Nógrád. 1969. október (25. évfolyam. 227-253. szám)

1969-10-12 / 237. szám

M. Zninescu Ü. JCVjUiiO) L\ fa JD)JLJ/ (JJJ ÍLj^íaiú) 4J JL nI IRODALMA Darvas József: Város az ingoványon ,rA görög sors tragédiák ke­gyetlen ítéletének dördülését hallom, s a végzet iszonyú vaskényszerétől megilletódve mormolom: íme, beteljesedett a törvény. ..!” Az idézetet a „Város az itt- goványon” című regényből vettük, abból a műből, amely a fasizmusba vitt ország tra­gédiájáról és a felszabadulás­ról először adott íróilag szá­mot. Nehéz számadás volt ez, hisz' uz írónak kegyetlen Igaz­ságokat kellett saját véreinek fejére is olv&sni, amikor ki­mondta, hogy túl az uralkodó osztályok, az ellenforradalmi rendszer bűnein „a nép nagy része nem volt felkészülve” a felszabadulásra. Ezt az a Dar­vas József állapítja meg, aki­nek jelentős szerepe volt a márciusi front létrehozásá­ban, aki állandó kapcsolatban volt az illegális kommunista párttal és aki legfőbb írói el­vének a hűséget tartotta. A hűséget a néphez, amelyből vétetett, és amelynek érdeké­ben regényeivel is szolgálatot vállal. A szegényparasztság szószólója elsősorban. Az egy­korú kommunista kritika pontosan érzékeli és értékeli is ezt a szándékot. Kállai Gyula például azt írja róla, hogy regényeiben a mélyréteg világa tör fel, munkássága a társadalmi valónak, s az érzé­seknek, indulatoknak remek egybeforrása. Publicisztikai és közéleti tevékenységében a földosztás, a munkanélküliség megszüntetése, a demokrati­kus szabadságjogok kiterjesz­tésének követelése mellett, mint a népi Írók balszárnyá- naik tagja, egyik szervezője a fasizmus elleni szellemi ellen­állásnak. Ennek az ellenállás­nak jelentős állomása volt az 1943-as balatonszárszói kon­ferencia, ahol azon kevesek közé tartozott Darvas József is, akik a szocializmus meg­valósításában látták a jövő járható útját. A felszabadulás előtt a pa­raszti- valóságról tudós itíinak olyan munkái, mint „A leg­nagyobb magyar falu”, amely­ben szülőföldje. Oroeházá kró­nikáját adja, vagy az „Egy parasztcsalád története”, amelyben félig román, félig magyar családjának, a vihar­sarok jobbágyvilágának lírai történetét örökíti meg. Szá­mos regénye közül itt csak „A törökver5”-re utalunk, amelyben Hunyadi küzdel­meiről írva a jelennek is programot ad. Ahogy Illés Béla megállapította „A török­verőt” fró Darvas már ponto­san tudta, hogy jelent a nemzeti egység • (a dolgozók összefogása a nemzeti lét és függetlenség érdekében) és Iáitta, megértette: a züllött uralkodó rétegek készek elad­ni az ország függetlenségét. Munkája felhívás volt tehát Hitler imperializmusa és Hit­ler magyarországi szálláscsi- nálói ellen. Darvas tudta, hogy a nemzetnék életéért kemény harcot kell vívnia és a győzelem eredményeként a nép lesz a nemzet. Ezért mondja regényének végén Hu­nyadi: „Ti vagy tok az idex ország”. A „Város az mgoványoln’, című műve is abból a friss, egyszerre fájdalmas és öröm­teli érzésből született, amely akkor mindnyájunkat elöntött a romok és szabadság tava­szán. Ahogy a kritika is meg­állapította: azokat a múlttal leszámoló gondolatokat fűzte össze világos rendbe, ame­lyek akkor ott kavarogtak még tisztázatlanul és rende­zetlenül különösen a demok­ratikus érzésű népi-értelmisé­gi olvasóközönség köreiben. Bemutatja a föld alatt nyüzs­gő várost, a pincében mara- kodó-ci vakodó embereket, akik minden semmiségért egymás torkára teszik a kést. ,,A felkorbácsolt idegek el­fojtott indulatát élik ki, s ke­serűvé teszik az amúgy is nyomorúságos odúéletet.” ..Rendőrök és razziázó nyila­sok nyugtalanítják a bujkáló férfiakat és az elfogottakat viszik a Ludovikára, ahol a Hungarista Légió toborzó köz­pontja székel. „Olyan ez — mondja az író —, mint száz évvel ezelőtt, amikor még kőtéllel fogták a katoná­kat. Akkor azonban betyárok, az úri világ ellen harcoló sza­badcsapatosok lettek a kato­nák elöl bujdosó legények. Most is bújik, aki tud, talán több már ebben a városban a katonaszökevény, mint a ka­tona — de harcra ugyan ki vállalkozik?” Kevesen vannak a harco­sok, a partizánok, de hogy nem lettünk egészen mégse Európa utolsó népei, azt mu­tatja az újpestiek, rákospalo­taiak ellenállása, a csepeliek kiürítést megtagadó zendülé­se’. Tőlük kapja az Író az el­ső vigaszt, mert különben tel­jes lenne az elkeseredése. Nemcsak a város pusztul órá­ról órára nagyobb ütemben, hanem az emberek is egyre inkább kivetkőznek emberi mivoltukból. Megdöbbentő ké­pekben ábrázolja az író ezt a folyamatot. „Nidosi testvér rendelete szerint a halottat, akit az utcán lőnek agyon, annak a háznak kell eltemet­ni, amely előtt fekszik. A mi házunk előtt lelőtt fiatalem­ber úgy dőlt el, hogy félig a szomszéd ház, félig a mi épü­letünk előtt fekszik. A két ház parancsnoka nem tudta eldönteni, hogy melyik ház lakói ktőelesek eltemetni a halottat. Három napon át perlekednek, mire — korsze­rű bölcsességgel —, méter-rúd­dal megállapítják, hogy a ha­lott nagyobbik fele a mi há­zunk előtt van, tehát mi te­metjük el.” S amikor végre keservesen elkaparják, mint az elhullott baromfit szokták, „fásult, szenvtelen arcok vet­nek búcsúpillantást a halott­ra, íéi óra múl va talán vissza sem emlékeznek a temetésre.” A rettegés és az iszonyat óráiba a „szabadság első hangját az esténként megszó­laló orosz katonarádió híreit és muzsikáját az éjszakai szél sodorja” az író felé, majd né­hány nap múlva könnyes meghatottsággal, túláradó örömmel ölelheti magához az első katonát. „A felszabadító Vörös Hadsereg harcosét, aki sok ezer kilométer távolságon verekedte át magát, hogy a szabadság és béke olajágát el- hozza a magyar népnek.” Az eddig elmondottak kö­rülbelül az első rész monda­nivalóját érzékeltetik: a fáj­dalom érzését az ország és közvetlen a főváros pusztulá­sáért, ugyanakkor a remény és öröm kifejezését is, mert olyan idő következik, amikor „itt már a mi kezünk épít". A könyv második, nagyob­bik részében az író történé­szi alapossággal mutatja meg az 1867-es kiegyezéstől kiin­dulva azt az utat, amelynek törvényszerűen a főváros rom­jaihoz kellett vezetnie. Bű­nös urai jóvoltából valóban ingoványra épült nemcsak a főváros, hanem az egész or­szág is, hogy néhány ezernek „üdv jusson”, kétszer is el­adták a német nagyhatalmi érdekeknek. De a felelősség megállapításán túl azt is megmutatja, hogy nemcsak az ország pusztulása volt tör­vényszerű, ugyanilyen követe­lő törvényszerűség az ország teljes újjászületése is. Ennek a küzdelemnek lesz harcosa az író a további esztendők­ben: politikus és íróként vál­lalva a ráháruló feladatokat. A felelősség kérdése izgatja a Részeg eső című művében is, amelyben ugyancsak részle­tesen foglalkozik az 1944—45- ös eseményekkel is. Az izgat-, ja: ki a felelős azért, hogy a magyar történelemben olyan gyakran ismétlődnek az 1944- hez és l»5ő-hoz hasonlatos tragédiák. A hűség és felelősség a nép­hez, a nép ügyéért vezetik Darvas József tollát, - ahogy egyik hőse mondja: „Engem anyám sorsa tett kommunis­tává. .. Az ő szenvedése, el­mondhatatlan nyomorúsága tette bennem a kötést, hogy segítsek megszüntetni az em­berek boldogtalanságát.” „És ezért a szent elkötelezettség­ért ajánljuk a Város az ingo- váinyon és Darvas egyéb műveit is az olvasók figyel­mébe. Csukly László 8 NÓGRÁD — 1969. október 12., vasárnap Kürti András Szalui Károly Káprázat Azt hitte, káprázik a sze­mel Vagy tévedne? ö, a ki­váló felderítő, aki több száz méter távolságból is könnye­dén felismeri a tárgyakat, most megállapíthatta: néhány méternyire tőle, a presszó ki­rakatüvege mögött, egy kis asztalka mellett ott ül szíve választottja — édeskettesben egy fiatalemberrel. Nahát, ez már mégiscsak több a soknál! Neki ad ta­lálkát a kislány kettőre, de előtte egy ficsúr társaságában süteményt csipeget. heverten indult el a park felé. Széles ívben kikerülte a kulúrházat, amely előtt ket­tőkor találkoznia kellett vol­na Ankával... Anka, te csal­fa teremtés!... Talán még egy hete. sem múlt, amikor egy este mélyen a szemébe nézett és ezt suttogta: „Te vagy a legdrágább nekem. Senkiért el nem cserélnélek ezen a kerek világon!., Szemenszedett hazugság!... Talán ugyanezeket mondja most annak a másiknak ott a presszóban. lonut Tomsa őrmestert na­gyon megviselte Anka hűtlen­sége. Leroskadt egy padra. Ahogy ott ült, morfondíroz­va a női nem kiszámíthatat­lanságán, gyöngéd kéz érin- ' tette meg a vállát. Anka volt. — Szóval ilyen vagy, lonut? Én állok, várok a kultúrház előtt és te túzok módjára itt üldögélsz a park legeldugot­tabb zugában...! — Hagyj békén, kérlek... Nem altatok... hogy úgy mondjam sorszámot venni a vasárnapi találkáidhoz. — Hát neked meg mi ba­jod?... Mielőtt sértegetsz, il­lene, hogy magyarázd is meg a dolgot! — Hát azt hiszed, hogy ide még magyarázat is kell? — Egyáltalán nem ismerek rád!... Mi történt veled? — Nem te, hanemt én von­hatnálak kérdőre! Mit keres­tél egy órával ezelőtt azzal a ficsurral a Denevér-presz- szóban?! — Te láttál ott engem? — Nem vagyok vak ... — Ez aztán igazán rejté­lyes — robbant ki Ankából a nevetés. lonut értetlenül pislogott Ankára. Nem értette, miért kacag olyan jókedvűen a lány. Anka azonban folytatta: — Maradj még itt egy ki­csit a pádon, jó ? ... Azonnal visszajövök, és akkor minden világos lesz. Mielőt lonut szólhatott vol­na, Anka sarkon fordult és eltűnt. S néhány perc múlva lonut előtt két Anka állt. Teljesen egyforma ruhában. lonut csak pislogott, Anka pedig ünnepélyesen bemutat­ta hasonmását: — Mara... az ikernővé­rem ... Krecsmáry László fordítása Kacsamáj — Ilyen az én szerencsém, ilyen az én egész életem — fogad dühösre sirt szemmel a feleségem. — Hetek óta ra­kosgatom a pénzt egy szép ka­csára. Hát ma vettem. Három- kilósat! És idenézz — húzott be a konyhába — ekkora csak a mája. Vádoló tekintete nyomán én is rámeredtem a nagy fe­hér tál közepén szomorkodó májepigonra. Sivár, elhagyott kis korallsziget a végtelen óceánon. Mély együttérzéssel csóvál­tam meg a fejem, s már isz- koltam is kifelé. Elvem, hogy hasonló sorscsapásoknál a férj soha ne tartózkodjék huzamos ideig felesége légkörébea Mert a jelen esetben Is ml a perspektíva? Asszonyomnak valakin ki kell töltenie mér­gét. Ez a dolog természetes rendje. A kacsa már elvette földi büntetését. Maradunk: a fiam meg én. Egyikünk még ma este mártíromsógot szen­ved a májazsugorodott kacsa miatt. A női logika szempont­jából teljesen közömbös, hogy a szóbanforgó baromfi meg­vásárlásában sem objektive, sem szubjektíve nem vettünk részt. Az alapkérdés csak az: robban-e a kazán, mielőtt a fiú hazajönne, mert addig csak én vagyok kéznél, vagy még csak most gyűlik a gőz, s aki időt nyer... Bravo — csöngettek! Meg­jött a fiam, javulnak az esé­lyeim. — Menj csak be a konyhá­ba, kérdezd meg, kész-e a va­csora! — mondom neki, s míg ballagok vissza az újsá- gamhoz, lélekben azon bú­sulok Ábrahámmal, midőn az feláldozni készült elsőszülött magzatját, Izsákot. — Ninps is Itt anyu — jön ki sértetlenül a fiú a konyhá­ból. — Biztosan a szomszédba ment át. — Már pedig akkor befel­legzett — tűnődöm letörtem — Ez a nagyszájú Lengyeliné még külön Is felbosszantja és lesz égszakadás-földindulás. Szinte végszóra — belép a feleségem. Belép, s mint a klasszikus sorstragédiákban, kezében a bűnjel: fehér tálon a végzetes kacsamáj. Pár néma pillanat. — Most légy erős! — bátorítom ma­gam. — Átszaladtam Lengyeljé­hez — töri meg éiettársam a csendet. — Képzeld, 6 is ma vett kacsát. Egy óriás kacsát. Több mint négykilósat. És tu­dod mekkora mája van? Fele, mint az enyémnek. Akkora mint egy kabátgomb. Ügy sajnálom szegényt, borzasz­tóan el van keseredve. A hangja sajnálkozó-szomo- rú, de szeméből leplezetlenül sugárzik a jókedv, a meg­elégedettség. Alexandra és a kalóz Alexandra volt a legszebb nő Siófokon. Olyan szép, mint­ha egy képes magazinból vág­ták volna ki. Különben tény­leg onnan vágták ki: maneken volt ugyanis, a magassága 175, mellbősége 110, csípője 50 cm, haja derékig ért és fekete, a bőre aranybarna, a szeme ég­színkék. A férje gyáros. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztek, Siófok Alexandra körül forgott. Az étteremben minden szem és száj feléje for­dult, gyermekeikkel labdázó atyák kezéből feléje szálltak a piros pöttyös gömbök, s a víz is hozzá sodorta a gyengébb úszókat, akik között feltűnően sok volt a férfi. Egy filmet forgattak éppen ott, s a film férfi főszereplői is Alexandra körül kezdtek forogni. A férj odaadása nem ismert határt. A szinészcsoportot min­den este vendégül látta a bár­ban, mert Alexandra szeretett táncolni. Délelőttre harminc­személyes vitorláshajót bérelt, délutánra motorcsónakot és vízi sít, estére egy könnyű bú­várt, akinek az volt a felada­ta, hogy Alexandra horgára feltűzdelje a közeli halászati szövetkezettől vásárolt óriás pontyokat. A férfi igazán bőkezű volt, gavallérosan fizetett mindenki­nek, forinttal, szivarral, vacso­rameghívássai, pezsgővel. Egy napon Alexandra egye­dül gázolt bele a vízbe. A férj a partról nyugodt fölénnyel nézte szép alakját. Hirtelen azonban kis vitorlás hajó buk­kant föl a fürdőzők között és kecsesen Alexandrához sik­lott. Három óra múlva tűntek fel ismét. A férj vastag pénztár­cáját megmarkolva eléjük sie­tett. — Darling! — kiáltotta a nő férjének — ez volt a legkelle­mesebb napom ezen a nyáron. Ha tudnád, micsoda különbség van e kis kalózhajó és azok között a nagy, behemót, har­mincszemélyes vitorlások kö­zött! Köszönd meg te is ennek a fiúnak! — Thank You! — mondta a gyáros és végignézett a fél­meztelen, nyurga, farmernad- rágos fickón. Aztán tárcájába nyúlt, elővett tíz darab száz forintost és legyezőszerüen széttárva a fiú felé nyújtotta. Rábízván a. döntést, mennyit akar7 A fickó elpirult, foltos és festékes farmerje zsebébe nyúlt, előhúzott néhány tízest, szétnyitotta, mint a kártyala­pokat, és megkínálta velük a férjet. — Thank You — mondta még egyszer a férfi és eltette a százasokat. Töprengve ment vissza a partra. Sehogyan sem tudta megérteni a fiút. A második hegedűs saját dallamai Móricz Zsigmondról írott kismonográfiája Kántor La­jos harmadik kötete. Az első 1963-ban a kolozsvári Forrás sorozatban jelent meg, Írás­tól—emberig címmel. Esszé­ket, kritikákat, tanulmányo­kat gyűjtött ott csokorba, amelyekkel az irodalmi lapok hasábjain már nagyan fiata­lon jelentkezett. Friss hangot hozott magával, az elemzett alkotásokban a politikai mű­vészeti hitet, s a közös forrás ízét kutatja, de ezt keresvén megvallja az önmagáét is, hisz az iradolomkritikusban — aki egy kicsit mindig csak második hegedűs — is élnek „saját dallamok”. 1966-ban madáchi életmű kutatásának eredményeként Százéves harc ,,Az ember tragédiájá”-ért című tanul­mánykötete jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásá­ban. Kántor e könyvével nem elsősorban a mindegyre meg­újuló viták, illetve vitázók száma gyarapodott —, noha egy-két eredeti gondolattal a Madách-képet is gazdagította — hanem megszületett az el­ső olyan marxista igényű ta­nulmány, amely a tragédia körül dúlt eszmei harcok leg­fontosabb téziseit kísérli meg összefoglalni. Kántor Lajos legfrissebb kötete — talán eddigi legna­gyobb vállalkozása — a Val­lomása* Móricz Z sigmond címet viseli. Már a könyv al­címe — Epika és líra határ­vidékén — jelez valamit szánlékaiból: azt igyekszik be­bizonyítani Móricz Zsigmond életművének elemzésével, hogy a lírai ábrázolás és a művészi totalitás egymást nem kizá­ró. sőt adott esetben éppen egymást kiegészítő, segítő ka­tegóriák. Elemzésének kiinduló téte­le, hogy a legnagyobb ma­gyar epikusként tisztelt Mó­ricz a lírikusok vagy leg­alábbis a lírai ábrázolást ked­velő alkotók közül való. Kán­tor egy hamisnak vélt érték­ítéletet — miszerint Móricz a parasztság Írója — is cáfol­ni kíván, azzal, hogy Móricz Zsigmondot a „korabeli ma­gyar valóság legátfogóbb áb­rázolójának” tekinti. Noha Móriczzal kapcsolatban a „parasztiró” képzete ma is fel-feltűnik. mégis az exten­siv totalitásra, társadalmi összkép rajzolására irányuló törekvése igényel Kántor szá­mára kevesebb bizonyítást, hiszen a különféle sorozatok­ban kiadásra kerülő művei az osztálykategóriákat megtanult, azokban gondolkodó olvasó előtt önmagukért beszélnek. A „nyíltan valló" alkotá­sok mellett Kántor igazát látszanak bizonyítani Móricz önvallomásai is, ötvenegy éves, amikor ezt írja: „a kor irodalmának feladata többé nem az, hogy hasonlítson az irodalmi mű az élethez, nem az. hogy magasabb szférák­ba emeleje az írás a lelke­ket. Nem az, hogy a szellem virágaival szórakoztasson vagy gyönyörködtessen. Hanem az, hogy vállalja a keresést és a kijelentést... az egész .. .ver­gődő, lelki kétségekben gyöt­rődő emberiség nevében." E vallomás adalék Móricz Urai alkatának bizonyításához is. Illyés Gyula hasonlóan ítéli meg Móricz írásművésze­tét, amikor ezt mondja: „Egy költő, népünk egyik legna­gyobb költői lángelméje mű­ködött szüntelen ihletettség- gel benne, s árasztotta a va­lóság égi mását. Az ilyet hívják epikusnak. Az olyat, Nagy S. József Búcsúztató Most Dúsa Gergely követ­kezett a gyár közismert ha- lottbűcsúztatója. Hogy tu­dott beszélni! A múltkor is felindultan, könnyeivel küz- ködve mondta az özvegy! —• Csoda, hogy szegény Jáno­som föl nem támadt tőle. De legalább hallhatta volna, ki is volt ő. Hát igen, így harmoniku­sabb lett volna, annyi vi­szont tény, hogy most is na­gyon kitett magáért Gergely bá’. Szem nem maradt szára­zon, hangja szárnyalt, min­den szava a szívbe hatolt, a lélek mélyére. De kiállásra is olyan megindító volt. Lehaj­totta a fejét, majd megtörtén felemelte, és sóhajtott hoz­zá, sőt a kezét is tördelte, hogy beleropogtak a porco- gói. És papír nélkül csinálta az egészet, mintha abban a minutában találta volna ki, pedig hát... — Hát itt hagysz bennün­ket édes jó Madari Mard, szemünk fénye, gyárunk büszkesége, áldozatos életű családatya, hű férj, jó barát, fájdalmas veszteség ez, pó­tolhatatlan munkatársunk. Valaki hangosan felzoko­gott, amit innen is, onnan is nagy orrfúvások körítettek. Ziháló szipogásokkal telt meg a levegő. Gergely hang­ja, ha lehet, még borúsabb zengéssel telt meg, s bána­tos szünetet tartva csukla- dozva folytatta: — Szinte... szinte el sem... hisszük... pár nap­ja még... mellettem ültél az ebédlőben... etted a grízes tésztát... hol szidtad... hol etted... és holnap már.., holnap már nem ülsz mel­lettem ... neked már hiába fúj a reggeli sziréna"... nem lépsz be a gyárba... Ebben a pillanatban tilta­kozó rikoltás vágta ketté a letagrikus szavalatot, Madari Mard bácsi nem bírta meg­állni, hogy meg ne szakítsa a nyugdíjas búcsúztatót. — Hadd el már Gergely! Hát már miért ne lépnék be a gyárba?! Te talán nem járnál be azért a havi Öt­százért? akinek a múzsa egy hősköl­temény hosszán is ott áll a háta mögött. A regényírókat csak életrajzukban szokás mintegy tiszteletbeli költőnek nevezni. Móricz Zsigmondnak nemcsak tiszteletűi jár ki ez a rang." Kántor nemcsak az író, ha­nem az irodalompolitikus, az irodalomszervező Móriczot is bemutatja tanulmányában és külön fejezetet szentel — Az utódok gondja címszó alatt — a Móricz életművét értékelő nézetek összefoglalására. Jelentős könyv a Kántor Lajosé: egyrészt gazdagítja a Móriczról szóló irodalmat, másrész bizonyítja szerzője elhivatottságát a .,második hegedűsök” sorába. Három kötet 32 éves kor­ra. Sok ez vagy kevés? Miu­tán nem költőről, íróról, ha­nem kritikusról van szó, bi­zony ritkán tapasztalt termé­kenységre utal. Kántor Lajos, — aki „civliben” a nagy múltú Korunk egyik szer­kesztője az irodalombírálat terén nyújt sokat, ott ahol az utánpótlás hiányát leginkább érezzük. Ezért kell szimpati­kus törekvéseire, szisztemati­kus munkásságára odafigyel­nünk- mégha határainkon kí­vül fejti is ki. Csongrády Bél«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents