Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
\ TÉL • • ESZRE SE VESSZÜK... Formaruhás szeretet helyett BOBTRÉ valósággal búskomorságba esett. Még a nyáron meglátogatta őt az Intézetben egy férfi, Oláh Pál, s azt mondta, hogy hamarosan elviszi őt magával. Haza. Am, Böbe ezt a hamarosan-t másnapra, legkésőbb harmadnapra érthette, mert egyre szó* morúbb lett, egyre reményte- lenebbül várt. Aztán az igazgatónő írt az Oláh családnak, hogy most már elviheti Böbét, aká* holnap is jöhetnek érte. És amikor Oltó Pál hosszú, hófúvá- sos utazás után végre megérkezett, az ötéves kislány a nyakába ugrott. A nagy boldogságtól eltörött a mécses, úgy kérdezte: — Édes apucikám, hát eljöttél? A viharos üdvözlés után felöltözni hívták a kislányt, de Böbe csak a fejét rázta: Nem, nem, ő nem megy öltözködni. Mert hátha, mire visszajön, édes apueika már nem lesz itt. így történt, hogy a négyéves Ivánka mellé Oláh Pálék a kis Böbét is magukhoz vették, lányuknak fogadták. Már régen készültek a kislány fogadására. kibővítették a konyhát, hogy kényelmesen elférjen benne a két gyerek. Az ágyon égszínkék bársonyba öltöztetett nagy baba ül, most már Böbéé. A kékszemű, szöszke kislány még kicsit megilletődött, hiszen egy napja sincs, hogy apucikánál és anyucikénál lakik. Annál hangosabb Ivánka! Egy esztendő alatt megszokta, hogy körülötte forog a világ, szeretgetik, becézgetik. Most ő pártfogolja nővérkéjét. sikongatva tolják oda- vissza a lendkerekes autót, szállítanak benne gombot, be- főzőgumit, ami éppen kezük ügyébe akad. — Szeretsz itt lenni, Böbe? — Igen — hangzik sokára a megilletődött válasz. — És miért? Erre már nem válaszol, de szónál beszédesebb az apucira függesztett, rajongó tekintet. Oláh Pál, a helyi buszjáraton „pilóta”, sokan ismerik őt. És újabban ismerik Ivánkát is, mert nagy előszeretettel kíséri el útjára apját. Igyekszik közben hasznossá tenni magát, erélyesen szól az utasoknak: — Bácsi, tessék pénzt bedobni! Néni, tessék beljebb menni! Az utasok pedig rámosolyognak a kis vasgyúrú srácra, és úgy tesznek, ahogyan Ivánka mondja. — Ivánka, mi leszel, ha megnősz? Hosszas töprengés után mondja: — Hát... tanuló! Iskolába fogok járni. — És aztán? — Aztán mozdony leszek! — hangzik a diadalmas válasz. És bebizonyítandó, hogy jól választott, töf-töfölve araszol előre a kissámlival. — És te, Böbe? — Én is tanuló leszek, mint Ivánka! Ilyenformán meg is van az egyetértés. Oláh Pál szeretettel méregeti a két gyereket: — HA JÓL tanulnak, lehet belőlük mérnök, vagy orvos, vagy amihez éppen kedvük lesz. Még mozdony is — nevet rá a kisfiúra. Erre Ivánka felkapaszkodik az ölébe, és olyan erőteljes puszit nyom az arcára, hogy utána fájdalmasan tapogatja a száját. Példáját, bár kicsit félénken, Bö- bi is követi. Oláh Pálné most külföldön van, nagy meglepetés lesz, ha meglátja majd a kislányt. ez Várták már jövetelét, de mégsem gondolta volna, hogy mire hazaér, sikerül elintézni a formaságokat, és Böbe már itthon lesz. — Nekünk, sajnos, nincs gyerekünk, ezért határoztunk úgy, hogy örökbefogadunk. Amikor Ivánkát elhoztuk, már akkor beszéltünk róla, hogy jó lenne mellé egy kislány is. Most van már Böbénk is, és higgye el, nincs annál nagyobb boldogság, mint hallgatni a gyerekzsivajt egy sokáig csöndes házban. Amikor a napi munka után fáradtan, idegesen hazajövök, csak ránézek a két gyerekre, és ez elég, hogy lecsillapodjam, és boldog legyek. A kislányt nemcsak Oláhék, de a szomszédok, a rokonok is nagyon várták már. Készítették az ajándékokat, hogy meglephessék majd. Ivánka mellett most már Böbét is kényeztethetik ... A karácsonyfa alatt Böbe nagy babát és sok-sok új ruhát talált. Ivánka hintalovat és kisbabát kapott A szülők ajándéka pedig a örömteljes szava legszebb gyerekek volt. Ivánka most gyorsan otthagyja a lendkerekes autót, a traktort is, és Oláh Pál nyakába ugrik. Dugja fejét apja mellére, és énekel. Dala igen egyszeri}, saját szerzemény, csak egy szót zenésített meg: — Apuci, apuci, apuci... APUCI pedig meghatottan öleli magához a kisfiút, aztán felkapja a kislányt is, összecsókolja mindkettőjüket. Böbike és Ivánka otthonra talált Oláhéknál olyan szere- tetet kapnak, ami csak nekik, kettőjüknek szól. Ez már nem formaruhás szeretet, hiszen édesaputól és édesanyutól kapják... Szemű Márta A ntnnLlian összetalálkoztam régi isnapUKUdlI meröseimmel, egy nagyon kedves, kiegyensúlyozott házaspárral. Valamikor együtt vészeltük át a nehéz, forradalmi időket a népi kollégiumban, s csaknem két évtizede immár, hogy utoljára beszéltünk. Barátom a találkozás forró perceiben átölelte feleségét és kedvtelve jegyezte meg: „Mit szólsz Klárihoz, amint látod, semmit se változott!” S én ugyanakkor arra gondoltam, hogy ezen a virgonc, vékonyka lányon a házaséletben strukturális változások mentek végbe, az alakja teltté domborodott, arcáról a régi redők eltűntek és a szeme alatt sok apró redő jelent meg. Ha egyedül találkozom vele, isten bizony meg se ismerem. Az egészet azért mondtam el, hogy érzékeltessem, milyen eltérően értékeljük a változásokat, ha naponta szemtanúi vagyunk vagy ha hosszas kihagyás után találkozunk vele. Valahogy így vagyunk mindennapi életünkkel is, mint a példámbeli férj: annyira mindennapossá, természetessé topped alakulása. Szinte észre se vesszük, hogy alakul, formálódik, merőben elüt a korábbitól életmódunk. S egynémely változást különösen leplez általános jellege, s a megszokás. Tudjuk, szinte a vérünkben van, hogy ez így van, talán még meg is hökkenünk, ha felfedezzük, hogy néhány évtizede mennyire másképp volt. Életünk minden rezdülésében, emberi mivoltunk minden mérföldkövénél, állomásánál, a bölcsőtől a koporsóig, gyökeresen megváltozott az élet, s az általánosnál is jobban a falusi életmód. Itt van mindjárt a bölcső! Egy év alatt egyszer találkoztam ezzel a valamikor minden falusi családi háznál megtalálható bútordarabbal. No, nem a kisgyerek aludt már benne, még csak csecsemő korában se használták arra a célra, hogy elringassák, ha hangos sírással megzavarta a házbeli és háztáji rendet. Ebben az egyetlen muzeális bútordarabban kukoricádarát tartottak a csirkéknek. Ahol nók látják el a tanácstitkár! tisztet, nem állom meg, hogy ne érdeklődjem a népszaporulat alakulása, a házasság és a gyermekáldás aránya iránt. „Nem olyan egyszerű ez” — szokták mondogatni, mert a statisztika vezetését alaposan megnehezítette az, hogy a várandós asszonyok többsége nem odahaza szül. Szülőotthonban, kórházban, klinikán hozzák világra gyermekeiket, s a régi kedves gólyanénik vagy nyugdíjba vonultak, vagy pedig felcsen, asszisztensi funkciót töltenek be a körzeti orvos irányításával. Nem a művi beavatkozás már a dolguk, hanem sokkal inkább a felvilágosítás, meg efféle gyorssegély, amíg a kismamáért meg nem érkezik a mentő. De azért utólag bekerül a statisztikába a távolabb született gyermek is, bár a számuk a legtöbb Községben csökkenő tendenciát mutat Szinte maghökkentő, ha az ENSZ statisztikájával hasonlítjuk össze palócföldünk szaporaságát: a világ népessége rendkívüli gyorsasággal nő, a kapitalista filozófusok és főleg a közgazdászok már le is adták szokásos vészjelüket s ha mi is jeleznénk, akkor azt ellenkező előjellel tennénk. Nálunk már nem sorakozik a családoknál öt-hat gyerek, mint az orgonasíp, dívik az egyke és az egy se. Ahogyan a mindennapi tréfa nyelvén mondogatják: túlontúl sok a házaknál a tévékészülék. Persze, az esek a vicclapok nyelvén igaz, hogy az emberek leszoktak a házaséletről, hiszen még a legmodernebb szerelmi kalandból sem hiányzik a romantika, s a házaséletben —• a falusi házakban is — egyre inkább felfedezhető az egészséges, kevésbé kendőzött szexualitás. A falusi házasságok napjainkban már túl nyomó többségükben nélkülözik az anyagias ságot érzelmi, szerelmi Étlapokra épülnek azok, s egyáltalán nem származik tragédia abból, ha előbb jön a gyerek, mint a búto;. (Igaz ugyan, hogy az egykében és egyse-ben az anyagiasság és a nyárspolgári kényelem egy formája jelentkezik!) Egy nyolcvankét éves, fürge asszony mesélte éppen a napokban, hogy ifjúsága legszomorúbb emléke a kegyetlen anyagiasság, amikor földet akartak földhöz ragasztani és nem az egymásra talált szíveket, teremtő útjukra bocsátani. „Nálunk mindig őszkor házasodtak a legények, amikor már a parsisztok a káposztát eladták” — magyarázta. — „A szülők összeerőszakolták a fiatalokat, mintha a természet törvénye a kapzsiság és mohóság lenne, nem a vonzalom”. Szomorú eseménynek számított a házasság, kevésszer hullott annyi őszinu könny, mint ősszel, a házasságok idején. Ez az idős asszony hívta fel a figyelmemet arra, hogy a szerelem diadala mennyire háttérbe szorította eiz őszt, mint a házasságok évszakát. Falujárásaink során, bevallom őszintén,, nem sok örömem telik a falusi, eklektikus építési stílusban. Amilyen öröm a sok új ki- falú, cserépfedelű ház, annyira elszomor a formájuk. Semmi nincs abban a falva.v népművészeti hagyományaiból, a megkap, sajátosságokból. A városiasodás óhajáb vagy a félműveltség, a sznobság kényszer: erejének hatása alatt tagadják-e meg mú! jukat, nehéz volna hirtelenjében eldöntem De valami félelmetes menekülés, a régi e.' - leni lázongás nyilvánul meg ebben a jelleg- telenségben a koporsós tetőkben, a lépcsőt fedező kastélyoszlopokban, de még a típusházakban is. Az indíték azonos azzal az energiával, amely a régi paraszti élet hagyományaitól való szabadulásba, a hajdani szegénység, robotos idők jelképeinek és eszközeinek felszámolásába hajszolja a termelőszövetkezeti szabadabb élet parasztjait. Nem is az új házakban, hanem a régi házak átalakításában, formálásában a legfeltűnőbb ez a menekülési szándék. születés, élet: mind-mind más, Libnu U, mint még két-három évtizede ts volt. S a halál is más. Székelyföldi, szomorkás regények jutnak eszembe, amikor a szegénység szégyenét és kilátástalanságát éppen a halál, a temetés leírása tette kézzelfoghatóvá. Félelmetes volt a kenyérkereső halála, de félelmetes a temetés mindenképpen: mert koporsó, pap, sírásó elvitte a nincstelen élet utolsó értékeit. Ma már senki sem viszolyog a kérlelhetetlen ítélettől, a másvilágról is végigborzongott szégyen miatt, hogy cukrosláda vékony deszkái között, vagy az uradalomtól lopott zsákban eresztik le a kimért gödörbe. Nem sietünk, de tudomásul vesszük, hogy utolsó utunkról éppúgy gondoskodnak, mint öregségünk tehetetlen napjairól. Kicsit hátborzongatóan hat, hogy a községi tanácsok beruházási terveiben a legtöbb helyen első helyet foglalja el a ravatalozó és a hullaház. Pedig ebben is benne ég a városi élethez való közeledés vágya, a civilizáció és a kultúra térhódítása, mint életünk derűsebb megnyilvánulásaiban is. Észre se vesszük és az utolsó út köveit is lerakják mindenütt, s természetesnek vesszük, délcegen vonulnak távozó terhükkel a bóbitás paripák. Lakos György Ha leszáll az este, puha lábakon belopódzik a városba a szürkület, Stoff Jóskáéknál kígyúlnak a gyertyák és a csillagszórók a fenyőfán. Nem tehetek róla, hogy nem tudok valami furcsa jóleső ellágyulás nélkül gondolni erre a pillanatra. Csák az utcai lámpa fénye világít be enyhe, szári fénnyel a szobába, valaki remegő kézzel fölvillantja a gyufa lángját, a zöld tűlevelekre ezüst sugarak kúsznak, körben vörös lánggal égni kezdenek a karcsú gyertyák, szikrából rajzolnak izzó labdákat az ágak közé a csillag szórók. S a két kislány tágranyílt, csodálkozó szemekkel állja körül az asztalt, magukhoz szorítva a szerény, mégis oly drága ajándékokat, amit szerető kezek helyeztek el a fenyőfa alatt. Régi karácsonyok jutnak eszembe, a várakozás boldog percei, amikor egy- szercsak az ablak alatt csilingelni kezdett a csengetyű, kirohantunk, mint fürge kis csikók, öcsémmel, szívünk a torkunkban dobogott, amikor ráleltünk a hóban a hatalmasnak tetsző lábnyomokra, s a hóbuckákon néhány elhullajtott színes szaloncukrot találtunk. Mire beértünk, apám és anyám már a karácsonyfa körül álltak... Szinte biztosra veszem, ez az ünnepi izgalom az évek során semmit sem vesztett melegéből. A két Stoff-kislány éppen úgy várja a karácsonyestét az új, még vakolatlan családi házban, az egyetlen használható, nyers, vakolat- szagú szobácskábán, mint bármelyik virgonc lurkó és copfos hugi régebben, a tegnapokba vesző, párás ködbe burkolózó karácsonyokon. Kis fejükben meg sem fordul, hogy számukra ebben az évben a legnagyobb ajándék nem a baba, amit a kezükben szorongatnak, tj FÉSZEKBEN sssssSSSSSSSSSSSSJ&SSSSSSSSSJVSSSSSSSSSSSSSSSSj nem az ünnepi fenyőfa, hanem az a ház, ami éppen abban a pillanatban válik igazi otthonná, a gyermekkorra visszarévedező majdani felnőtt tekintetük családi fészkévé, amikor kigyúl- nak a gyertyák.,. Egy évvel korábban még aprócska albérleti szobában húzták meg magukat, a házacska körvonalai talán még csak Stoff Jóska gondolataiban éltek. Az Acélgyárban, munka közben szerszámmal a kezében százszor megálmodta az otthont, ahová nem kell megtűrt személyként besurranni, az idegen négy fal között szorongni, csendes beletörődéssel számolni a kilátástalan napokat. Hány év is telt el, amióta először belépett a gyárkapun? Tíz, tizenkettő? Ügyes kezű mesterek csepegtették belé a szerszámlakatos szakma minden csín- ját-bínját, s egy napon észre sem vette, már saját maga tanitgatott másokat. A csendes, zömök gyerkőcből észrevétlenül felnőtt lett. Tíz, vagy tizenkét év az Acélgyárban? Soha nem számolgatta, a naptár lapjait észrevétlenül görgette a feltartóztathatatlan idő. Házasság, gyerek, ingázás Nagyidéról a szülőktől naponta Salgótarjánba, albérlet a városban, lakásigénylés, s egyre követelőbb erejű vágyakozás a saját otthon után. így teltek az évek. Balázs István, Stoff Jóska egykori brigádvezetője, akivel nyolc évig dolgozott együtt a megmondhatója. hányszor látta Jóskát ráncokba szaladt homlokkal, elgondolkozva hajolni a munkapad fölé. Salgótarjánban az Izsó utca egyik telkén egy napon megkezdődött az építkezés. Igen, Stoff Jóskáéknak épült a családi ház. Ha lakást nem is kaphatott, segítségére siettek az ismerősök, a rokonok, a munkatársak, s maga a Acélgyár is, hogy felépülhessen az otthon, ahol karácsonykor majd fenyőfái állíthatnak az asztalra. Talán még húszezer forintjuk sem volt, negyvenezret az üzem adott kamatmentesen, amiből tízet elengednek, ha Stoff Jóska ugyanúgy hűséges és dolgos tagja les: a közösségnek, mint korábban. A takarékpénztárból is vettek fel valamelyes kölcsönt, és az összegyűlt forintokból emelkedett egyre magasabbra a családi ház. A régi brigádtagok Galovícs Gyula. Handó Gáspár, Meszes József, Balázs István, meg az új munkatársak, a SÁL- GÓ-DEXION üzemrészből szabad idejükben ott forgolódtak a nagy salakblokkokból formálódó családi ház körül S mire beköszöntöttek a hűvösebb napok, tető alá került az épület. Néhány héttel ezelőtt Stoff Jóskáék beköltözhettek az egyik sebtében rendbetett szobába. Stoff Jóska ujjongani szeretett volna, végre, végre otthon... A két kislány mindebből alig sejt valamit abból, hogy azok a bácsik, akik segítettek, jók és segítőkészek, hogy valamennyiük szíve így, ünnepek táján hevesebben dobban valakiért, s a nehézségeket is mindig könnyebb közösen elbírni. Ez nem fér be a szobába, de ott gyűrűzik láthatatlanul a gyantaillatú, ünnepi levegőben. Ha leszáll az este, puha lábakon be- lopózik a városba a szürkület, Stoff Jóskáéknál kigyúlnak a gyertyák és a csillagszórók a fenyőfán... Kiss Sándor
