, hogy a közönség Salgótarjánban is csak azt a modern képzőművészeti látást igényli, amelyet már ez a század termelt ki — Mindez minek köszönhető? — Salgótarján építészeti együttese, elsősorban munkásmozgalmi hagyományai és a legmodernebb technikával való kapcsolata minden lehetőséget megad arra, hogy a korszerű látásmód az emberi megismerés igen széles területén fejlődjön tovább. — Nincs itt ellentmondás? Azt mondja: túlléptünk a látás krízisén. Pedig sokan nem értik meg, azt amit látnak. — A művészetnek az a sajátossága, hogy mindig előrehalad. mindig eleven mozgásban van és minden esetben élen jár a közönséghez viszonyítva. Ez azt jelenő, hogy mindig szakadék van a közönség és a képzőművészet között. Ez a szakadék a képzőművészet lassú beérésévei.a közönség tudatában nivelláló- dik. Ezalatt a képzőművészet megint előrehalad. Tehát szakadatlan ellentmondás van, végeredményben a közönség és a képzőművészet állandóban harcban áll egymással. — Mive! lehet az ellentmondást áthidalni? Üasonet VioínnmMI (IV.) A főnix-város A Központi Sajtószolgálat megbízásából Jenkei János, a Komárom megyei Dolgozók Lapja rovatvezetője néhány hetet Vietnamban töltött. Üti- beszámolő-sorozatában felvillantja a barcoló Vietnam életének mindennapjait. [V ghe An tartomány köz- 1 ” pontja a Lám folyó partján található. A folyó felé vezető úton, a sorompó előtt mindig állnak autók, várják a térülő kompot, amelyről tapasztalt személyzet vezényli le a túlpartról érkezett járműveket. Ez így önmagában — nagyon hétköznapi kép ma Vietnamban. Az átkelőhelytől azonban hosz- szú szakaszon, néhány kilométeren romok, s romok kísérik az utast. Itt volt —, s itt éled újjá VLnh városa. Markáns arcú, zömök férfi mutatta be a várost. Nkuyen Phoui Trong, a tartományi párt-végrehajtóbizottság tagja saját szemével látta a város fölé süvöltve száguldó első amerikai gépeket. — Tartományunkban, a Lám folyó partján zuhant le az első amerikai gép, amit légvédelmünk lelőtt — szavaiban ott érzem a jogos büszkeséget. Az alacsonyra ereszkedő kalózgépet puskatűzzel fogadták a mieink, s amikor a magasba akart húzni, légvédelmi egységünk telitalálata megpecsételte sorsát. A tartomány központja. Vinh ma inkább csak elnevezésében város. Néhány kisebb ház kivételével egyebet sem látni, mint romokat. A városon átvezető főútvonal és vasút csak kiindulópontja volt a dühödt ellenség vandál pusztításának. Az amerikaiak nem ismertek kíméletet: kórházak, templomok, iskolák dőltek össze a légierő és a 7. flotta támadásai, rakéta- és ágyú- tüze nyomán. Láttam a pedagógiai főiskola négy hatalmas épülettömbjének roskatag tetőzetét, kiégett ablakait; láttam a filmszínházat, ahol csupaszon, tető nélkül, kormos csíkokkal mefedt rám a lépcső, a vetítőterem, a nézőtér — pedig az utcán álltam. 1965-től már szinte folyamatosan bombázták a várost, és környékét, még a falvakat is, közülük hatból semmi nem maradt. Folyt mégis a munka, nem állt meg a szállítás. Az amerikaiak elképzelései csődöt mondtak, hiszen ha egy hidat szétbombáztak, mellette nemsokára állt már a pontonhíd — nem sikerült elvágniNOGRAD - 1970- január 25., vasárnap ok a köldökzsinórt az északi és déli területek között. A beszélgetést és a városnézést egy véletlen találkozás egészítette ki. A vendéglátók nem tudtak érkezésemről — a kompbrigád vezetőjével, a Lamp partján futottunk ösz- sze: öreg Volgánk fák, bozótok közé rejtezett házak övezte, keskeny földúton bukdácsolt. Az egyik házikónál megálltunk, az áfnyékos udvaron át a széllős bambuszkunyhóhoz invitáltak. Itt volt a kompbrigád szálláshelye. Míg előkerült az elmaradhatatlan, vendégtisztelő tea és az erős cigaretta, mások a vízipipát adták körbe. Nem kóstoltam bele, mert tolmácsom megsúgta; olyan erős a füstje, hogy ember legyen a talpán, aki első alkalommal nem szédül bele. A brigád tagjai több mint négy esztendeje dolgoznak együtt — a bombázások idején kovácsolódtak össze Né- hányan életüket áldozták, egykori vezetőjük most Hanoiban van, bomba roncsolta kezét gyógykezelik. A csapat párttitkára odaszólt egy magas, jóvágású fiúnak, mutassa csak az „emlékét”. A huszonhat éves fiatalember bal combjának külső felén körülbelül huszonöt centis forradást láttam. Akkor, a támadást és sebesülését követően, hamar kórházba szállították S- így maradt életben. Nemsokára visszatért a brigádhoz. Ahogy hallgattam annak a négy esztendőnek a történetét, elnéztem a vékony csontú, hallatlanul szívós embereket. Szárazon, adatszerűén adták elő az eseményeket. Elmondták azt is, milyen kitüntetéseket kaptak — ezt is dicsekvés helyett inkább kissé zavartan. Hősi példát adtak ■— „azt tettük, amit mindenki más”. A háborús ipar- és általános gazdaságfejlesztési koncepció megvalósítása nyomán Nghe An-ban is, mint másutt, sok tekintetben önellátókká váltak. Cigarettát, szappant éppúgy maguk készítettek, s készítenek, mint ahogy például a gépjavításra is berendezkedtek. Az egészséges decentfali- zálás tovább folyik az országban. — Egy földig rombolt város teljes újjáépítése nem köny- nyű dolog — vezetett át a jelenbe Nguyen Phoui Trong. — Mégis ezt tesszük. Vidékünk iparosítását is folytatni kell, főként a halászatban, a sókitermelésben. az erdőgazdálkodásban szeretnénk mielőbb jelentős fejlődésről számot adni. S minden területen szorgalmaznunk kell a gépesítést. A zzal búcsúztunk, hogy ^ öt—tíz esztendő múlva szívesen megmutatná, mivé vált a ma még rom város. Bizonyos vagyok benne, hogy Vinh akkorra ismét teljesen újjáéled. Mint poraiból a főnix-madár ... Jenkei János (Következik A hármas készültség) — Csak olyan eleven képzőművészeti közélettel, amely a szinte naponta megjelenő képzőművészeti produktumok ismertetését megoldja. — Ezt szolgálná az áj salgótarjáni galéria is? — A képzőművészeti kultusz továbbterjedését. A galéria meglétével ugrásszerűé« megnő annak lehetősége, hogy nagyon széles körű, a képzőművészeti politikának szinte európai viszonylataiba« is elkalandozzunk, és újabb eredményeket érjünk el. — Kialakultak már m elképzelések? — Az új képtár akkor szerez magának rangot a magyar művészeti életben, ha dinamizmusénak olyan kifejező erőt talál, amely erejé* jobban kifejezd. A városi tanács vezetőinek azt javasoltam, hogy plakátképtárat létesítsünk. Mint nyomdai termék. a plakát a képzőművészeti kultúra hordozója. Nem anyagigényes, és visszamenőleg, napjainktól is igen nagy példányszámú gyűjteményt lehetne összeállítani. Salgótarján nemcsak egyedüli letéteményese lenne a plakát- kultúrának, hanem még európai viszonylatban is ez az új képtár kölcsönözné a kiállításokra az anyagot. * (A képzőművészet társadalmi tudatforma. A tudomány és a mindennapi élet között helyezkedik el. A megismerés szempontjából óriási jelentősége van, hiszen éppen kifejezésének sajátos eszközei szerint órzelmi-gondolattartal- mi együttesével, hatása rendkívüli mértékben megnőtt. Ennek eredményeképpen az emberről, a társadalomról alkotott közvetítő szerepe rendkívül sokrétű és intenzív. Ezért a képzőművészetnek azt a sajátosságát, hogy az ember számára társadalmi, tudati, gondolattartalmi közvetítésit végez, társadalmunk java fésze nem látja még tisztán. Elzárt született ez a beszélgetés, s talán hozzásegít néhány embert a megértéshez.) Molnár Zsolt TALÁLAT
