Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)
1969-09-21 / 219. szám
óipol vásárolunk Az offenzívat két hete indította el a feleségem. Akkor meg nem sejtettem semmit. Csak annyit mondott: — Isteni cipőt vett Klári. Tudod, olyan modern sarkút... Oda se figyeltem. Egy héttel később mondott valamit. — Azt hiszem, rövidesen cipőre lesz szükségem. Itt a nyár... Ekkor egy pillanatra felfigyeltem. Tegnap aztán így szólt: — Szeretném, ha eljönnél velem cipőt venni. Erre már nagyon odafigyeltem, de mielőtt szólhattam volna. már folytatta: — Jót tesz neked egy kis séta és az idő is olyan szép ... Amikor a harmadik cipőüzletből jöttünk kifelé, megkérdeztem: — Mond, fiacskám, tulajdonképpen milyen cipőt akarsz venni? Csodálkozva nezett rám. — Természetesen fehéret, hiszen nyár van. — Persze — mondtam és közben arra gondoltam, hogy az eddigi három üzletben mindenféle cipőt nézett, csak fehéret nem. A negyedik cipő- üzletben fáradtan ültem le és türelmesen vártam, hátha itt sikerül. Negyedóra alatt kiderült, hogy melyik cipőt tetszett, abból nem volt megfelelő nagyság, amelyekből volt, azok nem tetszettek. Indulás tovább. Mikor az utcán rágyújtottam, az öngyújtó reszketett a kezemben. Feleségem is észrevette. — Csak nem vagy ideges? — kérdezte aggódva. — A, dehogy! Remekül szórakozom! Csak azt nem tudom, hogy mi szükség van énrám?! — Na, hallod? Csak nem veszek olyan cipőt. ami neked' nem tetszik? A hatodik üzletben végre sikerült az óhajtott cipőt megtalálni. Felesegein felpróbálta és elém állt. — Ugye, milyen tündééi? Oda néztem a cipőre, tényleg csinos volt, de élénk zöldszínű. — Nagyon tündéri, — mondtam. — Nagyon tetszik . . . csak úgy emlékszem, mintha fehér cipőről beszéltél volna. Csodálkozva nézeti rám. — Tényleg? Érdekes, én már nem is tudom biztosan. Én azonban abban a pillanatban már biztosan tudtam, hogy többé nem megyek vele cipőt vásárolni. Nem én! Inkább lemondok a sétáról is. | (v. t.) Mikes György .Merre járt Duyal úr? Az ismerősöm párizsi tartózkodása idején találkozott bizonyos Duvallal, egy pipa- szurkálógyár igazgatójával. A villogó szemű, deresedé baju- szú francia nagyon megörült, amikor megtudta róla, hogy magyar. Kiderült: Duval úr tavaly három napot töltött Magyarországon a Bámexbum- fért vállalat vendégeként. — Ö, szép Magyarország! — kiáltott fel Duval lehunyt szemmel, szívére szorítva kezét. — Felejthetetlen élmény yolt. Igazán felejthetetlen! — Merre járt Duval úr? — érdeklődött az ismerősöm büszkén. — Látta a Balatont,? — A Balatont sajnos, nem láttam, de voltam Agárdon — lehalkította a hangját és az arca egészen átszellemült a visszaemlékezéstől. — Agár- dón, a pogány magyarok szent helyén, ahol évente egyszer lóáldiozatokat mutattak be a törzsek. Megilletődötten, elszorult szívvel jártam be Agárd történelmi utcáit..., — Pardon, minek az utcáit járta be? — kérdezte csodálkozva az ismerősöm. — Agárd utcáit — felelte Duval meghökkenve. — Lehetséges, hogy ön nem ismeri ezt a történelmi nevezetességű helyet? — Dehogynem... izé... többször is jártam ott — hebegte az ismerősöm. Kínos pillanat volt. Mintha gúnyos, lenéző mosoly suhaht volna végig a francia arcán. — Ö, hogyne... Persze... — Verpeléti úr vitt le kocsin ebbe a kis községbe. Ő volt az útimarsallom. Megmutatta azt a helyet is, ahol annak idején azt a vérszerződést kötötték. Most egy fából készült víkend- házacska áll azon a helyen, s körülötte néhány barackfa. Festői látvány. Ebéd után le- heveredtem az egyik fa alá és a történelem szelét éreztem fújdogálni. Szerettem volna valami emléket elvinni erről a helyről, hallottam ugyanis, hogy gyakran találnak ezen a telken régi pénzeket, serlegeket, kürtöket. Nem voltam rest, felástam a fél kertet. Verpeléti úr volt olyan szíves és nemcsak ásót adott, de meg is mutatta, hogy a kertecske mely részét ássam fel. Sajnos, pechem volt, nem találtam semmit. — S mi a véleménye a Margitszigetről? — Nem láttam. Mondom, csak három napot tölthettem az Önök szép hazájában. A második napon Zömölki úr vett pártfogásba, ővele utaztam le Kadarkútra... nagyságát az is mutatja, hogy a próféták közül egyedül juthatott el Allah-hoza hetedik menyországba — először ötszázra, majd ötvenre, végül ötre alkudta le ezt a tömérdek imát, s ezért háromszor kellett a hatodik mennyből visz- szafordulnia. Az igazgató szerint Allah, mind a próféta rendkívüli szenvedéllyel alkudozott, s hogy Allahot éppen ez győzte meg véglegesen: helyesen választotta prófétájául Mohamedet. — Mindenesetre, egy országban, ahol még az istenes prófétája is alkudozik egymással, neked is több türelemmel kell kivárnod uram, amíg az időd elérkezik. Mi vagyunk, amilyenek vagyunk, s neked kell minket megértened. Mivel hírek szerint a nyugatnémetek még nálunk is rosszabbul álltak, én iparkodtam mindent megérteni. De például a Ramadant egyszerűen nem tudtam felfogni. Az országban egész hónapig nappal böjtölnek, éjjel pedig esznek PÉTERNEK IS ez a hónap vitte el reményeit. Pedig Iréntől többszöri könyörgés után, egy kétsoros levélben engedélyt kapott, hogy két hónappal megtoldja esküjét: ,.Május 1-ig várlak. A kezemet már megkérték.” Ramadan harmadik napján meglátogatott és körülnézett a gyárban. Csaknem sírt kétség- beesésében. Biztosra vette, hogy Irén beváltja fenyegetőzését. — Beteg a barátod? — kérdezte tőlem Ali. — Bánata van, nem beteg. És nem barátom, hanem rokonom — mondtam vakmerő öl- lettel. — Erzsébeti alván születtünk mind a ketten. És én betegszem meg, ha miattatok elveszti szerelmesét. — Ezt eddig miért nem mondtad, uram? — döbbent meg Ali. Az én munkásaim vitézül szédelegtek egyik géptől a másikig. Persze csak szédelegtek, de elszántságuk igazán nem volt tagadható. Végül Péter maga mondta nekik, hagyják abba. Áprilistól nem jött el hozzám többé. És nemsokára Ali sem látogatta péntekjeimet. De csak huszonharmadikán tudtam meg tőle, hogy Péter huszonötödikére már meg is vásárolta repülőjegyét. — Azt hittem uram, te engedted el... PÉTER ELŐTT még ma sem merném elismételni káromkodásomat. Taxin szaladtam a városba. Ajtóstól akartam Péterre rohanni, de csak a lesőablakot nyitotta ki. — Mit akarsz? — kérdezte durván. — Menj haza! — Szeretnék elbúcsúzni! — feleltem gúnyosan. A markomba nyomott egy papírlapot. — Ez a távirat érkezik helyettem. Ez állt a papírlapon: „Hagyj el. ha akarsz! Még két hónapig maradok!” * — Hát ez Irén válóperének története. — Hová? — A híres kadarkúti csata színhelyére, ahol egy maroknyi magyar vitéz legyőzte a félelmetes Ali bég hatalmas seregét. Zömölki urat, kalauzomat a történelemben jártas, tudós embernek ismertem meg. Pontosan megmutatta, hol állt Ali bég vezéri sátra és merről támadtak a magyarok. Most egy rozzant kút áll a török vezér sátra helyén. Több oldalról lefényképeztem ezt a kutat, háttérben a lebukó nappal. Zömölki úr olyan élvezetesen adott elő, hogy szinte magam előtt láttam a csatát, ön is járt már ezen a helyen? — Jártam... hajjaj! — felelte az ismerősöm és közben szégyenkezve arra gondolt, valószínűleg hiányzott az iskolából, amikor a kadarkúti csatáról tanultak. — Na és a... Halászbástya? — kérdezte reménykedve, sápadtan, — Csak messziről láttam, amikor Sümegi úrral Kunpe- szérre utaztunk. Ez már a harmadik napon történt. — S ott mit néztek még? — A hajdani híres kunpeszéri királyi vár hűlt helyet. Sümegi úr elmondotta, hogy valaha itt állt Európa legszebb vára. Építőjének nevét elfelejtettem. Most egy kopár legelő van a vár helyén. Természetesen lefényképeztem ezt a legelőt. Higgye el, uram, együtt sírtam Sümegi úrral, amikor hallottam, hogyan rombolták le a császáriak ezt a csodálatos várat, az első magyar királyok kedvenc lakhelyét, majd az egész hegyet, amelyen a vár állt... — re- begte Duval szipogva és együttérzően kezet szorított az ismerősömmel. Hazatérése után az volt az első dolga, hogy a történelem- könyvben utánanézett Agárd történelmi nevezetességeinek, a kadarkúti csatának és a kunpeszéri királyi vár történetének. Egy árva betűt sem talált róluk a könyvben. Végül a Bámexbumfért vállalatnál bizalmasan megsúgták neki, hogy a történelmi adatokból egy szó sem igaz. Verpeléti kartárs azért vitte le a francia vendéget Agárdra a vállalat kocsiján, mert ott nyaralt a családja és velük akart tölteni egy napot. Zömölki kartárs bort hozott Ka- darkútról, Sümegi kartárs pedig rég nem látott keresztanyját látogatta meg KunpeszéTervezték azt is, hogy a negyedik napon megmutatják a külföldi vendégnek Attila sírját, de erre már nem jutott idő. Azóta sem tudja szegény, hol van eltemetve a hun király. Eső után (Fotó: Koppány) Gyurkó Gésa Furcsa történet — Hát akkor elkészült — megelégedetten dörzsölte a kis község régi tanácselnöke a kezét és úgy nézett a népfront helyi elnökére, aki civilben a helybeli szövetkezet magtárosi tisztét is ellátta, mintha a világbékét jelentette volna be. — Hála annak, aki erőt adott, meg a szövetkezeti brigádnak, abban is a Godó Jóskának — bólintott helyeslőleg Sándor Péter, a nénfrontelnök és magtáros, töprengve ösz- szehúzta a szemöldökét, nem hagyott-e ki valakit a felsorolásból. Egy pillanatra felvillant előtte a szövetkezet elnökének az arca is. aztán legyintett, van itt az ügyben már két elnök, minek a harmadik. — ... és felavatjuk? — kérdezte. — Fel bizony — lelkesedett a tanácselnök, s rögtön az jutott eszébe, hogy itt most nem más folyik, mint a tanács és a legszélesebb tömegszervezel kapcsolatának gazdagodó csermelye: a forrás, az ötlet, a népfront: a meghallgató és kivitelező, a tanács. — Szép, szerény avató ünnepséget tartunk. Ahogy illik. Mégiscsak új létesítmény ez a mi falunkban. Társadalmi munkából, saját erőből készült Egyetértek, Péter bátyám a javaslattal — fűzögette tovább a gondolatot a tanácselnök és cigarettával kínálta a népfront tisztes elnökét. — Ne kisértsd az Istent, de engem se. Egy hete nem dohányzóm már — sóhajtott fel Sándor Péter, s bütykös ujjait úgy kapta vissza, mintha parázshoz ért volna. — Hát aztán miért nem? — kerekre nyílt a tanácselnök szeme, aki naponta két csomaggal pöfékelt el, s hajna- lonta falrepedésig köhögte tele a házat. — Az orvos úgy találta, asztma, magas vérnyomás, mcszesedés ... Dohányzás nincs, ha meg akarom érni a tsz-nyugdljat... Hát egy hete nem szívom — panaszolta Sándor Péter. — Ne is szívja akkor — Ütött az ujjával az asztalra az elnök, aztán a dohányzásról Ismét az avatásra fordította a szót... — És kit hívjunk meg? A járást, az rendben van. A megyét is? Esetleg valami országos embert. Mondjuk a képviselőt? — Az lehet. Ügyse volt itt, csak egyszer azóta, hogy jneg- választottuk. £s ő mondaná az avató beszédet? ... A tanácselnök akkorát nyelt a füstből, hogy köhögni kezdett. — Az avató beszédet én mondom — mordult egyet dühösen, aztán engedékenyen hozzátette — vagy maga, Péter bátyám ... — Így tudok beszélni, meg úgy is, ha dühös vagyok, de annyi nép előtt, ünnepien. Beszélj csak te... Ebben maradtak. A pillanatnyi töprengő csendet rémült sóhaj törte meg. — Mi baj? — riadt fel Sándor Péter. — Hát nincs halott. S kérdés, hogy akkor lesz-e? — Halott? Minek az? — rémüldözött a népfront elnöke. — Kurta a gondolkodása, népfrontelnök elvtárs ... Hát hogyan lehet halottasházat, ravatalozót, amit a falu épített, úgy avatni, hogy nincs benne halott? Sándor Péter csavargatta az orrát bütykös ujjaival, ami nála a legnagyobb fokú gondolkodás jele volt, aztán megszólalt: — Fonák eset, annyi szent. Ha nincs halott, nincs avatás? — Nem lehet. 'Stílustalan! — vágta ki büszkén a legfőbb érvet az elnök. — És nincs senki... aki ugye ... szóval, aki meghalhat rövidesen? — Amióta orvos van a községben alig halnak az emberek. Juli néne tavaly. De ő is a kórházban halt meg. A Pista gyerek, a kondás, aki majd a nyakát törte, az is ott kódo- rog már megint a gépek körül. Márpedig, ha nincs halott, nincs avatás. Ez világos — pislogott az ablakon túli világra. — Te, mi lenne, ha... szóval, mi lenne — törte meg a csendet kisvártatva Sándor Péter —, ha adnál egy cigarettát? — Tessék ... Azazhogy, nem adok — kapta vissza a zacskót a tanácselnök. — Az orvos mondta, hogy nem dohányozhat, mert... — Na, éppen erről van szó — sóhajtott nagyot és elszántan Sándor Péter. — Hát nem érted? A tanácselnök egy pillanatig értetlenül nézett, aztán ámul- va kezdte bámulni Sándor Pétert: — Maga képes lenne, csak azért, hogy avathassunk? — Az avatásért, de inkább a községért. Tudom, mi a kötelességem, ha a közről van szó. Nincs halott? Hát majd lesz. Adj egy cigarettát... az egész csomagot — nyúlt a Szimphoniáért Sándor Péter, oly elszántan, mintha méreg- pohár lenne. — Nem engedem! — kiáltotta vadul a tanácselnök. —• Az ilyen embereknek élniük kell! Majd várunk. Egy hónapot, egy évet, ha kell tíz évet! Várunk és nem avatunk. De ezt nem engedem. Ezt megtiltom! — húzta ki magát, hogy Sándor Péter szinte összeroskadt elszállt hősi tette lehetőségének a nyomasztó súlya és tekintélye alatt... .. .az avatásra még azóta is várnak, de Sándor Péter azóla sem dohányzik. Mozgósítva van a falu: ha netalán látnák füstölögni, azonnal vegyék el tőle a cigarettát, pipát vagy akár a szivart is. NÓGRÁD — 1969. szeptember 21., vasárnap 9
