Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)
1969-07-06 / 154. szám
\ Bocs Sándor Minden valamirevaló embernek van már hobbyja — förmedt rám a feleségem —, csak neked nincs. Mert téged minden untat, mert neked semmi sem elég eredeti. Találj ki végre valami újat, ami még senki másnak nem jutott eszébe! Kitaláltam! Megmintáztam juhíúróból az Eiffel-tornyot, az Empire State Buildinget, a pisai ferdetornyot és a csődéi pálinkafőző-kunyhót, hogy csak a jelentősebb alkotásaimat említsem. Odahaza helyreállt a családi béke, feleségem lábujjhegyen járva, lélegzetvisszafojtva figyelte művészi tevékenységemet. Vitathatatlanul újszerű hobbym- nak csakhamar híre ment a faluban, és a kultúrház igazgatója felszólított: itt az ideje, hogy megrendezzem első gyúj. teményes kiállításomat. Szerény ellenkezésemet azzal szerelte le, hogy a kiállítás már szerepel az első félévi munkatervben, s a felügyeleti szervek szigorúan számon kérik a tervteljesítést. A kiállítást maga a járási főesztéta nyitotta meg. Sajátos hobbymat úttörő kezdeménye, zésnek minősítette, s arra biztatott, hogy forduljak bátrabban a mai és a hazai témák felé. Később módját ejtettem, hogy négyszemközt kérjem ki a véleményét spontán kísérletezésem gyarló következményeiről. — A világért sem szeretném befolyásolni művészi elképzeléseiben és alkotói módszereiben — tért ki a véleménynyilvánítás elől. — Csak gyúrja tovább nyugodtan a túrót, ne zavartassa magát. Tovább ostromoltam: — A. magamfajta kezdőnek úgy kell az értő kritika, mint a kiszáradt földnek a jótékony eső... — Nem, kedves barátom, szó sem lehet róla. Nagy okom van rá, hogy ne mondjak véleményt a műveiről... — Attól tart, hogy megsértődnék? Hogy nem bírnám elviselni a kendőzetlen igazságot? az ízlésére — Ugyan! Szó sincs róla! Sajnos, az évek során megtanultam, hogy az én beosztásomban csínján kell bánni a dicsérettel és a kritikával... Hadd említsek néhány példát. Egy cukrászati kiállításon csak úgy mellesleg megjegyeztem, hogy a magam részéről ki nem állhatom a marcipánt, édeskés úri rafinériának tartom. És pár nap múlva azzal jött haza a feleségem a cukrászdából, hogy állítólag felsőbb utasításra indexre került a marcipán... De ez még semmi. A kísérleti lakótelep átadásakor nosztalgikusan felsóhajtottam: „Hol vannak már a kívül-belül fehér házikók? Hol vannak a kicsi fehér meszelt szobák? És hol vannak a búboskemencék?" S az egyik fővárosi lap gúnyos cikké, bői tudtam meg, hogy attól fogva az újonnan épült házakat kívül-belül fehérre me- szeltették, s a lakásokból sem hiányzik a búboskemence ... A múlt nyáron új szállodát és éttermet avattunk. Az igazgató kitartóan agitált, hogy rendeljek valami ritka ételkülönlegességet. Hosszan kutattam az emlékezetemben, s végül tej- begrízt kértem dagadóval. Nos, azóta állandóan kint lóg a tábla a bejáratnál: „Mai ajánlatunk: tejbe gríz dagadóval.“ Remélem, sikerült meggyőznöm arról, hogy tartózkodnom kell a véleménynyilvánítástól. Ha nem akarom kötelezővé tenni a saját ízlésemet, amely természetesen olyan, amilyen... — Ha szabad megjegyeznem, ezúttal indokolatlan az óvatosság. — Hát jó, ha megígéri, hogy fütyül az ízlésemre, akkor esetleg... — Már hogyne fütyülnék! — Szóval az az érzésem, hogy ebben a műfajban nem szerencsés anyag a juhtúró. Ez a stílus és ez a mondanivaló, úgy érzem, inkább krumplipürét kíván... Ez az! Kezdettől fogva éreztem, hogy valami nem stimmel. Hát persze! A fenébe a juhtúróval! Jöjjön a krumplipüré! Fittese György — Aranyos ez a gyerek — mondja Bindercsikné, aki kora ellenére, fiatalos, A dicséretet Lázár Géza kislányának szánta. Valóban aranyos, négyéves kislány. Egész nap csacsog, sőt filozofál. Nevetése gyakran betölti az üdülő társalgóját Kint megszakítás nélkül esik az eső. Legfeljebb néhány percre mozdulnak ki a beutaltak. Aztán sietnek visz- sza a társalgóba. Itt zajlik az élet. Élet... Kártyacsaták. Ulti, römi, kanaszta, tarokk. Néhány an olvasnak. Lázár olvas. Mellette felesége hörgői, Marika, a csöppség építőkockákból csodálatos házat formál. Olyan kacsalábon forgót. Az apja az új bekezdések között odaodafigyel, vajon sikerül-e. Többnyire mindig akkor dől össze az építmény, amikor már, csaknem kész. Aztán tovább épít, kitartóan. A szomszéd asztalnál ülő női társaság hangos diskurzus kíséretében kanasztacsatát vív. Az a korosodó, őszbe hajló hölgy, Bindercsikné is közöttük van. Lázár csak látásból ismeri. A férjéről annyit tud, hogy nagy beosztású. Villában laknak a Rózsadombon. Bindercsikné feláll a kártyaasztaltól, és Lá- zárékhoz fordul. A gyerek munkáját figyeli. Mosolyog. Aztán megszólítja Lázámét. — Nem ismerjük még egymást kedves. Mutatkozzunk be. Tündéri ez a csöppség — közben leül az asztalhoz. — Mit horgolsz? — kérdi Lázár- nét. — A tegezést, a fiatalabbat szembeni közeledésnek szánja. — Blúz lesz. A gyereknek. — Milyen _ ügyes vagy. Ez csodaszép minta és kitűnő műanyag fonal. Heréig lesz benne ez a kis tündér v Lázár változatlanul olvas, de azért a párbeszédre is odafigyel. — Hasonló anyagból, persze jobb minőségből, mert nem magyar, a múltkor Párizsban vettem egy szettet magamnak. Itt van velem. Ha felveszem, megmutatom. Igazán nem is volt drága és Párizsban a választék... A férjed elmélyedt a könyvben. Mit olvas? — szól Lázárhoz. ■— Tolsztoj Feltámadását — feleli. — Á! Ebben van az a csata, ugye? Hogy is hívták azt a hadvezért?... Pedig emlékszem. .. — hahotázik. — Napóleon? — Az, az. ö ütközik meg az orosz hadsereggel.. — Ez nem az a Tolsztoj könyv. Az a Háború és béke. — Ja értem. Az volt filmen is, ugye? — Igen. Ez a Feltámadás. Hatodszor olvasom. — Annyira izgi? Krimi? — nevet. — Izgalmas, de nem krimi. A hölgy visszatér eredeti témájához. — Tündéri ez a gyerek. Mondd édes, hol laktok? — Kőbányán — feleli Marika. — Kőbányán? — fordul hitetlenkedve Lázár felé. Hogy lehet ott élni? — Csapja ösz- sze a kezét, aztán észre veszi, hogy megjegyzése bántó volt, s igyekszik zavarát leplezni. — Élni? — kérdi Lázár. — Íme itt vagyunk. Testben egészségesek és — talán lélekben is. — Aztán az idős hölgy kérdésének hangnemében megjegyzi. — Tudja, asszonyom, a Rózsadomb, túl meredek. Alihoz kocsi kell, s egyelőre persze, csak egyelőre, ezért nem költözünk oda. — Mondja kellő flegma- sággal. — Meg aztán... — Blndercsik elvtársnőt külföldi interurbán híváshoz kérik! -— kiabál a portás. A korosodó hölgy felugrik Lázárék asztalától. — Á, biztosan a férjem Báselből. Ott van kiküldetésben. Hát felhívott! De rendes. ,. + Pocsékul ráz ez a huszon- nyolcas villamos. Egy sor iparvágány torkollik bele, vagy átszeli. Akkorát dob az öreg sárga bódén, hogy az ember agyvelejéből csaknem rántotta lesz, mire végigmegy a Kőbányai úton. És a tarkaság: modern házak és Öreg munkáskolóniák, szűk ablakokkal, kiirthatatlan rovarokkal. Rámennek azok a kenyérre, az alvó emberre. Csak akkor pusztulnak el, ha majd ideállnak a dózerok és eltaszítják őket házastul a múltba, ahonnan származnak. A kolóniák előtt madzagon ruhák száradnak. Lázár figyeli ezt a neorealista tarkaságot. ' Aztán leszáll a hu- s2onnyolcasról. Vasárnap délután lévén van ideje a sétára, hazamenet. A nap is pokolian fűt. A sarki fagyialtosnál kér egy kétforintos adagot. Ra- fináltan meríti az eladó az adagoló kanalat. Fél oldalán semmi. Szóval fél gombóc az egész helyett. Lá2ár nem szól érte, mert mögötte hosszú sor áll. Még elzavarnák, mondva, miért tartja fel az eladót, miért hőbörög? Megy hát tovább a kolónia lapos r házai között. Délután öt óra. Az egyik ablakon kibömböl a rádió, valamiféle cigánynótát, a másikon beatzene gurgul i- Zík. Odébb csetepaté két szomszéd között. Az egyik síre nyíló ajtón fiatal lány >- pakodik ki. Mozgásán látszik, hogy esti találkára indul. Melleinek játéka, ritmikus árnyékban kúszik a porban. Istentelenül kifestette magát. Még mű&zempillája is van Lázár kószál a kolónia nyári szaga! között. Egy őszbe hajló hölgyet vesz észre Egymás mellé érnek a keskeny úton. Az őszes hölgy is felismeri Lázárt. Nem tudja; elmenjen mellette szótlanul, vagy.. Nincs idő a gondolkozásra. Lázár ráköszön. — ... az üdülőből, tetszik emlékezni? — mondja. — Ö, hogyne — feleli az asszony olyan meglepetten, mintha tetten érték volna. — Hogyan kerül ide? Igazán, ilyen véletlen. Éppen fél éve. Micsoda hideg volt. Most meg az ember majdnem elolvad. — Igen, igen. Szörnyű a hőség. Ráadásul bedöglött a kocsink is. Képzelje ezen a huszonnyolcason, na és a tizenkettes busz Budától az Emkéig... Megfő rajta az ember. — Mi járatban Kőbányán és éppen itt? — Kezével végigmutat a kolónia horpadt háztetőin. — Ez nem valami szép látvány. — Semmi különösebb — feleli az asszony. — Itt lakik anyám, aztán ha néha jut rá időm, eljövök megnézni. Nyolcvanéves és — széttárja kezét, annyi baj van az öregekkel... Kovács Imre mm üreg szerelmesek sehszlovák határőrök szóltak át a járási rendőrkapitányságnak: a folyó közepe táján, a sziget túlsó végénél alighanem hullát sodort partra a víz: ők a távcsövön is jól kivehetően egy megfeketedett emberi kezet látnak kiállni a vízből: nézzék meg közelebbről, az a rész ott magyar szakasz még. Rekkenő nyári nap volt, épp délidő. A motorcsónakon ülő két rendőr a színhelytől jó száz méterre észrevette azt a kezet. A begörbült ujjak, a semmibe kapaszkodás reménytelenségét őrizték meredten. Néhány perccel később, amikor a testet deszkákra tették, a fiatalabbik, szőke képű hatósági ember arcán iszonyat és gyámoltalan sajnálkozás ült. A másik, az idősebb volt a járási kapitány. A halántékánál kétoldalt erősen őszülő, nyíltarcú férfi természetellenesen vékonyra feszült szájaszéle épp hogy résnyire megnyílt, amint azt mondta: — Szakaszvezető! Terítse már le valamivel. Nézze, egész széjjel mosta a víz az arcát, öreganyám! Maga is jól fejezte be. Előbb a hosszú ősz hajat nézte, amit befontak holmi nyújtózkodó hínárok. Aztán a vékonyra aszott kézen időzött a tekintete, amit nem tudtak kiegyenesíteni sehogyan, hogy a test mellé fektessék. A kapitánynak nem esett jól az ebéd, fiatal felesége jóízű főztje. Az ételt otthagyta, rajtakapta magát, hogy Erzsiké - kezét nézi, ha nem szé- syelli ellágyuíását, most ösz- szecsókolta volna. Ugyan már. Még azt hinné az asz- szony, megbolondultam — mosolygott befelé, amint a derékszíját fölcsatolta. De aztán, hogy elköszönt csöndesen. az asszony nagvra- nvíH. kérdő szemekkel tekintett rá: nem szokta meg. hogy déli elköszönéskor a férje puha mozdulatokkal megsimogassa a haját. Estig sikerült megállapítani a halott személyét. A városka szociális otthonának lakója volt. Onnét tűnt el kilenc nappal előbb. Neve özvegy Takácsné, született Rávesz Anna. Életkora 69 év. Fia és lánya van, Pesten élnek, családosak. Évente kétszer—háromszor jönnek megnézni saját kocsin. Ilyen eset még nem fordult elő a kapitány gyakorlatában. Napi útjain sokszor elhaladt a szociális otthon halványzöldre festett hosszú épülete előtt, amelynek parkjában rózsák virítottak, s a fehér padokon, hátukat egyenesre támasztva szegényes ruházatú idős férfiak, ráncos arcú asszonyok ültek az idő súlyosságával mozdulataikban. Mindig csöndességet talált ott, amikor arra járt. Mintha ez a csönd vigyázott volna az öregekre. Vagy ők őrizték a csöndet? Nyári estéken, ha arra járt, s a lakószobák rácsos ablakai mögött villanyfény ébredt, lelassította lépteit, benézett. Külön szobában az asszonyok, külön a férfiak. Mintha egyiknek sem lenne kedve lefeküdni. Rakosgatnak valamit. Képeket? Leveleket? Mintha a múltat rendezgetnék ünnepélyes, komoly mozdulatokkal, tempós készülődéssel. Megrázta a fejét, sietve ment tovább minden ilyen alkalommal. A sarkon betért a kisvendéglőbe. Ügy érezte, innia kell. Azután sietni haza. Megkapaszkodni erős kézzel a jelenben. Nézte a fiát, a szemefényét. Ml lesz, ha egyszer, valamikor az élet partralöki őt is, mi marad akkor a gyerek szeretetéből? Nem gondolta, hogy egyszer még ilyen ügyben kell lenyomni a szociális otthon kilincsét, mint a mostani. — Aggódtunk Anna néni miatt régóta — mondta az első kihallgatás alkalmával a szociális otthon igazgatónője, fontoskodó beszédmbdorú, idősebb szemüveges asszony, aki nagyon komolyan vette a kapitány kérését: meséljen el mindent, amit az ügyhöz tartozónak gondol. — Amikor idekerült, van annak három éve is, sokat sírt. A szobatársai figyelmeztettek: a szipogástól nem tudnak aludni. Próbáltam közelférkőzni hozzá, de eleinte nem beszélt. Ismerem az ilyen eseteket. A zárkózott öregek rossz hatással vannak az egész otthonra. Előfordult, hogy valaki úgy élt itt másfél évig, s úgy halt meg végül, hogy még a nevét sem tudták a szobatársai. Anna néni nem ilyen természetű volt, később bőven tapasztaltam ezt magam is. Amikor látta, hogy szeretettel vesszük körül, beszédesebb lett: apránként megismertem az életét. A férje nagyon szerette. Azt mesélte, nem ment el úgy hazulról, hogy a haját meg ne simogatta volna. Ha meg- báritódott, senki nerrt tudta úgy vigasztalni, mint ő. Csókolgatta a kezét: „Nem baj anyukám, majd elteletted az úton”. Miféle úton? „Hát az élet útján, ami még előttünk van”. Sok ilyen mondatát ismertük annak az embernek. pedig soha nem láttuk. Negyven évig éltek együtt. A kapitány nem egészen erre volt kíváncsi, nem akarta azonban elhallgattatni az asszonyt. Csak azután kérdezett ismét, amikor az igazgatónő megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen. — Talán a gyerekei hagyták magára végképp?. — Bizonyára, de emiatt nem ment volna a Dunának. Tudja, az idekerülés után valami bizonyosan eltörik bennük, de az életrevalóbbak később túlteszik magukat rajta. Megpróbálnak berendezkedni, idomulni az új feltételekhez. Nem mondom, a vasárnapok félelmetesek tudnak lenni. Órákig lesik a kaput olyan nézéssel, hogy azt magának nem tudom elmondani. Amelyikhez látogató érkezik, nagy büszkén végigméri a többi várakozót: látjátok, engem még nem felejtettek el! És akinek senkije nem jön, az bemegy, sírdogál. Nemcsak az asszonyok, a férfiak is. Egyébként megfigyeltük: a legtöbb súlyos megbetegedés vasárnapról hétfőre virradóra történik. Szélütés, szívroham, trombózis. Nem vicc ez kérem. Amint a vasárnap elvonul, az egyensúly mégis helyreáll. Rájönnek talán: látogatók ide vagy oda, az összezártság mindnyájuk közös sorsa. Anna néni is beletörődött ebbe. — Akkor hát? — Más volt itt kérem. Szerelmi ügy. Él nálunk hatodik éve egy öregember. A Jakus Laci bácsi. Ha elkezd mesélni, mondhat akármit, körülötte mindenki elhallgat, csak őt figyelik. Furcsa ember. Nem akar semmit senkitől, nincsennek ivócimborái, senki nem jár hozzá látogatóba, mintha már nem is hiányozna neki senki. Nem tudok másra gondolni: a mi Annánkat is az vonzotta hozzá, hogy olyan szépen beszélt. Ennek az öregembernek olyan a szava, mint a simogatás. — Furcsának találom azt a meghatározást, hogy szerelmi ügy — mondta a kapitány. — őszintén szólva hihetetlen, hogy az ember hetven felé szerelmi életet éljen. — Ö, hát ne úgy tessék azt érteni: Nálunk itt az otthonban szerelmeseknek nevezik azokat, akik mindig egymás mellett ülnek. Nincsenek itt már vallomások. Egymás mellett ülnek és hallgatnak. Vagy éppen zsörtölődnek egymásra, mindenféle apróságok miatt. Az asszony odateszi a húsadagját a férfi tányérjára. Ha leszakad a gombja, előkeresi a szemüvegét, s gondosan felvarrja. Kikeféli a kalapját. Rászól, miért nem borotválkozott. A férfiak pedig? Hm. Néha nem is tesznek többet, mint szó nélkül tűrik, meg se köszönik. De azért volt rá eset, hogy kimenőről visszatérve került egy szál virág valamelyik asszonynak. Az ilyen virágok nálunk túlélik önmagukat a vázában. Nem tudom mit tesznek velük az asszonyok. Napokig könyörög nekik a takarítószemélyzet: ki kell dobni, elhervadt már. Ugyan, hiszen nézze milyen szép! — mondja akinek az éjjeli szekrényén áll a váza. És őrzik, őrzik a hervadt virágokat. — Aztán a cukornak menynyire tudnak örülni! Egy csomag mézcukrot hetekig beosztanak maguknak. Naponként egy szem. Délután, jó nyári időben együtt ülnek a pádon. A férfi messzire néz, mellette a nénike cukrot szopogat. Ünnep. Ünnep ez kérem. Mintha felengedne a magányosság fojtása, ami különben úgy rájuk telepszik, hogy az ember arra gondol, emiatt görbül meg a hátuk. Szólhat a rádió is, de sokan nem szeretik. Féltik a muzsikától saját érzelmi életüket. — Anna azzal a szépszavú öregemberrel találkozott. Mellette ült minden délután, gondozta, még pénzt is adott neki. Irigyeik nem egyszer hívtak, nézzem meg „mit művelnek ezek” együtt. Kinn ültek a pádon. Fogták egymás kezét. A megnyugvás öröme ült Anna arcán. Az a keze, amelyik a férfi kezét fogta, szinte külön élt. Megbújt az erősebb kézben, amely úgy tartóttá, mintha meleg testű madarat vigyázna. — Később valami megbocsáthatatlan történt. A férfi jobb oldalán leült a padra egy másik asszony. Balfelől Anna. középen a férfi, jobbról a másik asszony. A férfi hetekig ügyet sem vetett rá, csak Anna vált furcsán idegessé. Majd beszélgetni kezdtek hármasban, ez így folytatódott pár hétig, délutánonként, magam is többször láttam. Egyszer a férfi megfogta a másik asz- szony kezét. Ültek hangtalan Anna szegény nem tudott mit kezdeni többé a két kezével. ’nap, amikor elment, esett délután. A nagv hálószobában, az ágya körül rakosgatott, az éttelj - szekrényét rendezgette. Majd. amikor az eső elállt, a nap kisütött, a hátsó kiskaoun látták elmenni. Ennyi történt. A kapitány többet nem kérdezett. Most beírja a jegyzőkönyvbe, az öngvilkosság feltehető indokául, hogy „szerelmi ügy”? De ki hiszi el neki?! Látta a kezet a Duna fodrozó vizéből kiemelkedni Hiába nem akarta látni. Nehéz volt a szíve, mint a kövek. végig a part hosszába®. S NÓCRÁD - 1969, július 6., vasárnap-T'
