Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)
1969-12-07 / 284. szám
Kuaainsshy Endre Ember a lejtőn Az emberről, akiről a továbbiakban szó lesz, valaha ezt írták volna: „jobb napokat látott”. Ezen akkor azt értették, hogy tisztes szegénységben élt ugyan, de volt rendes ruhája, ebédje, vacsorája, látszott rajta, hogy valaki felvarrta gombjait és rászólt, ha porszáraz időben előző heti sárral tarkái lt cipőben akart elmenni hazulról, s mielőtt kitette volna lábát lakásából, megsimogatva kisfia fejét, imigyen intette: ..Aztán fogadj szót anyukádnak!” És fizetését borítékostul együtt leadta asszonyának. Áz ember, akiről szó lesz, ilyen volt. Aztán zökkenők támadtak. Az asszony fárad t-e bele, hogy kenyérkereső munkája mellett annyi mindennel kellett még otthon is foglalkoznia, vagy az ember, a férj nem bírta a szűkén kiszabott zsebpénzt, ki tudja ma már megállapítani? Elég az, hogy a fizetési boríték átadása egyre nagyobb, hosszadalmasabb magyarázatokat igényelt. Fizetéséből hol a „vietnamiak számára” vontak le, hol az „arabok measeeélvezésére” kellett valamit fizetnie, máskor meg valami más „nemes cél érdekében” áldozott... Csorbult, csonkult az összeg, s ez lassan vitákat okozott— Fiacskám, miért jegyeztél a vietnamiaknak kétszáz forintot” — hangzott az asz- szony kérdése —, nem lett volna elég ötven is? És azok a szegénv arabok! Én Is sajnálom őket, de én csak öt forintot ajánlottam föl. te százat. Ennyit kértek tőletek? Foghíjas magyarázatok következtek ilyenkor, némi alkoholpárába burkolózva. — Ja. Igen. az Igazgató a legtöbbet jegyzőket meghívta egy pohár borra... Aztán elkeményedtek a viták, az ember, akiről szó van, lassan-lassan durva Is lett. és hazug érvel helyett néha már ütött ts. És megkezdte éjszakai kóborlásait A családjától ellopott tíz— húsz—száz forintok már kora este elfogytak. Szeme fürgén vizslatott a vendéglőkben, barátok után, akik ismerték. Igyekezett melléjük sodródni egV-egy közvetlenkedésnek szánt hátbaveregetés árán. — Látom, egyedül vagy — barátkozott megengeded, hogy leüljek pár percre? — Hogyne, örömmel — hangzott a válasz. ű leült, s nagy ügyesen úgy intézte, hogy ne kelljen fizetnie. Ez gyakran és sokáig sikerült. Egyenrangú, jó beosztású embernek Ismerték, úgy tartották, csak egy kis zenét akar hallgatni, szívesen látták. Hosszú-hosszú hónapokon át ment ez így. aztán lassan megunták az éjszaka szólóvándorát. Mert vándorolt egyik helyről a másikra és amikor néhány látogatás, asztal melletti vendégeskedés után már kis nyomás is feszült benne, maga indítványozta : — Igyunk még egy pohárral, pajtás.. Hol Utak, hol nem Ha igen, megeredt a mon- dókája, s valahogy érezvén, mintha nem volna minden rendben, nem győzte bocsánatkéréssel. Elmagyarázta, hogy ő milyen rendes ember, s hogy szereti az emberiséget — különösen azt, akivel éppen Ült. — Mert tudom rólad, pajtikám, milyen úriember vagy, akárcsak én. Tartsunk össze mi úriemberek, kisegítené a másikat, ha nem mi egymást? A vendéglátónak már könyökén jött ki vendége, vendégének nagy úriembersége, de az csak magyarázta a magáét, aztán közölte: — Ha bántani akar valaki, szólj! Ne félj, én megvédelek! Meg én! Olyan erős vagyok, hogy egyetlen öleléssel szétí- roppantom akárkinek a csontjait. (Valóban szép, nagy. dagadt ember volt, szúrós, kicsi malac szemekkel.) Nézd meg ezeket a füleket — billegette két. papírvékony. Jól megtermett lapátfülét — bokszoló voltam világéletemben. Szétverem a fejét, aki téged, barátom, bántani merne! — De nem akar engem..: — Nem Is ajánlom! Szétverem, ösazeroncsolom.., Innék még egy pohár sört... Ha a sör elmaradt, közölte, hogy mélységesen csalódott. Nem ezt várta viszonzásul, s nagynehezen tovább állt. így ment ez — mint mondom —, hosszú-hosszú ideig. Később már volt beosztottait tisztelte meg, egy idei£ azok is leadták az udvariasság adóját. Am ők valahogy hamarabb megunták élősdi, volt Vvvvwwvva<^/v^a<^wov\/voa/uvvwvvwvwv'>w\/\am;' főnöküket, őszintébbek vol- tak-e, vagy más tette, ezeknél hamarabb kitelt a becsülete. Igyekeztek gyorsan lerázni, ő meg nagynehezen észrevette, hogy teher, kicsit sértődötten, kicsit bizonytalanul tántorogva igyekezett tovább a következő stációig, ahol kezdődött minden elölről. És elővette másik lemezét: megmagyarázta bizonyítványát. Az asszony -7- a fukar asz- szony —a gyerek — a beteg gyerek —, a csalód — a követelődző család —, mindenki, mindenki hibás az ő szomjúságában, szerencsétlenségében. csak ő nem, a feddhetetlen férfiú, ő nem, ő csak vigaszt keres az italban, az éjszakában, s ha berúg, balesetnek tekinti és megy, megy balesetről balesetre a részeg tántorgásig. a bárgyú tekintetű keresgélésig. Szomorú, szomorú látvány. Ha az asztalnál „alacsonyabb rangúakat” vél látni, megveregeti asszonyuk vállát, míg kezére nem ütnek, hogy coki! Akkor mint vert kutya, elkotródik. De látnád nappal, asszonya oldalán! Megviselt éjszakai öltözéke helyett jói szabott zakó, vasalt nadrág, fényes cipő, hófehér ing, divatos nyakkendő. Asszonya mellett, akiről vi- lógol az ápoltság, süt a rendesség. Szerényen, de gonddal öltözött. Férjét szinte pá- tyolgatja, belékarol, óván óvja. Tudja-e vajon, hogy embere az éjszaka szánalmas figuráját, vagy váltig hiszi, hogy minden bajnak a vietnamiak, meg az arabok az okai? Aligha, de hősi lélekkel legalább nappal menti, ami menthető. Mellette áll, mártírja ennek a semmirekellő alaknak, aki mégis férje, gyermekének apja. aki bármi ingatagon is, a családfő. Méltatlanul bár, de az. _Az ilyen és hozzá hasonló hősi asszonyok példája ó, de sokan vannak! — véli a szemlélő (látván, az alig cseperedő női egyenjogúságot), nem ok nélkül való volt annak idején a matriarchátus. Itt-ott nem ártana törvényesen is visszaiktatni az asz- szonyt valaha volt ősi jogaiba. .. A lejtőn azonban van megállás, ha van mibe kapaszkodni. Darvon Ssiíártl ijtazas a humorista körül A z volna ideális dolog, ha az író csak ellenállhatatlan lelki kényszer hatása alatt nyúlna a tollhoz vagy az írógéphez, csak akkor ima, ha valóban úgy érezné, hogy fontos közölnivalója van a világgal. Sajnos, ez a valóságban másképp van. Az írónak — tekintettel arra, hogy jól-rosszul a mesterségéből él — penzumai vannak és drukkol, mint hajdan az iskolában, tpert meg kell írnia a másnapi leckét. Még súlyosabb a helyzet, ha az Illető író úgynevezett humorista. Ez esetben ugyanis, lelkiállapotától függetlenül, derűs és mulatságos sorokat kell papírra vetnie, esetleges erőlködését oly módon leplezve, hogy az olvasva lenge bájnak hasson. Ezért van az, hogy a humoristák majdnem mindig szomorúak. Ismeretes az a mély értelmű anekdota, amely szerint a búskomor embert a híres bohóchoz utasították, mivelhogy ez mindenkit megnevettetett. Persze, kiderült, hogy a búskomor ember nem más, mint maga a bohóc. A közmondás szerinti suszter rongyos cipőben jár. A humoristának igen gyakran rongyos a kedélye. glőfordul néha, hogy gratulálnak neki. Ez így zajlik le: Találkozik, mondjuk Kovács úrral, aki megrázza a kezét, és azt mondja: — Olvastam azt a kis marhaságot abban a hülye lapban. Remek dolog. Csak így tovább! Azonban még örülni sem igen van ideje a humoristának, mert máris jön Molnár úr, aki viszont így nyilatkozik: — öregem, olvastam azt a kis dolgát. . Mi van magával? Olyan agyalágyult agyal- mány, mintha nem is maga írta volna... Persze ez is bóknak számít, mert mégiscsak megtisztelő dolog az emberre nézve; ha nem tételezik fel róla, hogy olykor agyalágyult dolgokat is ír. Néha témával látják el a humoristát, amit felcsillanó szemmel vesz tudomásul, mert ötletek dolgában vészes vérszegénységben szenved. De amikor meghallja, miről van szó, nyomban csillan a szeme. Sajnos az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy igazában mi érdekli őket. — Ez direkt magának való — mondja a nagylelkű adományozó és körülményesen elmeséli, hogy egy pasas szeretett egy nőt, de ez nem szerette őtet, ami már magában véve olyan vicces, hogy meg kell szakadni a röhögéstől. — De ez semmi — folvtatja — volt egy harmadik pali is... Mire ideér, úgy nevet, hogy nem is tudja tovább mesélni, de megígéri, hogy majd legközelebb, ha újra találkoznak Vannak, akik „.életből eile sett” történeteket mondana el, és szabad kezet adnak közlésre. Ezek rendszeri: olyan furfangos és kompliká históriák, hogy az elbeszél maga sem igen ismeri ki ma gát rajtuk. Eddig a következő ilyen természetű sztár nyerte meg legjobban tetszésemet: — A szomszédom — mesélt az illető — rajtakapta a fele ségét a szeretőjével, felszóli tóttá az asszonyt, hogy válasz- szón kettőjük közül. Az asz szony a szeretőt választotta mire a férje megpeticionált; a döntést, és újabb választásé Icát írt ki. Háromszor egyrnn után választotta az asszon y szeretőt, de a férj nem estin gedt és neki lett, Igaza, me1- negyedszerre az asszony ő választotta. Ennek a férj ús- megörült, hogy hozatott es’ liter bort, és azt hármasban megitták. 1 így néz ki egy ilyen életből ellesett történet, amit az illető saját szemüleg lesett el azért, hogy a humoristának legyen ímivalója. Csak néha derül fel a humorista olyankor, ha valamelyik kollégájának az írását olvasva, minden kétséget kizáróan megállapítja, hogy az valóban silány alkotás. Ilyenkor még arra is képes, hogy szívből nevessen. •Az Írást a népszerű konferált- szié. író és költő születésének 60. évfordulója alkalmából közöljük. Ordas Nándor Bömböl a rádió ártsd meg. ez olyan blama. Ezt én nem engedhetem meg magamnak. — És hogy én a folyosón écsorogjak? — Tönkre akarsz tenni? — Semmi nem jut már eszedbe? Jól kitervelted, hogy mit csinálsz a plusz-pénzzel? — Nincs plusz-pénz. — Akkor meg? A pénztárba a nő nyit be először. A pénztár nem olyan kicsi, amilvennek a férfi lefestette és főleg nem olyan zsúfolt. Nem is vár kifizetésre senki, a nagy pillanat egyetlen tanúja — a házaspáron és a pénztároson kívül — egy nagy. kopott főnix-pálma. A pénztáros száraz, vékony ember, az asz- szonyt. a harmadikat észre sem veszi, a kifizetés úgy történik, mint egyébkor, szabályszerűen. csak a férfi ideges. A nő leül a pálma mellé a fotelba. A pénztáros számolja a százasokat. Húszig nincs is semmi baj A férfi a huszadik után kezd köhögni. És köhög folyamatosan húsztól negyvenhatig. AZ ASSZONY SZAJA széles mosolvra húzódik, a köhögés lélegzetvételnyi szüneteiben meg-meghali egy-egy számot. a harmincnyolcat például egészen tisztán, s ezenkívül is: tud mindent- A pénztáros egy pillanatra felpillant a fuldokló férfira, aki, gondosan ügyelve a takarásra, hátrafordul egy pillanatra a felesége felé, egy szánalomkérő pillantással, hogy látod mi lett velem, én nem tudom, tán meg ts fulladok. Az asszonyon azonban nyoma sincs a szánalomnak. Sőt, feláll, odalép barátságosan, hátbaverdesi a fuldoklót és a százasokat a pultról egy mozdulattal beledobja a táskájába. A táska szája bekattan, elnyeli a négyezer-hatszáz forintot. — Ennyire én sem számítottam — szólal meg a kocsiban — ... Azt hittem legfeljebb egy ezrest akarsz elsinkó- fálni. . de kettőt? , A férfi nem szól, vezet. — Hajts be itt — mondja az asszon'-. — Miért?’ — Vásárolunk. — Mit? — Veszünk egy ruhaanyagot. — Kinek? — Neked — Nekem? EZ A LEGNAGYOBB csapás A férfi belekapaszkodik a volánba, legszívesebben fának vezetné az autót. — De miért épp nekem? — próbálkozik kétségbeesetten. — Mert így igazságos — mondja a nő. Aztán még hozzáteszi: — Ez á büntetésed. Benyúl a táskába és kivesz kétszáz forintot. — Tessék. Egy kis zsebpénz. — Kösz. Tedd a fülem mellé. .. Botra támaszkodva járó szemüveges férfi állt meg a ház előtt és rövidlátó kíváncsisággal nézegette az egyik földszinti ablakot. Lábujj- hegyre állva próbált benézni a lakásba. Ekkor odalépett hozzá egy teljesen kopasz férfi, aki eddig a kapualjból figyelte és megkérdezte, hogy kit keres. A szemüveges zavartan hebegett, hoay senkit nem keres, csak erre lakott 21 éve, itt szemben. fent, mutatott a magas bérpalotára, a hetedik emeleten és azóta se járt erre. — Kérem, kérem! — mondta eléggé barátságtalanul a kopasz ember — de miért nézett ebbe a lakásba'! — Egy kis emlékem van innen akkoriból. — dadogta az idegen — és hát nem jártam erre azóta sem. — Miféle emléke?! — lépett egészen közel a kopasz férfi —, ez az én lakásom! Akkor is az voltl Követelem mondja meal A botjára támaszkodó ember néhány pillanatig gondolkozott. — Szeretném — szólt —. ha nem haragudna rám és utólaa elfogadná a bocsánatkérésemet. A kopasz megragadta a karját: .,Beszéljen már!" — Nem tudom, emlékszik-e, 21 évvel ezelőtt. 1948-ban volt, egy vasárnap kora délután. és onnan lentről egy paradicsomot dobtam ennek a lakásnak az ablakába, mert elviselhetetlenül hangos zene szűrődött ki és nem tudtam aludni. A kopasz ember szeme felragyogott. — Persze, hogy emlékszem. n Bodi Klára: HÁZAK Néhány hete költöztünk ide. Fiatal házas voltam, ö volt a második feleségem — nevetett —. micsoda szép időM — Nagyon sajnálom, hogy Hűen neveletlen voltam... — Ugyan már — vágott szavába kacagva. — Remek móka volt. Az a paradicsom, úgy szétpattant az ablaktesten. hogy mindenkinek jutott belőle. Emlékszem, kirohantunk az utcára. — Kicsit vitatkoztunk. — vMí az hogy, — kacagott a kopasz — pertuba lettünk. Én kiabáltam, hoay te csibész, tróger, gyere lel —- .. .én pedig leszóltam. hogy piszok hangoskodó 'gyere fel, ha akarsz valamit! A kopasz nagyot csapott a szemüveges vállára. — Isteni dolog volt. Milyen szép idők voltak. És mondd, miért nem jöttél azóta se felénk? — szorongatta a szemüveges kezét. — Még azon az őszön kiköltöztem a városból. — Nagyon sajnálom — mondta a kopasz — Én egyébként — súgta bizalmasan — azóta még három asszonyt elfogyasztottam. A mostani — mutatott be az ablakon —. a hatodik feleségem. És te9 — Még mindig nőtlen vagyok. — Ú, te szerencsés! — ölelte át a kopasz. — Különbejj mi van veled? Én már két éve nyuadíiban vagyok. — Én most megyek. — válaszolta a szemüveges. — Éppen az ezzel kapcsolatos dolgokat intézem, azért jöttem be a városba. — Na. egy kis időd azért akad. A találkozás örömé» koccintunk egyet. Gyere be pajtás, a család örülni fon neked. Szeretettel átkarolta a szemüvegest és barátion beinvitálta a lakásába. ahol egykor olyan hangosan bömbölt a rádió. A rádióban éppen halkan delet harangoztak. A szemüveges fülelt, majd így szólt a kopaszhoz: — Erősítsd már a hangot, hadd halljam a híreket. 1
