Nógrád, 1969. május (25. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-01 / 98. szám

Vészi Fndre Gouda Zoltán: HAZAK KÖZÖTT Szökési kísérlet A z apai nagybácsi, aki* hez most Tóni beko­pogtat, nyugdíjas bőr­munkás és ellentétben a legtöbb öregemberrel, ke- vésszavú, magányos jellem. Sárga, telepi házban lakik, de erre most új városnegyed épül, s a tervrajzon ezt Is lebontásra ítélték. Ha erre sor kerül, majd beköltöztetik az Öreget a megépült új há­zak egyikébe. Még két nap hiányzik hús- véthoz. Tóni, alig hogy letet­te holmiját, elindul kereszt­kasul a városban, hogy külön­féle mozikba jegyet vásárol­jon. így szokta mindig, ami­kor Pestre jön: négy-öt mo­ziba. Az öreg sosem tart ve­le. Naphosszat az ablak előtt ül, olcsó szivarját szívja, mi­közben az új épületek lassan bekerítik. Retteg attól a pil­lanattól, amikor Itt kell hagy­nia a megvénült lakást, mely- íek minden rovátkájába be- 1 evetette magát a múlt pora, akár a lepárlódott só. A második napon, az ebéd­nél, megkérdezi az Öreg: — Aztán csönd van ott­hon? Még sosem kérdezte ezt. Legtöbbször a személyesség hiányzik szavaiból. Az összecsukható vaságy, amin Tóni alszik, kegyetle­nül gödrös, de a fiatal szer­vezet alvást kíván. Éjféltájt felriad: semmi, csend. Az öreg még mindig az ablaknál ÜL Göndör, hideg füst bodorodik a feje körül. — Szép volt a mozi ? — szólal meg váratlanul, mint aki tudja, a fiú nem alszik, szólhat hozzá, — Apád, le­gényember korában, sokat hált ezen a vaságyon — mondja hosszú csend után. Ezek a nagy hallgatások év­szakokra osztják fel az együtt, létet. Mintha egymást követ­né tél, tavasz, nyár, ősz. Tóni most magára gondok Zsebében a friss segédlevél. Még ünnep előtti nap sorra- vesz néhány gyárat. Nem akar visszamenni, itt marad Pes­ten. Az öreg biztosan adna neki helyet, a vaságyat is ki lehet cserélni. Ünnep napján jönnek a szomszédok, főttsonkát, tojást, süteményt tesznek le az asz­talra. Vacsora után az öreg nem vonul vissza szlvarfüst- je mögé, szokatlanul bőbe­szédű. Nem Is érthető a vá­ratlan hangütés. — Apádnak mindig büdös volt a munka, de megjátszot­ta magát. Ez nem igaz, tiltakozik ma. gában a fiú, hiszen előtte áll az örökké nyugtalan ember. Látja őt lámpafényben szó­nokolni, homlokig szénporo- san, kokszhegyek között. — Átvert az mindig min­denkit — folytatja konokul az öreg — nincs abban kitar­tás. Valami hiányzik belőle. Ha égett a ház, mindig ide jött efre a vaságyra. Mért mondja ezt neki? Mintha valaki belevágna az arcába. Haragszik az öregre. Nem, nem marad itthon, el­megy kószálni. A Körúton autók, emberek, villamosok úsznak az ezüst­kék estében. Egy fénycső merőlegesen és izzóan a sö­tétségbe fúródik, mint egy óriás hőmérő. Elvarázsolt vi­lág, váratlanul előbukkanó jelenségekkel. És Íme, előtte megint ott siet apja, az ala­csony sovány férő, klbomló hajfürtjeivel. Mint aki égő házból menekül. És valahol ott úszik a vaságy. Meggyorsítja lépteit, éhsé­get érez. Egy büfében zajos emberek közé fúrja magát, s papírízű virslit eszik. Az apa eltűnt. Megint oldódik vala­mi. A fiú egyszerre társai közt érzi magat. a falkában, amint félmeztelenül rohannak a Du- naparton. Szeretne harsogőan fölnevetni, eszébe jut a ka­jak. Még júliusban történt, hogy fölfordult vele, de hát most kinek beszéljen erről? A kajak a gyári sportegyesü­leté. A mélység magához akarta szippantani, akárhogy is, de vissza kellett szerezni, mert ötezer forintba kerül és egész életében törleszthetné. Az Ilyesmit levonják szigorú­an. Ö maga is kimerült a kapkodásban, az izmaiban és a gyomra táján görcsöt ér­zett. Teljes nyíltsággal tűzött a nap, a folyó domború volt, mint egy pontosan csiszolt lencse, a csárda teraszán megvillant a pincér fehér kabátja, a tányércsörgés is idehallatszott és őt meg a ka­jakot a halál fenyegette. S ez olyan ellentétes volt, hogy a lefelé húzó áramlásban is nevetni kellett volna. Az ünnepet követő estén megint szemben ülnek egy­mással: az öreg és a fiú. — Holnap utazol? — Kidob? Az öreg vállat vont. Megint hosszú csönd. Fülé­ben ott trappol a falka. Ned­ves földillatot érez. Gödröket ásnak, pontosan kijelölt rend­be: itt lesz a park. A város tüdeje. Beszippantja a füstöt és kileheli az oxigént. Fe­nyők, nyárfák, platánok. Az öreg finoman ráncolt, vékony arcbőrén megrándult egy erecské. — Csak azért kérdezem, hogy mikor utazol, mert le­jár a szabadságod. — Itt maradok Pesten. Van munkám — határozza el ma­gát Tóni, Az öreg mintha nem halla­ná, legalábbis, nem válaszol. Nincs folytatás. Hajnalban csomagol a fiú. Nem tudja szó nélkül meg­állni. — Azt a vaságyat máshol is megtalálom — ereszti sza­vait az öreg hátának. — Azt igen — az öreg las­san feléje fordul. — Vagy ha úgy akarod — mutat a vas­ágyra — aludjatok benne ketten, osztozkodjatok rajta. Te meg az apád. Mert biz­tos, hogy ő is szökni akar. Mikor legutóbb Itt Járt, már a szállás érdekelte. Szedi a betyárbútort, mert megint ég a ház. Unja az asszonyt, a várost, a családot. Abban a városban ő Is benne van, a házakban, mindenben — ezt irta nekem egyszer. Sose bír­tam a nagy szavakat. Benne vagy, gondoltam, egészen ad­dig, amíg benne vagy. Az ajtóban megveregeti a fiú karját. — Karácsonyra feljössz? Ha élek még akkor. A csöndes kérdés mögött trappol a falka. Az orrában az otthoni mozi sűrű ember­szagát érzi. S ötétben ér haza, a köd súlyos, mint egy téli­kabát. De tudja min­den háznak, minden üzletnek a helyét. Majdnem mindenki az ismerőse. Tíz­ezer embernek köszön, két­ezerrel tegeződik. S a meg­mentett kajak ott alszik a csónakházban, mint valami személyes ismerős. Édesanyja fogadja. Szoro­san a fiú mellé áll —- Apád délután fölment Pestre. Megint rájött a nya­valya — Nem baj Én itthon va­gyok. Nekilát, hogy kicsomagolja a bőröndjét Puha kis talpak csosszannak a padlón, belép­tek öccsét Molnár Zsolt Dear Japanese Kavicsot tartok ujjaim kö­zött. Nagyon vigyázok rá, mert akitől kaptam, talán ő is így vigyáz rám, s talán így sokkal közelebb tudom magamhoz, mintha állandóan arcára kellene gondolnom. Így könnyebb — úgy nehe­zebb. A kavics megőriz: min. den fellelhető emberi tulaj­donság összegyűlhet egy más­nak semmit nem jelentő, szá­momra e jelentéktelenségében is csodálatossá vált apró tárgyban. * Szótlanul ültünk a hajón. Hazatérő lengyelek, turisták a javából, csupa fiatal, akik autóstoppal vágtak neki a messzi északnak. Köztük én. egyetlen magyar. A tat me­reven emelkedett ki a vízből, s az erős szél sós permetet szitál. A kikötőt már messzi­ről megláttuk. Megéreztük — aztán megláttuk. Ahogy fel­tűnt az első sirály, úgy boly- dult meg az egész hajó. Röp­ke, halk kiáltások szakadtak fel: mewa, mewa. Igen. Si­rály. A levegő fehér és szür­ke kosztümében csaptak rá egy-egy elhullajtott morzsá­ra. Ezek a madarak jóval na­gyobbak, mint a Duna menti­ek. És hűségesebbek. Emlék­szem, egyszer Gdyniából men. tem a Hel félszigetre. Hajók jöttek, hajók mentek. A ha­jók fölött sirályok köröztek. Lassan mindegyik elmaradt csak az az egy tartott ki, hogy ugyanazzal a hajóval jöjjön vissza. Azóta hűséges barátaim a sirályok. S most újból itt, Gdyniában. A tá­volságot és az időt mindig összekeverem. Talán tegnap mentem el, hogy ma megér­kezzem. Az ő kedvéért. Nem tudom. Lehet. A kikötőből rögtön a pá­lyaudvarra rohantam. A taxi megértette a távolságot mely nemcsak helymeghatározó szerepet töltött be Helsinki és Varsó között hanem meg­érezte, hogy barátaim holnap este a Stodolán fognak ülni, és ott várnak, öten leszünk. Nagyon yártam ezt a találko­zást. Ott ültünk a kis bárasztal körül. Csöndesen ültünk, ma­gyar bor a poharakban. Ros- sa előtt egy üveg vodka. Min­denki hallgatott. Látták meg- törtségemet és bár kíváncsi­ság feszült bennük, udvarias­ságuk túlnőtte azt. Fölemel­tem a poharat, a találkozás őrömére koccintottunk öten, magyarok. Töltöttünk, koccin­tás — ittunk. Senki se szólt egy szót sem. A negyedik po­hárürítés után halkan, tompa fénytelenséggel mesélni kezd­tem. — Igen — Finnországban — szép volt a nyárutó és múló, mint mindenütt az ősz. Fenn, egy-kétszáz kilométerrel a Sarkkör alatt, furcsa, miszti­kus hangulatba kerültem. A birtoklás és a birtoktalanság hullám-kínjai között hányód­tam. Folyton arra gondoltam, hogy mindig csak időlegesen birtokolunk és viszonyítunk Ma úgy veszem észre, hogy a tenger határozta meg akko­ri meditációmat, egy akko­riban keresett, de csak azért is föl nem csendült bartóki dal­lam, melyet csak később ta­láltam meg — de létezéséről már akkor is tudtam. Hallottam, hogy bólinta­nak, de leszegett fejjel foly­tattam. — Egyedül maradtam a sok más ember között. A nagy őszinteség és a mély szeretet között. A talaj idegensége szívta belőlem oly kegyetlen erővel a hitet, vagy a leve­gő? Dehát egy és ugyanaz a föld ez. Nem értettem akkor sem. Csak annyit tudok ma mondani, hogy végtelenül egyedül voltam és az impul­zusok nagyon gyenge erővel hatottak. És közben rádöb­bentem, hogy egyetlen rette­netes szenvedélyem van: a szerelem. Szerelmem a szép, a mindenséget betöltő szép iránt. • * Elárvultán ballagtam Hel­sinki mámorában, mikor sze­memben egy lányka alakja élesedett véglegessé. Megáll­tam, szinte gyökeret vert a lábam, csak néztem, néztem, csodáltam és újra néztem őt Szép volt, mint minden szép lány. Talán abban különbö­zött, hogy japán szépség volt. Koppenhágában láttam hozzá hasonlót, a tranzit világot ölelő présházában, bőrülések és feltörő izgalmak között. Kicsi mandulaszemei nagyon meghatottak, apró arányos­sága, porcelán finomsága, ringó bizonytalansága és hir­telen párduc biztonsága, fe­kete hajának ereje, gyönyörű nőiessége, szelíd lányossága, okos mosolya, fényes értelmet sugárzó kényes büszkesége, meredő kimértsége, kihívó bájossága mind tetszett. Ami lenyűgözött az az emberi mélysége volt. Egész lényé­ből oly erővel sugárzott, hogy mágneses erővel mozdított ki megkövültségemből. Mentem feléje, mind közelebb hozzá, és ő mint az élő szépség szob­ra állt ott a pirosat jelző lám­pa alatt, félig felém fordul- va. Szeme kezdettől látott, de semmit nem árult el. Szinte benne álltam meg és nem tudtam semmit sem szólni, akárcsak most ti. Lassan ki­világosodott, megtisztult a világ és én újra láttam az embereket, a nyüzsgő, reggeli várost és a pirosat jelző reg­geli lámpát. Megértettem a színt, a véremmel is egyezett, így hát a bizonytalanság biz­tonságában egy pillanatra bir­tokoltam akaratomat és dön­töttem. Hátrább léptem, hogy lássam egészen és csöndesen angolul megszólítottam: KED­VES JAPÁN! Nem tudom, hányszor jel­zett közben pirosat a lámpa. Nem tudom, hogy volt-e zöld közben. De az ő porcelán szépsége állandóvá lett. Eltelt a nap, jött az éjjel és a ké­kes holdat nem vettem észre hajának fényétől. Miénk volt az éj, miénk volt az egész vi­lág, enyém a japán föld min­den kincse, egy teljes nap és egy teljes éjszaka. Enyém volt az illata, a forró szenvedélye, szemének fénye, értelmének ereje, puha, lágy gyöngédsége. Emberek találkoztak, olyan emberek, akik szinte valótla­nul egyek. Ti megértetek en­gem. TI el tudjátok képzelni, mi az igazi találkozás. Hiszen minden ember vágya, a leg- hűttenebb is azért bukdácsol, hanyatlik egyik karból a má­sikba, mert találkozni akar, igazán találkozni. És mindany- nyian találkozni akarunk. Kezembe fogtam arcát. Nem éreztem a perceket, a hirtelen belémálló felvillanást, nem volt idő, sem tér, csak a tor­zsalkodás közte és köcrtem, ahogy hagyta fejét, átadta ke­zemnek. Lehellete végigszán­tott újjaimon, hol elállt, hol lüktetve megjelent, mint a vi­torlát simogató szél. Becsukta szemét. Így, bebújva a sötét­ség láthatatlan zúgjaiba, ennyi feltörő világosság közé; be­hunyva szemeinket, először imbolyogva, majd erőre kapva kezdtük el sétánkat, először a kertben, majd a tó partján, hogy hallá változva dacoljunk az emberi világgal, kikerüljük a nagy hajók útját, együtt ússzunk, erősödjünk, hogy megvédjük egymást a nagy ha­lak ellen. Támogatva egymást uszony uszony mellett úszott Ham és Ham-ham, dacolva ap­ró szigonyok étvágygerjesztő csalitjaival, úsztak egyik tóból a másikba, bele a nagy tenger­be, hogy megkeressék a szige­tet, a nagy öblöt, ahol minden­ki testvér, ahol senki sem ide­gen. Verejték öntött el. Az asztalon megcsörrent egy pohár, ma­gam voltam, mint akkor, de nem hagytak magamra bará­taim. Odajöttek hozzám és szinte egyszerre kérdezték: miért ne találkoznátok? Miért zárod le önkényesen a szépet, miért zárod le mindezt, ami volt a kibontakozás előtt? Ekkor felálltam és szinte rnegbomlottan minden italt magamba öntöttem, hogy kö­zömbösítse azt a sok könnyet és a rettentő fájdalom ki nem- lékét. Nem sikerült. Üvölteni szerettem volna és lehanyat­lottam. — Bocsássatok meg, nem vagyok ura magamnak. Azóta innom kéne egyfolytában, vagy sírnom, hogy ő eltűnjön belőlem. Hát ti sem értitek'' Sohasem láthatom, többé soha, soha többé! Barátaim rámszóltak. Mit tudták ők, hol voltam akkor, s mindezt miért? Szerettem volna félreállni, újból hajóra szállni, nézni a sirályokat, a lebegő szárnyakat, a víz halá­los ölelését, ahogy befogad, meggyaláz, kivet, eliök magá­tól, mint egy hullát. De mind­ezt minek? Magamnak, ma­gamért? No, nem. Gondolták, pandúrt és rablóhúst játszunk? De nem gondolhatták. Kétsé­gek és kételyek között lavíroz­va kezembe fogtam egy ciga­rettát. Acélnak éreztem, ke­ménynek és mipft egy roppant súlyt tartottam kezem között. Ellökni ezt is magiamtól? Min­dent? Legalább ez maradjon meg az utolsó hónapból, ez a nyamvadt kis cigaretta, ez a csikk, melyet már eltörni sincs erőm. Csak a füstből leszálló por ragyogott az aszalón. S a ned­ves ablakok. Megszólaltam. Ahogy a szürkén szálló por keringett a reflektor fényé­ben: — Búcsúzásunk után égy órával már nem élt. NÓGRAD — 1969. május 1., csütörtök 9 Somoahöi Lajos Kala ff ács ballada S porának között vasak égtek: szivek hamvadtak a szénnel... Negyedszer szólt kalapácshoz az üllő:- Le ne dőljenek a (alak fel kell építeni az igazat) S a faiakat, ha vasak fogják földrengés sem szül falomlást I Kovácsol] I - A kalapács fordult, s közelebb mozdult.. S mikor ötödször szélt kalapácshoz az üllőt- Verj ősi harang zenéti Formálj a világnak ekét! Együtt vagyunk szerszámi - A kalapács felelt, s üllőn parázsiá vasakra vertL« Elössör szólt \ t kafapacshoz az üllő:- Kacagtass, Üss a votssa, i V a paeázs pirosra! - j De a Jtala pacs s még tétován : J félúton f i-» megállta § ff f] Másodszor szói kalapácshoz az ülléi — Ha formálod, úgy változik a világi ­De a kalapács még nem mozdult tovább. >; Harmadszor hallotta szólni a kalapács az üllőt... De a kovácstüzeknek füstből árnyéka nőtt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents