Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
Illés Endre * Gödit Gábor Ezüstlánc II irtelen tavaszodon. Sőt ** nyáriasodott. Ablakunk előtt a barackfák keményen vívták harcukat n hosszú hideggel. Hideg tél volt ez. Hideg és hosszú. Haláleset, feleségem súlyos betegsége, s a magam fanjai. Már százféle formában ismertem az életet, és idén mégis sikerült neki új grimaszokkal ijesztgetnie. Azelőtt betegség és halál szinte ki volt tiltva a társalgás szótárából, $ most nyersen és brutálisan törtek házamba, hogy aligha tudok ocsúdni. Egyszer egyik kedves és baráti orvosom szememre vetette, hogy regényeimben és elbeszéléseimben túlságos szerepet juttatok e ' „pesszimizmusoknak”. Azóta az optimizmusuk sírba vitte őket. Író vagyok, tehát mindig arra törekszem, hogy aß élet valóságos egységét ne engedjem füllentő mozaikokra töredezni. Nem játszom az optimizmus és pesszimizmus fogalmaival, inkább keresem valóságos társadalmi jelentőségüket. Ha évezredekben gondolkodom, más fogalom az optimizmus, mintha évtizedekben mérem jelentőségét. Időnként nézegetem a térképet, a földet, amelyről csak most kezdünk szerteportyázni a világűrbe. Statisztikákat olvasok, hogy a jelenlegi, csaknem három és fél milliárd ember nyolcvan százaléka nem éri el az emberi ellátottságnak azt a fokát sem, amelyet magam is hevesiek. Világszerte — néhány százmillió embert leszámítva — még kétségbeejtően alacsony az élet korhatára, éheznek, fáznak, izzadnak és viszonylag azonos kórságok nyomán fordulnak fel az utcán. Ha fiatalabb volnék és lehetőségem volna rá, bejárnám a világot, a nyomorgás nyomába szegődnék, hadd lássam, hogy miért is gondolom a régi rendek átalakításának szükségességét. Ügy mondják, hogy kétezerre hat—hét milliárd ember él majd a nyomorgó világban. Egyesek a felrajzolódó képeket mumusnak látják, amely ijesztgeti az embereket. Az ilyen emberek még azt sem tanulták meg a közösségi törvényből, hogy ezen a földön akkor is minden összefügg és együvé tartozik, ha ezt nem veszi észre a provincialista, nacionalista. Mi már tudjuk, hogy ez a világ egy és oszthatatlan. Egy, tízezer kilométerre éhező száj szárazsága, az én asztalom falatjáról is álmodozik joggal. Azt sem tartom véletlennek, hogy ez az az évtized, amely megdöbbenve a kétmilliárd ember jöttének gyomorkorgá- sos dübörgésétől, űrhajókra száll, és új glóbusokat keres az ismeretlen világűrben. Mert nem is kétmilliárd emberről van szó, hanem a nagy számok törvényénél fogva 30—40 milliárdról. A társadalom és a természet törvények szerint él. E törvényeket megkíséreljük változtatni, de semmi 'rendellenesség sincs benne, ha ebben a nagy erőfeszítésben gyakran mi szakadunk meg. Ami megszületik, az az élettel született és végső fokon élni is fog. i társadalom törvényei- nek megismerése elsősorban a gazdasági törvények feltárása, és e gazdasági törvények szoros összefüggésben vannak az emberi lélek törvényeinek komoly megismerésével. Minden küzdelmet becsülök, amely általában a haladásért folyik és a valóság megismerése valóban mindig a haladást szolgálja, még akkor is, ha nincsenek ilyen kifejezett céljai. Az emberek nemcsak jóllakni akarnak, hanem a boldogságra is vágynak. Az emberiség történelmének, eddigi életének legismertebb szakaszán a boldogság és a tulajdon kérdése úgy függött össze egymással, mint ami örökre elválaszthatatlan. Itt a szemünk láttára derült ki, hogy a bankok, az üzemek, a közművelődési intézmények, a vállalatok tulajdonjogi állapotának 100 százalékos fordulata a tömegeket nemhogy boldogtalanná tette volna, inkább reménykedővé. Fiatal barátaim között egyetlen egy sincs már, akinek álmai közé tartozna, hogy saját gyára legyen. De 22 évvel ezelőtt még sajtócsatát kellett vívnom egy akkori bankvezérrel arról, hogy egy- általánban lehetséges-e a színházat állami tulajdonba adni. A világon ma végignézve, a józan embereknek tisztában kell lenniük azzal, hogy a emberek az emberi életért vívják küzdelmüket, függetlenül a különféle színvonalak csakugyan dogmatikus rögzítéséről. A fogalmak átértékelésének korát éljük, amikor éppeh ez a reneszánsz század a megőrzött kulturális kincseket az egyetemes emberiség hasznára kívánja felhasználni. Így is mondhatnám: a legjobbak keresik az útját annak, hogyan adhatnák vissza azt a rengeteg kincset az emberek milliárdjainak, amit ezek a milliárdok hoztak létre. Tudom, hogy az úton, amelyen a világ hálád, gyakori a vereség is. Sokféléi érkezik ez a vereség. Néha a haladó világ állítja a legkeményebb akadályokat saját útjába. Amint mondani siokás: bizony néha magunk alatt vágjuk a fát. S amikor nem ível nyílegyenesen felfelé az út, tüstént megjelennek azok a retrográd bölcselők, akik a maguk részigazságait szeretik egész nézetük tévedéseit igazolva feltüntetni. , pn nem tudok több len^ ni és más, mint író. Nemcsak korom, de természetem is megakadályozott abban, hogy valaha is megszerezzem magam kezébe a hatalom lehelletét is. Se karrier, se dicsőség nem hajtanak, csak figyelem a világot, amelyben megszülettem és élek. Nem a percet nézem csupán, hanem a jövendőt is. Nincs bennem az intézkedések emberének a vágya, csak fenntartóm magamnak azt a dombtalan Olymposzt, amelyről többet akarok látni, mint kortársaim'... A férfi kilépett az Arno- parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és. sustorog• va lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó köparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelídebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden las- súdik, a lélegzet Is álmosodik. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt:itt kell maradni a hídon, nem szabad tovább menni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind- mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. A férfi átsétált az Arno túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány • arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg a vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A szép arcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot is onnan másolta az ezüstmúves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét, — Kicsi... — mondta. — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezűstszalag nem éri körül azt a távoli Ízületet. — Tessék, nézzen idei — és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattintottá az ékszert. A férfi 'elmerült arccal nézte. A karpérec valóban köny- nyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barberához hasonlít — nézett a férfi a lányra; Santa Barberához a sienai San Domenicóban”. Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította. — Ne, hagyja..A lány arcába nézett. — Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta. Es nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból:.. Amikor néhány nap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visszatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével végigment n Ponte Vecchión. Ajándékokét vásároltak az otthoniaknak. éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondta a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján, a magáé. . ■ — mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek, A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvenném ráásodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karpere - cet, szó nélkül átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi, aki két éve járt Firenzében, émelygést érzett. — Persze hogy a magáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vágott rá az asszony kezére. elégtételt vesz Pádár 4ndrás Guszti SMOLEK, A FODRÁSZ közismert bohém figurája volt a községnek. Valahonnét északról került ide a hegyek tövén megbúvó helyre. Húsz- huszonöt évvel ezelőtt. Az idevalósiak, főként a fiatalabbak már helybelinek számítják. A háború előtt vetődött erre a vidékre. Menekült, s itt befogadtak. Akkoriban még a városba kellett bemenni annak, aki elégedetlen volt a cserép- nyírásos módszerrel. Divatosabb; tekintélyesebb frizurát csak ott csináltathatott magának. Így azután a községbelieknek kapóra jött a csokoládébarna képű, huncut tekintetű fiatalember. A helybeliek nem kérdezték kicsoda-micsoda. Habár a község zárt világában szigorú szabályok szerint folyt . az élet, mindenkit megkritizáltak, Smolek régebbi életét nem firtatta senki. Talán azért nem, mert annyira jópofa volt. Az első alkalommal, amikor megjelent a kocsmában — mert hol is köthetne ki a vándor- ember? — azt gondolták: utazó. Idegensé^e kíváncsivá tette ;i törzsvendégeket, de el is Izódtak mellőle. Azokban az i lökben sosem lehetett tudni ki rejtőzködik a legegyszerűbb emberi ábrázat mögött is. Azt sem tudták elképzelni, vajon mit rejtegethet abban az ütött-kopott táskában, amelyet nagy vigyázattal rakott maga mellé a lócára. De röpke óra sem kellett, a kocsma tele lett néppel. Smolek fehér köpenyt varázsolt elő a táskából, s jobb híján egy székre pakolta ki a szerszámait. A nullásgépet, az ollókat, fésűt, a nélkülözhetetlen borotvát. A kocsmáros örömében a féltve őrzött antik foteljét tette ki az udvaVra, hogy a mester nyugodtan dolgozhasson. A várakozók pedig, hogy töltsék az időt, az ivóban fogyasztottak. Aki sorra került kiült a fotelba. Olyanok is eljöttek, akiknek nem kellett volna, de híre terjedt, hogy az idegen valami bűvészféle lehet. Varázslatosan gyorsán dolgozik és közben olyan érdekes történeteket mesél, hogy nem lehet otthagyni. A sötétedés akasztotta gátját a munkának. Addig azonban a fodrász harminc embert nyírt meg. Nyírt? Dehogyis. Csodát művelt az egyszerű, józan falusiakkal. Mindenki ámult a mester munkáján. Másnapra feliratkoztak ugyanannyian. Így azután éjszakai szállás után kellett néznie. A kocsmáros fogadta be. Dehogyis engedte volna el, hiszen hasonló forgalmat csak vásár alkalmával ért el, amikor áldomást ittak a parasztok, meg a kupecek. , Így maradt Smolek Guszti a községben. NEM TELT BELE sok idő. Guszti megnősült. A kocsmáros öccsének volt egy csendeske leánya, aki már-már pártában maradinak számított. A kocsmáros addig ügyeskedett, amíg a fodrász el nem Vette. Volt ebben számítás is, mert Guszti olyan jól dolgozott, hogy szívesebben jöttek hozzá, mint a városi mesterhez, gondolta a kocsmáros, majd az asszony irányítja, ő meg az asszonyt. Igaz, a számítás nem vált be. Guszti nemcsak fodrásznak bizonyult kiválónak, hanem férjnek is. Akármennyire is hóbortosnak, mulatságosnak tartották, az életébe nem szólhatott bele senki. Teltek az évek, s a kis műhelyből jólmenő üzletet teremtett. Tekintélyt és egy kis vagyont is szerzett magának. Megbecsült tagja lett a község társadalmának. S habár a nagyobb gazdák sosem fogadták be, mert vicces természete miatt lenézték, kikezdeni egyik sem mert vele. Guszti viszont születése óta nem tisztelte a rangot. Nem sokat számított nála a tekintély sem. Megmaradt olyannak, amilyen az érkezése pillanatában volt. Az egyik nagygazdát különösképpen nem tisztelte. Hatvan hold földje volt, s azt tartotta magáról, hogy a községben egyedül csak neki lehet szava. Szó, ami szó, ezzel az emberrel senki sem mert ujjat húzni. Félve tisztelték, hiszen sokan emlékeztek még a harmincas évek árveréseire, amikor potya pénzen vette meg a kisparasztok földecské- !t. Ezzel a gazdával járatta egyszer a bolondját a Guszti. Az eset napján esőre hajlott az idő. A mester álmosan figyelte, amint a kisinas kiteszi az ajtó elé a mesterség címerét a két réztányért. Csak akkor villanyozódott fel, amikor észrevette, hogy hozzá igyekszik a hatvan holdas Kun Mihály. Hirtelen pokoli terv támadt a fejében. Tüntető szívességgel fogadta a gazdát, aki a világ hírei felől < érdeklődött a mestertől. Guszti bőbeszédű- en magyarázta a legújabb politikai eseményeket, s közbeszúrt néhány viccet is. A borotva fenése közben nagy közömbösen jegyezte meg: hallotta-e a gazda, hogy szegény Fux úr felakasztotta magát? Kun Mihályban megdermedt az élet. Izgalmában úgy mozgott az ádámcsutkája, hogy a fodrász rászólt, nyugodjon már, mert nem tudja megborotválni. Bánta is ezt már Kun, csak az járt a fejében, hogy mi lesz a pénzével, amit Fuxnak adott egy hónapja. NYUGALMAT ERŐLTETVE magára köszönt el Smolektól, aki csendes somolygássai figyelte hogyan kínlódik a gazda. Az meg alig várta, hogy szabaduljon. Kövér termetét meghazudtolva robogott a parókia irányába. Kinek is modhatta volna el a tragikus hírt, mint a kebelbeli cimborájának, a papnak. Délre a fodrász már el is feledte a gazdát. Űjabb vendégek érkeztek, akik meg már neki újságolták a megdöbbentő hírt, hogy hallotta-e, szegény Fux felakasztotta magát. Guszti nem szólt semmit. Egy világért sem árulta volna el, hogy honnan származik a község szenzációja. S most ő figyelte a vendégeit, amint különböző variációkban magya- rázgatták miért tette, hogyan tette az a szegény, szerencsétlen ember. Jött egy asszony is, aki a kisfiát hozta szépíteni. Elmondta, hogy a Fux ház olyan csendes, mint egy kripta. Félt a ház előtt elmenni, átment inkább a túloldalra. De azért egy pillantást vetett az ablakra, s mintha látta volna a kötélen lógni azt a jóravaló emberkét. Nem sokkal ebéd után autó állt meg a faluban. Hárman szálltak ki a gépkocsiból és a tanácsházára tartottak. Tíz percbe sem telt, az egyik jövevény már Gusztinál ült, s arra várt, hogy a mester megborotválja. A járási adócsoport emberei voltak. Guszti nagy igyekezettel dolgozott, amikor ismét betoppant Kun Mihály. Síri hangon közölte, hogy valamit tenni kellene az akasztottak Mégsem emberséges dolog otthagyni lógni a kötélen. A JÁRÁSI EMBERNEK több sem kellett. Ügy felpattant a székböjr, hogy szegény Guszti majd elvágta a nyakát a borotvával. Rákiáltott a gazdára, hogy hol van akasztott ember? Annak azonban válaszolni sem maradt ideje, mert az adós — akiről később kiderült, hogy segédrendőr — elszáguldott a tanácsháza irányába. Egy órába sem telt, szirénázva érkezett egy rendőrségi autó. öten ugrottak ki belőle. Egyikük a tanácsra szaladt be, míg a többiek a Guszti üzletébe siettek. Körülfogták a mestert, meg a megrökönyödött nagygazdát. Guszti magában már megbánta, hogy elkezdte ezt a viccet, de semmi pénzért sem mutatta volna, hogy tud valamit a dolog nyitjáról. A rendőrök egyenlőre nem is szóljak semmit. Kun Mihály ugyan tiltakozott, hogy nem engedik el az üzletből, de egyikük rámordult, maradjon nyugton még a felügyelő úr megérkezik. A gazda dúlt-fúlt, de a hatósággal nem mert ku- koricázni. NEMSOKÁRA MEGÉRKEZETT a felügyelő úr, meg az iménti vendég, aki félig borot- váltan szaladt el, hogy telefonáljon a nyomozócsoportnak. A felügyelő egy cseppet seri volt jó hangulatban, mert i tanácson senki sem tudott fe világosi tást adni Fux úrral kapcsolatban. — Ki mondta, hogy ez a Fux, vagy kicsoda felakasztotta magát? — robbant be az ajtón. A szappanhabos férfi rámutatott Kun Mihályra, aki egy szót sem tudott kinyögni. — Mindenki a tetthelyre! — utasította a felügyelő az embereit. Azok elviharzottak. öt perc sem telt el, lóhalálában érkezett vissza az egyikük, hogy annak a bizonyos Fuxnak az égvilágon semmi baja nincsen. A nagy zörgetés- re ijedten nyitotta ki a lakása ajtaját. Késő éjjel érkezett haza egy messzi vásárból, öregember lévén, gondolta ki sem lép az utcára csak estefelé. Hatvan éves korban mái nehéz vásározni. De miért zavarják őt a rendőrök? Becsületes adófizető polgára az országnak. Nézze meg az ember! A FELÜGYELŐ AZT HITTE, megüti a guta. Ügy magasodott a szavaszakadt nagygazda fölé, mint egy haragvó isten. De csak inteni tudott, hogy vigyék csak ezt a jómadarat. .. Kun Mihály három nap múlva érkezett haza a városból. Később derült ki, hogy hiába magyarázkodott a hivatalos embereknek, hogy nem ő találta ki az esetet. Senki sem hitt neki. Guszti megbánta, hogy ennyire félresikerüli a tréfa. A falubeliek azonban mintha elégtételt éreztek volna a régebbi sérelmekért. 8 NOGRÁD — 1969. június 8„ vasárnap
