Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)

1969-07-13 / 160. szám

Bobul Gyula Miska balladája.. A tanár szólítására lustán felemelkedett a pádból, ami hosszúra nyúlt lábaihoz szűk volt, és kegyetlenül recsegett. Lebiggyesztette száját. és megvetéssel kilépett a pádból. Hosszú haja ráhullott a hom­lokára. A tanár feje felett ki­nézett az ablakon. — Gyenes Miska, az érett­ségi előtt még javíthatsz! — a tanár egy matematikai kép­letet rajzolt a táblára. Miska a tanárra nézett, és megmozdult a gondolata. Még az utolsó hetekben is kínozza a jövő generációját. Mit érde­ke! engem már ez a képlet. Kiindult a táblához. Plusz, mínusz előjelekkel felírt né­hány számot, aztán letette a krétát és beletörülte kezét a farmerjába. Lóbálva hosszú testét visszament a helyére. Ujjaival a homlokától váfláig fésülte a haját. Az egyik lá­bát kivetette a pádból. A ta­nár csóválta a fejét — Gyenes Miska, neked nem nagy jövőt jósolok. Öreg kotyogó, a te jóságod­tól én nem állok fejre. Aré- názz csak nyugodtan. Itt a zsebemben a behívó, majd hal­lasz te még Gyenes Miskárói. A fiú arcáról a világért sem volt leolvasható a gondolata. Nézett szenvedő tekintettel. Szemhéja félig eltakarta zöld színű szemét. Nehezen átevlckélt a vizs­gán, és néhány hónap múltán már az egyenruhában masíro­zott a határőrségnél. A gya­korlat sem volt Ínyére. Áb­rándozott, ami megkoptatta fürgeségét. A gondolatában vi­szont ott ólt, hogy egyszer el kell jönni a nagy pillanatnak, amikor majd megismerhetik az igazi Gyenes Miskát. Jobb- ra-átlal, balra-áttal. és ezzel az unalom fegyverforgatással még senki sem lett hős. Eljött az első nap, amikor igazán határőrnek érezte magát. Fel­szerelt, valódi töltényt kapott a fegyverébe és társaival az egyik raktár őrzésére indultak. Mintha a vére cserélődött vol­na ki. Frissen lépkedett, fon­toskodott. Kérte a legnehezebb időpontban, a hajnali órákban kerüljön az őrhelyre. Volt eb­ben számítás. Olvasta egy kri­mi-regényben, hogy a diver- zansok ezt az időt használják fel cselekvésre. Az álmosság ilyenkor keríti hatalmába az embert. Hát engem nem ke­rít hatalmába. Az ember so­sem tudhatja! Akkor legyek én. aki útját állja a manus- nak. Nagyon elégedett volt önmagával, amikor az őrhe­lyére vezették. Megmarkolta a puskáját és várt. Lassan és végtelen csendben múltak a percek. Csak az őszi szél dú- dolgatott egykedvűen. Vala­hol a raktár tetején drót állta útját, és mintha altatót zúgott volna. Miska egyre kellemetleneb­ből érezte magát. Először a teste nehezedett el Aztán a szemhéja. Mintha mázsányi te­her nehezedett volna szemére. A feje is billegett. Már úgy érezte magát, hogy ha dj ver­zálni settenkedne, azt sem bánná, csak lehunyhatná a szemét. Csak egy pillanatra. Először a lába mondta fel a szolgálatot. Megroggyant. Le­ült a töltésen. Lassan szürkült az ég alja. Felnézett. — Ilyenkor már úgysem jön a diverzáns — mormogta és lehunyta a szemét. Ügy érezte, csak egy másod­percig tartotta zárva, pedig a feje is félrebillent, a kerek sapkája észrevétlen lecsúszott fejéről és a töltés aljába gu­rult. Léptekre riadt fel. Meg­érkezett a váltás. Miska két­ségbeesettem kapott a fejéhez, amikor a hajnali szél megsd- mogatta rövid haját. Már nem volt Ideje a sapkáját keresni, mert a váltást vezető tiszt ott állt előtte. Még volt annyi ide­je, hogy átgondolja, valaki járt az őrhelyén, elvitte a sapkát miközben ő aludt. A tiszt arcáról is ezt olvasta le. — Hol a sapkája? — Jelentem nem tudom ... Riadóztatták az őrséget. Le­zárták a környéket. Kutya se­gítségével keresték az idegen nyomokat. Semmit sem talál­tak. Végül az egyik határőr a kutyával a ház tövében meg­találta a sapkát. Keserű napjai következtek Gyenes Miskának. A fogdát még elviselte, de társai gú­nyolódása fájdalmasabb volt a halálnál. Megváltás volt neki, amikor kihelyezték az egyik őrsre. Ott feledésbe ment a sapkaügy. Ha eddig türelmetlenül vár­ta Miska a nagy alkalma.!: itt még türelmetlenebb volt. Min­den járőrbe induláskor fel­sóhajtott. — Na, majd most...! Csak már hazatérőben csüg­gedt. Olyan ez a határ, mint a temető, csendes, semmi ese­mény. Pedig már esedékes a szabadság ideje is, mit mond otthon, ha kérdezik. Szép ta­vaszi reggel indultak ezen a napon. A járőr parancsnoka Idősebb, tapasztalt határőr volt. Miska vezette a kutyát. Rótták a kilométereket szótla­nul. Te vagy az a híres sap­kakereső Ivadék. No, nagyokos itt találj valamit és megrán­totta a pórázt. A kutya felné­zett rá. Mintha gúnyosan mo­solygott volna. De tortelep a kutya megtorpant, felborzolta szőrét és mozdulatlan maradt. Már a járőrparancsnok Is hal­lotta, hogy csobban a víz. Miska semmit sem hallott. Annyit látott a reggeli szürkü­letben, hogy a bokorból ki­ugrik egy ember, és öles ug­rásokkal átvágja magát az or­szágúton, és eltűnik az erdő­ben, A járőrparancsnok rákiál­tott. — Állj, állj... Miska túzbejött. Itt tehát a nagy alkalom. Lekapta a fegyverét és felkiáltott. — Megyeik utána!. — Ne mozdulj, először je­lentést teszek.,. Ne mozduljak, majd aztán te megfogod, hát nem bará­tom, engemet nem tartasz vissza. — Megyek •.. — Jó, de vidd a kutyát, és maradj a szökevény nyomán. A hármashatárnál várlak. Miska mint a fergeteg elin­dult. Hosszúra eresztette a ku­tya pórázát. Itt tehát a nagy alkalom. Tudtam, egyszer el kell jöjjön.' Már szinte látta, hogyan mondja el otthon a határsértő kézrékerítését. A kutya a földre szorította a fejét és ment a nyomon. Szinte vonszolta Miskát. — Most jóváteheted, amit velem tettek — biztatta a ku­tyát Miska. Laba.s erdőn haladtak, az­tán neki egy nagy emelkedő­nek. A madarak riadtan me­nekültek, mert Miska talpa alatt ropogott a száraz avar. Kint lihegtek a hegy tetején, amikor sűrű bokros állta út­jukat. A kutya megtorpant. Miska még észbe sem kapott, amikor a bokorból egy hatal­mas vaddisznó-anya nekiug- robt a kutyának. A kutya vé­dekezett, Miska pedig megré­mülve hátrált. Egy fa mögé húzódott. Akkor vette észre, hogy apró malacok szaladgál­nak körülötte. Hirtelen felka­pott egyet. Maga sem tudja megmagyarázni miért, csak felkapta. A malac stvalkodott. Erre már a bokorból vagy nyolc vaddisznó törtetett ki hangos röfögéssel. Valameny- nyien neki a kutyának, az rettenve húzódott Miska felé, aki elfelejtette, hogy szöke­vényt üldöz, eldobta a fegy­vert és felkapaszkodott az el­ső útjába eső fára. Csak ott döbbent rá, hogy a kismala­cot a táskájába dugta. A ku­tya is jobbnak látta menekül­ni. A malac a táskában el­hallgatott. A disznók még fúj­tak egyet, csörtetve eltűntek az erdő sűrűjében. Gyenes Miska félve lemá- szott a fáról. Felvette a fegy­verét és hívta a kutyát. Az engedelmeskedett. — Semmi az egész, a malac itt van, gyerünk kutyus a dolgunkra, — biztatta az álla­tot, miközben észrevette, hogy még reszket a lába. A kutya idegesen forgott. Nem találta az embernyomot. Egyre csak a disznók nyomán indult volna. Miskát a sírás fojtogatta. — Kiskutyám ne hagyj cser­ben. Keresd az embernyomot! Minden hiába volt. A ku­tya tehetetlen maradt. Most mit tegyen. Elindult a har- mashatár felé. Fejét lehor- gasztva, szomorúan. Táskájá­ban reszketett a kismalac. A hármashatárnál senkit sem talált. A táskát felakasztotta a fára és elindult, hogy körül­nézzen. Minden neszre riadtan összerezzent. Lépteket hallott. Először egy szakadozott ruhá­jú fiatalembert látott, fel­tartott kézzel közeledni. Ké­sőbb a járőr parancsnokát is meglátta, ahogy lövésre kész fegyverrel kíséri a szökevényt, Erélyesen lekapta fegyverét, és a szökevényre szegezte. — Maradj nyugodtan, már nem szökik meg. Még sze­rencse, hogy elétek vágtam Itt fogtam meg. — Én is fogtam valamit. A foglyot megkötözték és indultak Miska táskájához. Üres volt. A kismalac kiká­szálódhatott belőle. Miska za­vartan felnevetett. — J61 van, fiú, ügyes vol­tál, ideterelted ezt az em­bert. Jelenteni fogom ... Miska kihúzta magát, és egy szót sem szólt kalandjáról Nemrégen itthon járt. Büszkén kihúzva magát sétált az ut­cán. Baranyai támla Aut or S zombat, déli tizenkét óra. Már kora reggel óta özönlenek az autók a városból. A Kosztolányi De­zső tér piros lámpáinál meg­torpannak és összegyülekez­nek, aztán, mint egy óriási, lüktető szív apró vérsejtjei, zöld jelzésnél egyszerre ki­rajzanak a Balatonhoz vezető főérre, elhúznak az Osztya- penko szobor mellett, és az új műúton szétszóródva egyetlen hatalmas, végeláthatatlan áradatban egyesülnek az előt­tük és Utánuk kibocsátott rajokkal. Reggel óta egyre nő a forgalom, de még mindig nem érte el csúcspontját. Az autósok nagyrésze csak a munkaidő végén Indul útnak. G. pontosan háromnegyed egykor abbahagyja a munkát, és a Balaton vizében való fürdés különféle módozatait forgatva a fejében azonnal nekivág az útnak. A forgal­mas belvárosi csomóponto­kon; a Calvin, a Gellert, és körtéren, a Kosztolányi Dezső téren áthaladva még semmi különöset nem észlel. Az időt rabló várakozásokat, a hirtelen fékezéseket és megin­dulásokat, a fárasztó kapcso; fásokat, az óvatos kerülgeté­seket ezen a napon is éppúgy végi.gkínlódja, mint máskor. De mikor a városból kiérve a Budaörsi hegyek egy hirtelen kanyar után a háta mögé ke­rülnek, és a vasúti töltés alatt átbújva a visszapillantó tü­körben ismét láthatóvá vál­nak, mikor úgy látszik, -hogy Martonvásár már csak egy ti­zennyolc kilométeres, hosszú, sima ugrás, akkor valami fur­csa dolog tűnik fel neki: anélkül, hogy odafigyelne a kormányzásra, kocsija az egyenesben önmagától fel­gyorsul, átveszi a többiek ira­mát, Irányítás nélkül egyen­ként lehagyja, illetve előre engedi őket- A monoton zú­gásban arcok tűnnek fel mel­lette, hangtalanul és közöm­bösen előresuhanó meg lema­radó arcok. Kék, zöld, sárga, piros a vi­lágos és sötét színek összes árnyalatában pompázó autók, autóáradat, autófolyam özön- liik a Balaton felé. Autó — egyes autó nem is létezik ilyenkor, csak autók vannak, egybefüggően, a követési tá­volság métereivel egymással minden másnál elválasztha- tatlanabbul összekapcsolva. El. zajlik ez az áradat, ál­landóan változtatja formáját, összetételét, feltartóztathatat­lanul kígyózik Martonvásár, a Velencei tó, aztán Székes- fehérvár felé, a Balaton előtt kettéválik, kitárja két. kar­ját, és szorosan, mégis lágyan körülöleli a tavat. Az első komoly meglepetés Martonvásár után éri G.-t. Azt már eddig ts észrevette, hogy kocsija szinte automati­kusan gördül előre, és, hogy különlegesen könnyű a kor­mányt és a pedálokat kezelni, de itt olyan dolog történik vele, melynek hatására alig tud magához térni a megle­petéstől. A városból kiérve — anélkül, hogy hozzáérne —az indexkapcsoló kattan egyet, elfordul, a kocsi előzést jelez, és a kormánykerék már csú­szik Is balra üjjai alatt — ki­kerültek egy útszélen veszte­gelő lerobbant kocsit, amit ő az előtte haladók miatt csak későn vett volna észre. I-deges mozdulattal az arcához nyúl, letörli a verítéket róla, érzi, hogy saját bőre az, amit ta­pogat, az ő izzadsága folyik végig a kezefején — mindaz, ami vele történik valóság, és még csak arra sem gondol-, hat, hogy részegen képzelő­dik, hiszen semmit sem ivott — megpróbálja a kormányt menetközben óvatosan oldal­ra fordítani, de az nem fo­rog, a sebességváltó és a kap­csológombok , sem engedel­meskednek akaratának. Bár­milyen hihetetlenül hangzik is: a kocsi önállósította ma­gát, minden külső beavatko­zás nélkül, sőt ellenére saját- magát irányítva halad célja felé. Az egész dolog olyan cso­dálatos és felfoghatatlan, hogy G. meg sem Ijed tőle. El van képedve Inkább, és kí­váncsian várja a fejleménye­ket. Abban reménykedik, hogy kocsija, ha már így el­végez helyette mindent, ma­gától megáll majd Zamárdi- ban, mint ahogy az eddigi feladatokat is önműködően teljesítette, de az, miután el­robogott Szabadi, Siófok. Széplak és Zarnárdi-felsö mellett, le sem fékez Zamár- dibam, hanem rátér ats út egyenesen Földvárra vezető szakaszára. G. ekkor — indokoltan — pánikba esik. Rángatja, cibál- Ja a kormányt, eszeveszett dühvei rugdossa a fékpedált, nem törődve azzal, hogy egy hirtelen megállással esetleg balesetet okozhat' Fölöslege­sen fárasztja magát, az autó a nagy kocsiáradat szerves részeként megállíthatatlanul, egyre gyorsabban száguld Szemes, Szárszó irányába. Kísértetiesen imbolyog a kormáinykerék, emelkedik, süllyed a gáz- és a íékpedél, kattog a sebességváltó, a kört is megszólal néha, ha kell — G. összetörtén kucorog az ülés sarkában és megbabonázva mered az önállósodott Irányí­tó-berendezésre, aztán hirtelen összeszedi magát, és az abla­kon kihajolva segítségért ki­ált, de hiába: a gyalogosok fel sem figyelnek az autó kétségbeesetten gesztikuláló utasára. Azoknak a kocsiknak az utasai pedig, akik mellett őrült iramban elzúg, csak pár pillanatig láthatják Integető alakját- Utolsó menedékként papír és ceruza után kutat zsebeiben, de csak egy apró fecnit talál, jobb híján erre írja fel segélyt kérő üzenetét. Visszanézve meglátja, amint a kidobott papírlapot a szél-, örvény belelibbentl egy út- széÜ bokorba — hiábavaló, hiábavaló minden próbálko­zás, meg kell várni, hogy g tartályból kifogyjon a benzin. Lassan alkonyba, aztán es­tébe fordul az Idő, egymás­után kígyóinak az autók fé­nyei. Fehéren és vörösen vi­lágító lámpák tűnnek eló a sötétből, meszlre nyúló ref­lektorfényeikkel derékba vágják az útszéll fákat, vé­gigpásztázzák a nádasokat-és settenkedő óriásokat festenek a házak világos falára. Éjfél után, mikor a kocsi Almádit elhagyva már a he­tedük kört teszi meg a Bala­ton körül, G. örömmel álla­pítja meg, hogy az üzem­anyagtartályból, szokatlanul lassan bár, de kezd kifogyni a benzin. Kénesénél valóban kattogni is kezd a motor, de nemsokára lecsendesedik, majdnem hang nélkül duru­zsol tovább — G. nem akar hinni a szemének — az autó nem áll meg, most már üzem­anyag nélkül folytatja kö­nyörtelen, vad rohanását az éjszakában, Aztán fáról egyet, se éló, se holt gazdáját a kicsapódó ajtón át kipen­deríti az úttestre, ahol az ép­pen csak el tudja kerülni egy rárohanó motorkerékpár első kerekét, és már száguld is tovább, feltartóz'tathatatLi' nul, egyedül előre. R eggel nyolc óra felé, mikor a hajnalban In­dulók első nagyobb, türelmetlen hulláma leér a Balatonhoz, az éjszaka fo­lyamán meggyengült forga­lom lökésszerűen felerősödik. G. gazdátlanul maradt kocsi­ját ismét körülveszi az autók szédítően kavargó áradata, közéjük ékelődve folytatja végtelen száguldásét az éb­redő tó körül. 8 NÖGRÁD — 1969, július 13., vasárnap a 2 úrvezetőknek van egy óriási erényük, hogy kocsijuk van. A gya­logosoknak van egy másik cso­dálatos erényük, hogy nincsen kocsijuk, de a legerényeseb­bek az országúti szegénylegé­nyek, a potyások, mert kocsi­juk sincsen mégsem járnak gyalog. Hogyan viszonyulnak egy­máshoz az úrvezetők és a po­tyások? Különféleképpen. Van olyan úrvezető, aki istennek képzeli magát, hozzá képest mindenki egy pondró, egy csú- szó-mászó, aki az országút szélén baktat. Annyira isten­nek véli magát, hogy az Is­tennek sem áll meg, akár Ze­usz integethetne neki szakál­lasán, felhőkkel a homloka kö­rül. S van olyan potyás, aki­nek különleges igényei van­nak. Csak akkor száll be a kocsiba, ha annak magassága nem haladja meg a másfél mé­tert, legalábbis kiskerekű, elöl hat lámpája van és csíkos a háta közepe. Az úrvezetők másik típusa homlokegyenest ellenkező ma­gatartást tanúsít a potyások- kal szemben. Akkor is megáll, ha nem intenek. Utána min­dig meg kell tolni; csak egy kicsit, mondjuk Rétságtól a Megyeri csárdáig, de onnan az Újpesti hídig már bárkit elfuvaroz. Az útkereszteződés­Kifth Sándor Úrvezetők és potyasok nél csendesen megkérdezi, ho­gyan kell balra kanyarodni. Nincs önbizalma. A járműve is inkább roncs, mint kocsi. Ügy látszik, a jellem és a kocsi márkája között egyenes ará­nyosság áll fenn: kis kocsi, kis ember, nagy kocsi, nagy ember. A potyásokat nemük szerint, mint általában az embereket, három csoportra lehet osztani: nők, férfiak és különcök. Azt hiszem már tapasztalták, hogy mindenki másképpen int be. Gondoljanak csak arra, ho­gyan int be egy faragatlan tuskó, vagy egy szuperintellek- tuel, ha mérges és nemet akar mondani, a jobb karjával, ki­csit behajlítva, mellmagasság­ban? A nők, ha potyázni akar­nak, akkor általában a gyalog­lásban elfáradt lábaikra hív­ják föl a figyelmet. Nem ki­mondottan hátrány, ha a pénz­tárcájukat és a ruháik egy ré­szét otthon felejtik. Ezekre menet közben a legritkább esetben van szükség. Minden egyéb, ami fizetőeszközként számításba jöhet, az úgyis mindig náluk van ... A férfiak előtt egyetlen le­hetőség áll, hogy egy távgya­logló hálátlan szerepét ne kell­jen vállalni, ha nem finnyá­sak. Módszeresen kiballagnak a település végére, aztán be­intenek mindenkinek, a tejes­kocsinak, az öszvérfogatnak, a sarki fagyialtosnak, a riadó­autónak, Gábor Áron rézágyú­jának és a Ferenc József cir­kálónak. Tízet teszek egy el­lenében, hogy valamelyik fel­veszi őket. A különcök kasztjához tar­tozik, akinek a garázsban áll a kocsija, de se nyáron, se té­len nem használja, mert nyá­ron meleg, télen hideg van, mindkettő szerfelett árt a ka­rosszériának. A végtagoknak viszont nem árt semmi. Rá­adásul a különc végtelenül tü­relmes. Hallottam rebesgetni, hogy valamelyikük a húszas években elindult és nemrégen érkezett meg a Koncsorgói SC és Balbuli TC labdarúgó-mér­kőzésre. Igaz, hogy közben tiz évig utazott Kétség és Balas­sagyarmat között, három évig fogságban volt és háromszor elvégezte a rémtörténeti aka­démiát, Ha már beszállt a kocsiba a potyás az úrvezető mellé, azon nyomban mélységes egyetértés alakul ki közöttük, aminek alapköve, hogy az úrvezető úr­vezető, a potyás az potyás. ahogyan valamikor grófok és napszámosok voltak. Az egyen­jogúság, ami az anyaföldön állva természetes , egyszerre blöd dologgá válik. A leg­demokratikusabb érzületű úr­vezető is úgy beszél a potyás- sal, mint egy szánnivaló gyer­mekkel, akit kitettek a küszöb­re. M i lenne, ha csoda tör­ténne egy napon, le- szállna közénk az év­század csodája, a zseni, aki­nek bizonyára nem lenne ko­csija, vagy Mohamed AH Ju- szuf, a nagy próféta és fel­emelt karral megállna az or­szágút szélén? Még az is meg­eshetne, hogy egyesek mérhe­tetlen gőgjükben föl sem ven­nék őket, vagy a csomagtartó­ba ültetnék a zsenit, a láb­tartó alá kötöznék a prófétát Csak hangszórón keresztül érintkeznének velük, kegyesen. s ilyen fennkölt témákról, mint a zseni természetrajza és va­jon mit gondol « próféta, ha nem gondol semmire? .,,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents