Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)

1969-12-25 / 299. szám

(ivoppumy Oyörgy le 1 vétele) Gyurisa Gé*a Angyalka voltam En voltam a legszebb ésleg- hájosabb angyal a mennyek­ben, csak ügy hívott az atya­úristen is, hogy Gábriska. A szárnyaim mindig hófehérre fényesítve, nem úgy, mint jó- néhány fegyelmezetlen arkan­gyalé, akiknek még a tegnapi sár is ott díszelgett a szárnyu­kon; fogat soha nem akartak mosni, és ha őrizni küldtéki őket, mindig nyafogtak; nekik? ezért veszélyességi pótlék ti’ jár. Ha nekem azt mondta vitk famelyik Háromság, hogy ro­hanjak, mert Kajevácnét ott lenn a földön kisérti az ördög egy férfi képében, rám lehetett számítani, mert tudtam, hogy melyik pillanatban kell csön­getni az ajtón, s aztán huss, el­repülni ... Nem véletlen tehát, hogy az atyaúristen engem bízott meg, vigyem a karácsonyfát Pová- zsaiékhoz a Jó utca 4/b alá, mert tudták, hogy szép angya­li üdvözlettel, lágy csengettyű- szóval, égő gyertyával és szik­rázó csillagszóróval éppen ak­kor érkezem majd, amikorra kisül az utolsó tepsi bejgli is és Povázsai Pityut már har­madszor pofozza meg az apja, hogy ne kukucskáljon, mert bandzsa lesz és a háta mögött keresi majd az ajándékot. Nem rajtam múlt, hogy nem így történt. Amikor leszálltam a földre, rögtön szaladnom kellett a csillogó-villogó fácskával, fe­hér ingecskémben, mert sikolt- va mutogatott rám egy öreg­asszony: *— Te jó úristen, itt a repülő csészealj! .. .és ez a sikoltás sokaknak feltűnt. Többek között három férfiTUik is, akik vihogva kap­kodtak először fehér ingecs- kém alá, hogy utána akkora pofont adjanak, hogy a kis fán meggyulladtak tőle a csillag- szórók .., — Tűz van! — kiáltotta va­laki, és mire magamhoz tér- tavi, már vijjogva rohantak a tűzoltók, hogy alig volt időm felugrani egy autóbuszra.. — Mi van? ... Angyalosán játszunk? Ezzel a csengős izé­vel itten nem lehet utazni! — förmedt rám a kalauz. — Kérem szépen, én angyal vagyok és mosl viszem a ka­rácsonyfát ... — próbáltam mondani, de a kalauz közbe­vágott. — Persze, hogy az... Re­pülni is fog — mondta és ki­ll NÓGRAD - 1969. rúgott fásttil-csengőstől a busz­ról, miközben bőven emleget­te barátaimat és barátnőimet ott fenn a mennyekben. Elekor taxiba akartam ülni, de a taxis kisanyámnak szólított, úgy lát­szik, arany hajam és ingecs- kém miatt és megkérdezte, mi­ért pont « karácsonyfát lop­tam el a palitól. — Kérem szépen, én angyal vagyok és most viszem a ka­rácsonyfát — próbáltam mon­dani, de a taxis közbevágott is azt mondta, hogy neki is ka­rácsony estje van, ilyenkor fo­gadalma tiltja, hogy ledér tol­vajokat fuvarozzon... — Elmész a pokolba, kis- anyám — kiáltott rám és na­gyon megijedtem még, hogy én, a pokolba. Ott álltam az út mentén és hallottam is, ho­gyan kongat a harang hatot, pedig nekem már fél hatra ott kellett volna lennem Povázsai- éknál a Jó utca 4/b alatt. Meg­kérdeztem tehát egy rendőrt, hogy merre van az az utca ? A rendőr először eltátotta a szá­ját, úgy bámult, majd elfogta a nevetőgörcs és úgy nyöszörög­te: — Atyaég, hogy mit ki nem talál az a boyszolgálat... Na gyere, kisöreg, elkísérlek, nincs messze — mondta a rendőr és én mentem mellette, miköz­ben ö állandóan valami bog­nak hívott és nevetett. Negyed hétkor ott álltam az ajtó előtt és becsöngettem, az­tán csingilingizni kezdtem a kis ezüst csengettyűmmel és hallottam, amint Povázsai pa­pa ezt üvölti a fiának: ■ — Ne ordíts már, mert ak­kora pofont kapsz, hogy a csil­lagszórót is meteorhullásnak látod ... Nem hallod, itt az an­gyalka! Várj! Aztán kinyílt az ajtó, egy férfi állt mögötte, rám nézett és nagyot üvöltött: — A fene egyen meg... Most van fél hat? Feljelente­lek te csirkefogó... Micsoda boyszolgálat ez... — kikapta a fát a kezemből, becsapta az ajtót, hogy az ingecském be­szorult és faképnél hagyott. És én ott álltam az ajtó előtt ing­ben és a hónom alatt a gló­riával azon tűnődve: Atyais­ten, mi lehet az a boyszolgálat, amivel egy rendes angyalt itt mindig összetévesztenek, aztán káromkodtam egy nagyot, mert szelíd angyal létemre ezt is megtanultam. december 25., csütörtök Kiss Sándor Csak egy ember AKKOR MÁR AZ ONTOK egy hete nem beszéltek az öreggel. Vasvilla szemekkel kísérték a mozdulatait, ha te­hették oldalba lökték az Öntő- villával, s ha elment mellet­tük, amikor a szekrényt szét­ütötték, valamelyik súlyos öntvényt véletlenül mindig a bakancsára borították. A for­ró homokszemek fürgén bele­fúrták magukat a kapcájába, mintha higanycseppek lenné­nek. Ahogy a vájú alá tar­tót tégelybe csorgot a vörö­sen izzó folyékony acél, egy pöccintés elég volt, hogy a békés hömpölygés akár ve­szedelmes folyammá változ­zon át, mint egy óriási csil­lagszóró méteres, kemény- magvú szikrákat hányt a le­vegőbe. Patyi, az öreg, semmit sem szólt, csak összehúzta a szemét, kérges kezefejéről úgy pattantak le a tűznyilak, mint egy érdes kődarabról. Tizen írták alá a bejelen­tést. „Dániel István művezető nem a mi emberünk... Elis­merjük, hogy érti a dolgát, de nem tudunk együtt dolgozni vele. Vagy ő megy, vagy mi megyünk. Egyik öntő olyan mint a másik. Valamennyien keményen dolgozunk. A mi világunknak íratlan törvényei vannak, aki ezt nem tartja be, ha művezető ts, nem való közénk.” Botos csak forgatta kezében a levelet. — Látod én figyelmeztette­lek, — mondta az öregnek. — mindenki számára érhetetlen, miért kivételezel ezzel a Csurgóval. Annyira kilóg a lóláb, ezt szó nélkül senki sem veszi be. Többször jöttek már hozzám Botos elvtárs, szóljon a Patyinak, mert az lesz a vége, hogy egyszer ala­posan megegyengetik. Nem lehet ezt csinálni.., Az egyik­nek másfél ezer szekrény, jó zsíros munka, a másiknak meg a hatszázból a hideg víz­re sem telik. Legalább Job­ban értené a dolgát ez _ a Csurgó, de éppen olyan mint a többi. Még olyan se. Tőlem igazán távol áll, ismerhetsz, hogy a bőre, színét vizsgál- gr.ssam, akárki legyen, csak a tenyerét nézem, meg a mun­káját, de erről az emberről messziről ordít, hogy hegedű után kiabálnak az ujjai. Igen­is azt mondják, büdös cigány ez a Csugó, a Patyi meg bo­lond, vagy egy kasszára dol­goznak. .. Legalább nekem mondd meg, ki neked ez az ember, hogy tudjam: mivel véd jelek meg! A szentséges úristenedet, mondj már vala­mit, mert úgy kilódítalak in­nen. hogy magam is megbá­nom! ESTE PATTI komótosan megvacsorázott és szokása szerint leballagott a sarki ivóba. Egymásután behajitott három négerfröccsöt, korsó sör egy deci rummal, a ne­gyedikkel letelepedett az egyik asztalhoz, amelyiknél egy csapzott hajú fiatal férfi bóbiskolt. A széktologatásra fölriadt, bambán nézett az öreg képébe, tétován nyúlt a pohara után, aminek már csak az alján szomorkodott valamilyen kiismerhetetlen származású folyadék. Felhör­pintette, közben az érdeklő­dés parányi Jele nélkül tur­kálni kezdett a zsebében. — Innál még valamit? — kérdezte az öreg. — Hé, hall­ja-e, — kiabált oda a fehér­köpenyesnek, — hozzon ne­künk egy rundót! Na, ne is törődj vele, futja a pénzem­ből. A vendégem vagy. Tu­dod mit keresek én? Ha csak háromezer, azt mondom ma­gamnak, vén disznó, rosszul dolgoztál, öregszel, lassan minden kiesik a kezedből... Pedig valamikor én voltam az egyetlen ember abban a kőcerájban, aki önteni tudott. Most meg?... Belémmarnak. akiket én tanitgattam. Hát álljak le, magyarázgatni ne­kik, nem láttok tovább az or­rotok hegyénél, hiszen még sehol sem voltatok, amikor én már régen ott álltam a kemencénél... A csapzott hajú lomhán pil­logott, láthatóan egyetlen erőfeszítés éltette, hogy el ne szalassza a pénzes madarat. Megtámogatta a fejét, kény­szeredetten pislogott, időnként egyetértőén dünnyögött vala­mit, amit így is, meg úgy is lehetett érteni. Patyit látszó­lag mindez csöppet sem za­varta, az is lehet, hogy a sör, a rum jótékony ködöt eresz­tett a figyelmére, a környezet különben is mintha elvesztet­te volna a jelentőségét a szá­mára. — Már az is nagyon régen volt, amikor én ezzel a Csurgóval összeakadtam — folytatta, babrálva'a söröspo­harat. — A fogságban... Nem sokat törődtem én még akkor egy ilyen cigánnyal. A láger­ban is elhúzódtunk tőle, mint a nyavalyástól, pedig az az­tán úgy kalapbarázza az em­bereket, hogy még a káplár füle se látszik ki belőle. Kö­zeledett a karácsony, amikor vagonba raktak bennünket. Már nem voltunk se eleve­nek, se holtak, csak egy gondolatunk maradt, haza, haza. Ha csak eszükbe jutott, a felnőtt emberek nyüszítet­tek, mint a gyerekek. Azt mondták, hazavisznek ben­nünket, de azt is hallottuk rebesgetni, még messzebbre, ki tudja hova... A HANGZAVARBAN a esapzott hajú talán semmit sem hallott. Akkor sem hall­hatott volna sokat, ha az ital, a füst még nem tompítja el a fejét. Bólogatott rendületle- rül, mert azt azért mégis érezte, hogy valami halálosan komoly dologról lehet szó, már ahogy ez egy kocsmá­ban lenni szokott, hogy a fe­leség egy vén satrafa, mée az állott sört is kinézi az em­ber szájából, a főnök meg egy nagy zsivány, meg ez az egész világ nem ér már fa­batkát sem. De Patyiból egy­szer csak apadni kezdett a szó ami egészen megijesztett? már csak egészen rövid mondatokat engedett ki a száján, azt is nehézkesen, rá­gódva, mintha nem akarna kiszakadni belőle. — Leugrottam a szerel­vényről... Mit tudom én hói. a nagy havas pusztaság köze­pén. Talán ez volt, ez a nagy pusztaság, ami visszatartotta a többieket, nem is az őrség vagy az ugrás... Ki tudj jobb lesz-e, át lehet-e ver­gődni rajta? Csak Csurgó ug­rott utánam. Mint egy hó­gombóc, úgy gurult le a töl­tésről. Ott feküdtem én len;, eszméletlenül, kifordult boká­val. Csurgó a hátán cipelt hosszú időn keresztül. Ott pusztultam volna a hóban. . Húzott, vonszolt magával. Amikor már a bakancsot nem bírta a lábam úgy bedagadt, s a hideg, a fájdalom elvette az eszemet, kést rántottam, meg akartam szurkálni... — Aztán kérdezi valaki, ki nekem ez a Csurkó? Hát sen­ki. Még csak össze sem já­runk. Időnként váltunk né­hány szót, megiszunk egy po­hár sört. Valamikor jó nevű cigányzenekara volt a fiú­nak. .. Azon a télen minden ujja elfagyott. Kezelték vele sokáig. Ma is kevesen tud­ják róla, hogy alig érez vala­mit velük. Itt kötött ki. KI ez a Csurgó? Senki. Egy ember. Egy cigány. Mit csináljak ve­le? Köpjem le, tapossam a sárba? Nézzek keresztül rajta, mintha nem is ismerném V Húzzam le és soroljam be a többiek közé? Ügy mérjek neki is, mint akárki másnak? Igen, igen... De mit csináljak, ha nem tudom megtenni?... ■SS Dávid Jómtof Kutyaette karácsony A kkoriban, 1932-ben. — mifelénk — mintha az isten is szegényebb lett voána. Még egy vékonyka hó­palástot sem dobott a földre. A sár megfogyott ugyan, s Reggelenként dér csipkézte a lombtalan fák ágbogait, de szürkés-fekete volt minden, vi­gasztalan idő, amely inkább hasonlított halottak napjára, mint a karácsony közeledtére. Akkor még csak tíz kará­csonyt láttam. Ez lett volna a tizenegyedik. — De amelyikre emlékeztem, az mind havas volt. olyan iga­zi, ahogy azt a felnőttek elbe­széléseiből is hallottam. Azért a kán tálasra készül­tem. Az ádvent estéin a tűz­hely ajtaján és lapján kiára­dó meleg és fény ölén fújtuk a karácsonyi énekeket arany­szívű nagyanyámmal, kishúga- immal. „Pásztorok, pásztorok kel­jünk fel...” Ezen a karácsonyon tulaj­donképpen én lettem volna a megváltó, — amire persze már csak később, felnőtt fej­jel döbbentem rá — a kis jé­zuska, aki ember képében ösz- szeszedi azt a szerkezetet, amit az isten a földre szórt. Arra nem is gondoltam, hogy mi szegény kis félárvák miért maradtunk ki a nagy ajándé­kozásból. de azt sejtettem, hogy ünnepi omlós kalács gyönyörűségében csak akkor lesz részünk, ha a szentestén körülkántálom a falut. Lámpagyújtáskor a nyakam­ba is akasztottam a vászonta­risznyát s elindultam az öreg utcán a módosabb emberek ab­laka alá. „Szabad-e az istent dicsér­ni?” Erre a kérdésre a leg­fösvényebb ember sem mert nemet mondani. És én fújtam. Tiszta gyer­mekhangon fújtam a dicséretet, majd pedig elhadartam a ver­sikét is jó hangosan: „Adjon az isten több kará­csony estét megérni. Nem ilyen szomorút, örvendetesebbet, bort, búzát eleget, holtunk után lelki üdvösséget. Ezt kí­vánom az egész, ház népé­nek ... Kérem a diót!” Dió helyett jobban örültem a kalácsnak, vagy a fillérnek, de köszöntem én az almát is és a darabka kenyeret. Rokonaimnál beljebb is in­vitáltak, de én siettem, mert nagy volt a tarisznyám. A ma­gam és testvéreim étkessége meg még nagyobb, s tudtam, úgy várnak haza, mint az is­ten angyalát V égig kántáltam a falut,® már fordultam volna hazafelé, amikor össze­találkoztam Rigó Jani pajtá­sommal, aki lelkendezve me­sélte, hogy a Sümegi méltó- ságosékhoz is be lehet men­ni. A Petró-fiúk is voltak, s nemcsak kalácsot, hanem egy- egy pengőt is kaptak. A mél- tóságos asszony meg a végén telerakta a zsebüket szalon­cukorral. Egyszerre melegem lett, de mire szóhoz jutottam volna, Jani már el is tűnt Behát felmegyek én oda egyedül is, aztán amennyi éne-; két csak tudok, azt mind elfú­jom, szépen. El én, hiszen azért a... A templomtól fel a Szitás dombra, a kastélyhoz vezető fasorban olyan a sötétség, mint a marhában. Itt már nem vil­lan az útra csak a csillagok fénye, ha az is lenne, mert bo­rús, fekete az ég, az ember csak tapogatódzik, mint a vi­lágtalan. , Na de a pengő. Az nagy pénz, ha csakugyan adják. Azért egy napig kell dolgozni. De télvíz idején hiába is dol­goznál, mert munka nincs, s így az a pénz valóságos kincs. Az lenne, ha odaadhatnám nagyanyáin kezébe... Nem félek én! Mitől is fél­nék ... Már ide látszik a kas­télykert csupasz fái közül az ablakok fénye... És a nagy kovácsoltvas kertkapu is tár­va. Mégis csak igaza volt Ri­gó Janinak... Szaporáztam a lépést, de egy hajintósnyira sem jutottam, amikor elvakkantotta magát egy kutya, utána mindjárt még kettő. D ühös morgással közeled­tek. Mancsuk alatt az avar olyan félelmetesen ropogott az esti csendben, mintha a pokol tüze nyaldosta volna a fákat, s a lángok már- már az arcomat is sütnék. Jószerint lélegezni is alig mertem. Ösztönösen nyúltam a tarisznyámba és a legközelebb jutó dög elé odavetettem egy darab kalácsot. Hátráltam és nyúltam a má­sik darab kalácsért, mert a tá­volság a kutyák s köztem egy­re fogyott. Már-már az arcom­ra fröcskölt a kutyák nyála, soványka lábikrámba mart éles foguk, de még félig volt a tarisznyám. Időnként a zsebembe is kap­tam, hogy dióval bolondítsam őket, s időt nyerjek, és leg­alább két-három darab kalá­csot megőrizzek kicsi húgaim­nak, de nem volt irgalom. A dögök egészen a fasorig szorí ­tottak, s ha maradoztak is, még mindig félelmetesen köze­linek éreztem a veszedelmet. Mire visszaértem a faluba, üresen lötyögött nyakamban a hosszú vászon tarisznya. Most hogy állítsak így haza? Ami­kor énrám úgy várnak éhes kis testvéreim, mint az isten angyalára ... Én lehettem vol­na a karácsony, az élő szere­tet, a jóság, a tiszta öröm, Maga a kis jézus... Dehát nem tudtam egy röp­ke téli estére sem megváltani akkor a nyomorúságunkat... A zt gondoltam — ahogy könnyes szemmel ha­zafelé bandukoltam —, bizony jobb lenne lefeküdnöm a kásásodé folyóba, vagy kint a vasúton szembeállni a tízórási vonat­tal ... Dehát még a szegény­ségnél is erősebb az élet, így azért csak hazavitt a lábam. Szerencsére kis húgaim már aludtak, s mire a napkeleti égen hasadt a hajnal, arany­szívű nagyanyám kisütött vágj’ három tepsi mézédes kukortfca- málét...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents