Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
B arait Cfol ások am 99 ■ i i r a Az öreget hiaba várták otthon Az öreg délutános műszakban dolgozott. Megszokta már s talbók ürítését. Huszonhét éve csinálta. Egy év hiányzik a nyugdíjig, azaz egy év, meg . . . Közeledett, a műszak vége Az öreg megigazította ruháját, megmosta kezét. Gyalog vágott neki az éjszakának. Mindig így szokta. Vízválasztótól a Müvésztelepig jó félórás az út. Komótosan, kényelmesen ballagott az országút mellett. Figyelt, nézte, hogy jön-e a szeneskocsi. A kocsis jó ismerőse volt az öregnek. Mikor erre járt, felvette, s így rövidé bb lett az út. Nem jött a szeneskocsi. Az öreg a vacsorára gondolt, meg a kertre. Tíz óra után, amikor délutános műszakból hazatért, mindig kiment a kertbe. Még pár méter és hazaér. Felpillantott. » egy személykocsit látott. Egy pillanat múlva sötét lett a világ ... * A Warszava este hétig határszemlén volt. Tikkasztó volt a Nap, fülledt az est: A szemle után négyen ültek a kocsiban. A Warszava elindult Szi- laspogony felé. Az italboltban az asztalon nyakas üvegek. Jólesett a bor, de nem volt elég. Valaki javasolta: menjenek át Cered-Tótújfaluba. Átmentek. Az asztalon újabb üvegek. Záróra volt, mikor zá- kányos fejjel kocsiba ült a társaság. A Warszavában négyen ültek. A gépkocsivezető, a főagronómus és két tarjáni ember. Irány Salgótarján. A földútról Ceredre, Vízválasztóra értek, s most már műúton haladt a kocsi. A Pintértelepen a pilóta egy koppanásra lett figyelmes... ★ A megyei rendőr-főkapitányság ügyeletén 22.35-kor csengett a telefon. — Jelentem, hogy közúti baleset történt Salgótarjánban, a Pintérpusztán. Az áldozat Oláh Imre 59 éves salgótarjáni lakos. Nyílt töréssel, eszméletlenül fekszik az úton. A gázoló gépkocsi továbbhajtott, cserbenhagyta áldozatát. — Azonnal indulunk, hangzott a válasz. — A helyszínelő bizottság perceken belül megérkezett. Rögzítették a balesetet. Mindössze három dolgot tudtak. A baleset idejét, azt, hogy új típusú Warszava személygépkocsi volt a gázoló, amely Salgótarjánba igyekezett, s végül: a kocsi vezetője ittas volt Ezen az éjszakán a közlekedésrendészet valamennyi dolgozója szolgálatba lépett. Megkezdődött a nyomozás. A sérült Oláh Imrét a megyei kórházba vitték a mentők. A bűnügyi laboratórium vegyi szakértői a sérült ruházatát vizsgálták. Hol lehet a Warszava? Reggel fél ötre a Salgótarjánban levő összes Warszava gépkocsit megvizsgálták. Nem volt köztük a gázoló. Közben az országutakon felállított ellenőrzőpontokon rítés. Szűkült a kör. Pontosan 15 óra volt, amikor, jelzés érkezett. Egy Warszava menetlevele gyanús. A kocsi sérült ... * — Azért jöttek talán, mert itt a Liget utcánál fellöktem egy kerékpárost?, — Nem. A Pintérpusztán miért állt meg? — Megálltam, mert hátul ketten ültek a kocsiban. Rosz- szul voltak, hánytak. — Nézzük meg a kocsit... ön mennyit ivott? — Csak a számhoz tettem a poharat. Üdvözöltem a társaság tagjait, hogy a tiszteletet megadjam. — Nem érezte a szeszt az úton? — Én csak ... — A Pintérpusztánál mit tapasztalt? — Roppanást. — Megállt? — Igen, körülbelül nyolc méterre. — Mit látott? — Egy embert, guggolt az úttesten. — Odament hozzá? — Igen, megnéztük. A főagronómus azt mondta, menjünk. — Miért ment tovább? — Azt gondoltam részeg. Szégyellem a dolgot. — A sérült vérben feküdt, nyílt törése volt. Nem látta? — Nem. Most már tudom, baleset volt, Felelősnek érzem magam. — Tanúk , mondják: gázt adott, tovább robogott. — Ez új kocsi, így indul, nagy gázzal. — Ezután hová hajtott? — A tarjániakat a lakásukra vittem, aztán vissza. — Találkozott rendőrökkel? — Láttam a rendőrkocsit visszafelé a Pintérpugztánál. Nem szóltak. Hazamentem. — Másnap nem beszélt a balesetről? — Aztán mi történt? — Délelőtt 10—11 óra között bejöttem Tarjánba. — A helyszínelő kocsi ebben az időben a Pintértelepen volt. Látta? — Igen. Ekkor sem gondoltam arra, hogy megállják. — Felelősnek érzi magát? — Felelősnek érzem. Kötelességem lett volna... ★ A megyei kórház baleseti osztályán Oláh Imrét látogatják a gyermekei, ismerősei. Vannak vagy húszán. Itt van a négy fia, a két lánya is. Az öregnek seb van a fején, bal lába mozdulatlanul nyugszik az ágyon. Az öreg csak ennyit mond a balesetről: — Rettenetes volt kérem. Ügy éreztem, mintha egyenesen nekem jött volna a személykocsi. A látogatók egy percre magamra hagynak az öreggel. Jobban van már, jólesik neki a látogatás. Jobbulást kívánok. Mosolyog egyet és kezet ad. A folyosón az egyik hozzátartozó megkédezi. — Csak annyit tessék mondani, megvannak-e, akik ezt tették az öreggel! — Igen. Megvannak. — Válaszolok, arra gondolok nem sok kellett, hogy az egy év hiányozzon a nyugdíjig. Szokács László folyt a kutatás. Másnap a del- — Igen, beszéltem. Azt előtti órákban Salgótarján mondtam a főagronómusnak, környékén kezdődött a felde- te Tibor, meg kellett volna állnunk. Diákok a magyar tenger partján A gyönyörűség sem örök- életű. Különösen akkor, ha kényszerítővé válik és ráerőszakolja magát az emberre. A víz éltető nedvet ad a földnek. Az üdülőknek, táborozók- nak keservet. Így van ez most is. Napok óta csak esik, vigasztalan sötét felhőket hajt a szél, és nem akarnak elfogyni. összefüggő egységként vonulnak a Bakony felől, hideget árasztva a tábor lakóira. Variációk egy témára A Kilián-telepre gyalog érkeztem, gyalogolhattam Udvariból. Szemerkélt az eső — így jár az, aki két csatlakozást is lekésik. A vasúti töltésen már messziről világítottak a narancssárga színű sátrak. 229 nógrádi fiatal! Csak „ennyien” voltak egyszerre a kettes számú táborban megyénkből. És nem is akárhogyan! Pihentek és tanultak. Általános és középiskolások együtt. Kilián-telepre csak a legjobbak juthattak el. A tanulmányi versenyeken kiváló teljesítményt elérők. Országosan is újat nyújtó kezdeményezés. Hátha minden úgy is sikerült volna, ahogy tervezték! A tervek kidolgozása simán ment. Szakáganként készítették el; magyarból, kémiából, biológiából, földrajzból és idegen nyelvekből, összeállították a listát, hogy milyen se- géd,eszközökre, gépi berendezésekre és könyvekre van szükség. A minisztériumban is megígérték, hogy elküldik a jövő évi tanulmányi versenyek témáit. De a kapocs valahol elpattant, a küldemény nem érkezett meg. A következő lépés a tervek átdolgozása volt. És azt is módosítani kellett! Kiderült, hogy a höközpontban egyenáram van, és a gépi berendezéseket sem tudják használni. Ilyen „biztató kezdet” után kezdődött a táborozás. Mit adhat egy szaktábor? Mindezt a kultúrsátorban hallgattam végig, égzengés közepette. Az asztal körül diákok, a zuhogó eső fedél alá szorított bennünket. A táborzárás előtti napon sorra teszem fel a kérdéseket. Megérte? Mit adhat egy szaktábor a diákoknak? Tanulást, pihenést? A válasz egyöntetű. A bólogató, igenlő tekintetek mögött élmények sokasága rejtőzik. Ragadjunk ki egy párat. Gáspár Vilmos, a salgótarjáni Bolyai gimnáziumból: — Kémiával foglalkoztam. Elhozták a kis labort, az analíziseknél jól tudtuk használná. Önképzőkör-szerűen tanultunk, egymásnak tartottunk előadásokat Fűzfőre is ellátogattunk, a Papír- és Nitroké- miai Gyárba. Az elmúlt évi szakdolgozatokat ismételtük át. Probléma? Csak három lány volt a csoportunkban. Ez „táncos mulatóban” gondot jelentett. De megoldottuk a kérdést. Vannak még lányok a Balaton partján! Auth András, a salgótarjáni Madách gimnáziumból: — Orosz nyelvből konkrét foglalkozások voltak. Szovjet irodalmi alkotásokkal ismerkedtünk. Sokat beszélgettünk a táborban tartózkodó kerne- rovói pajtásokkal. Jármay Kati a memoritereket emlegette. Mert a fürdés mellett verseket és prózarészleteket kéllett ,kotta nélkül” megtanulni. De azért nem hajtották túl magukat. A tanulástól és a napozástól felhevült fejeket, testeket lehűtötte a víz. De a napra is vigyázni kellett. Természetesen addig, amíg jó idő volt- Az ultraibolya sugárzás itt a legerősebb, a tihanyi félszigeten. Teknős Ilona a rétsági gimnáziumból érkezett a táborba. — A művészetek kialakulásáról, a szép fogalmáról beszélgettünk. Ady, József Attila, Vajda János verseit elemeztük. írtam egy dolgozatot. A dolgozatírás módszeréről is élénk vitákat folytattunk. Sztori? A Pál utcai fiúk vetítésekor csak tizenhétszer szakadt él a film. Először mindjárt a negyedik kocka után. A másodszori vetítésnél már öt szakadással megúsztak. Megérte? A kérdés laikus. Mert mit lát a szemlélődő a kegyetlenül zuhogó esőben? Behajtott sátrakat, üres, elhagyott terepet. Csak az elhangzó szavakból lehet ítélni, a gyerekek megnyilatkozásaiból. S ba ők jól érezték magukat, bővítették tudományukat, a válasz csakis igenlő lehet. Erről beszélt a rétsági Mácsik Klára is: — Talán md, a képzőművészeti részleg tudott legszem- léltetőbb módon eredményeket felmutatni. Naponként festettünk, rajzoltunk egy-egy képet. A tábori élet jellegzetes momentumait, a vidék szépségét dolgoztuk fel. Rendkívüli élmény volt a tihanyi Amerigo Tot kiállítás. A művésszel is találkoztunk. Jegyzeteket készítettünk, vitát rendeztünk a tárlatról. Békésen megfértünk az általános iskolásokkal. A maguk módján ők is komoly alkotásokat készítettek. Epizód? Csendélethez kerestünk cserepet Balatonudvarin egyik házból a másikba szaladgáltunk köcsögök után. Ügy látszik, teljesen kifosztották a terepet. Árokból szedtük össze a törött kancsókat, csak úgy tudtunk boldogulni. A gyűjtés szenvedélye a Balatonon is elterjedt. Udvariban szív alakú sírokat láttunk, jó témát jelentettek. Hangulat A rosszalkodó időjárás a táborzárás hangulatát sem tudta elrontani. Az étteremben állandóan szólt a zenegép. A vidám hangulat az asztalok mellett folytatódott. Á bennszülött balatoni ember ritkán csodálkozott, megszokta már a nyaralók hangosságát. Csak a kezükben könyvekkel sétáló fiatalok láttán húzta össze szemöldökét, ilyet még ö sem látott. Morfondírozott magában, aztán tovább ballagott, s arra gondolt, megváltozott a világ. A tantárgyak békésen megfértek a vízzel, a játszva, könnyedén tanuló fiatalok tábora egy új jellegű szokás honfoglalását jelenteste a Balatonnál, a magyar tenger partján. Molnár Zsolt ARKAGVIJ VEINER-GEORGIJ VEINER: FORDÍTOTTA: KASSAI FERENC 11. — Érti már? — kérdezte Trifonova. — Egyet nem értek: az egészet — kockáztatta meg fáradtan a régi tréfát Tyihonov. — Talán nem árral hajtották végre a merényletet, hanem kötőtűvel... — Ez már közelebb áll ahhoz, amit látunk — esett gondolkodóba Trifonova. — önnek azonban biztos eredményre van szüksége, nem pedig hipotézisre. így van? — Igen. — Van egy javaslatom. A titok nyitja bizonyára a műszál természetében rejlik. Meg kell kérdezni a szakembereket. Ha megengedi, elvinném a kardigánt Rogovin professzor laboratóriumába. Ott mindenféle műanyaghoz értenek. — Nincs túl késő? — Már beszéltem a laboratórium tudományos munkatársával, LevinneL Vár rám... Szaveljev este kilenckor jött meg. — Semmi — mondta flegmatikusán. — Megérkeztem a megállóhoz, Gyemidov busza is épp akkor jött. összenéztünk és „good by”. Szaveljev szaporán pislogott vörös szempillájával. — Megvártam még néhány autóbuszt, azután idehajtottam. Biztos téved a sofőr. — Miért gondolod? — Mert vagy jár a busszal az a fickó, vagy nem jár. Ha pedig jár, hová tűnt? Ilyesmi nem fordul elő. — Acélos logika! — nevetett Sztasz. — Na jó. Hazamegyek, te is pihenj. Holnap tízre gyere el értem. Megszólalt a telefon. Szaveljev félve pillantott a berregő masinára: milyen meglepetéseket tartogat még ilyenkor, késő este? Tyihonov válaszaiból és tekintetéből megértette, hogy — 31 — a kellemetlen meglepetés alighanem az ő személyével lehet kapcsolatban. — Sarapov hívat — mondta zordonan Sztasz... Sarapov előregörnyed, sárgás fényű, pergamenszerű arcán élesen kirajzolódnak a ráncok. A feketekávés csészén melengeti a tenyerét. — Szép kis ügy... — szólal meg Sarapov. — Ezt nem vártam tőled, Tyihonov. — Láthatólag nem vár választ, mert jól tudja: nincs mire felelni. — Szóval azt mondod, Gyemidov busza utolérte Gav- rilenkóét? Igen? — Igen — erősíti meg komoran Sztasz. — Gavrilen- ko késett az épülő aluljárónál. — És aztán? — Szóval, a Nyakigláb leugrott Gyemidov buszáról, és átszállt az előzőre Gavrilenkóhoz. így történt. Gyemidov egyből felismerte, mást azonban nem tehetett. — És te hol voltál? Sztasz Szaveljevre emelte tekintetét: Szaveljev ártatlanul és szemmeHáthatóan álmosan ült a díványon. — Elhúzódott egy kissé a dolog a bűnügyi szakértővel — mondta Tyihonov. Szaveljev felfigyelt, megrázta rozsdaszínű üstökét: — Én mentem Id helyette, alezredes elvtárs. Ott voltam a megállónál. Nem tudhattam, hogy a Nyakigláb Gavrilenkóhoz szállt át. — Hát persze — húzta gúnyosan a szót Sarapov. — Nem tartotta be az ígéretét, ugye? — Milyen ígéretét? — értetlenkedett Szaveljev — Hogy kizárólag a 20 óra 37-es járatot veszi igénybe... Szaveljev arcát nehéz, txronzszínű pír öntötte el. Jobb lett volna hallgatni... Sztasz az orra alatt dünnyögött, az ujjait tanulmányozta, végül megszólalt. — Nem tűnik el. Ma nem volt szerencsénk. Holnap elcsípjük. — Ne mondd! —'csodálkozott Sarapov. — Azt mondod, holnap elcsípjük? Vagy holnapután, igaz? Vagy egy hét múlva? — Leplezetlenül haragossá vált a hangja: — A címet tudjátok? — Milyen címen?— kérdezte Tyihonov és Szaveljev egyszerre. — A helyőrségi fogdáét. — Mellesleg, szívesen eltöltenek ott egy nyugodt he- tecskét — mondta Sztasz epésen. — Pihenni szeretnél? A munkádat már elvégezted? — Azt mondtam elcsípjük, tehát elcsípjük. — Nono! — csóválta a fejét Sarapov, — 32 — Az ügyeletes lépett az irodába. — Vlagyimir Ivanics, telefontávirat Leningrádból, Tyihonov címére. Sztasz felkelt a díványról, az ügyeleteshez lépett, elvette a táviratot. — Pankova valóban Leningrában volt — mondta csodálkozva. — Az édesanyja krónikus beteg. Pankova felszállt a moszkvai vonatra... Sarapov gondolkodott, majd így szólt: — Várd meg a pályaudvaron, és hozd ide. — Elhallgatott, majd így folytatta: — Gondolom, lesz mit mesélnie. De ne törj ajtóstól a házba. Beszélgess vele az életéről... A Nyakiglábat pedig holnap kerítsd elő... — Hát... — Semmi hát. Kerítsd elő és pont. Tyihonov mégegyszer figyelmesen áttanulmányozta a telefontáviratot, majd pillantása a bepárásodott ablakon pihent meg: — Kilenc óra áll rendelkezésünkre, Szaveljev. — Mihez? — A Nyakigláb kézrekerítéséhez. — Tréfálsz? — Eszembe sincs. Van otthon telefonod? — Nincs. — Akkor küldj valakit a feleségedhez. Figyelmeztesd, hogy csak holnap mész haza. — Sztasz papírlapot vett elő az íróasztal fiókjából, számoszlopot írt a papírra, majd elgondolkozva Szaveljevre pillantott, aki elbóbiskolt a széken. — Sztasz, hallod-e! Nagyon éhes vagyok. — Együttérzésem. Én is. — Lemehetnénk a büfébe, könnyebb lesz utána a munka. Tyihonov órájára nézett: — öt perccel múlt negyedtizenegy. Éjszaka nincs büfé. — Ezt jól kitalálták, — dünnyögite elégedetlenül Szaveljev. — Ne feledd: az éjszakai élet a bűnözés melegágya! — vont vállat Sztasz. — Ami engem illet, gyilkolni tudnék az éhségtől. Képzelj el magad elé egy hatalmas nyársat rablópecsenyével. Utána egy üveg vörös bort — Ne folytasd! Tyihonov előhalászott a zsebéből egy rubelt és némi aprópénzt: (Folytatjuk) — 33 — /
