Nógrád. 1969. október (25. évfolyam. 227-253. szám)

1969-10-05 / 231. szám

Caéth Gé%a

Találkoztam anyámmal

A nyám meghalt, amikor én születtem. Orvos- ságbűzzel volt teje e szoba és sok helyen friss vér gézöl * gött. Lábujjhegyen járkáltak és suttogtakMég a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várt« a hajnalt vágyón, kínban lehellő imával. Mire én az elsőt lé- legzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat és húszéves volt csak.

És én elfeledtem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hegy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam, fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad -» én vagyok.

Sok idő elmúlott így.

Azóta találkoztam a lányokkal. Illatos hajukkal végig törülték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakar- iukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalma csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.

De múlt éjjel a fejembe jött. — Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.

Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyér- mekágyból kelt volna ki.

Bújtam előle. De meglátott és belém mélyeaztette sötétkék szemeit.

A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá és megöleljem és megcsókoljam, Oly szép volt és fia- .tál. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.

Régi divatú, nagy szalma- kalap és tiszta kartonruha volt rajta Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama köny- nyeitől vannak, melyeket

anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken bele- sir.

Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt

azon a véres, orvossógszagú

hajnalon — és lassan előreindultunk.

Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messze a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.

Egyszerre megálltunk a

zöld mező és kék ég boldogságéban. És amint egymásra

néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.

Ö, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet

sohasem szoptatott, ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.

Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.

Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.

A hegedű- és hárfaszó mér csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.

Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rám nézett, mintha megbántottam volna, azután megsimogatta arcomat, hogy megbocsát.

Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.

Sokáig álltam ott a kék erdő szélén és néztem utana

csendesen, imádó bánattal.

A mta naponként gondo- lók rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak — anyácskámmal, fiatal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.

Halálának ötvenedik évfordulójára emlékezünk, művészetének eleven hatását méltatjuk. Csáth Géza legjobb novelláin nem fogott az idő. Sejtelmes atmoszférájuk, titkokat vallató érzékenységük, dús nyelvük a magyar novellisztika legjavát reprezentálja: Ki volt ez a korán és tragikus körülmények között elpusztult férfi? Foglalkozására nézve orvos, sokoldalú ( és szenvedélyes érdeklődésének kacskaringás útjait tekintve; zenekrltikus, tárcaíró, novellista. A lélek feltáratlan rejtelmeinek kutatója és ismerője. Életrajzi érdekességként szokták említeni, hogy Kosztolányi unokaöccse és morfinista volt. Emberiművészi sorvadását, halálát is a kábítóCsáth

szer okozta. De akkor már megalkotta életművét, a századelő nagy irodalmi fellendülésének áramában hírt és megbecsülést

szerzett.

Üjságíró is volt. Vészi József radikális szellemű Budapesti Naplójánál dolgozott. Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső kollégája lehetett, Bartók Béláról írhatott, az értelmiség legjobb, legigényesebb rétegéhez szólhatott, Ez a közönség érett, mély produkciót várt az írótól. Csáth csaknem mindig meg is tudott felelni a várakozásnak. írásai kitűnnek szépségükkel, szomorú elváGéza

gyódásuk átélt igazságával. Nem érezte jól magát a monarchia Magyarországán, s a rossznak, embertelennek felismert rend tagadására a művészet eszközeit tartotta legalkalmasabbnak.

Naplójában megrendítő vallomások maradtak fenn szenvedéseiről, kielégítetlen mámoréhségéről. 1910-ben szúrta először saját bőre alá az injekciós tűt, de mér évekkel korábban esszét írt a mesterséges bódulatról, a kiürült, tartását vesztő lélek menedékéről. Ez is korjelenség volt. Hiszen a kábítószerek vonzása, az abszint, az ópium, a hasis, a

morfium divatja az első világháború előtt pusztítva hódított. Lázadó tettek helyett valóságiszonyt, végletes individualizmust, halálvágyat kínált orvosságul. Csáth

nagyságát, írásainak vonzerejét az adja, hogy betegségét és hatásait kirekeszti művészetéből. Alkotáslélektani szempontból érdekes, miként lehetséges a személyes élet ve- szendőségének és tiszta, szép hitének ilyen szívszorító ellentmondása. Tény azonban, hogy Csáth nem kötött alkut démoni hatalmakkal. Leleplezője, nagyhatású ellenie lett az ösztönök kegyetlen éjszakájának. Ezért időtálló művészete, ezért több a rá való emlékezés a kegyelet aktusánál.

d.

Humoros miniatűrök

TAKARÉKOS VENDÉGLÁTÁS

— Estefelé külföldi ismerőseimmel sétálgattunk a Várban — mesélte az egyik kollégám.

— Megnéztük a Halászbástyát és a Mátyástemplomot, gyönyörködtünk a harmonikus épületekben és a csodálatos kilátásban. Vendégeimet magyaros vacsorára is meghívtam. Éppen a nagyon divatos és nagyon drága étterem előtt mentünk el, s az egyik hölgy megjegyezte, hogy itt akár meg is vacsorázhatnánk. Pénztárcámnak és igényeimnek sokkal jobban megfelelt volna egy kisvendéglő, de hát mit tegyek: a vendég kívánsága parancs. Szerencsére mentőötletem támadt. Előresiettem és 50 forintot nyomtam a főpincér markába.

— Köszönöm, uram — mondta a főpincér

— Ön bizonyára asztalt szeretne.

— Ellenkezőleg, mindjárt ideérkezik a társaságom és ön lesz szives mély sajnálattal kijelenteni, hogy minden asztal foglalt, s képtelen helyet szorítani.

A RÁTARTI UTAS

Az első osztályú utas utazott a gyorsvonaton. éppúgy, mint a többi ember. Egy idő után a mosdót kereste volna fel, éppúgy, mint a többi ember. Am az foglalt volt. Az

első osztályú utas türelmetlenül toporgott előtte, immár tizedik perce. Arra jött a kalauz és udvariasan szólt:

— Tessék átlépni a mellétünk levő másod- osztályú vagonba, ott üres a mosdó.

— Másodosztályú mosdó nem kell, ha belehalok se kell — felelte a rátarti utas.

9

IDEÁLIS FELESEC

„Milyen legyen az ideális feleség*? — Szenvedélyesen vitáztak erről, persze férfiak — Legyen gyengéd — vélték —, de ne szeresse nagyon a férjét; legyen takarékos — de ne fukar; társaságban ragyogjon — de otthon végezzen el minden házimunkát és ha eljön az este, legyen jól ápolt és kívánatos; nevelje jól a gyerekeket — de ne kényeztesse el őket; tisztelje a férje egyéniségét és ne kívánja tőle, hogy mindig a szoknyáján üljön. Az sem hiba, ha minél több pénzt keres.

— Rengeteg ideális feleséget ismerek. — vélekedett a legutolsó férfi. — Mondhatnám, az összes feleség, akit ismerek, ideális. Eddig még nem volt olyan nős barátom, akinek a feleségét nem tartottam volna és ne tartanám eszményinek. Éppen azért csodálkozom hogy valamennyi nős ismerősöm egyetlen eszményi feleséget ismer: az enyémet.

hogy megszabaduljanak attól

a lótól.

— Nekem hat .lányom van

— szólt Mrs. Mullet, — és évek óta mást se próbálok mint. .. no, nem éppen megszabadulni tőlük, de azért egy—két férjjelölt már felbukkanhatna. Elvégre hatan vannak, s az nem kis dolog.

— Nem tudom — felelte Clovis — én sosem számoltam meg őket.

— És most — folytatta Mrs. Mullet tragikusan suttogó hangján — amikor megjelenik egy gazdag férjjelölt a horizonton, Toby se szó, se beszéd, eladja neki azt a nyomorult állatot. Könnyen lehet, hogy belehal a szerencsétlen, ha felül a hátára. De ha nem Is történik komoly baja, a lányom iránti érzelmei bizonyára elhalnak a lovaglás után. Mit is lehetnék, nem vehetjük vissza a lovat: tudja, azt mondtuk neki, hogy Bogáncs remek állat, pontosan az, amire neki szüksége van.

— Nem tudnák kikötni az istállójából és elküldeni egy távoli farmra? — kérdezte

Clovis. — Aki ismerte a lovat, nem hiszi azt, hogy maguknak hiányzott.

— De ha bejelentik £

rendőrségen az eltűnését, akkor felkutatják az egész környéket,.

— Nos, akkor Jessienek kell megpróbálnia visszaszerezni Penricardetól. Mondhatná például, hogy csak azért adták el, mert le akarták bontani az Istállóját, de aztán megállapodott benne a család, hogy egy—két évig még nem nyúlnak hozzá.

— Nem vet valami jó fényt ránk, hoigy visszakérjük a lovat, mikor még csak most adtuk el — mélázott Mrs. Mullet. — De valamit tenni kell. méghozzá rögtön. Az a derék ember nem szokott hozzá a lovakhoz, én peclig azt mondtam neki, hogy Bogáncs kezés „bárány”.

MASNAI* REGGEL Jessie felvillanyozva jött haza a

golfpályáról.

— A lánykérés körül minden rendben — Jelentette be vidáman. — A hatodik golflyuknál kér te meg a kezemet.

Azt feleltem, hogy adjon egy kis időt, hadd gondoljam meg: így aztán csak a hetedik lyuknál egyeztem bele.

— Édesem — szólt az édesanyja —, azt hiszem, várhattál volna legalább a kilencedik lyukig. Hiszen még alig ismered.

— A hetedik nagyon mesz- sze levő lyuk — bizonygatta Jessie. — Mire odaértünk, szépen megbeszéltünk egy csomó mindent. A nászutat Korzikában töltjük, közben teszünk egy kis kirándulást Nápolyba, majd felmegyünk egy hétre Londonba. Egyébként ő még ma este átjön a beleegyezésedet kérni. Ami Bogáncsot Illeti, az már más kérdés. Elmondtam neki azt a kis legendát az Istállóról, meg hogy nagyon szeretnénk visszavásárolni a lovat. Mire azt. felelte, hogy neki is hozzá kell szoknia a lovakhoz, ha már egyszer vidékre költözött. Életében egyszer ült egy póni hátán, amikor ő tizenöt éves volt és a póni huszonnégy — ez minden tapasztalata a nyeregben. Holnap pedig kilovagol Bogáncson. Istenem, előbb leszek özvegy mint asszony, pedig úgy szeretném látni Korzikát!

NEM VOLT mit tenni, Clovisert küldtek és elmagyarázták neki a helyzetet.

— Annak az állatnak a hátán senki sincs biztonságban

— sopánkodott Mrs. Mullet.

— Csak Toby tudja, hogy mi mindentől ijed meg, s hogy olykor mit lehet egyáltalán csinálni.

— Azt nem mondtam Mr. Penricardenak, hogy Bogáncs nem szereti a fehér kapukat.

— Fehér kapuk! — kiáltott fel Mrs. Mullet. — Azt talán elmondtad, milyen hatással van rá a disznó? Lovaglás közben bizonyára elhalad valamilyen farm mellett, s ott mindig kószál egy—kél, disznó.

— Mostanában inkább a pulykákkal gyűlik meg a baja — vetette közbe Toby.

— Nos, az az egy > biztos, hogy Penricardenak nem szabad felülnie Bogáncsra — szögezte le Clovis — legalábbis addig nem. amíg Jessie hozzá nem ment, sőt. amíg

meg nem únta. Mondok valamit: hívják meg öt kora reggelre piknikre. Mr. Penricar- de nem olyan ember, aki még reggeli előtt kilovagolna. Aztán majd megkérem az Iskolaigazgatót, hogy vigye magával, s mutassa meg neki az új kórházat. Minden napra kitalálunk valami programot. Bogáncs ott áll majd tétlenül az Istállóban, s akkor Toby felajánlhatja, hogy kiviszi, megjáratja egy kicsit. Ennek viszont az lesz az eredménye, hogy Bogáncs nekimegy valaminek és lesán- tul. Ezt a „sántamesét’' egészen az esküvőig hajtogatjuk, utána pedig majd csak lesz valahogy.

Mrs, Mullet örömében valósággal nyakába ugrott Clo- visnak.

ARRÓL AZONBAN senki

nem tehetett, hogy másnap eleredt az eső, s a szabadtér! piknik gondolatát el kellett vetni. Arról sém tehetett senki, hogy délutánra kitisztult az ég és Mr. Penricarde kilcNÓGRAD - 1969.

vágóit a Bogáncson Igaz, a

farmig, s a disznókig el sem jutottak. A kapu zöld volt, de néhány évvel ezelőtt teherre volt festve és Bogáncs nem felejtette el, hogy ő ott le szokott kanyarodni az útról. Most is berontott a gyümölcsösbe éppen egy pulykaketrec felé — a későbbi járókelők a ketrecet sértetlenül találták, de pulykából nem sok maradt,

Mr. Penricarde a megrázkódtatástól eltekintve csak apróbb sérüléseket szenvedett, s jóindulatúan a saját tapasztalatlanságának számlájára írta a történteket. Egy hét múlva bekövetkező telje* felépülésig Jessie ápolta, nagy odaadásról téve tanulságot.

A NÁSZAJÁNDÉKOK bitóját a helyi újság is közölte, s ott nemsokára mindenki olvashatta a következőket: „A Bogáncs nevű barna hátasló: a vőlegény ajándéka a menyasszonynak.”

Fordította: Zilahi Judit

5., »asórnop Q