Nógrád. 1969. június (25. évfolyam. 124-148. szám)

1969-06-24 / 143. szám

\ Mátravidéki Erdőgazdaságban külföldi megrendelésre égetik a faszenet. Szőke József idős szénégető mester régi szénégető családból származik, kitűnően ismeri a szakma minden fortélyát Fegyelmi ügyek nyomában Nóe*‘M'narcal telefon A községben van orvos, de ha éjszaka rosszul lesz ’alaki, vagy szerencsétlen­ség éri. Balassagyarmatról ;'n ki ügyeletes. Kihívni a isz-irodából, telefonon lehet. Megesett már, hogy az éjje­liőrnek máshol akadt dolga, és az iroda kinyitására, illet­ve a telefonra várni kellett. A tanácson nemrég elha­tározták, hogy változtatnak a helyzeten, a tanács épüle­tének külső falára telefon- állomást szerelnek, amelyet szerencsétlenség, betegség vagy tűz esetén bárki in­gyen igénybe vehet. Megkérdeztük a tanácsel­nököt, mikor helyezik üzem­be az új állomást. — Pontos időt nem tudok mondani — válaszolta. — Lehet, hogy egy hét múlva, lehet, hogy később. Az azon­ban biztos, hogy őszre már fél lesz szerelve. Milyen m menetrend? Valamikor zsákutca volt Nógrádmarcal. Innen ugyanis nem lehetett továbbutazni. De bajosan lehetett megközelíteni a környező községeket és a já­rási székhelyet is. Csak az autóbusz-közlekedés bevezeté­sével javult a helyzet. Manap­ság pedig már olyan jónak tartják, a marcaliak a közle­kedést, mintha a városban él­nének. Csupán egyetlen dolgot tettek szóvá. Korábban, ami­kor menetrendváltozás követ­kezett, a közlekedési vállalat időben szólt a tanácsnak. Most azonban megfeledkeztek róla. Azt mondják Nögrádmarcalon: „Amikor nem volt jó a menet­rend, mindig felhívták a fi­gyelmünket. Most, amikor na­gyon jó a közlekedés, meg nem szólnak". Fegyelmi ügyek között la­pozgattam a Salgótarjáni Ko­hászati Üzemek szakszerveze­ti bizottságán. A döntőbizott­sági határozatok között elő­ször Juhász Ferenc nevével találkoztam. Az ügyek több­sége, amelyek a kezembe ke­rültek, baleseti eredetűek vol­tak. olyan döntések, amelyek jóváhagyták, vagy elutasítot­ták — többnyire egyetértettek vele — a dolgozók kártérítési igényét, melyek a táppénz és a fizetés közötti különbözetet ítélték meg, csak néhány akadt olyan, ami fegyelme­zetlenséggel foglalkozott, köz­tük Juhász Ferenc fellebbezé­se elbocsátása ellenében, amit a döntőbizottság — mérlegel­ve minden körülményt — át­helyezésre mérsékelt. Üj munkahelyén, ahogy az üzemben mondják, az „ener­gián” kerestem fel Juhász Ferencet. A puritán egyszerű­séggel brendezett pihenőhelyi­ségben beszélgettem vele az elmúlt hónapok eseményeiről, életéről, gondjairól, örömeiről és hétköznapjairól. Pár hó­nappal ezelőtt még az elbo­csátás Damoklész kardja le­begett a feje fölött. Mi tör­tént azóta? Hogyan került, már nem is fiatalon, harminc­hét évesen, ilyen nehéz hely­zetbe? Hogyan látja a tötén- tekét? — Tizenkilenc éves koro­mig, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején dol­goztam először az Acélgyár­ban — mondta el magáról. — Aztán a szénbányákhoz kerül­tem, ahol másfél évtizedet húztam le megszakítás nélkül. Volt idő, amikor 3—3200 fo­rintot is megkerestem. Ami­kor elkezdődött a bányászat visszafejlesztése, válaszút elé kerültem, döntenem kellett, maradok, vagy más munka­hely után nézek. Hova mehet­tem volna? Visszajöttem a ré­gi munkahelyemre. Ez hat­vanhatban történt. Amikor az üzemrendészetre került Juhász Ferenc, talán maga sem tudta, milyen nagy felelősséggel jár ez a munka. Itt kezdődtek a problémák. Kár volna már a lezárt ügye­ket fölbolygatni, annyi bizo­nyos, többször rászolgált, a fi­gyelmeztetésre. Egy évnél hosszabb ideig —, amíg az üzemrendészet dolgozott — nem tudott ebből a „rossz” szériából kikeveredni. A mu­lasztások kis láncszemei egy­másba kapcsolódtak, ezekből úgy nőtte ki magát a szigorú fegyelmi döntés, az elbocsá­tás, mint az apró hólabda, amit a hegytetőn elindítanak, s mire leér a völgybe, hatal­mas gomolyaggá duzzadt. Az­tán mégsem következett be a legrosszabb, a döntőbizottság bizalmat szavazóit Juhász Ferencnek, az elbocsátást át­helyezésre mérsékelte. — A horganyzóba kértem magamat, de ez nem sikerült — mondta Juhász Ferenc. — Gondoltam, lesz ami lesz, el­menni nem akarók, az ener­gián is dolgoztam korábban, ha odavesznek magukhoz, visszamegyek. Tizenhét éves lányom van, nemrégen építet­tünk családi házat, akad gon­dunk éppen elég, nem köny- nyelműsködhetíem el a dolgot. Három műszakban dolgo­zunk ebben az üzemrészben, a fizetés nem sok, mégis jól ér­zem itt magam. Remélem, si­kerül helyreállítani a megté­pázott becsületet... A főművezető, Lantos Lajos megerősítette Juhász Ferenc utolsó mondatait. Hosszasan elbeszélgettem vele a kis iro­dahelyiségben. Főleg arra vol­tam kíváncsi, hogyan dolgo­zik, él Juhász Ferenc az áthe­lyezése óta. Lantos Lajos nem­csak mint első számú vezető­je, de párttitkárként is megér­tőén beszélt róla. — Február elején jelentke­zett nálam, hogy problémái vannak az üzemrendészeten, más üzembe szeretne kerülni. Megvallom őszintén, először bizonyos fenntartásokkal fo­gadtam, de aztán kellemesen csalódtam benne. Csendes em­ber Juhász Ferenc. Igazolat­lan mulasztása eddig nem volt, fegyelmezett, pontosan jár a munkába, semmi gondot nem okozott nekünk. Magánéleté­ben sem észleltünk olyat, amit kifogásolni lehetne. Egyik mű­vezetőtől sem hallottam rosz- szat róla. Bízunk abban, hogy a jövőben is így lesz. Azt hi­szem, használt neki a lecke ... Juhász Ferenc méltónak bi­zonyult az előlegezett biza­lomra. Jó, hogy elbocsátással nem vetette ki magából a munkahelyi közösség. Ez az eset is azt bizonyítja, érdemes foglalkozni az emberekkel, nem szabad rögtön pálcát tör­ni felettük, K. S. Ahány ember annyi féle — mondja a közmondás. Egyik­nek ez a szenvedélye, másik­nak az. Sokan járnak futball­meccsre. lóversenyre, ökölví­vó-mérkőzésre és még sorol­hatnám tovább. Nem ítélik el őket — sőt aki nem szeret fo­cimeccsre járni, még rosz- szemmel is néznek rá. Nem mondom, én is szeretem a fut­ballt és még nagyon sok sportjátékot ezen kívül. Ne­kem azonban az igazi gyö­nyör és szenvedély a horgá­szat ugyanúgy, mint a csak­nem százezres horgásztársa­dalomnak. Sokan kérdezik ismerősök, kollégák, hogyan tudsz egész nap kinn ülni a vízparton s mereszteni a szemed? Vi­szel-e könyvet magaddal, hogy ne unatkozz? Hát. én nem Falu és technika Manapság bármelyik falusi iskolában meg­kérdezhetjük a végzős gyerekeket, milyen életpálya felé vonzódnak, többségük ipari szakmát szeretne kitanulni. Régebben ez az óhaj egyúttal azt is jelentette, hogy a városi életformát választják. Mára a helyzet vál­tozott. Az iparosodó mezőgazdaság, a nagy­üzemi termelés mind több szakmunkást igé­nyel. Lassan eljutunk addig, hogy a termelő- szövetkezetek nagy részében elegendő ugyan a munkáskéz, de változatlanul nagy szükség van az új technikát ismerő, vagy az iránt ér­deklődő, a fiatalabb korosztályokba tartozó, elsősorban férfidolgozókra. A falu és technika kapcsolata ha mutat is bizonyos hullámzásokat mindenütt felfelé ível, így van ez az emberek tudatában is. Régen a traktort sürgették sokan. Ma már igénylik a szállítószalagot, hogy megszabadítsa őket a zsákolás, kivált a zsákok padlásra hordásá­nak kínzó, nehéz munkája alól. „Régen” — pár év előtt — nagy dolognak számított a majorban a fejőgép, ma pedig már a takar- mányosok, sőt a trágyakihordók is sürgetik a technikát, mert nem szeretik a nehéz fizikai munkát, néhol egyenesen hibáztatják a veze­tőséget, ha nem gondoskodik csilléről, s más korszerű berendezésekről. A palántázó asszo­nyok sokhelyütt rosszaiban teszik fel a kér­dést, miért csak a „férfimunkát” gépesítik. Arra gondolnak, milyen játszi könnyedséggel végzi ma a gabonabetakarítást a kombájn és titokban a palántázó gépre áhítoznak, mert ahol ilyen van, ott nem fájdul meg annyira palántázás közben az asszonyok háta, dere­Sorra vehetnénk a régi paraszti munka va­lamennyi fontosabb műveletét; a műszaki fej­lesztés gondolata úgyszólván mindegyiknél polgárjogot nyert, nemcsak üzemi méretek­ben, hanem az emberek elképzeléseiben is, már ami a jövőt illeti. Különösen így van ez a felnövekvő generációk esetében, azoknál a fiataloknál, akik elképzelni sem tudják a régi módon történő gazdálkodást. Elég, ha utalunk itt azokra a jelzésekre, amelyek sürgetik az­ipart: gyártson elegendő kisgépet a háztáji gazdaságok számára is. A technika továbbfejlesztését sürgeti az a nem lebecsülhető körülmény is, hogy a mun­kacsúcsok idején a legtöbb gazdaságban ke­vés az ember. Lehet, hogy januártól szeptem. bérig foglalkoztatási gondok mutatkoznak. Ősszel azonban a betakarítás idején azt se tudja a vezetőség, hirtelenében mihez fogjon, mert százféléi szorít a munka, s ha nem végzik el időben, jönnek a betakarítási vesz­teségek, amelyek könnyen milliós kieséseket hozhatnak magukkal. Mennyi a kár ilyenkor egyik-másik gazdaságban! Nem csoda ha a vezetők fűhöz, fához szaladgálnak segítségért: jöjjenek a középiskolások, jöjjön a katonaság, jöjjön bár akárki, hiszen szedni kell a krumplit, tömi a kukoricát, beérett a szőlő, ládába kívánkozik az alma, várja a gyár a cukorrépát. Ilyenkor aztán kell a gép, ha megannyi van is. A termelőszövetkezeti vezetőknek van még­is valami igazuk, amikor nem a munkacsú­csok gépigényéhez mérik a gépvásárlásra for­dított beruházások nagyságát, hanem a min­denkori közgazdasági környezet figyelembe vételével megpróbálnak olyan középarányost találni, amely megfelel anyagi lehetőségeik­nek és ugyanakkor évről évre biztosítja a gé­pesítés színvonalának növelését. Szólhatnánk arról is, milyen nagy mértékben javult az utóbbi néhány évben a különböző munkagépek választéka. Az önálló gazdálko­dás velejárójaként a nagyüzemek ez esetben is jobban megnézik, mire költik a pénzüket. Annyi bizonyos, hogy az emberek minde­nütt igent mondanak az űj technikára, becsü­lik az e téren mutatkozó ugrásszerű fejlődést, amely az új paraszti életforma szerves része lett. Éppen ezért csak üdvözölni lehet azokat a célkitűzéseket, amelyek a most folyó táv­lati tervezés időszakában a tennivalók között első helyre állítják a gépesítés további foko­zását. (Kovács Imre) után ÁPRILIS KÖZEPÉN interjút készítettünk Fabulya Lász­lóval, a megyei művelődési osztály helyettes vezetőjével az érettségire való felkészülésről. Akkori beszélgetésünkben megemlítette, hogy a minisztérium hozzájárulásával az idén három gimnáziumi osztály esetében olyan kísérletet végez­nek, hogy két érettségi elnököt küldenek egy-egy osztályhoz. Az egyik termeszettudományós, a másik társadalomtudomá­nyos szakos lesz. Nos, ma már az érettségi vizsgák végén tar­tunk. A kísérlet megtörtént, a Balassagyarmati Balassi Bá­lint Gimnázium is az alanyok közé tartozott. Mostani beszél­getésünk ezzel kapcsolatos, különös tekintettel arra. hogy ar­iden érettségiztek először diákok az oktatási reform követel­ményeinek szellemeben. — Sokan meglepetéssé] fogadták a két érettségi elnök­kel történő vizsgák hírét. Most, hogy túl vannak a kísérle­teken, érdemes lenne arról beszélgetni, mi indokolta ezt 3 szokásostól eltérő vizsgáztatást. Ebben az érettségi vizsgá­ban nemcsak a két elnök volt szokatlan helyzetben, hanem hellyel-közzel a vizsgáztatás folyamán alkalmazott módszer is. Milyen tapasztalatokat szűrtek le? — Ügy szeretnénk számot adni, hogy a megfelelő meg- gondoltsággal és mértéktartással, valamint megfogalmazott véleményünkben ne csak magára az érettségi vizsgára vonat­kozó tapasztalatunk fejeződjék ki, hanem a tapasztalatok mögé tekintve a tanításra és az évközi munkára vonatkozó konzekvenciák is helyet kapjanak. Mindezt azért tesszük, hogy az iskolareformmal nálunk is megindított pedagógiai, vagy ha úgy tetszik: didaktikai és módszertani forradalom, melynek jelzőtüzei a most befejezett érettségi vizsgán fel­felvillantak, minél előbb kiterebélyesedjék, minél előbb ma­gával ragadjon gyereket, tanárt és iskolát. S ezt az igényt nem a „hivatal” támasztja az iskolával szemben, hanem a „gyorsuló idő” tudományos és technikai forradalmának egész mai és jövő életünket — de sokkal inkább az általunk taní­tott és nevelt gyerekeknek az életét! — átszövő hatása köve­teli meg. Ügy gondoljuk, elég csak kommentár nélkül em­lékeztetni arra a figyelmen kívül nem hagyható körülmény­re, hogy az alapvető Ismeretek mellett meg kell tanítani az önálló ismeretszerzés módszerét is, hogy esztendők múlva — s nem évtizedekről van szó! —amikor a mai gyermekék ma megszerzett ismereteik egy része elavulttá válik, igényük is legyen, de képesek is legyenek az önálló ismeretszerzésre, mert a fejlődő elet ezt fogja tőlük megkövetelni. S, hisszük, hogy ehhez nem kell a „jövő bűvöletében” élni, — ehhez csupán az élet realitását kell tudomásul venni. Ezt viszont a jövő generáció iránti felelősséggel! — AZ EDDIG elmondottakból is érthető, hogy a tapasz­talatokat a követelményekkel vetették egybe. De sejthető az is, hogy ebből az összevetésből egy igen kontrasztos kép születhetett meg. Ha nem is jogosan, de felvetődhet a kér­dés: szükség van-e ilyen összevetésre, mikor tudjuk, hogy ezeknek a követelményeknek csak néhány jobb képességű gyerek tud eleget tenni, s a zöm messze elmarad ettől. — Az új tantervek és tankönyvek most negyedik évesek, s szellemük kezdettől fogva ezt a követelményt támasztotta. A mérésnek és összevetésnek tehát az az első legalkalmasabb időpontja és lehetősége. Az új tankönyvek és az új tantervek bevezetésével együtt nem lehetett beve­zetni az ezeknek megfelelő új módszereket, mert azokat előbb meg kellett találni. A gondok nem fognak önmaguktól megoldódni. Ezeket a követelményeket csak szívós és következetes munkával lehet teljesíteni. Eh­hez, a követelmények felismerésére sok-sok fejtörés és bá­tor, tudományosan megalapozott módszertani kísérletezés kell, Mielőtt azonban érdemben összegeznénk a tapasztalato­kat, a következőket szögezném le: a tanulók rendelkeznek azokkal a friss, a tudomány legújabb eredményeit is vissza­tükröző ismeretekkel — képességeiknek és felkészültségük­nek megfelelő fokon —, amelyeket az új tantervek kötelez? érvénnyel előírnak. Az ismeretek azonban kétfélék lehetnek: reproduktívak és dinamikusak, alkotó gondolkodásra alkal­masak. Az ismeret mindkét esete lehet ugyanaz, lehet azo­nos — a megtanult tények nem különbözhetnek egymástól Használhatóságukat tekintve azonban rendkívül élesen el­válnak egymástól. A reproduktív ismeret a megszerzett tu­dás ismétlése; a dinamikus ismeret az új összefüggések fel­ismerésére, rendszerezésére, és új ismeretek önálló megszer­zésére alkalmas tudás. — Mit mutatott a kísérlet? Reproduktív vagy dinamikus ismeretekkel'rendelkeztek a tanulók? — A tanulók elsősorban az előbbi ismeretekkel rendel­keztek, igaz nem is kértük számon tőlük, csak kísérletkor pen egy—két tanuló esetében. A vizsgák azt igazolták, h t az a tanító, aki közepes szinten sajátította el az ismereteket, az meg tud felelni a kísérleti követelményeknek is. Azt tapasztaltuk, hogy a négyévi tanítási módszer e't ■ a jelenlegi vizsgáztatási módszertől. Eddigi számonkérése reproduktív jellegű volt. Ennek ellenére a tanulók a nehé. nek látszó gondolkodtató kérdésekre is tudtak felelni, lg' bebizonyosodott az alkalmazható ismeretek számonkérésé­nek helyessége. Hisszük, hogy a gyengébb tanulóknak, a jobbaknak is nagyobb sikerélményt biztosított az ilyen fe­lelet. VÉGSŐ TAPASZTALATUNK tehát az, hogy a tanítási és nevelési módszerek megváltoztatása a legfőbb feladatunk. Bátran kísérletezzünk, szeressük az újat, A Balassi Gimná­ziumban a feltételek adottak. Olyan célfeladatokat kell ki­tűzni, melyek az újfajta módszertani kultúrának alkalmazá­sára ösztönzik a nevelőket. ML Zs. Horgászélet unatkozom. Az a csend, az a muzduiatlansag. amely a víz­parton honol, — ez az igazi szórakozás! A munka fáradal­mait, akár fizikai, akár szel­lemi munkáról van szó, — horgászás közben tudja az em­ber igazán kipihenni. Talán nem is a hal fogása a fontos, hanem a környezet. Különö­sen folyóvíz partján, ahol a füzesek hosszú sora hajlik a csillogó víztükörre. A réti vi­rágok illata, a pillangók szín­pompája, a madarak vidám füttye mind pihentet és nyug­tat. Különösen szép ez tavaszi és nyári napokon, amikor a nap tüzével szinte életet lehel még a holt anyagba is. A halak ilyenkor nagy cso­portokba verődve szerelmi ná­szukat élik, — ívnak, gondos­kodnak az utápotlásról. Cso­bog a víz, hajlik a sás, vág' a nád a , tömegüktől. S ha nincs kapás az sem töri le a horgászt, sőt öröm tölti el, hi­szen az a kép. mely ilyenkor elébe tárul, kárpótol minde­nért. Eltelik sok-sok nap. ami­kor nem volt szerencsénk azonban legközelebb újra és újra teljes szerelékkel nekivá­gunk az útnak, hogv fölkeres­sük szokott i- ■ „im.-r-t. Holecz Ferenc NÖGRÁD — 1969. június 24.. kedd §

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents